Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Mi ez?


Ez egy személyes blog, közérdekű témákról: hétköznapi környezetvédelemről, például szelektív hulladékgyűjtésről, és az ipar környezetvédelmi lehetőségeiről, ezen belül kiemelten az almásfüzitői vörösiszap tározókról. Szeretném ugyanis, ha nem csak a médián átszűrt hírek jutnának el mindazokhoz, akiket érdekel: mik ezek a tározók, miért vannak a Duna partján, jelentenek-e kockázatot a környezetükre, ki az, aki kezeli, és mit lehet róla tudni.


Ki vagyok én?


Szeretem a tiszta helyzeteket, így nem is titkolom, hogy a tározót kezelő cégnek vagyok a kommunikációs munkatársa. Biztosan lesznek olyanok, akik szerint ez hitelteleníti az írásaimat, mert elfogult leszek. Ezzel szemben én úgy gondolom, így van kellő rálátásom arra, hogy a cég hogyan működik, mit tesz. Mindenkit megillett, hogy elmondhassa a saját álláspontját.

Fontos a fotóig vezető út

Jakab Tibor természetfotós nyerte a 2020-as Envirotis - Madarak fényben és árnyékban fotópályázatot, ebből az alkalomból készült interjúnk. A pálya kezdetéről, az etikus fotózásról, veszélyekről és szenvedélyről…

Mióta fotózik?

10 éves koromban kezdtem a fotózást, laborálással. Az édesapám bevitt a szobájából kialakított sötétkamrába, és egy filmet hívtunk elő, amit ő fotózott. Ez a folyamat olyan, mint amikor Harry Potter varázsol. Bárcsak minden gyerek meg tudná élni ezt a csodát! Három gyermekem van, mindegyik Harry Potteren nevelkedett, ami megszerettette velük az olvasást. Szinte egymás után „falták” a könyveket, ami jó irányba terelte őket. Minden fotós vénájú gyereket valahogy így kellene elindítani az úton. Mikor előjön a negatív, majd abból lesz egy papírkép, amit kézbe lehet fogni és megmutatni a szüleimnek vagy a nagymamámnak, az varázslatos.

Az, hogy ma minden okostelefonon van kamera, nem változtatja meg ezt a világot?

A digitális kamera felgyorsítja a tanulási folyamatot. Szerdánként fotós szakkört tartok gyerekeknek és érdeklődő felnőtteknek – most persze online –, akiknek szemmel látható, folyamatosan követhető a fejlődésük. Ma, amikor valaki rosszul exponál, egy pici gondolkodás után rögtön meg tudja találni, hogy miért lett rossz a felvétele. Ez az átfutási idő nálam a kezdetekkor még olyan volt, hogy ha lefotóztam valamit, akkor hazamentem, előhívtam, megszárítottam, kinagyítottam, és másfél nap múlva derült ki, hogy sikerült-e. Ha színes felvételt csináltam, akkor lehet, hogy hetekig kóválygott valahol az országban. Most, egy nehéz expozíciónál, ha például nagyon súlyosak a fények, és tartok attól, hogy nem lesz jó a fotó, akkor csinálok egy tízes expozíciósorozatot, és megvan közte a telitalálat. Nincs gond ezzel, mert a kártyámon, vagy a telefonomon több ezer vagy tízezer képet tudok tárolni. Régen viszont 36 kockából kellett gazdálkodni. A legszebb, legnehezebb az volt, amikor diafilmet kellett előhívni, mert ott nagyon pontosan kellett exponálni. Meg kellett tanulni a felvételi technikákat, hogy a fényeket hogyan lehet okosan belőni. Nagyon-nagyon felkészültnek kellett lenni szakmailag. Most Magyarországon, bárki, aki csinál egy helyes expozíciót, mondjuk egy arcról, az kiírja a közösségi oldalára, hogy XY Photographer, és attól kezdve akár pénzt is kereshet vele.

Mennyit ér ma egy fotó?

Semmit, ha az ember nem ér el vele eredményt, ha nem nyer egy első díjat, ami tárgy- vagy pénzjutalommal jár.

Ma már sokaknak a fotó a lényeg és nem az út. Én azt tudom csak elfogadni, aminek az útja is tökéletesen tiszta és etikus. Ha a fotózás során nem zavarjuk, nem bántjuk az állatokat, nem alakítjuk át a környezetüket. Olyanba bele sem megyek, mint például egy gomba fotózása, mert ahhoz a gomba környékén általában mindent ki kell irtani, hogy a végeredmény jó legyen. Mert még olyat nem láttam – persze biztos keveset tapasztaltam az 52 évemmel –, hogy a gomba egyedül áll önmagában. Ha ökológiailag is rendben akarunk lenni magunkkal, akkor nem autóval megyünk, és ha lehet, akkor mindig figyelünk a lábunk elé, hogy mire lépünk rá.

A természetfotózás, az igazi természetfotózás, számomra azt jelenti, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Tényleg szó szerint!

Hogyan fotózik? Ez egy állandó állapot, hogy bárhol is legyen, fotózik, vagy témát választ és úgy indul el, azt keresi?

A fotózás fotózást generál. Például, amikor kimegyek őzet fotózni hajnalban, és teljesen átázom a harmattól, akkor tudom, hogy a következő nap makrózni fogok a harmatban. Az egyik téma hozza a másikat. Van, hogy egész nap fotózással tudok molyolni, mert hajnalban harmatot makróztam, utána 10 óra körül beültem az itthoni lesembe, ahol madarakat fotóztam, délután négy órakor pedig kimentem őzre, lesbe. Ezzel egy egész nap is elmehet. Három hete etetek például egy patkányt a melléképületünkben, a vadkamerám gyönyörűen fogja. Hamarosan betelepülök majd a sarokba, felállítok egy mobil lest, bevakuzom a helyet, a patkányt nem zavarja a vaku, és meg tudom fotózni. Hasonló volt az ugró egér fotóm. Az a legtöbbet ellopott képem. Egyszer utánanéztem a Google képkeresőben, rengeteg találat volt rá.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb fotós története?

Féltem már a haláltól fotózás közben. Az időjárás kiszámíthatatlan. Volt egy lesem, fűszálakkal, szalmával bevonva, jól illeszkedett a tájba. Nagyon klassz volt, csak jött egy ónos eső, rá a hó, aztán megint ónos eső. Ez egy könnyűszerkezetes les volt, amit nagyon szeretek, mert nyom nélkül eltüntethető. Nem hagy igazi nyomot maga után. 45 másodperc alatt felállítható, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. Az volt a baj, hogy rettentően magas volt rajta a hóréteg, a szalma megszívta magát vízzel, és amikor bebújtam, az egész összeomlott. Mint egy lavina. Légszomj, pánik, klausztrofóbia, minden rám tört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak: maradjak, hogy majd kiolvad, vagy előre vagy hátra menjek. Annyira összeszorította a tüdőmet, hogy csak aprókat lélegezhettem. Végül lelkileg összeszedtem magam, és centinként kikúsztam alóla. Miután kijutottam, még fél órát kellett ülnöm a les mellett, hogy észhez térjek.

A másik élményem Poroszlónál, a Tisza-tónál volt, pontosabban a tó fölött Tiszafüred felé átvezető útnál. Éjszaka mentem be a vízbe libákat fotózni. Valószínűleg egy forrásba léptem bele, mert egy pillanat alatt elsüllyedtem derékig, és egyre jobban mentem le a víz alá. Annyi volt a szerencsém, hogy egy náddarabot el tudtam kapni, és azt nagyon óvatosan húztam, hogy elérjek egy stabilabb kapaszkodót. Mindezt egy kézzel, hogy a felszerelésemet a másik kezemmel a víz fölé tartsam. Végül az lett a legfőbb bánatom, hogy a libák húsz méterre húztak el mellettem. Röhögtek rajtam. Ezekből a helyzetekből lehetett volna baj. Állatoktól soha nem féltem, pedig voltam már rókától három méterre, őztől hat méterre, vaddisznótól tíz méterre.

Mi foglalkoztatja leginkább a fotózásban mostanában?

Nemrég ragadozókat etettünk, egy nagyon jó haverommal közösen a könnyűszerkezetes lesem közelében. Mondják, hogy a rétisasnak nagyon jó a szeme, és az ilyen leseket, mint az enyém, kiszúrja. Kísérletünk bizonyította, hogy ez nem így van. A haverom egy nap befeküdt a lesbe, és a rétisas ott evett előtte, és egyáltalán nem zavartatta magát, bár a srác mozgatta a kamerát. A rétisas pont úgy viselkedett, mint az egerész ölyv, amelyik nem annyira óvatos madár, mint ahogy a rétisasról tartják.

Úgy tudom, csak saját lesből fotózik. Miért nem kedveli az „idegen” leseket?

A „nem Jakab Tibor kompatibilis” leseket úgy alakították ki, hogy félig áteresztő tükrökön át lehet figyelni a környezetet, és aki bent ül, az semmit nem érzékel a természetből. Nem érzékeli a szagokat, nem hallja teljes tökéletességében a hangokat. Mostanában már betonból is építenek kényelmes, jól felszerelt leseket. Elvetem, amikor nem én szögelem a lest, nem én varrom a huzatot hozzá. Ez úgy hívom, hogy konzerv fotográfia, vagy „vett-les”. Azt látom, hogy nagyon sokszor a pénzen múlik minden. Ezzel szemben én a természetben minden egyes képért megküzdök. Ezért mondom, hogy nagyon fontos az út. Mások is mondták már előttem: a természetfotózás a cél és nem az eszköz.

Nagyon jó, hogy megnyertem a tavalyi Envirotis fotópályázatot. De ha nem nyerek, az sem probléma. Engem az érdekel, hogy számomra elfogadható képeket tudok csinálni úgy is, hogy nem kapok érte díjat.

Nyilván az ember vágyik arra, hogy sikeres legyen. Magának állítja fel a sikerkritériumokat?

Ez a sport, a természetfotózás, pont nem erről szól. Aki igazi természetfotós szeretne lenni, abban alázatnak kell lennie, a képpel szemben is, és nem szabad megelégednie soha magával. Aki megelégszik magával, az nem fog fotózni. A természetfotózás nálam szenvedély. El tudok viselni 12-14 órát mínusz 16 fokban és garantált élménnyel megyek haza. Az a baj, hogy nagyon sokan a pénzükért akarnak garantált élményt, amit én nulla forintért kapok. Ha nem fotózok semmit, akkor is biztosan látok olyat, ami soha többé nem megy ki a fejemből.

Például építettünk egy lest fából meg nádszövetből. Egyik nap ott fotóztam a jégmadarakat már fél órája, amikor hallottam egy sziszegést. Egy akkora vízisikló, amekkorát még soha nem láttam, ott mocorgott a les sarkában. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni.

Hogyan választja ki, hogy hova pályázik?

A nevezési díjat nem szeretem. Az Envirotis pályázati kiírása nagyon szimpatikus volt. Bár minden pályázat ilyen lenne, mert ingyenes, mégis megadják a módját. Voltam az előzőn is, akkor harmadik díjat kaptam.

Nemzetközi pályázatokon indul?

Én nem, de Flóra lányom igen. Ehhez kapcsolódik egy szép történet. Engem itt Hevesen, a szülővárosomban, szeretnek az emberek. 2013-ban, Flóra a Memorial Maria Lujza Nemzetközi hegyi és természetfotós pályázaton, az Ifjú kategória nyertese lett Légitámadás című képével. Meghívták, hogy személyesen vegye át a díjat, de akkoriban úgy alakult az életünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni az odautat. Máig meghatva emlékezem vissza arra, hogy a hevesiek a tudtunk nélkül összegyűjtötték nekünk az útiköltséget. Aki csak tudott, támogatott minket.

Van-e olyan téma, amit mindig szeretett volna megfotózni, de még nem sikerült?

Kétszázezred másodpercet akarok létrehozni vakuval, hogy egy ugró sáskát le tudjak fotózni élesen. Van egy találmányom, egy lézeres megoldás, ami a reakcióidőt lecsökkentette egy milliszekundumra. Vettem egy kínai vakut, amivel a madarakat már meg tudom fotózni, de a rovarokat még nem. Az induló, elrugaszkodó sáska iszonyatosan gyors.

A díjnyertes, Asztrál landolás című fotójának technikája foglalkoztatja-e még mostanában, vagy ezen már túl van?

Én nem autofókusszal állítok, mint a többség, hanem manuálisan. Vannak még mozdulatok, amiket bár lát az ember, de mindig lemarad a keze róla. Van egy reakcióideje a gépnek és az emberi kéznek is. Ebben még fejlődnöm kell. Nagyon nehéz. Mindig ott van az a pár milliméter, ami még kellene. De hát ez a csoda benne!

Jakab Tibor (52)

10 éves kora óta fotózik rendszeresen. A debreceni 127-es szakmunkásképzőben fényképész szakon végzett. Tagja a Heves Megyei Fotóklubnak, a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), valamint alapítója és elnöke a DigiNatura Heves Megyei Természetfotósok Egyesületének.

A Heves Megyei Nap külsős fotóriportere volt öt éven át, ezalatt több mint ezer képe jelent meg. Fotóival több hazai pályázaton nyert díjakat, fotós albumokban jelentek meg fotói.

Jakab Tibor Facebook oldala

Jakab Tibor fotói (válogatás)

Tovább a teljes bejegyzéshez
109 Hits
0 hozzászólás

A bükkfák szerelmese: a havasi cincér

A Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata a havasi cincér. Eleinte csodálkoztam, miért választottak egy bogarat a logójukba, hiszen annyi más szép és érdekes állat mellett dönthettek volna. Ám meg kell hagyni, a havasi cincér sem csúnya! Sőt! Sokak szerint Európa legszebb bogara. Szépségét alkatának és tarka mintázatának köszönheti. Talán nem mindenki tudja, hogy sűrű, igen rövid szőröcskék fedik a kültakaróját, amely fekete, akár a nagy hőscincéré. A különleges és jellegzetes, mégis példányonként más és más alakzatot a szürkéskék vagy kék – kis költői túlzással égkék – szőröcskék adják. A kék szőrtakaró a bogár háta közepén (szárnyfedőkön) egyenetlen szélű fekete sávot, a fej felé két nagyobb, a potroh felé pedig kisebb, szintén bársonyos fekete foltot hagy szabadon.

A cincér csápjai ezt a színösszeállítást megismétlik, mintha kék és fekete gyöngyszemeket fűzött volna fel valaki. Közelebbről megnézve látható, hogy a csápok ízeinek végén a fekete szőrszálak kis bojtocskákat képeznek.

Az egész, ahogy a természetben csaknem minden, arra megy ki, hogy kiválóan tudjon rejtőzködni a fák kérgén, főként a kedvencén, a bükkön. A havasi cincér nem csak különleges ruhát hord, de kecses is. Az összhatást fokozza, különösen a hím egyedeknél, hogy a csáp a testük hosszának akár a kétszerese is lehet, a nőstényeknél „csak” a test hosszával megegyező méretűek.

Aki arra tippel, hogy a bogár a cincér nevet a hangja alapján kapta, jól gondolja. Az imágó, azaz a kifejlett bogár, ha megfogják, a tor két egymást átfedő, recézett felületét összedörzsölve cincegő-ciripelő hangot ad. De miért havasi? És hogy kerül a havasi cincér a Duna-Ipoly térségbe, vetődhet fel a kérdés. Ha jobban utánanézünk, egyértelmű, hogy a cincér nem a havasokból költözött alacsonyabb régiókba, hanem a névadás nem volt teljesen precíz. Carl von Linnétől származik a faj első tudományos leírása még Cerambyx alpinus néven 1758-ból. Itt szerepel, hogy Habitat in Helvetia, azaz Svájcban honos. A leírás alapjául egy több mint 50 évvel korábban fogott bogár szolgált, melyet a svájci Alpokban találtak.

A havasi cincér nevének dacára inkább a dombságok és középhegységek lakója, lomberdőkben, Közép-Európában leginkább bükkösökben él, fejlődhet emellett gyertyánban, hársban és juharban is. A sűrű erdőket nem kedveli, mert szaporodásához szüksége van napsütötte, elhalt fákra, ugyanis szaproxilofág, azaz holtfával táplálkozó faj. Ha a lárvák számára alkalmas fa teljes árnyékban van, a lárvák a gombák elszaporodása miatt nem fejlődnek megfelelően, sőt, el is pusztulhatnak.

A hím havasi cincérek védik a kiválasztott területüket. Általában mozdulatlanul ülnek, a csápjukkal figyelve a terepet. Veszély esetén azonnal menekülőre fogják. A konkurens hímeket igyekeznek elüldözni. Ha viszont nőstény egyedet érzékelnek, követik, és párosodni próbálnak vele. Ha a nőstény fogékony a közeledésre, akkor egy óráig is eltart a párzás, majd a hím egy ideig még követi, felügyeli a megtermékenyített nőstényt, nehogy valamely vetélytárs is párosodhasson vele.

A nőstény cincér ezután kiválasztja a peterakásra alkalmas helyet, majd lerakja a petéket egyesével az elhalt fák törzsébe és ágaiba, általában 1–1,5 centiméterre. A lárvák a kikelésük után mélyebbre húzódnak, és ott 3–4 évig fejlődnek. Az utolsó fázisban visszatérnek a felszín közelébe, kimeneti csatornát rágnak, majd visszatömítik, előkészítve a kifejlett bogár útját, és a korábban készített bábbölcsőben bebábozódnak. Júliusban először a kifejlett hím bogarak, majd a nőstények, a kialakított röplyukakon át távoznak a fából. Az impozáns havasi cincérek élete maximum három hét, de van, hogy két hét sincs.

Ha figyelembe vesszük, hogy a havasi cincér elhalt fákba rakja petéit, a kikelő lárváknak pedig még 3-4 évet kell a bábban eltölteniük, könnyű megérteni, mennyire sérülékennyé vált a faj azzal, hogy erdeinkben kevés a nem karbantartott terület. Ha az erdőgazdálkodók nem hagyják érintetlenül a korhadó bükkfatörzseket, a havasi cincéreknek nem lesz hova a petéket elhelyezniük. Ha pedig egy erdőt, erdőrészletet egy időben telepítenek, akkor ott nem lesz olyan idős, természetes módon kidőlt, korhadó fa, ami a cincéreknek kellene a szaporodáshoz. Kockázatos számukra az is, ha a kitermelendő fákat nem télen vágják ki, sőt, ha nem szállítják el a területről még a cincérek rajzása előtt, azaz áprilisban, de legkésőbb májusban. Ez ugyanis csapdahelyzet a bogarak számára, hiszen azt hiszik, megfelelő helyre rakják a petéket, de azokat később, a nyár során elszállítják az élőhelyről, és a peték, lárvák megsemmisülnek a fa feldolgozása során.

A havasi cincér védelmét elsősorban az élőhelyének védelme, a sérült fák, kidőlt törzsek megőrzése jelenti. A faj szaporodását mesterséges tenyészhelyek kialakulásával is lehet segíteni.

A havasi cincér Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
456 Hits
0 hozzászólás

Az idei év madara a cigánycsuk

Többször írtam arról, miért hasznosak a világnapok: felhívják a figyelmet egy sokakat érintő ügyre, egy problémára, amelyet meg kellene oldani, vagy legalább kísérletet tenni rá. Az év fája, virága, madara… kezdeményezések szerepe éppen ilyen. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) több mint negyven éve indított „Év madara” akciója szeretné sokak figyelmét felhívni arra, mennyire sérülékeny a minket körülvevő, ám már messze nem érintetlen természet. A mezőgazdaság, az intenzív termelés, a klímaváltozás, mind hatással van vadvilágunk életére, így a madarakra is.

Az év madara program menete minden évben a következő: a nyár derekáig lehet szavazni a következő év madarára. 2020-ban három énekesmadarat ajánlott a figyelmünkbe az MME: a sordélyt, erről a különös hangú kis madárról korábban írtam már, a hazánkban csak rövid időt töltő kis őrgébicset, valamint a cigánycsukot. Az ajánlásba kerülő madarakat nem hasra ütéssel és nem random választják ki, a legfőbb szempont mindig az aktualitás, az, hogy mely madarak, milyen természetvédelmi probléma igényel leginkább figyelmet. A tavalyi ajánlás hátterében az áll, hogy mindhárom madárfajra kockázatos a sok vegyszert, növényvédőszert használó nagyüzemi gazdálkodás. A cél, hogy az „Év madara” idén felhívja a figyelmet arra, léteznek olyan természetkímélő megoldások az agráriumban is, amelyeket időszerű lenne mind több helyen alkalmazni. A szavazást a cigánycsuk nyerte el, de szereplése mindegyik, agár élőhelyhez kötődő énekesmadár számára, és lássuk be, minden embernek is hasznos lesz reményeink szerint.

A kezdeményezés kétségtelenül nagyon sikeres, ezt bizonyítja az is, hogy nagyon sok, fontos online portál hírt adott a szavazás eredményéről.

A cigánycsuk nevében a „csuk” hangutázó szó, a madárka cserregő, csettegő hangjára utal. A cigány előtagot a hímek fekete feje és torka alapján kapta a faj. Népies nevei még: csaláncsuk, cigánystiglic, cigánygébics.

Költöző madár, de enyhébb időjárásban áttelel. Rövid távú vonuló, leginkább a mediterrán térségben tölti a hűvösebb téli hónapokat. Korán visszatér, sokszor már február végén megjelennek példányai, és egészen októberig itt maradnak. Bokros domboldalak, árokpartok, rétek és legelők, mezőgazdasági területek a kedves lakóhelyei, szereti a nyíltabb élőhelyeket.

Méretre kicsi madár, tömege pedig még a két dekát sem éri el. A hím sokkal színesebb, mint a tojó, ami az utódvédelmet szolgálja, a fakóbb költő madár jobban beleolvad a környezetbe.

A hím feje, torka és háta, ahogy már írtam is, fekete, begye és melle rozsdavörös, nyakán, szárnyán és farkán fehér tollak világítanak.

Vártamadár. Többnyire egyenesen ül egy ágon, egy kiemelkedő ponton, onnan vizsgálja környezetét, hogy lecsaphasson zsákmányára, azaz rovarokra, pókokra, kisebb csigákra. Az étlap bővülhet télen bogyókkal, magvakkal, amikor fehérjedúsabb táplálék nem adódik.

Évente kétszer költ hazánkban, de vannak olyan területek, ahol három fészekaljat is rak. Száraz növényi szálakból álló fészkét a tojó a talajra, fűcsomó tövébe építi növényi szálakat, gyökérdarabokat és mohát használ, a fészek belsejébe szőröket és tollakat helyez. A fészekalja általában 4-7 tojásból áll. A tojások halványkékek, rozsdabarna foltokkal. A tojó kotlik, de a fiókákat már mindkét szülő eteti. A fiókák hamar kirepülnek, ami érthető is, hiszen a fészek nem a legbiztonságosabb menedék számukra.

A magyar állomány az MME információja szerint az elmúlt húsz évben közel 54 százalékkal csökkent. Az egyesület meglátása szerint a nagyüzemi táblák melletti szegélyélőhelyek meghagyásával, kezeletlenül hagyásával, valamint a gazos területek égetésének további tiltásával sokat lehetne javítani a cigánycsukok életlehetőségein.

Tovább a teljes bejegyzéshez
397 Hits
0 hozzászólás

Egy fogalom, három jelkép

 „Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:

zengő szavakkal s egyre lelkesebben

szóltam hozzád könnyűléptű béke!”

Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

(részlet)

 

Az ENSZ kezdeményezésére 2000 óta minden év első napja, január elseje, az emberiség egyik legfőbb vágyát jelképezi: ez a békevilágnap. Méltó megünneplése volt az ezredfordulónak! Ez a kezdetben katolikus egyházi ünnep (VI. Pál pápa javaslatára vezették be 1968-től) eleinte „Egy nap békében” címszó alatt futott, ma inkább „Nemzetközi családi nap” a megnevezése, jelképezve, hogy a Föld lakói egy nagy, békés családot alkotnak.

Több értelmezése van a béke szónak, jelenthet háborúmentes, vagy két háború közötti időszakot, esetleg egy háború lezárását. A januári ünnepnap általánosabb jelentésű: emlékeztet minket arra, hogy törekedjünk békében élni a velünk vagy a körülöttünk élőkkel és legfőképpen önmagunkkal.

A békének több jelképe létezik, a galambot szerintem mindenki ismeri. Ez egy ősi, több jelentésű szimbólum. Egyiptomban a halhatatlanság madara, az életfa ágán ülve, csőrében a fa gyümölcsét tartja az ábrázolásokon. A zsidó hagyományban ehhez nagyon közeli, a halál fölött aratott győzelem jelképe. Az ókeresztények tovább vitték ezt az értelmezést. A Bibliában Noé galambjai, az, amelyik olajággal tér vissza és amelyik már nem tér vissza, a helyreállt harmóniát, megbékélést, a békét jelképezik. Általánosan ismert békejellé mégis akkor vált, amikor a második világháború után, 1949-ben Picasso megrajzolta az azóta számtalan reprodukcióban és verzióban testet öltött, olajágat tartó galambját, a Béke Világtanács felkérésére.

Egy későbbi jelkép, amelyet a 60-as években szinte mindenki ismert, mára talán kikopott a köztudatból. Érdekes lenne megkérdezni a Z-generáció néhány tagját, vajon tudják-e, mit jelent az a jel, amely mintha egy, a kezét az égre emelő pálcikaember lenne fejjel lefelé, egy körbe zárva. Eredetileg a Nukleáris Lefegyverkezési Kampány (Campaign for Nuclear Disarmament) szimbóluma volt. Érdekes módon éppen katonai jelzésekből alakult ki. 1958-ban rajzolta meg Gerald Holtom művész, designer a Nukleáris Háború Elleni Bizottság (Committee Against Nuclear War) számára. A Nuclear Disarmament szavak kezdőbetűit jelképezi az ikon, zászlójelzéseket alapul véve. A két kezében jelzőzászlókat tartó ember szorosan teste mellett tartva két karját, az egyikkel lefelé mutat, a másikat magasba emeli, ezzel egy d-t formáz. Az n-t jelöli, amikor mindkét zászlóval lefelé mutat, két kezét 45 fokban eltartva magától. A jel a hatvanas évek háborúellenes mozgalmaiban lett a béke szimbóluma, és bizonyos értelemben az egész korszak jelképe.

A szivárványzászlót inkább a melegmozgalmak jelképeként ismerjük, de eredetileg a békemozgalom szimbóluma. Olaszországban tűnt fel első alkalommal, szintén a 60-as években, egy békemenetben. 2002-ben az iraki háború elleni tiltakozás jegyében meghirdették a „Béke minden erkélyről” mozgalmat, ekkor is a szivárványos zászlót használták, melynek hét sávja a lila, kék, világoskék, zöld, sárga, narancssárga és piros, középen pedig többnyire ott a PEACE, azaz béke felirat.

A békének létezik egy újabb keletű szimbóluma is, a Gong, igaz ez inkább egy emlékmű. Indonéziában alkották meg, a világbékét jelképezi: közepén a kék földgolyót láthatjuk, amelyet a főbb világvallások szimbólumai vesznek körül, valamint a Föld országainak zászlói. Szomorú apropó ösztönözte a megalkotását. Az indonéz Világbéke Bizottság rendelte meg az alkotást a Bali szigetén a fővároshoz közeli üdülőfaluban, Kutában 2002-ben elkövetett robbantásos merénylet áldozatainak emlékére. A zsúfolt belváros egyik bárjába öngyilkos merénylő sétált be egy októberi estén, majd felrobbantotta a hátizsákjában lévő pokolgépet. Az utcában egy közeli, robbanószerekkel megrakott mikrobusz szinte ezzel egy időben robbant fel. A támadásnak 202 halottja és 209 sebesültje volt – a legtöbbjük ausztrál állampolgár. A merényletet a Dzsema Iszlamíja, az al-Káida indonéziai szervezete vállalta magára.

Az első 2 méter átmérőjű, 150 kilós Gongot Indonézia akkori köztársasági elnöke szólaltatta meg Balin, 2002. december 31-én, pontban éjfélkor. 2007-ben a világon az ötödik, Európában az első és máig egyetlen emlékművet Indonézia Gödöllőnek adta ajándékba, mert a város részt vállalt a 2004-es cunami utáni magyar mentő- és orvoscsoportok által nyújtott segítségben.

Még egy érdekesség a béke világnapjával kapcsolatban. Tudták, hogy létezik az ún. GPI, azaz Global Peace Index (Globális békeindex)? Egy nonprofit békeszervezet hozta létre, különböző mutatók – milyen az ország közbiztonsága, törekszik-e a békés együttélésre a szomszédos országokkal stb. – alapján rangsorolják az országokat. A 2009-ben megalkotott index ma már 163 országot értékel. Az első helyen, hosszú évek óta, Izland áll, hazánk 2019-ben a 21 volt a listán.

Tovább a teljes bejegyzéshez
460 Hits
0 hozzászólás

Vágott vagy földlabdás, illatos vagy tartós, trendi vagy hagyományos – fenyőválasztások és indokok

Bori barátnőm családja az állatorvosi ló, ami fenyőhasználatban elképzelhető karácsonykor, annak minden lehetséges variációját szemléltetni lehet velük.

 Bori és szűkebb családja

Boriék a férjével minden otthoni feladatot megosztanak, és a gyerekek sem ússzák meg a teendőket. Meg is lennének bántva, ha kimaradnának a teendőkből. Közösen döntenek arról is, milyen legyen a karácsonyfa, együtt választják ki és díszítik fel. Bori nem osztja azoknak az aggodalmát, akik ellenzik, hogy karácsonykor vágott fenyőket árulnak. Ez szerinte olyan, mintha tiltakoznánk a vágott virágok ellen. Az ünnepekre szánt fákat ültetvényeken nevelik azért, hogy decemberben eladják őket. Nincs lelkifurdalása, pedig elkötelezett környezetvédő. A hulladékot szelektíven gyűjtik, a veszélyes hulladékot hulladékudvarba viszik, sőt anyagilag támogatnak egy zöld szervezetet. Karácsonykor vágott fenyőfát vesznek. Sokfélét kipróbáltak már.

Nagyon szerette a narancsos illatú duglászfenyőt, az egész családnak tetszett kicsit szokatlan puha, világoszöld levelei miatt. Sokáig szép maradt, nem hullatta a tűleveleket. A laza ágrendszerének köszönhetően könnyű volt díszíteni, de a súlyosabb, párosan kötött szaloncukroknak nem könnyen találtak megfelelően stabil helyet. Szomorúan, de úgy döntöttek, tovább próbálkoznak.

Egyik évben nemes jegenyefenyőt vettek, ezt persze csak utólag tudta meg. Az eladónak fogalma sem volt arról, milyen fajta, egy másik vásárló Fraser-fenyőnek mondta, tévedett. A szép sötétzöld fa különlegessége az volt, hogy egészen szellősen álltak erős ágai. Nem szúrtak a tűlevelei, így könnyen feldíszíthették, és a felaggatott kincsek nagyon jól mutattak az ágak közében. A következő évben azonban hiába kerestek hasonlót, akkor éppen nem találtak.

Váltottak, kipróbálták az erdeifenyőt, ám nem kedvelték meg. Nehéz volt feldíszíteni a hosszú tűlevelek miatt, jót összeszurkálta őket. Igaz, még húsvétkor is ott állt a nappaliban, rendületlenül. Így aztán azoknak ajánlja, mondta egyszer nekem, akik szeretnék, ha egész évben, de legalább egész télen karácsony lenne.

Az ezüstfenyőt szerették, mert már önmagában a kékes-ezüstös színe is dísze volt a lakásnak. Viaszos tűlevelei nem hullottak, öröm volt ránézni, erős, szép ágai, alul duci, felfelé keskenyedő formája mindenkinek tetszett a családban. Aztán lemondtak róla, mert a sűrű, tömött ágak közé a sok-sok szép díszüket nem igazán tudták felaggatni. Rengeteg karácsonyfadíszük van. Édesanyja éveken át gyűjtötte a különböző figurákat, kecses teáskannát, szódásüveget, bohócot, hóembert, gólyát, málnát, epret, kiskosarat, szívecskéket, tarka és csíkos gömböket, csavart függőket és még hosszan sorolhatnám. Minden évben odaajándékozott közülük néhányat Boriénak. Kapott volna a nővére, Dóra is, de ő köszönte, nem kérte, mert csak az egyszínű gömböket szereti. Boriék imádják gazdagon díszíteni a fát.

Végül a nevére rácáfolóan, a Kaukázusban őshonos, nordmann fenyőnél kötöttek ki, ehhez ragaszkodnak évek óta. Szép formájú, tömött, mégsem áthatolhatatlanul sűrű fa. Ágai felfelé állnak, de nem túl sűrűn, így könnyű díszíteni. A színe ragyogó fényes zöld, a tűlevelek fonákján fehér csík húzódik. Illata finom, de nem túl erős. Szeretik, hogy nem hullatja a levelét, igaz, januárra náluk szinte üvegesre szárad.

Bori sógornője kertes házban él, sokszor földlabdás fát választ

A sógornő hatalmas kertjében álló szép fenyők közül több karácsonyfaként kezdte. Klára eleinte nem járt sikerrel, mert rosszul választott. Ma már csak megbízható helyen vásárol, mindig ellenőrzi a fenyő frissességét: meghajlítja valamelyik levelet, és ha azonnal kiegyenesedik, amint elengedi, csak akkor veszi meg a fát. Így biztos lehet abban, hogy még nem indult el a kiszáradás. Otthon a melegebb nappaliban csak egy hétig áll a fa, január legelején kiteszik a hűvösebb verandára, akkor még a díszekkel együtt. Január vége felé leszedik a díszeket, és a fácska a teraszon várja meg a tavaszt, amikor az első adandó alkalommal el is ültetik.

Bori nővére, Dóra, a műfenyőre esküszik

A nővére tanult a gyerekkori karácsonyokból, neki semmi kedve ahhoz, hogy tülekedjen a zöldségesnél vagy valamelyik élelmiszerlánc parkolójában, válogasson a fák között, minden évben új talpat vegyen, vagy otthonról cipelje magával az előző évit, hogy az árusok beleállítsák a fát. Neki ugyanis sosem volt otthon megfelelő eszköze, baltája, fűrésze ehhez. Ha lett volna se tudta volna használni, mert nem egy ezermester. A férje persze, ha kell, mindent megszerel, de karácsonyfát faragni nem tartozik a szükséges teendők közé. Legalább is a férje szerint. Nem rajong ugyanis a karácsonyi díszítésért, nem is hajlandó részt venni a folyamatban. Nem zavarja, nem üldözi, de köszöni, ezt nélküle kell megoldani. Dóra ezért úgy döntött pár éve, hogy vásárol egy műfenyőt. Drága volt, de három év alatt meghozta az árát. A karácsonyok így felszabadult élménnyé váltak számára, ugyanis korábban a fenyővadászat okozta neki a legnagyobb stressz. Ezt hagyta mindig a sor végére – a kifogás az volt, hogy ne száradjon otthon a melegben több nappal karácsony előtt a fa. Persze csak halogatott. Utálta, hogy minden évben csalódott, mert nordmannak mondták, de otthon rájött, hogy lucfenyőt adtak, mert egyenesnek látta a törzsét, de a díszítésnél világossá vált, hogy csálé. Most mindig dús, tömött, egyenes a fa, sosem kell küzdeni január elején, hogyan kösse össze, hogy ne legyen tele a lehulló maradék tűlevelekkel az egész lépcsőház, és hogyan porszívózzon, hogy húsvétkor ne bukkanjon újabb és újabb kósza tűlevelekre a padlórésekben.

Jó megoldás a műfenyő, mert kényelmes és szép. Ma már kiváló minőségű példányokat lehet kapni, igaz, borsos áron. Ám, ha állandó a lakásban a helye, és nem bánjuk, hogy minden évben szinte ugyanolyan a fa, akkor érdemes emellett dönteni.

Bori és Dóra szülei: a karácsonyfa csakis luc lehet

A szülők, akár generációjuk sok más tagja, hagyománytisztelők. Ott ragadtak azokban az években, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és szerették volna őket évről évre elbűvölni. Na jó, kicsit nekik is tetszett. Mindig legalább két méter magas fát vettek, és titokban díszítették fel. Amikor fenyőfákat kezdtek vásárolni, még nem is volt nagyon másfajta, mint a luc. Ők nem bánták sosem, hogy hullatják a tűleveleket, számukra ez a folyamat része volt. Sosem szerették a nagy meleget a lakásban, így a fa is jobban bírta, mint másoknál. Egy időben még lefűrészelték a törzs alját, és beleállították egy vödör vízbe a fát. Aztán leszoktak erről, mert január 6-ig, vízkeresztig, mindig kitartottak a választott példányok nagyobb tűlevéláldozat nélkül. Szép formájú, jól díszíthető fák és mind közül a lucfenyőnek a legintenzívebb az illata. Az a gyantás fenyőfaillat náluk az ünnep nélkülözhetetlen része.

Sokan vannak, aki nem vesznek fenyőfát, mert nem engedhetik meg maguknak, vagy számukra túl sok gonddal járna. Vannak, akik fenyőágakat állítanak vázába, esetleg a trendi, alternatív megoldásokat kedvelik. Bárhogy legyen is, mindenkinek nagyon békés, kellemes ünnepeket kívánok!

Tovább a teljes bejegyzéshez
269 Hits
0 hozzászólás

Várakozunk. Már csak néhányat kell aludni, és…

Vajon mi írnivalója van a várakozásról, adventről egy főként természettel, természetvédelemmel, környezetvédelmi témákkal foglalkozó blognak?

Az adventről a természet persze mit sem tud, ahogy a várakozásról sem, ám a természetet szemlélő ember mégis könnyen megérti az idő lényegét. Részben ezért szeretek kirándulni, mert olyankor átalakul az időérzékelésem, minden lelassul, más ritmust veszek fel, jutalma pedig, hogy a lelkem is felfrissül. A természetben élő állatok éhen halnának, ha nem tudnának várakozni. A legszebb természetfotókban ott a várakozás élménye. Vagy keserve, kínja – mondaná más, hiszen vannak, akik szerint a várakozás idegőrlő, lélekölő. Megint mások viszont úgy látják, a várakozás értékessé teszi a dolgokat.

Egy kedves pszichológus ismerősöm mesélt egyszer a várakozásról, ami sokszor eszembe jut azóta is. Mennyire igaza volt! A történet lényege: egy időben anonim online tanácsadást tartott. Nem az elmúlt hónapokban kényszer szülte Skype-os vagy Zoom-os, vagy bármi más applikáció segítségével lebonyolított élőképes, ám távolságtartó beszélgetést, hanem írásban lehetett feltenni a kérdést. A kérdező a választ is írásban kapta meg. Mindig alapos, megfontolt, szakmailag tisztességes választ, sok visszakérdezéssel, érzékenyen. Jó pár nappal később, mint ahogy a kérdés beérkezett. Nem azért, mert a pszichológus lusta lett volna vagy munkával túlterhelt. Nem, egészen egyszerűen, elvből. Mert fontos a várakozás. Segít abban, hogy felismerjük egy-egy dolog helyiértékét az életünkben. Pár nap elteltével egy hatalmasnak tűnő probléma egyszerűen léptéket vált, és rájövünk, apróság csak az életünkben. Vagy éppen fordítva.

A várakozásra szükségünk van. Mindenkinek, annak is, aki ezt még nem ismerte fel. Nem halogatásról beszélek vagy mulasztásról. Várakozásról, ami munkát, befektetett energiát igényel. A várakozás sosem passzív. Értelmezésemben biztosan nem. A várakozás tele van reménnyel és kíváncsisággal. Része a félelem, az aggódás, vajon bekövetkezik-e, megtörténik-e, amire várunk. Van, amikor tudjuk, biztosan meg fog történni, mégis jó rá várakozni. Ilyen például a karácsony előtti négy hét.

Az advent az év egyik legintenzívebb „várakozós” időszaka, legyünk bár vallásosak, vagy ateisták, netán a kettő között valamely átmenet. Aki vallásos, mélyen átéli az ünnep szentségét, várakozásának „jutalma” az eljövetel. Aki nem vallásos, annak a családdal töltött békés ünneplős együttlét, az ajándékok, a finom ételek, a meghitt fények az, ami beteljesül, amire annyit készült, várt. Mennyire nem mindegy azonban, hogyan várakozunk. Nem a hit vagy nem hit kérdése a döntő, hanem az, hogy benne vagyunk-e a várakozásban a lelkünkkel.

Sokaknak ez az időszak egy kipipálós, feladat-teljesítős roham. Eltervezzük, milyen legyen a lakás ünnepi díszítése, kitaláljuk, összeírjuk, mi legyen az ünnepi menü, kiket hívunk meg vendégségbe, kinek mi legyen az ajándék és így tovább. Csak ennyi és nem több. Ki-ki futja a családban a saját köreit, pedig lehetne ezeket a heteket arra is használni, hogy együttműködjünk jobban, mint valaha.

Mostanában egyre többet találkozom azzal a szemlélettel, hogy tekintsük a helyzeteket lehetőségnek. Talán a COVID-járvány segít abban, hogy újraértékeljük az ünnepet. Átgondoljuk, számunkra mi a fontos benne. Pici közvélemény-kutatást végeztem. Minden megkérdezett rokonom, ismerősöm azt mondta, hogy az ünnepekben számára a legfontosabb az együttlét a családdal. Nem az ajándékokat emlegették, nem az ünnepi menüt – na jó, bevallom, sokan ezt sem felejtették ki a felsorolásból –, hanem azt, hogy találkozhatnak azokkal a rokonokkal, akiket ritkábban látnak, a szorosabban vett családjukkal pedig békés, önfeledt órákat, napokat élhetnek át. Ilyenkor félretesznek minden mást, csak egymásra figyelnek.

Bejegyzésem helyett ide írhattam volna egyetlen Pilinszky idézetet, mert mondandóm lényegről szól:

„…a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. … Aki hazakészül, az készülődésében már otthon van. … Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Pilinszky János: Hitünk titkairól (Új Ember 1974. december 15.)

Békés, meghitt, egymásra figyelős ünnepeket kívánok!

Tovább a teljes bejegyzéshez
426 Hits
0 hozzászólás

A zöld küllő nem biciklitartozék!

A nevét igen, valóban a küllőkről kapta. A Brehmben szereplő elnevezése tükörfordításban „ordító harkály”, ami lássuk be, nem túl hízelgő. Ehhez képest, hogy a magyar névadók szerint a hangja leginkább a küllők nyikorgására, finomabban szólva sajátos hangzására emlékeztet, igazán visszafogott. Leírásokban manapság inkább éles kacagáshoz hasonlítják a hangját, szerintem ez a hasonlat pontosabb. Nevezik még zöld harkálynak, tollazatának meghatározó, karakteres, sárgászöld színéről. Egyéb népi nevei például a külü a küllőből, vagy a zsolna, ez utóbbi szláv átvételként.

Mondják róla, hogy nem szívesen megy emberek közelébe, mégis láttam élőben zöld küllőt, méghozzá városi környezetben. Nem akartam hinni a szememnek. Először azt gondoltam, hogy egy kalitkában tartott papagáj szökött el, de a telefonos madárhatározó applikációmmal beazonosítottam: ez bizony egy zöld küllő. Az azonosításban segítségemre volt a piros kis sapka is a madárka fején, ami oly jellemző a harkályokra.

Magyarországon gyakori, rendszeres fészkelő, legfeljebb nagyon zord teleken vonuló. Mondják is, hogy a héja mellett a hideg tél a legfőbb ellensége. Az északi területek kivételével szinte egész Európában megtalálható, valamint előfordul Perzsiában és Kis-Ázsiában.

Kedveli a sík területeket és a hegyeket egyaránt. Ezen belül ligetes erdőkben, de városi parkokban is találkozhatunk vele, bár, ahogy írtam, inkább kerüli az emberek társaságát, ha megérzi, hogy figyelik, elbújik. Jól kúszik és a földön is ügyesen jár.

Nem kicsi madár, hossza úgy 30 centi, szárnyfesztávolsága ennél is nagyobb kb. 40 centi, tömege pedig 20 dekányi. A csőre sem rövid, de nyelvének impozáns 10 centis hosszától aztán igazán retteghetnek a hangyák, ezek jelentik ugyanis legfőbb táplálékát. Még télen is fölkutatja a hangyabolyokat. A telelő hangyákhoz olykor igen mély, a saját testhosszával vetekedő lyukat váj, hogy elérje a kiszemelt táplálékot. Vizsgálatok kimutatták, hogy néha 400–600 hangyát is elfogyaszt egyetlen alkalommal. Ebben jelentős segítség, hogy a nyelve végén található szarutüske alatti rész ragadós, így, mint egy légyfogóra, rátapadnak a hangyák. Emellett nem veti meg a rovarokat sem, igazi fakopáncshoz méltón a fák kérge alól „kopogtatja ki” őket. Télen, amikor nehezebb fehérjedús élelemhez jutnia, nem veti meg a magvakat és gyümölcsöket.

Odúban élnek, amelyet magasra építenek, vagy inkább alakítanak ki, és általában több éven át használnak. Évente egyszer, április és augusztus között, 6-8 porcelánfehér tojást rak, a szülők közösen gondoskodnak az utódokról. A fiókák általában közel egy hónaposan repülnek ki. A zöld küllő úgy 7 évig él, de találtak már 15 éves példányt is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
799 Hits
0 hozzászólás

Sokaknak csak föld, aki megműveli, annak élet

Az ENSZ élelmezésügyi világszervezetének kezdeményezésére 2013 óta december 5. a talaj világnapja.

Egyszerű definícióval a talaj a Föld legkülső, szilárd, ám laza rétege. Szerintem vannak olyanok, akik úgy vélik, ez nem túl izgalmas téma. Azt például, aki városban él, nem nagyon foglalkoztatja a talaj-kérdés. Talán még akkor sem, ha kertje van. Miért is gondolkodna azon, mi mindent köszönhet az emberiség a föld felső néhány centijének, a termőföldnek? Hiszen nincs vele dolga, nem kell megművelnie, értenie, mikor mi a teendő vele, hogy például szépen növekedjenek rajta a termények. Rájöttem, hogy azért ez nem ilyen egyszerű.

Egy barátom nemrég ugyanis rádöbbentett arra, hogy a talaj erőforrás, termelőeszköz, sőt, világméretű biológiai nagyüzem. Nem sokáig élnénk nélküle. Olyan, mint a levegő, a napfény és a víz. Szinte minden, amit megeszünk, a talajból származik: a zöldség, a gyümölcs, a gabona, növényekkel táplálkozik az állatok egy része, a húsevők pedig megeszik a növényevőket. Így leírva ez lényegében magától értetődő, mégsem vagyunk ennek tudatában. Talán azon sem gondolkodunk eleget, hogy nem kimeríthetetlen erőforrás. A növényeknek szükségük van nitrogénre, foszforra, kénre, vasra, hogy csak néhány nélkülözhetetlen tápanyagot említsek. Mindezt a talajból, annak a szerves anyagokat, humuszt tartalmazó felső rétegéből szívják magukba az ott élő mikroorganizmusok segítségével, amelyeknek a feladata, hogy a növények számára hozzáférhető tápanyagokká alakítsák át a szerves anyagokat. Ha azonban a növény valamit felhasznált, annak újra kell termelődnie. Ez a természet körforgásában persze megtörténik, ám a humuszréteg képződése nem túl gyors folyamat, itt nincs gyorsítósáv vagy futószalag.

Miközben a talaj regenerálódási képessége lassú, a pusztulása sajnos akár negyvenszer gyorsabb lehet. Természetesen a világon nem mindenütt egyforma ez az arány. Kínában ötvenhétszeres, Ausztráliában csak ötszörös. A talaj pusztulásának számos oka van, részben a természetes, szél és víz okozta erózió, részben a nem szakszerű emberi beavatkozás, túlhasználat, a föld kizsigerelése, az ipari szennyezőanyagok felelőtlen kezelése. Egy tanulmány szerint 3 cm jó minőségű termőréteg képződéséhez több ezer év szükséges.

A talajnak számos csodás tulajdonsága, jellemzője, képessége van.

Fontos szerepet játszik például a biodiverzitás fenntartásában, hiszen megannyi élő szervezet otthona! Baktériumok, gombák, egysejtűek, rovarok, férgek nyüzsögnek benne káprázatos sokféleségben.

A talaj a felszín közeli hőmérsékleti szélsőségeket ki tudja egyenlíteni, valamint bizonyos mértékig kivédi, hogy a negatív környezeti hatások, mint például aszály, túl sok csapadék, fagy, kárt okozzanak a növényzetben. Képes arra, hogy megkössön, lebontson és átalakítson anyagokat. Ezt az emberiség ki is használja, gondoljunk csak a temetőinkre, halottainkat az emberi történelem kezdete óta többnyire a földbe temetjük. A talaj bizonyos mértékig megbirkózik a hulladékainkkal, legyen az akár kommunális, ipari vagy mezőgazdasági. Nem véletlen, hogy hét évvel ezelőtt a talaj is kapott egy kiemelt napot – riasztó mértékű ugyanis a talajpusztulás a világon.

Máté Bencétől származik az idézet: „Bár Magyarország nagyon kis helye ennek a bolygónak, hiszem, hogy egyetlen ember példamutatása is képes nagyon sokakra jó hatást gyakorolni.” Meggyőződésem, hogy igaza van. Ha háztartásunkban felelősen kezeljük a hulladékokat, a veszélyes hulladékokat elvisszük a hulladékudvarba, a vegyszert, olajat nem öntjük ki a földre, ha van kertünk a természetes növénytermesztési módszereket alkalmazzunk, már tettünk valamit azért, hogy a sajnos jelenleg nem kellően megbecsült talaj, még sokáig éltessen minket, embereket.

Tovább a teljes bejegyzéshez
660 Hits
0 hozzászólás

Főszerepben a vadludak – most már online is

Amikor november utolsó szombatján az elmúlt években kilátogattam a Tatai Vadlúd Sokadalomba, mindig elfogott az az érzés, hogy ezt a rendezvényt Magyarországon mindenki ismeri, és ha nem is járt még ott személyesen, ám lelke mélyén vágyik rá. Sem a hideg, sem az eső vagy a hó nem riasztja el az érdeklődőket. A rendezvény honlapján olvastam, hogy tavaly közel 20.000 ember látogatott ki aznap a tópartra, és vett részt valamelyik programon: a madárgyűrűzésen, az egyik előadáson, az állatbemutatókon, vagy megfigyelte a ludakat valamelyik kihelyezett teleszkópon át.

Az, hogy több tízezer madarat lehet egyszerre egy város közepén látni, reggel a táplálkozó helyre indulásukat, majd késő délután a visszaérkezésüket, a tömeges behúzást átélni, még azokat is megmozgatja, akik nem madárrajongók. Jelenleg már közel 47 000 lúd éjszakázik a tavon.

Az eurázsiai tundrák vidékéről érkező vadludak évszázadok, évezredek óta a tatai Öreg-tó leeresztett medrében, előtte pedig az egykori mocsárvidéken találtak pihenőhelyet maguknak hosszú vonulásuk során. Minden év októberében-novemberében visszatérnek, hogy a telet nálunk töltsék, majd február végén, március elején visszaindulnak északi költőhelyeik felé.

Nem csak hozzánk jönnek a ludak, és hazánkban sem csak Tatára, mégis az itteni látványosság Európa-szerte egyedülálló. Az Öreg-tó ugyanis az egyetlen olyan madárpihenőhely, melyet egy város szinte teljesen körülvesz.

Pontosan mi ez a rendezvény –kérdezheti az, aki valami oknál fogva nem hallott róla.

Minden év novemberének utolsó szombatján a tatai Öreg-tó partján rendezik meg a szervezők (a Száz Völgy Természetvédelmi Egyesület, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Komárom-Esztergom Megyei csoportja) a Tatai Vadlúd Sokadalmat. Mára igazi természetvédelmi fesztivállá nőtte ki magát, hiszen környezettudatos – például csak környezetbarát termékeket, minőségi élelmiszereket előállító kistermelőknek, művészeknek adnak lehetőséget árusításra, kiállításra. Itt minden a természet tiszteletéről szól.

Húsz évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy minél több ember figyelmét felhívják ennek a különleges eseménynek, a ludak itt telelésének a segítségével a város különleges adottságaira, és a madárvilág szépségére.

Idén a szervezőket is váratlan helyzet elé állította a koronavírus-járvány. Nem tétlenkedtek, izgalmas online programokkal, játékokkal igyekeznek pótolni a személyes élményt. Ebben a különös, sokak szerint szomorú, mások szerint egészen új lehetőségekkel teli évben könnyebben hozzáférhet bárki a Sokadalom eseményeihez, mint eddig bármikor. Ehhez idén senkinek nem kell Tatára utaznia.

Megtartják a nap egyik kiemelkedő programját, a Madármegfigyelő versenyt. Erre sok madarász készül évről évre. A szervezők nagyon figyelnek arra, hogy a járványügyi előírásokat mindenképpen betartsák. Aki nem regisztrált résztvevő, a nap során Orbán Zoltán, az MME szóvivője közvetítésének köszönhetően, szinte folyamatosan nyomon követheti az eseményt. A Sokadalom Facebook-oldalán folyamatosan tájékozódhat bárki, mikor milyen program következik.

11 órakor lesz például az Envirotis - Madarak fényben és árnyékban madaras fotópályázat eredményhirdetése. Szerintem sokan kíváncsiak arra, hogy a több mint 900 remek fotó közül melyek lettek a díjazottak.

Remélem, sokan követik november 28-án a Sokadalom online eseményeit, és bízom abban, hogy jövőre többen leszünk a tóparton, a rendezvényen, mint eddig bármikor.

Fotók: Csonka Péter

Tovább a teljes bejegyzéshez
922 Hits
0 hozzászólás

Egy nem madárnak látszó madár: a kivi

 Új-Zélandra sokan úgy gondolnak, mint egy mesebeli természeti paradicsomra. Valóban különleges hely sok szempontból, most ezek közül csak egyet emelek ki, mégpedig a madárvilágot. Új-Zéland egykor a madarak birodalma volt. Ma már ez sajnos egyáltalán nem igaz. Friss hír, hogy Új-Zélandon az év madara lett a bagolypapagáj. A kakapó, e röpképtelen madár mára szinte teljesen kihalt, 1990-ben mindössze 50 példánya élt. Egyedül egy mentőprogramnak köszönheti, hogy mostanra megnégyszereződött az állománya. Sorsa, akár a kivié, mely madár mostani bejegyzésem alanya, jelképezi az Új-Zélandon egykor élt és máig túlélő madarak történetét.

Új-Zéland szigetei kb. 80 millió évvel ezelőtt, a tektonikai mozgások következtében teljesen elszigetelődtek más földrészektől, így a későbbi emlősök nem juthattak el a területére. A természet igen „gazdaságosan” működik, amire nincs szükség, az elsorvad. Mivel Új-Zélandon fölösleges volt a madaraknak repülniük, mert nem kellett a menekülés érdekében a föltől elemelkedniük, egészen egyedülálló fauna alakult itt ki. A kivi őse az Ausztráliából egykoron ide átrepült emu volt. A szárnyuk a zöld szigeteken azonban fokozatosan elcsökevényesedett, majd eltűnt.

Az első drámai változást a röpképtelen madarak életében az ember megjelenése jelentette. A maorik egészen rövid idő alatt kipusztították a moafélék (a legnagyobb testű röpképtelen madár volt akkor a szigeteken) összes faját. A kivik ezt a pusztítást megúszták, köszönhetően éjszakai életmódjuknak és viszonylag kis testüknek. Ami azonban már őket sem hagyta érintetlenül, az a telepesek megjelenése volt a 19 században, akik számos európai állatot hurcoltak be a szigetre, teljesen felborítva ezzel a korábbi ökológiai egyensúlyt. Az egyik drámai hiba a nyulak betelepítése volt, ám leginkább az a módszer jár katasztrofális következményekkel, amelyet a túlszaporulat kezelésére találtak ki. Hermelinekkel és görényekkel gondolták szabályozni a nyulak állományát, ám e ragadozók is igen értelmes lények, ha van könnyebben elejthető préda, nem futnak a gyorsabb után. Azt mondják, Új-Zéland erdei ma ezért csendesek.

A kivifélék a madarak osztályának a struccalakúak rendjébe tartozó család, ahova egy nem és öt faj tartozik, ők az úgynevezett laposmellű futómadarak legkisebb termetű képviselői.

A magyar kivi név a német kiwi átvétele, a maorik nyelvéből származik, hangutánzó szó. A latin neve (Apteryx) a legfontosabb tulajdonságára utal, arra ugyanis, hogy szárnyatlan.

A röpképtelen kivik kifejlett példányai általában 1-4 kilósak, magasságuk pedig 35-65 cm. A tojók nagyobbak, mint a hímek. Gömbölyded testüket szőrhöz hasonló tollazat fedi. Mókás megjelenésének egyik legfőbb oka hosszú csőszerű, egyenes csőre.

Üregekben élnek, a nappal nagy részét ott töltik, éjjel járnak vadászni lárvákat, rovarokat, puhatestűeket kaparnak ki a földből. Életmódjuk megfelel a más földrészeken élő talajlakó éjszakai emlősök életmódjának. A tojó évente egy tojást rak, amelynek mérete szokatlanul nagy, mondhatni hatalmas: tömege a tojó testtömegének 20-25%-a. Körülbelül két hónapig kotlanak, ezt a munkát a kivi család demokratikusan felosztja, a tojó és a hím egyformán kiveszi a részét belőle. A hímeknek erre a célra speciális költőtasakjuk alakult ki. A kivik családban töltik el az egész életüket, amely nagyjából tíz év. A párok mindvégig kitartanak egymás mellett.

Néhány civil szervezet foglalkozik a kivik megmentésével, de jelenleg is nagyobb az esélye annak, hogy a moafélék sorsára jutnak.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1595 Hits
0 hozzászólás

Vigye el a kánya!

Vajon ki ismeri ma ezt a kifejezést? Használja-e még bárki? Töpreng-e manapság azon valaki, hogy honnan ered a szólás? Miért épp a kánya vigye el? Ha belegondolunk, hogy a kánya helyén állhatna még az ördög, vagy a manó, akkor csak egyet tippelhetünk: a kánya nem egy népszerű madár. Nem is csoda, hogy kicsit tartanak tőle, mert eléggé rámenős, dögevő madár. Él olyan faja, amelyet még a keselyűk sem kedvelnek.

Honnan ered maga az elnevezés, és jelent-e bármit is túl azon, hogy a kánya madarat jelöli. A kánya szláv jövevényszó nyelvünkben, több szláv nyelvben is ismert: például a szlovák kaňa, vagy a szlovén kánja. Valószínűleg hangutánzó eredetű, emlékeztet ugyanis a madár vijjogására.

A kányák legszembetűnőbb ismertetőjegye villás farkuk. Természetesen kánya is többféle létezik, hazánkban a leginkább ismert a barna kánya. Nemcsak egész Európában elterjedt, de ismert Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, sőt még Ausztráliában is.

Csőre görbe, karmai kicsik, ám rendkívül élesek. Több szólásunk is megemlékezik arról, hogy ezekkel jobb nem találkozni: Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél; Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk.

Első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik a külseje: tulajdonképpen a barna különböző árnyalatai, ám ha közelebbről megfigyeljük, bámulatosan szép mintázatot mutatnak a tollazat világosabb csíkjai és ívei. Mintha egy vihar hosszúkás esőcseppjei lemosták volna róla a sötétebb barna festéket, majd a szárnytollak végén összegyűlve, csendben lecseppentek volna. Ennél persze sokkal precízebb, leírások olvashatók arról, milyen is a kánya tollazata. Egy divatbemutató moderátora nem tudna olyan részletességgel beszélni egy modell viseletéről, mint az ornitológusok a madarak tollazatáról.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a barna kánya a legkárosabb ragadozóink egyike, nyilván azért, mert nem válogat, bármilyen kisebb emlőst elkap, amelyet alacsonyan repülve meglát, de elragadja a madárfiókákat is. Mégis inkább hulladékot és dögöket keresgél, elgázolt állatokra csap le. Általános nézet, hogy a hazai állomány drasztikus csökkenését a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben éppen a döglött állatok, halak szervezetében felgyülemlett vegyszerek okozták.

Nálunk főleg az ártéri erdők fészkelője. Vonuló, tavasszal, március táján tér vissza Magyarországra telelőhelyéről és októberig marad. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. Fészke jól felismerhető, mert rongyokat és más hulladékot, például műanyag zacskódarabokat, is felhasznál az építéséhez. A fészekalja 2-4 tojásból áll, a fiókák általában egy hónap alatt kelnek ki, és ennél tovább, csaknem két hónapig otthon maradnak.

Hazai állománya 1960-1980 között erősen lecsökkent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) weboldaláról tudható, hogy az elmúlt években közel 123-163 pár élt nálunk.

A vörös kánya, népi nevén villás vagy villás farkú, fecskefarkú kánya nevét onnan kapta, hogy tollazata egy része jellegzetesen vörös, népi nevét pedig hosszú és mélyen villázott farkáról, mely segíti siklás és vitorlázás közben az egyensúlyozásban és a kormányzásban. Főleg repülés közben látványosak a vörös kánya jellegzetes, ujjszerűen elálló evezőtollai.

Táplálkozási szokásaiban, valamint élőhelyválasztásban sokban hasonlít a barna kányára. Különbség köztük, hogy a vörös kánya tartós párkapcsolatban él.

Itthoni állománya az 1970-es évek elejére lényegében összeomlott, 2014-ben az MME információja szerint 9-10 pár fészkelt hazánkban.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1051 Hits
0 hozzászólás

Nem túl szép, de finom és egészséges – néhány gondolat a burgonyáról

Szerencsés vagyok, Eszter barátnőm rendszeres látogatója a blogomnak. Szereti a madarakat, elkötelezett környezetvédőként szívesen olvassa az általánosabb témákat, a jeles napokról szóló összefoglalóimat, de leginkább akkor örül, ha növényekről írok. Joggal számíthattam arra, hogy az eheti írást érdeklődéssel fogja várni. Csalódottan hallgattam, amikor lebiggyesztett szájjal kijelentette: ez a világ legunalmasabb témája! Nem mondod komolyan, hogy a krumpliról akarsz írni?! Remélem, az írás meggyőzi az ellenkezőjéről.

Szerintem a burgonya az egyik legszínesebb növény. Gazdag a története, izgalmas és sokféle étel készíthető belőle, sőt, rendkívül egészséges. Ha ennyi nem lenne elég, vegyük csak a nevét, már az is bámulatos! Nyelvünkben több, mint negyven rokon értelmű szava és alakváltozata van a burgonyának. Eszemben sincs mindegyiket felsorolni, csak néhányat említek. Itt van mindjárt a köznyelvi, azaz hétköznapi krumpli, a burgonya a mindennapokban. Az étteremben burgonyaleves, otthon krumpli. Német eredetű jövevényszó a magyarban, sok tájnyelvi változata van, köztük a klompér, kolompér.

Egy érdekes különbség azért persze van a burgonya és a krumpli között. Magát a növényt sosem hívjuk krumplinak, az burgonya, csak a gumója, amit megeszünk, a krumpli.

A növényt első leírásaiban földi alma, sőt földi mogyoró néven említik, ami igazából nem meglepő, a burgonya gumója és a növény gyökerén az elhelyezkedése emlékeztet a földimogyoróra, az alma pedig talán a sokoldalúságára.

Sokan ma bizonyára ismerik a burgonya erdélyi nevét, a pityókát. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy erdélyi származású édesanyja az 50-es években a zöldségesnél egyszer kért két kiló pityókát. Először értetlenül nézték, és mondták, hogy azt nem tartanak, mire ő rámutatott a burgonya halomra, erre meg kinevették, de hisz az krumpli, magyarázták. Bizonyára ma is csodálkoznának a piacon, ha bandurkát, bigyirót, csucsorkát, netán svábtököt kérnénk.

A burgonyát nevezték disznókrumplinak, ami viszont utal arra, hogy nem volt mindig pozitív fogadtatása a növénynek.

Dél-Amerikában, Peru és Chile hegyvidékén a burgonyát már 7000 éve fogyasztják. Európába a gyarmatosítás idején, az 1500-as években jutott el. Kezdetben egész Európa idegenkedett a krumplitól. Olyan rémhírek terjedtek el róla, hogy mérgező, leprával fertőz, és aki nem hal meg tőle, az megsüketül vagy elbutul. Több mint 200 évbe telt, hogy polgárjogot nyerjen és része legyen mindennapos táplálkozásunknak.

Több történet ismert arról, hogy melyik országban hogyan vették rá a népet a fogyasztására. II. Frigyes inkább az erőt alkalmazta, míg Franciaországban egy kísérletező kedvű kertész csellel vette rá a népet a termesztésére. Mikor ugyanis ingyen szét akarta osztani a gumókat, senki nem kért belőlük. Ekkor taktikát váltott, és a burgonyát katonákkal kezdte őriztetni, akiket persze éjszakára hazaküldött. Igen, a terv bevált!

Magyarországi meghonosodása is lassan haladt, nálunk II. József utasítására osztogatták ingyen, mégsem igazán kellett senkinek. Az áttörés 1790 és 1820 között következett be, az egykori krónikák szerint szörnyű időjárás pusztította a termést, a hagyományos gabonafajtákat Európában! Talán még ez sem lett volna elég, de nagyszabású propagandát indítottak a krumpli mellett, hogy megfékezzék az éhínséget. Röplapok, kalendáriumi cikkek oktatták a népet a felhasználásáról, hogyan kell termeszteni, hányféle módon lehet fogyasztani.

A burgonyának több ezer fajtája létezik, felhasználása változatos: fogyaszthatjuk köretként, főzelékként, salátaként, levesben: talán egyetlen zöldségfélét sem lehet olyan sokféleképpen elkészíteni, mint a krumplit. A gabona után a legfontosabb élelmiszerünk.

Legfőbb tápanyaga a keményítő. 100 gramm burgonya energiatartalma 90 kalória, szénhidráttartalma 20 gramm, tehát messze kisebb, mint a száraztésztáké vagy a rizsé. Persze ehhez fontos, hogy ne olajban süssük sült krumplinak, vagy sok tejszínnel és vajjal krumplipürének. A burgonya lassabban bomlik le és szívódik föl a szervezetben, tehát cukorbetegek és fogyókúrázók is fogyaszthatják. Fehérjetartalmát a szervezet jól hasznosítja, a tej vagy a hús fehérjéjével egyenértékűnek tekinthető. A burgonya gazdag ásványi anyagokban (vas, kálium, magnézium) és vitaminokban (főleg C és B vitamin).

A háztartásban egyéb haszna is van, például a rovarcsípés kellemetlen tüneteit enyhíthetjük vele. Ezen kívül kiváló szer, ha kicsit duzzadt a szemünk. Ehhez elég egy közepes méretű, meghámozott krumplit lereszelni, egy tüllbe, gézbe vagy akár egy zsebkendőbe kanalazni, és a szemünkre tenni borogatásként.

Ugye, hogy egy igazi csodanövény!

Tovább a teljes bejegyzéshez
2635 Hits
0 hozzászólás

Ősszel a nyári lúdról

Hosszú évek óta állandó program az életemben, hogy november utolsó szombatját, vagy annak pár óráját a Tatai Vadlúd Sokadalomban töltöm. Nem tudom megunni! Pedig a ludakat bármelyik nap láthatnám, amikor elsétálok az Öreg-tó partján október végétől, november elejétől egészen a következő év februárjáig.

Fotó: Csonka Péter

Minden alkalommal tanulok valami újat ezekről a szerintem különleges madarakról, büszke vagyok arra, hogy sikerült már néhányat élőben a tópartról, teleszkópon át felismernem. Egyik szebb, mint a másik, ám most csak arról a fajról írok, amelyik hazánkban is fészkel, a ludak közül egyedüliként. A neve, nyári lúd, is erre utal. Nem mindig hívták így. Az 1840-es években még rendes lúd néven szerepelt, valamint márciusi lúd néven is ismert volt. Szürke lúdként is említik, mert tollazatának fő színe a szürke, azaz pontosabban a világosszürke. Talán épp ezért nevezik az Alföldön szőke libának.

A lábuk a hússzínűtől egészen a rózsás árnyalatokig többféle lehet. A csőrük hússzínű vagy narancssárga. Ez a legnagyobb termetű európai vadlúd. Hossza kb. 80 cm, szárnyfesztávolsága átlagosan 170 cm, testtömege pedig 2,5-4 kg. Alfaja a 4-5000 éve háziasított házi lúd, így nem csoda, hogy mindkét faj gágog.

A nyári lúd a Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, Európában sokfelé költ, például a Skandináv félszigeten, Izlandon, Írországban és Skóciában, Lengyelországban, a teljesség igénye nélkül. Itt jellemzően egy-egy területen, ám Ázsiában nagy, összefüggő területeken élnek.

Vonuló madár, Közép-Európából szeptember és november között nyugatabbra és délebbre vonul, ezzel egy időben az északon élő példányok szintén délebbre vonulnak, például Norvégiából Svédország déli területeire, vagy Izlandról Skóciába. Hazánkba is érkeznek Oroszországi területekről nyári ludak telelni. A nyári ludak vonuláskor nagy csapatokban járnak, jellegzetes V alakban repülnek.

A vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. Magyarországon a tavak és mocsarak nádasaiban, gyékényeseiben költ. Nem szereti, ha háborgatják. Növényi táplálékkal él, füvet, gabonát, lágy szárú növényeket eszik, de a nagy kedvence a kukorica. Csapatokban járnak a kukoricatarlókra.

A tojó egyedül építi fészkét nagy nádasokba, mindig valami védett, kiemelkedő felületre, a nádszálakat letördelve és egymásra halmozva alakítja ki a költőhelyet, amelyet saját tollaival bélel ki. Sokszor kolóniákban építkeznek, társaságkedvelő madarak. Hűségesek. Az udvarlási szakasz hosszabb ideig tart, az elköteleződés jele, hogy a két madár kórusban gágog. A párok kitartanak egymás mellett életük végéig. Amelyik madár párját veszti, sokszor nem is talál már társat magának.

Az általában 5-6 tojáson a tojó 28 napig kotlik, a tojó és a gúnár egyaránt vezeti a kikelt kislibákat, ivaréretté 2-3 éves korukban válnak. A nyári ludak általában 20 évig élnek.

Egy 2000-ben megjelent tanulmány* megállapításai szerint „Európa nyári lúd állománya mintegy 984.000 példányra tehető, ezen belül Közép-Európában 56.000-os állománya van.” Magyarország 1965. évi fészkelő nyári lúd állományát 250 párra becsülték, 1977-ben már 350-400 pár volt. Az 1980-as évek elején 650-760 pár, 2000. évi fészkelő pár felmérés legalább 2000 párban határozta meg Magyarország fészkelő nyári lúd állományát.

A nyári ludat hazánkban 1954-ben fokozottan védetté nyilvánították, majd a szigorú védelmi intézkedések következtében egyre nagyobb és stabilabb állományúvá vált, ezért 2012-től a szakminisztérium feloldotta védelmét, és vadászhatóvá tette.

 *NYÁRI LÚD (Anser anser) FAJKEZELÉSI TERV MAGYARORSZÁGON MANAGEMENT PLAN FOR GREYLAG GOOSE (Anser anser) IN HUNGARY Faragó Sándor, Kovács Gyula & Hajas Péter Pál Magyar Vízivad Kutató Csoport, Nyugat-magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet

Tovább a teljes bejegyzéshez
769 Hits
0 hozzászólás

A hangja igazi természeti csoda – a karmazsinpirók

 Barátnőm nővérét mindig irigyeltem, igazából egyetlen tanult képessége miatt: mutató és hüvelykujját a szája elé téve, szédítően erős és azt kell, hogy mondjam, dallamos füttyjelet tudott kiadni. Kiskamaszként ámultan néztem föl rá. Ő jutott eszembe a karmazsinpirók (Carpodacus erythrinus) füttynek tűnő énekéről. Messze hangzó, magabiztos, diadalmas, ezeket a fogalmakat idézte föl bennem ez a kis borzas nyakú madárka. Éneke sajátos, nem téveszthető össze más pintyekkel.

Neve mintha tautológia lenne, azaz „…mindent kétszer mond, kétszer mond” (Karinthy Frigyes „Így írtok ti” Ady Endre: Törpe-fejűek)

A karmazsin szanszkrit eredetű szó (’krimdzsa’), amely arab közvetítéssel érkezett hozzánk. Jelentése: kermesztetű. A kermesztetű kisajtolt nedve értékes festékanyag volt. Érdekessége a szónak, hogy van olyan nyelv, amelyben a vöröses színnevet jelöli. Kapcsolódik a karmazsinhoz még az alkörmös dísznövény, más néven az amerikai karmazsinbogyó vagy festőbogyó. E növény bogyóiból egykor ételfestéket és gyógyszert készítettek, külföldön még ma is van, ahol használják a bor színezésére.

A pirókból könnyű arra következtetni, hogy kapcsolódik a pír, piros szóhoz, és a név jelentésének, valamint a madárka színének lehet egymáshoz valami köze. A ’pir’ tőből az ’ók’ képzőből létrejött szó jelentése vörös szőrű, hajú vagy tollú. Mondták emberre, állatra egyaránt. Pirókunkon a tolla miatt rajta is ragadt névként.

Úgy gondolom, mégsem fogalomismétléssel van ez esetben dolgunk, hanem a piros szín pontosításáról. Hogy tehát nem akármilyen pirók szóban forgó kis madarunk, hanem éppen karmazsin, élénk, világos, mint egykor a karmazsin csizmák voltak.

A karmazsinpirókoknál sincs másképpen, mint számos más madárnál, hogy a hímek szép színesek, a tojók, valamint a fiatal példányok jellegtelen barnás színűek. Ez utóbbiak emlékeztetnek a házi verébre, a nem gyakorlott madármegfigyelők akár összetéveszthetik őket.

A hímek feje, torka, begyének nagy része, valamint farktolla erősen vagy enyhén karmazsinpiros. A hímek színe az életkorral változik, az idősödő példányoknál csökken az intenzitása. Érdekes megfigyelés, hogy színüket akkor is elveszítik, ha fogságba kerülnek.

Egész Eurázsiában megtalálható, leginkább vízközelben. Költöző madár, télen délebbre vonul, Kínán keresztül Indiába, Turkesztánon át Perzsiába. Közép-Európába, így hozzánk is eljut. Szereti az olyan terepet, ahol könnyen elrejtőzhet, a bozótosok erre ideálisak. Nem véletlenül kedveli a vízpartokat, hiszen lelkes fogyasztója a fűzbarkának. Nem csak rügyekkel táplálkozik, nem veti meg a növények más részét sem, és hernyókat, bogarakat is fogyaszt.

A párok egész életre kötik össze életüket, és költőhelyükhöz is ragaszkodnak. Fészkükben egyszerre 3-4 tojást láthatunk, a tojó közel két hétig kotlik, a hím a táplálásban segít.

Olvastam, hogy Kamcsatkán különös becsben tartották, mert tavasszal a lazacfogás idején szólal meg először. Úgy tekintenek rá, mint a lazac-szezon hírnökére, és mivel e halnak kiemelt jelentősége van életükben, tisztelik a karmazsinpirókot is.

Hazánkban védett, természetvédelmi értéke 25 ezer forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1587 Hits
0 hozzászólás

Húsmentes hétfő mozgalom

Meglepődtem, amikor először olvastam a húsmentes hétfő kezdeményezésről. Régi emlékeket idézett föl bennem. Szüleim mesélték, hogy még a rendszerváltás előtt hétfőnként adásszünet volt a Magyar Televízióban. Nagy változást jelentett, amikor ezt 1989 január elsejétől megszüntették. Nyilván sokan voltak, akik úgy gondolták, inkább a tv-mentes napok számát kellett volna növelni, a többség azonban a szabadság első lépésnek tekintette.

Mit gondoljunk a húsmentes hétfőről? A mozgalom 2003-ban indult az Egyesült Államokból, Magyarországon 2012. október 1-jén tartották meg először. Mindenekelőtt nézzük meg, mi minden tudhatunk a húsfogyasztásunkról!

Mit mond a statisztika?

Kiindulásként nézzük meg, mennyi húst fogyasztunk! Mit tippelnek? Mit gondolnak csökkenő vagy növekvő a húsfogyasztás mennyisége hazánkban?

A KSH adatai szerint 2000-hez képest jól állunk, mert akkor az egy főre eső éves húsfogyasztásunk 70 kg volt, 2016-ban viszont már csak 66,4 kg. Ám hozzá kell tennem, hogy a tendencia inkább ingadozó, voltak jobb évek, 2010-ban például 56,7 kiló húst fogyasztott átlagban minden egyes ember. Ami persze azt jelenti, hogy vannak, akik ennél jelentősen többet esznek, azaz hetente több kiló húst. A statisztikai adatban mindenféle hús benne van, a kolbásztól a felvágottig, tehát nem csak az a steak, ami például egy étteremben kerül a tányérunkra. A statisztikáról és a húsról még annyit, hogy ha egy éhes ember egy étterem ablakán át néz egy másikat, aki bent ül, és éppen hozzákezd két szép szelet hús elfogyasztásához, akkor egy excel táblázatban fejenként és átlagban egy-egy szelet húst esznek. De hát épp ilyen a statisztika, nagyban és messziről jól mutatja a képet.

Az ember mindenevő

Számtalan koncepció él a világban arról, hogyan lehet egészségesen táplálkozni, mit kell, kellene enni, mit mivel szabad együtt fogyasztani, mi tiltott, mi nem az. Abban a többség egyetért, hogy a túlzott húsfogyasztás nem igazán egészséges, a zsíros húsok pedig inkább károsak, különösen, ha valaki rendszeresen és nagyobb mennyiségben fogyasztja azokat. A húsfogyasztás csökkentése jó hatással van szervezetünkben a vérnyomásra, alacsonyabb lesz a telített zsír és a koleszterin szintünk is. Egy barátnőm egy ideje a flexitárius étrend híve, azaz nem mondott le a húsevésről, te túlnyomó részben zöldségeket fogyaszt. A háziorvosa évente elküldi laborvizsgálatra. Legutóbb az eredményeket látva megkérdezte tőle, hogy vegetárius lett-e.

De mi köze mindennek az ökológiai lábnyomhoz?

A húsfogyasztás túl a saját egészségi állapotunkon még a világ klímahelyzetére is kihatással van. Így kerül a hús témája például a Föld Napja Alapítványnál is terítékre, ezért is kampányolnak a környezetvédők amellett, hogy fogjuk vissza húsfogyasztásunkat.

Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) adatai szerint a világ üvegházgáz-kibocsátásának közel 18%-áért az állattartás a felelős, 1 kg marhahús előállítása során 27 kg szén-dioxid kerül a légkörbe. Gondot jelent az is, hogy az állattenyésztés rendkívül vízigényes. Barátnőm mesélte azt is, hogy amikor hat éves kislányának igyekezett ezt elmagyarázni, ő csodálkozva nézett rá: ilyen sokat isznak a tehenek. Természetesen nem. Az állatok számára termesztett takarmánynövények előállításához van 1 kiló marhahúsra vetítve kb. 15.000 liter édesvízre szükség, amiből, mint tudjuk, amúgy sem állunk jól. Ha már a marhahúsnál tartunk, velük más gond is van, ezen jószágok metánkibocsátása része annak, hogy a Föld klímahelyzete közelít a válságoshoz. Megjegyzem, a nagyüzemi baromfitartás sem jobb, mellékterméke az ammónia, ami hozzájárul a savas esők kialakulásához.

A The American Journal of Clinical Nutrition (havi rendszerességgel megjelenő orvosbiológiai folyóirat) szerint a vegetáriánusokhoz képest a húsevők étrendje tizenhétszer több földterületet, tizennégyszer több vizet, valamint tízszer több energiát vesz igénybe, mint egy vegetáriánusé.

Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy antibiotikumokat a legnagyobb mennyiségben nem betegségekre szedünk, hanem az állatoknak adagolt gyógyszer formájában fogyasztjuk el őket. Igen, az állatok is kapnak antibiotikumokat, nem is keveset.

Ha hétfő, akkor…

Sok zöld szervezetet ér az a vád, hogy szélsőségesek, kevéssé veszik figyelembe a realitásokat, inkább egy ideális világban élnének. Hús-ügyben azonban toleránsak. Hiszen mi az az egy nap. Nem is kell, hogy a hétfő legyen. A hét kezdete persze megfelelő lehet, így gyomrunk kipihenheti, ha hétvégén, a családi ebédeknél kicsit belehúztunk. Lehet a kedd, ha hétfőn még megennénk a vasárnapi maradékot. Vagy választhatjuk akár a hagyományos húsmentes péntek. Vagy még tovább léphetünk, és csatlakozhatunk a hétköznapi vegetáriánusokhoz. Ők hét közben egyáltalán nem esznek húst, ám hétvégén nem fogják vissza magukat.

A húsmentes hétfő fogyasztásunk környezeti hatásáról és a tudatos választásról, felelősségünkről is szól. Ha még nem tették, egyszer próbálják ki!

Tovább a teljes bejegyzéshez
1128 Hits
0 hozzászólás

Egy közösség komposztálás tapasztalatai

A komposztálás az újrahasznosítás egy módja, és messze több embernek elérhető, mint hinnénk. Kifogás sem nagyon lehet vele szemben. A komposztálás esetében például fel sem merülhet az az amúgy abszurd vád, hogy felesleges szelektíven gyűjteni a hulladékot, mert a begyűjtés során úgyis mindent összeöntenek. A komposztálásnál csak rajtunk múlik, milyen lesz az eredmény, és a hasznát azonnal megtapasztalhatjuk.

Hallottam már olyan kifogást, hogy nem mindenkinek van lehetősége rá. Nézzünk ehhez egy kis statisztikát! Az eurostat adatai szerint 2018-ban az EU-27 országok közül a családi házban élők aránya Horvátország (69,7%), Szlovénia (66,2%) és Románia (65,2%) mögött Magyarországon (64,6%) volt a legmagasabb. Ez azt jelenti, hogy hazánkban nagy eséllyel a lakosság több mint a felének módjában áll komposztálni. Megjegyzem, számos bérháznak van udvara, ezek között sok olyan akad, amely gondozott kertet rejt.

Egy munkatársam mesélte, hogy náluk, Budapesten az egyik budai kerületben, a ház közössége úgy döntött pár éve, hogy belevágnak a komposztálásba. Az udvaruk leginkább félárnyékban van, így nagyon sokat nem kellett töprengeniük, hogy hova helyezzék el a komposztládát. Egy újrahasznosított műanyagból készül láda mellett döntöttek. Összedobták az árát, vettek vasvillát a forgatáshoz, és még egy kisebb baltát is beszereztek, hogy a lehulló gallyakat fel tudják aprítani. A házból hárman vállalták, hogy felváltva felügyelik a láda tartalmát, ehhez készítettek egy táblázatot, amit megosztottak egy felhőtárhelyen, hogy mindenki láthassa, és közösen szerkeszthessék. Összeállítottak egy tájékoztató füzetkét, ezt kinyomtatták, minden egyes postaládába behelyezték. Biztos, ami biztos, a lift melletti hirdetőtáblájukra kitettek egy plakátot a legfontosabb tudnivalókról.

Hogy mi volt az információs kiadványukban? Általános tájékoztatással kezdték. Leírták, hogy a komposztálással a céljuk kettős. Szeretnék, ha csökkentenék a szürke kukába kerülő hulladék mennyiségét, és újrahasznosítanák azokat az anyagokat, amelyeket lehet. Ez utóbbira legalább két okuk volt. Általában a környezetünk védelme: évente ugyanis naponta és fejenként kb. fél kiló olyan hulladék keletkezik, amit így nem kell a kukába dobni, mert komposztálható. Fontos volt számukra természetesen a saját jól felfogott érdekük: ha humuszt tudnak érlelni az udvaron, akkor közös munkával értékes, a kertben, és a lakások balkonládáiban felhasználható tápanyaghoz jutnak.

Leírták, hogy ne aggódjon senki, a komposzt nem lesz büdös, ugyanis a házban néhányan alaposan felkészültek arra, hogyan kell gondozni az elegyet, illetve, hogy mit és milyen arányban szabad belehelyezni. Tudomására hozták a lakóközösségnek, hogy mindenki csatlakozhat a munkához, szívesen felkészítenek bárkit egy rövid tanfolyamon, amelynek esetükben szerencsésen gyakorlati képzési része is volt. Mint megtudtam, voltak jelentkezők, sőt a résztvevők közül ketten a nyaralójukban maguk is elkezdtek komposztálni.

Részletesen leírták magát a folyamatot és azt, hogy mi kerülhet a komposztba. Megkérték a lakókat, hogy a szerintük komposztálható háztartási hulladékukat egy külön edényben gyűjtsék, és időről időre tegyék ki a megbeszélt közös gyűjtőhelyre. Meg tudtak állapodni abban, hogy az edényekre ki-ki ráírja a nevét, hogy visszajelzést kaphasson, helyesen ítélte-e meg, mi kerülhet a komposztba. Mondhatná erre bárki, hogy ez a privátszféra megsértése. Voltak olyanok, akik ezt így gondolták, és természetesen nem vett részt mindenki a komposztáló-projektben. Senkit nem kényszerítettek erre, még csak megjegyzést sem tettek arra, aki elzárkózott az közös ügytől. Viszont az sikerült elérniük, hogy minden egyes lakótárs tiszteletben tartotta az ügyet, bár nem volt aktív részese mindenki, de nem is gáncsoskodott senki. A projekt nyitott volt, bármikor lehetett csatlakozni, vagy éppen kiszállni a közös ügyből.

Rövid listát írtak azokról az anyagokról, amelyek gyakrabban előfordulnak a háztartásban, és jól komposztálhatók, vagy nem illenek a komposztba.

Komposztálható a háztartásban

Ne tedd a komposztba!

kávézacc

sült konyhai maradék

teafű

olaj, zsír

apróra tört tojáshéj

csont, hús

gyümölcsmaradék (almacsutka, gyümölcshéj)

papír (főként azért, mert jobban hasznosul a szelektív gyűjtéssel)

zöldség (krumplihéj, karalábélevél, spenótszár…)

 

fűrészpor

 

virágok (lehulló levelek, elhervadt vágott virág…)

 

déli gyümölcs (csak módjával, megmosva, felaprítva)

 

 

Tájékoztatást adtak arról, hogy a kerti hulladékok közül mi kerülhet a komposztba.

Komposztálható a kertben

Ne tedd a komposztba!

levelek

nagy ágdarabok

diólevél, vadgesztenye, tűlevél (csak nagyon kevés)

felaprított gallyak

 

 

A komposztálás során figyeltek arra, hogy a mikroorganizmusok munkájához szükséges szén és nitrogén megfelelő arányban legyen jelen az elegyben. Tartották magukat az ökölszabályhoz, kétharmad rész zöld hulladékot (levelek, fú, gyom, zöldség, gyümölcs) és egyharmad rész barna hulladékot (gallyak, mulcs) adtak a keverékhez. Időről időre egy-egy réteg földet is terítettek az anyagokra, részben mert ígérték, hogy szagmentesen tartják a komposztot, és ebben segített a föld, részben mert a föld maga is gazdag mikroorganizmusokban, ami segítette az érés folyamatát és az elegy szerkezetének jót tett. 4-6 hetenként átforgatták az anyagot, hogy lazítsák a komposztot, biztosítsák minden rész szellőzését, ne induljanak el kellemetlen rothadási folyamatok.

Éveken át jól működött a rendszer, a jó minőségű komposztból jutott a kertbe, és kaptak belőle azok is, akik kértek szobanövényeik gondozásához. Aztán a kezdeményezés egyik motorja elköltözött a házból, egy másik pedig romló egészségi állapota miatt nem vállalta már a közös munkát. Egy ideig még futott tovább a rendszer, aztán akadozni kezdett, az új beköltözőket már nem tájékoztatta senki. A téma azért került most elő, mert feléledt a remény, hogy újrakezdik, akadt ugyanis két lelkes házbeli fiatalember, akik elkötelezetten környezettudatos életet élnek, és szánnának időt és energiát arra, hogy közvetlen környezetüket is jobbá tegyék.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1318 Hits
0 hozzászólás

Már megint a madarak?

Igen, szerencsére évről évre egyre több szó esik a madarakról, remélem, sokak örömére és a kis tollasok javára. Jeles napok közelegnek a hétvégén, amikor még a szokásosnál is többször emlegethetjük, sőt figyelhetjük őket. Minden év októberének első hétvégéje ugyanis – ezt már most évekre előre be is írhatják a naptárukba! – az európai madár megfigyelési hétvége. Nem nagyon törődtem korábban azzal, hogy élnek körülöttünk madarak. Persze, rám is megnyugtatóan hatott, amikor egy parkban egy padon üldögélve, esetleg egy étterem teraszán ejtőzve hallgathattam, ahogy csiviteltek körülöttem. Sokszor egy erdőben sétálva engem is kíváncsivá tett a kakukk dala, de sosem számoltam meg, hányszor szólt. Az egyik babona szerint az eladósorban lévő lány így megtudhatja, mikor fog férjhez menni. Amikor még aktuális lett volna, nem ismertem ezt a hiedelmet, később pedig már semmi szükségem nem volt a számolásra.

Ám a kakukk mégis különös jelentőséggel bír számomra. Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor valamiről újra és újra eszünkbe jut egy régi emlék. Így vagyok a kakukkal. Ahogy távolodtunk időben a II. világháborútól, egyre kevesebb új könyv vagy film jelent meg, ami azt a korszakot dolgozta fel. A fiatalabb nemzedékek talán csak akkor látnak háborús filmet, ha kifejezetten foglalkoztatja őket valamiért a téma. A mi szüleink, nagyszüleink viszont gyakran láthattak a mozi kínálatában világháborús filmeket. Néhányat magam is láttam, az egyiket sosem fogom elfelejteni. A Borisz Vasziljev „A hajnalok itt csendesek” című kisregényéből készült film az orosz fronton játszódik, 1942-ben. A történet szerint egy idős őrmester vezetésével egy szakasz katonalány harcol egy szakasz jól felfegyverzett német katonával. A lányok belekényszerülnek a helyzetbe, ám hősiesen helytállnak. Mindegyikük meghal, ki így ki úgy. Egy szép, emberi pillanatban, az egyik lány hallva a kakukkot számlálni kezdi, hányszor szól, hogy megtudja, hány évet él még. A kakukkról nekem mindig ez a történet jut eszembe.

Az Európai Madármegfigyelő Napok lassan 30 éves rendezvény. A BirdLife International, a madártani szervezetek világszövetsége indította el 1993-ban. A rendezvény célja kicsit emlékeztet arra, amikor sok számítógép kapacitását felhasználják egy tudományos munkához, azaz a sok „kicsi”, erőforrást ajánl fel egy nagyobb cél érdekében. Itt az egyes országok madarászai és lelkes hobbistái adják a közösbe az idejüket, szaktudásukat. Szerintem a legszebb az egészben, hogy bárki részt vehet a közös munkában, az is, aki a galambon és a fecskén kívül egyetlen madarat sem ismer fel.

Egyszerűen csak el kell indulniuk egy sétára, és amikor madarat látnak, fel kell jegyezni a pontos helyszínt, a látott madarak számát, valamint azt, hogy hányan vettek részt az akcióban. Aki ennél járatosabb a madarak világában, az megnevezheti a három leggyakrabban látott madár nevét, és azt, hogy hány példányt látott.

Ez a hétvége túl az adatgyűjtésen, arra is kiváló, hogy bővítsük madártani ismereteinket.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, mint a BirdsLife hazai képviselője országos programokat szervez a hétvégén, amelyeken bárki részt vehet. Lesz madármegfigyelés, madárgyűrűzés, szervezett túra. Túl a kiváló szabadtéri élményen, túl a számos érdekes, sokak számára új ismereten, még az is ösztönözhet sokakat a részvételre, hogy minden madármegfigyelő ország egy verseny részese is. Nem csak a madarak számát összesíti a nemzetközi szervezet, hanem azt is közzéteszi, hogy az egyes országokban hányan vettek részt a számlálásban. Mi eddig jól szerepeltünk, szinte minden évben ott voltunk a dobogós helyek egyikén.

Akit érdekel a program, minden információt megtalál az MME honlapján.

Tovább a teljes bejegyzéshez
747 Hits
0 hozzászólás

Csomagolásmentesen vásárolni? Vissza az időben?

A hatvanas években nem csak a piacon lehetett kimérve tejet, túrót, vajat kapni. Édesanyám mesélte, milyen különleges esemény volt gyerekkorában, amikor a zacskós tej megjelent a boltokban. Ma fordított utat járunk be. Egy-két éve rácsodálkoztam arra a fiatal nőre, aki a szupermarket pénztáránál mögöttem saját tüllzacskóba gyűjtött almát helyezett a szalagra.

Mára mind több emberrel találkozhatunk, akik nem kérnek a bolti műanyag zacskókból. Az első lépés a tudatos vásárláshoz, hogy viszünk magunkkal egy bevásárló táskát. A következő, amikor már a zöldséget, gyümölcsöt saját szütyőkébe gyűjtjük. Van, aki itt megáll, akadnak azonban egyre többen, akik ennél tovább lépnek, nem vásárolnak előrecsomagolt felvágottat vagy sajtot, sőt, a kimért termékeket saját dobozba kérik. Amikor ilyen vásárlásnak először szemtanúja voltam, egyedül én lepődtem meg. Az eladó magától értetődően vette át a pult fölött az átnyújtott műanyag tartót.

Egy felmérés szerint Magyarországon, ha visszaosztjuk a felhasznált műanyag zacskók számát, mindenki 80 darabot használ el. Vannak szélsőségesebb adatok. Olvastam, hogy az Egyesült Államokban minden egyes ember naponta felhasznál egy bevásárlószatyrot. Ehhez képes jobban állunk, de nincs miért hátradőlnünk, hiszen Dániában, akiket nyugodtan tekinthetünk példaképnek, átlagosan évente egy szatyrot használ egy polgár.

Vannak nem kevesen, akik a bolt műanyag szatyrot otthon azonnal ki is dobják, ráadásul nem feltétlenül szelektíven. A műanyag zacskók lebomlási ideje a természetben több száz év. Borzalmas!

Ma már a legtöbb helyen a műanyag zacskóért pénzt kérnek az üzletekben. Sok ismerősöm dohogott emiatt, ám szerintem ez a változás sokakat arra ösztönzött, hogy vigyenek magukkal bevásárlótáskát. Sőt! Már láttam, hogy a zöldségek mellé kihelyezett zacskókért is pénzt kérnek. Helyes! Jó, hogy hazánkban 2021-től teljesen betiltják a használatukat más egyszer használatos műanyag eszközök mellett.

Sokan az alábbi négy ok miatt vonakodnak a csomagolásmentes vásárlástól.

Körülményes

Valóban körülményesebb csomagolásmentesen vásárolni, de senki nem várja a kezdőktől, hogy minden kimérve vegyenek meg. Az viszont már elvárható, hogy ha van alternatíva, a csomagolásmentest válasszák. És sose kérjenek az üzletben extra csomagolóanyagot!

Kinevetik őket, ha saját dobozzal és szütyővel érkeznek

Ma már trendi csomagolásmentesen vásárolni! Senki nem akad fenn ezen.

Drága

Igen, a legolcsóbb termékeknél drágább, amit a csomagolásmentes boltokban lehet vásárolni, de nem kerül többe, mint egy közepes szupermarketben. Nem győzöm hangsúlyozni, kicsiben kell kezdeni. Gondolja végig mindenki, hogy azok a termékeket, amit eddig vásárolt, megvehetők-e extra csomagolóanyag nélkül.

Kevés csomagolásmentes bolt létezik

Valóban, de jó hír, hogy folyamatosan bővül a számuk. Ugye tudják, hogy nem csak csomagolásmentes boltban csomagolásmentesen vásárolni, hanem például a piacon is?!

Az azonban bizonyos, hogy tudatos felkészülés és előre összeállított lista nélkül nem szabad belevágni. Minden a listával kezdődik. Az előre tervezés nélkülözhetetlen a környezettudatos élethez. Fejben, papírra vetve vagy mobiltelefonba bepötyögve – kell egy lista. Erika barátnőm például akkor lett elkötelezett listaíró, amikor férje néhány hétre külföldre utazott munka ügyben. Addig Erika, amikor bement egy szupermarketbe, nézelődött, ezt-azt megvett, sok mindent feleslegesen, és általában otthon jutott eszébe, hogy mit kellett volna még vennie, amire valóban szüksége lenne. Az otthoni szereposztás szerint ez nem volt gond, mert a férj vásárolt rendszeresen, barátnőm csak „hobbiból” ugrott be néha egy élelmiszerboltba. Az első lista szinte véletlenül született, aztán rákapott, mert döbbenten tapasztalta, mennyi időt takarít meg ezzel. Vele ma már nem történhet meg, hogy főzés közben veszi észre: kifogyott egy alapvető hozzávaló.

Ha lista van, akkor a csomagolásmentesség is működik. Ha csomagolásmentesen vásárolunk, akkor magunkkal kell vinnünk a szükséges csomagolóanyagot. Nem pusztán szatyrot vagy kosarat, amibe a kifizetett árut helyezzük. A felkészülés ennél bonyolultabb. Vinnünk kell szütyőket, dobozokat, üveget, műanyag palackot.

A PET-palackok egyelőre tovább szennyezik a környezetet, pedig környezetünk érdekében jelentős mértékben csökkenteni kellene a számukat. Egészen pontos adat nincs, de becslések szerint évente több mint 500 milliárd PET-palackot adnak el szerte a világon (egy évtizeddel korábban még csak közel a felét). A PET-palack lebomlási ideje több száz év, így évszázadokig fogja még szennyezni élővilágunkat, nagyrészt mikro-műanyag formájában. Ne legyen kétségünk! A részecskék visszakerülnek a táplálékláncba az édesvízi, a tengeri és a szárazföldi élőlényeken keresztül, amelyek képtelenek kikerülni ezeket a mindent elborító apró szemcséket.

Tovább a teljes bejegyzéshez
667 Hits
0 hozzászólás

Nem kéne eldobni, mert felvenni sokkal nehezebb – hétvégén lesz a takarítási világnap

Két okból felemás érzésem van ezzel a világnappal kapcsolatban. Nagyon tetszik, hogy a téma évről évre divatosabb, egyre többen vesznek részt ilyen akciókban, cégek, civil szervezetek és magánszemélyek.

Nem kedvelem azonban, hogy sok esetben az akció felszínes, csak a látszat kedvéért csinálják vagy csináltatják. Egy nagyobb nemzetközi vállalatnál dolgozó ismerősömtől hallottam a következő történetet. Elmesélte, hogy a cégnek több vidéki telephelye működik, ő ezek közül az egyiken dolgozik. A HR-esük megszervezte tavaly, hogy a takarítási világnapon olyan helyen dolgozzanak, amit a helyi önkormányzat fontosnak tart. A hivatal azt javasolta nekik, hogy a település főútja mentén haladjanak végig, mindkét oldalon. Kivonultak 20-an, szigorúan önkéntes alapon, kaptak a cégtől zsákot és kesztyűt, ám szemetet nem sokat találtak. Később kiderült, hogy azért nem, mert az önkormányzat egy héttel korábban közmunkásokkal elvégeztette a munkát. Semmi rossz szándék nem volt ebben, csak kis szervezetlenség. Aki a javaslatot adta, sajnos nem volt teljesen képben. A kollégák mégis úgy döntöttek, először és utoljára vettek részt ilyen akcióban.

Persze nem ez az általános gyakorlat, és remek, hogy a témának van egy jeles napja. Ilyenkor a figyelem írásban és a gyakorlatban egyaránt erre irányul. Számos ötletet kaphatunk, hogyan és mit takarítsunk, melyek ehhez a legmegfelelőbb eszközök. Civil szervezetek vannak, akik közös szemétszedési akciót hirdetnek, amelyekre bárki bejelentkezhet. Ha valakinek csak egy-két szabad órája van, annyira is beállhat a többiek közé, és ezen a módon hasznossá teheti magát. Érdemes, ezt a gyakorlatból tudom. Magam is részt vettem ilyen akciókban, és mindig őszinte elégedettség töltött el a nap végén.

Nem csak patak- vagy tópartot lehet ilyenkor rendbe tenni, de átnézhetjük a saját lakásunkat is. Például elvihetjük otthonról az összes feleslegessé vált elektronikai hulladékot a legközelebbi hulladékudvarba. Már ezzel is tettünk valamit. Sőt! Amennyiben van autónk, akkor felajánlhatjuk a lakókörnyezetünkben azoknak, akiknek nincs, hogy begyűjtjük tőlük és elszállítjuk a veszélyes hulladékot. Akinek van garázsa, nézze át ezen a napon, vajon szüksége van-e mindarra, amit ott tárol? Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy nem ez a lomtalanítás ideje!

1992-ben hirdette meg első alkalommal az ENSZ a takarítási világnapot. Azt olvastam, hogy már 80 országban több tíz millióan szednek szemetet ezen a napon, tehát minden év szeptemberének 3. szombatján.

Mégis van még valami, ami zavar ezzel a világnappal kapcsolatban. Ha nem szórnánk szét a szemetet, ha nem hagynánk felgyűlni a felesleges tárgyakat a lakásunkban, akkor erre a napra nem is lenne szükség.

Szívem szerint meghirdetném az „Egyetlen napon se szemetelj!” akciót. Nagyon kevés energiába kerülne, hogy ne kelljen PET-palackokat kihorgászni egy folyóból. Annyi erőfeszítés kellene mindössze, hogy a csónakból ne dobjam a vízbe a kiürült vizespalackot. Amikor egy tóparton vagy parkban, erdőben sétálok, figyelnem kellene, hogy ne ejtsem mintegy véletlenül a földre az üres sörösdobozt, a használt papírzsebkendőt, a kiürült ropis zacskót… Ha odáig el tudtam vinni, pedig akkor még nehezebb volt, bírjam ki még kicsit, amíg találok egy kukát. Ha pedig nem látok sehol, akkor vigyem csak haza a szemetet, és dobjam ki otthon. Igazán nem nehéz!

Sosem értettem, aki sétál egy parkban, azt nem zavarja, hogy másnap, ha visszamegy, a saját szemetét kell majd néznie? Vagy úgy gondolja, vigye el valaki onnan? Szedje fel valaki más? De ki és miért tenné? Nem állhat parkőr minden fűszálnál!

A szemét pár órára is szemét. Nem pusztán zavaró, de sok esetben a vadon élő állatok szenvednek tőle. Számtalan alkalommal olvashattunk arról, hogy a vizekbe bekerülő műanyag szemét bejuthat a halak gyomrába, elpusztítva őket. Vagy nem gondolnak arra a lazán, vagy éppen felelőtlenül, sőt cinikusan szemetelők, hogy például a játszótéren eldobott szemét könnyen egy kisgyerek kezébe kerülhet? Nem kell hozzá koronavírusos időszak, hogy fertőzést terjesszen. Tavasz óta pedig tudjuk, még jobban kellene vigyáznunk. Mégis számtalan szétszórt szájmaszkot látok az utcán. Talán a takarítási világnap felhívja erre a figyelmünket, és kevesebben fognak szemetelni. Legalább remélem!

Tovább a teljes bejegyzéshez
775 Hits
0 hozzászólás

Most akkor rágják a kecskék vagy nem? – A kecskerágó-rejtély nyomában

 Kolléganőm mesélte egyszer, hogy gyerekkorában sokat járt kirándulni édesapjával. Minden évszaknak megvolt a maga jellegzetessége, valami kis extra, amit lehetett várni, ami kis plusz élményt adott közös sétájuknak. Tél végén a hóvirág, majd az ibolya megjelenése mindenképpen ilyen esemény volt, áprilisban pitypangkoszorút fontak, május táján tobzódtak az út mentén virágzó orgonabokrok tömény illatában. Gyűjtöttek medvehagymát, felkutatták a legédesebb szederbokrokat. Még sok növényt felsorolt, és megtudtam, hogy számára az ősz nagy kedvence a kecskerágóbokor volt, sosem tudott betelni a látványával. Nem volt kertjük és városi parkokban sem nagyon találkozott vele. Pompás látványt nyújtottak rózsaszínes termésükkel. Mindig gyűjtöttek néhány ággal, sokáig szép volt otthon a vázában. Talán a neve is hozzájárult ahhoz, hogy az egyik kedvence lett.

Gondolhatnánk, hogy ezt a nevet nagyon nem kell magyarázni, hiszen egyszerű: a kecske szereti ezt a bokrot rágni, ebből lett nyilván a kecskerágó-bokor, majd egyszerűsödött a kifejezés (szakszerűen: tapadással keletkezett), így lett kecskerágó. Nos, kicsit utána olvasva kiderül, hogy azért ez nem ennyire magától értetődő, és egyáltalán nem biztos, hogy ezzel a bokorral, vagy termésével kellene etetnünk kecskénket, már ha lenne nekünk ilyenünk.

Theophrasztosz, akit a botanika atyjaként emlegetnek Euonymus néven egy fát említ, „amely olyan mérges, hogy a marhát, kivált a kecskét, már akkor is megöli, ha gyümölcsét vagy levelét ezek az állatok megízlelik”. Igen, éppen itt a bökkenő. Természetes nyelvérzékünk ugyanis azt mondatja velünk, hogy inkább kecskegyilkosnak, vagy kecskeűzőnek kellene ennek alapján a bokrot nevezni. Hacsak nem úgy gondolkodunk, hogy a kecskerágót rágott kecskét „titkos féreg foga rágja”, azaz tulajdonképpen kecskerágó rágja a kecskét. Tréfának tűnhet, de ezen a kérdésen több évszázadon át töprengtek tudós férfiak, megfejtés még nincs a talányra, miért hívunk egy ártalmas növényt úgy, mintha az, akire ártalmas, kedvelné.

Van más népi neve is, például a barátcserje és a pilátusfa. A csíkos kecskerágó kedves népi neve a papsapka, amely metaforikus elnevezés a termése alapján. Az ugyanis emlékeztet a katolikus papok barettjére.

A közönséges, avagy csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) egész Európában megél, hazánkban is honos. Terméseik 4-5 részből álló, rózsaszín, sárga vagy vörös színű húsos termések. Magjukat húsos, élénk színű magköpeny borítja. A terméssel és magokkal a gyümölcsevő madarak táplálkoznak, a magok sértetlenül áthaladnak a madarak emésztőrendszerén, majd az ürülékkel távoznak. A magok így sokfelé eljutnak, közülük nem kevés meg is ered, így tovább éltetve a fajt.

Kertben vagy parkokban akkor is megélnek, ha a talaj nem a legjobb minőségű, jól tűrik városi környezetet is. A tűző napot viszont nem kedvelik.

A kecskerágót használják a gyógyászatban ma is. Régen titokzatosság lengte körül, mert kérge drog, hatóanyaga az evonymin növeli a szív összehúzódási erejét. Terméséből egykor rüh elleni gyógyszer készült. A kéreg porával az ótvart gyógyították, valamint olajat is préseltek belőle.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1094 Hits
0 hozzászólás