Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Földünk legöregebb fája, a páfrányfenyő

Egyetlen élő levélkét

látunk kettéválva mi?

Vagy kettőt, mik eltökélték:

egynek fognak látszani?

Johann Wolfgang Goethe: Ginkgo biloba

 

Nem véletlen, hogy Goethét is megihlette e különleges fa, több verset írt róla, a barátság jelképének tekintette, irodalmi zarándokhelynek számító weimari kertjében akár naponta megcsodálhatta. Latin Ginkgo név mellett, amely a köznyelvben mára ginkóvá egyszerűsödött, páfrányfenyőnek vagy ritkábban jellegzetes levélformája miatt halfark fának hívjuk. Sok évszázaddal ezelőtt Kínában nevezték „kacsláb levelű” fának, majd később „fehér gyümölcsű” fának termése miatt, és ebből az elnevezésből, igaz több áttétellel ered a Gingko biloba név, keresztapja pedig Karl Linné.

A magányos túlélő

Kutatások szerint nagyságrendileg már kétszázhetven millió esztendővel ezelőtt, a földtörténeti perm korszakban, élt a páfrányfenyő őse. A Gingko önálló, elszigetelt faj mai növényvilágunkban. A mai példányok természetesen jelentősen különböznek egykor élt őseiktől, kezdetben a Távol-Keleten, különösen Kínában terjedt el: paloták, templomok kertjeiben nőtt hatalmassá, ahol buddhista szerzetesek sok jó tulajdonsága miatt gondozták, és azóta is nagy becsben tartják.

Európába 1730 környékén hozták be. Ez a példány ma is megtekinthető Hollandiában: jelenleg huszonkét méter magas, lombkoronája pedig négy méter átmérőjű. Hamar kedvelt dísznövénnyé vált Franciaország- és Svájc-szerte, illetve gyökeret vert a tengerentúlon, pl. Kanadában a Szent-Lőrinc folyó mentén és Floridába is került a telepesek közvetítésével. A bécsi udvar 1768-ban, Mária Terézia uralkodása alatt, ültette az első ginkót. Itthon a forradalom évében, 1848-ban került a fővárosi Füvészkertbe az ország első páfrányfenyője. Találkozhatunk még idősebb egyedekkel pl. a Margitszigeten, a Nemzeti Múzeum kertjében és a Szabadság téren egyaránt.

Magas, terebélyes, impozáns

A páfrányfenyő állítólag ezer évig is élhet. A matuzsálemi korral büszkélkedő fa rendkívül szívós: betegségeknek, kártevőknek ellenáll, bírja a szárazságot, a szelet, az erős havazást, illetve jól tűri a városi szennyezett levegőt és füstgázokat. Ez az átlagosan 2035 méteres lombhullató óriás nem ritkán több mint ötven méter magasra képes megnőni, bár inkább csak Kínában. A fiatal fa előbb karcsú és kevésbé elágazó, majd az idő múlásával kúp alakú koronáját kiszélesíti. A sötétszürkés-barnás mélyen repedezett, hálósan barázdált kérgű törzsén bütyköket fedezhetünk fel. A Ginkgo biloba kétlaki növény. A hímivarú fák sárga, hengeres barkavirágzatot növesztenek tavasszal, míg a nőivarú egyedek szabadon álló, ovális magkezdeményekkel rendelkeznek. Ezek a világoszöld vagy fehéres, csonthéjas termésre emlékeztető magok kellemetlen szagot árasztanak húsuk vajsavtartalma miatt, ezért közterületre inkább a hímivarú páfrányfenyőket telepítik. Mélyzöld, puha levelei hosszú nyelűek, két lebenyre tagoltak, erezetük jellegzetesen villás, úgy néznek ki, mint az apró legyezők. Ősszel izzó aranysárgára váltanak, majd a tél közeledtével megbarnulva lehullanak.

Igazi csodaszer

Gyógyászati hasznosításra még barnás színváltásuk előtt érdemes begyűjteni a leveleket. Kínában évszázadokkal ezelőtt a levelekből kinyert kivonatot eleinte külsőleg sebgyógyításra, belsőleg pedig gyomorpanaszokra, emésztési zavarokra alkalmazták. A hagyományos kínai orvoslásban asztmát gyógyítottak még vele és a részegség tüneteinek enyhítésére alkalmazták. Később rájöttek immunerősítő hatására, majd átvette és beépítette a nyugati kultúra is az étrend-kiegészítők körébe. Hatóanyagai közé tartoznak a flavonoidok, amelyek hozzájárulnak a keringési rendszer normális működéséhez, a megfelelő véráramláshoz, így a sejtek oxigénnel és tápanyagokkal történő ellátásához. Értágító hatásából adódóan fokozza a szellemi teljesítőképességet, koncentráló- és tanulókészséget, valamint javítja a memóriát. Kiváló stresszoldóként is ismert: orvosi kutatások szerint hatásos alvászavarok leküzdésére, valamint enyhe és közepes depressziós tünetek és az impotencia kezelésére. Kapható tinktúraváltozatban, kapszulaformában, illetve gyógyteákban. Termése ehető, a ginkómag a buddhista étrend kedvelt alapanyaga.

A páfrányfenyő tehát nemcsak szép, de hasznos, ősi fa.

Tovább a teljes bejegyzéshez
542 Hits
0 hozzászólás

A pettyes hasú hangutánzómester

Közép-, Észak- és Nyugat-Európában az énekes rigó sokfelé gyakori látvány, bár nem annyira, mint feketekabátos fajtársa. Rajtuk kívül még négy rigófaj elterjedt Közép-Európában, ezek a fenyő-, a szőlő-, az örvös és a léprigó. Kontinensünkön túl Közel-Keleten és Észak-Afrikában ismert, sőt az 1800-as évek közepén Ausztrália területére is betelepítették, ahol hamar stabil állománya alakult ki, majd néhány évvel később Új-Zélandon szintén honosították.

Dús aljnövényzetű lombos és tűlevelű erdőkben, erdőszéleken él, a hegyekben egészen az erdőhatárig húzódik fel. Könnyen alkalmazkodik az emberi lakókörnyezethez, így szinte állandó madarunkká vált: egyre gyakrabban él parkokban, kertekben, megművelt területeken. Akár a város közepén is költ egy üres, növényzettel benőtt telken. A feketerigókkal ellentétben az énekes rigó, költöző madarunk, ám korán, már február elején visszatér, ezért időnként szenved a késői fagyoktól.

A rigó szó hangutánzó eredetű, a rikkant, rikolt szavakból. Teljes nevét, azaz az „állandó jelzőt” onnan kapta, hogy nagyon szépen énekel, az egyik legszebb hangú madárénekesünk. A mai latin szaknyelvi neve, a Turdus philomelo, korábban Turdus musicus volt. Könnyen felismerhető, erőteljes, tiszta csengésű éneke különböző motívumokból áll, néhány ismétléssel. Főként hajnalban és alkonyatkor dalol, közben legszívesebben egy fa csúcsára telepszik, ám repülés közben is rázendít. Remek hangutánzási képessége miatt trilláiban sok madár hangjára ráismerhetünk. Itt hallható ebből egy kis ízelítő.

Mind a hím, mind a tojó hasonló ruhát kapott a természettől, megjelenésükben a földszínek dominálnak: hátuk olajbarna, hasuk és torkuk fehéres vagy bézs színű, mellük rozsdasárga, amelyet szív- vagy csepp alakú sötét foltok tarkítanak. Szemük fölött világosabb szemöldökvonást fedezhetünk fel, röptükben pedig láthatjuk, hogy szárnyuk belül okkeres árnyalatú. Csőrük és lábuk sárgásbarna. Testhosszuk kb. 23 centiméter, és nemtől függően súlyuk 65−100 gramm között változik.

Igen gyorsan képes repülni, akár a 48 km/h sebességet is elérheti. A hím énekkel jelzi a területét és a tojó iránti igényét. Vetélytársa előtt fenyegető tartásban borzolja fel tollát, fejét peckesen felemeli, farktollazatát szétteríti. Násztáncot járva futkos kiszemelt párja előtt, közben fejét dobálja, csőrét csattogtatja, farkát illegeti. A sikeres lánykérést követően a párok szívesen fészkelnek sűrű bozótban, kúszónövények, bokrok belsejében vagy örökzöld fákon, általában néhány méterrel a talaj fölött. A madárlakás ágakból, fűből és mohából készül, szabályos csészealakot formál. Alját vastagon bélelik sárral, trágyával és korhadt fával, amely megkeményedve, évekig hű lakhelyükké válik. A tojó egyedül kotlik a három-öt, elszórtan fekete pettyes, világoskék tojásokon. A fiókák két héten belül kikelnek, és még ugyanennyi időt töltenek a fészekben. Felnevelésükben mindkét szülő részt vesz. A kirepülést követően előfordul, hogy még további két fészekaljat is költ a rigópáros.

Az énekes rigó vegyes táplálékot fogyaszt, ezt a talajon mozogva teszi, nem röptében. Többnyire ugrálva közlekedik, illetve rövid szakaszokat futva tesz meg. Amikor megáll, oldalra hajtja a fejét, mintha figyelmesen hallgatózna, pedig valójában oldalt ülő szeme kényszeríti arra, hogy ebben a tartásban kutasson eleség után. A táplálékkínálat erősen függ az évszaktól, az időjárástól és az élőhelytől. Kora tavasszal, amikor a föld már felengedett, de még nem szárította ki a nap, földigiliszta-túrára indul, a talajból ügyesen húzkodja ki zsákmányát. Májusban és júniusban sok hernyót fogyaszt, ezekből fiókáinak is visz. Ha hernyót már nem talál, visszatér a földigiliszta-étrendhez, mellette pedig bőséggel fogyaszt szezonális bogyókat és gyümölcsöket. Kedvenc ínyencsége a házas csiga. A többi, Európában honos rigótól eltérően ehhez sajátos technikát fejlesztett ki. A művelethez először keres egy nagyobb követ, amelyet magasra emelve hozzáverdes a csigaházhoz, majd az immár meztelen csigát jóízűen elfogyasztja. Több más gerinctelen állat is szerepel étlapján, így legyeket, pókokat és százlábúakat is eszik.

Védett madarunk, eszmei értéke huszonötezer forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
644 Hits
0 hozzászólás

Ősi korokat idéz – de pontosan milyen is a mocsári teknős?

A teknősök első példányai 200 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Ez bámulatos! Rajtam kívül bizonyára még sokan vannak, akik kedvelik a teknősöket, ehhez nyilván hozzájárulnak a rajzfilmek teknőc-figurái. Látszólag pedig a természetben élő egyedekben nincs sok szerethető. Rideg, merev jószágok, nem nagyon lehet velük kapcsolatot teremteni. Látszólag. Egyik barátnőm mesélte, hogy amikor a fia ajándékba kapott egy kis teknőst, a gondozása rá maradt, miközben irtózott ettől az élőlénytől. Ám nem telt el egy hónap sem, gyökeresen megváltozott a véleménye. Észrevette ugyanis, hogy a teknős egészen másképp viselkedik, ha a közelében van, nyújtogatja a nyakát, várja, „köszön” neki. Hát nem is tudom. Szerintem ez inkább a „rókaszelídítés” jelensége. Így vagy úgy, én kedvelem a teknősöket, legyenek óriásteknősök, vagy mocsáriak, netán Teknőc Ernő a „Kérem a következőt! rajzfilmsorozatból.

A Kárpát-medence őshonos páncélosa

Európa leggyakoribb teknősfaja ez a kb. harminc centiméter hosszú hüllő. Dél- és Kelet-Európa nagy részétől kezdve egészen az Üzbegisztán-Kazahsztán határterületén húzódó Aral-tóig találkozhatunk vele. A Kárpát-medencében kizárólag ez a faj őshonos. Kedvelt helye az iszapos állóvíz (ahogy azt neve alapján is feltételezhetjük), illetve a lassan folydogáló csatornákat, holtágakat, napsütötte, sűrű növényzettel borított erdei tavakat is szívesen választja lakóhelyéül.

Szárazföldön kissé esetlen, a vízben viszont annál fürgébben és ügyesebben mozog. Időnként látni, hogy a vízen lebegő faágakon vagy a kiálló köveken napfürdőzik. A teknősök életük felét alvással és napozással töltik. Óvatos állat: bármilyen gyanús jelet lát vagy neszel, azonnal a vízbe csobban vagy páncéljába bújik: képes fejét, lábait és farkát is elrejteni benne.

Nézz a szemébe és megmondod, ki ő!

A zömök testalkatú mocsári teknős kb. tizenöt-húsz centiméteres, ovális hátpáncélja olajzöld és barnás fekete árnyalatú sárgásfehér pettyekkel vagy csíkokkal borítva. Feje zöldes fekete, csepp alakú, sárga foltokkal tarkított. A teknősök nem vedlenek, hanem a szarulemezeik felületesen lehámlanak.

Ahhoz, hogy a hímet és a nőstényt megkülönböztessük, legegyszerűbb, amennyiben persze sikerül, ha belenéznünk szemükbe, mivel szivárványhártyájuk színe eltér. A hímé narancsszínű, illetve vöröses-barnás, míg a nőstényeké – mint páncélmintájuk – sárgásfehér. Eltérés van még lábkarmuk és farkuk méretében, haspáncéljuk formájában és színezetében is. Utóbbi formája a nősténynél lapos és világosabb tónusokkal díszített.

Légzésük is különleges. A páncél lehetetlenné teszi a mellkas térfogatváltozását. Ezért amikor nyelvcsontjuk lefelé mozdul, az orrlyukaikon át beáramlik a levegő, majd a nyelvcsont emelésekor bejut a tüdőbe. A szárazföldi teknősök esetében a légzés másképpen működik. Amikor kinyújtják nyakukat a páncélból, a tüdő kitágul, és ezzel együtt a levegő beáramlik, majd amikor visszahúzzák, a levegő kiáramlik a tüdőből.

A szárazföldiek vegetáriánusok

A vízi teknősök ragadozók. Ízeltlábúakat, kisebb kétéltűeket (békák és gőték), puhatestűeket, férgeket eszik, zsákmányul ejti a beteg halakat, kis mennyiségben vízinövényeket is fogyasztanak. Velük ellentétben a szárazföldi teknősök növényevők. Tudják, hogy miért? Egyszerű: annyira lassúak, hogy képtelenek lennének egy mozgó élőlényt levadászni.

Téli álmát október végén kezdi, ekkor az iszapba vagy a parti fövenybe ássa be magát. Olyan is előfordul, hogy a tavi jégpáncél alatt húzódik meg. Időjárástól függően március végén, április elején kerül ki nyugalmi állapotából.

A nőstények különösen kedvelik a meleget

Áprilisban kezdődik párzási időszaka, júniusban kisméretű, vékony héjú tojásokat (hat-tíz darabot) helyez el a víztől messzebb (néha több száz méterre vagy akár néhány kilométerre) magasabban fekvő, laza talajú helyekre, nyolc-tíz centi mély gödrökbe.

Este, naplemente környékén rakja le tojásait. A nőstény teknőst annyira kifárasztja ez a kb. negyedórás művelet, hogy utána pihennie kell, csak később tudja az üreget földdel befedni. A tojásokat a nap melege kelti ki. A későn lerakott tojások, amelyeket már nem érhette sok meleg nyári nap, áttelelik az esztendőt és csak a következő év tavaszán születnek meg belőlük az utódok. A legtöbb teknősfaj nemét a tojást ért hőmérséklet dönti el a kikelés előtt: ha nagyon meleg van, nőneműek lesznek az egyedek, az alacsonyabb hőmérséklet hímnemű teknőst eredményez. Léteznek olyan teknősfajok is, ahol genetikailag meghatározott a nem.

A mindössze két centis, puha páncélú kisteknősök egyből a víz felé szaporázzák lépteiket. Útjuk nem veszélytelen, számos természetes ellenségük, többek között a borz, a róka, a vaddisznó, valamint a réti sas szívesen vadászik rájuk.

Hazánk egyedüli őshonos teknőce mérsékelten fenyegetett, egyedszámát a természetes élőhelyek csökkenése mellett visszaszorítja a gyorsan terjeszkedő, agresszív „vetélytársa”, a mesterségesen betelepített, hobbiállatként is tartott vörösfülű ékszerteknős, ezeket gyakran a gazdáik engedik szabadon.

Védett, természetvédelmi értéke ötvenezer forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
540 Hits
0 hozzászólás

Az erdei egerek nyomában

Tudták, hogy a rágcsálók faja a legelterjedtebb a földön? Az emlősök közel fele (43%-a) rágcsáló, közülük pedig az egyik legáltalánosabban elterjedt európai emlősállatunk az erdei egér. Bevallom, azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik, pedig igen tekintélyes múltra tekint vissza. Kétmillió éves leletet is találtak, amely egykori létét bizonyítja, kutatások pedig alátámasztják, hogy Kárpát-medencei jelenléte tíz-tizenkétezer éve folyamatos.

Európán túl fellelhető Ázsia egész területén, valamint Észak-Afrikában. Hazánkban a közönséges erdei egér mellett a sárganyakú, a kislábú erdei egérrel és a pirókegérrel találkozhatunk. Az erdei egér neve nem kizárólagos lakóhelyét jelöli – persze ott a legelterjedtebb –, de szántóföldeken, homokdűnéknél, mocsaras területeken, városi parkokban, kertekben is előfordulnak.

Félénk és fürge

Ezt a pici élőlényt félénk természete mellett azért sem könnyű észrevenni, mert rejtőző színekkel áldotta meg a természet. Az erdei egér valamivel nagyobb házi társánál. Hosszúkás teste kb. nyolc-tíz centiméternyi, csupasz, gyűrűs farka pedig képes ugyanolyan hosszúra megnőni, mint törzse. Szőrzete hátoldalán szürkésbarna vagy rőt, hasa piszkosfehér. A sárganyakú erdei egérnek toroktájékán sárga folt díszeleg, szeme és füle pedig nagyobb rokonfajainál, a pirókegér hátát pedig hosszanti irányban fekete csík díszíti. A kislábú erdei egér – a neve is árulkodó – a legkisebb az egérrokonságban, súlya kb. húsz gramm, míg a sárganyakúé elérheti a negyvenöt grammot is. Mindegyik egérfajnak hátsó lábai hosszabbak a mellsőknél, ezért futás közben ugrálva haladnak. Gyakran szimatolnak felemelkedve, hátsó lábukon állva. Nyakuk rövid, ám villámgyorsan tudják forgatni vele fejüket. Szemük éles, fülkagylójuk pedig nagy, kerek, és ezeket a helyes kis „tányérantennákat” képesek a hangforrás irányába fordítani. Erdei egérkénk minden rezdülésre odafigyel, hiszen pompás táplálékforrást jelent olyan környezetében élő állatoknak, mint a vörös róka, a menyét, a hermelin, a borz vagy a bagoly- és héjafélék.

Legfőképpen falánk

Ügyesen másznak fel fákra, bokrokra és a természetes fészekodú mellett nem vetik meg a mesterséges kialakítású madárlakóhelyeket sem, oda is szívesen beköltöznek. Legjellemzőbben azonban földalatti járatokban készítik el fészküket, amelyet mohával és egyéb puha növényzettel bélelnek ki. Az így kialakított otthonuknak mindig két kijáratot terveznek, és építenek bele külön lakókamrát valamint éléskamrát. Ezekben az üregekben a nappalt főként pihenéssel töltik, majd szürkületkor, illetve az éj leple alatt indulnak táplálékszerző útjukra. Apró, melegvérű állatok lévén igen falánkak: akár napi hússzor is megtöltik bendőjüket, ami azt jelenti szerintem, hogy lényegében folyamatosan esznek. Növényi táplálékok (magok, bogyók, makk, mogyoró, gyümölcsök, rügyek) mellett rovarokat fogyasztanak, tavasszal kisebb madárfiókákat is bekebeleznek, a téli ínséges időkben pedig a fakérget sem vetik meg.

Ősszel, a nagy téli raktározás előtt messzebbre is elmerészkednek otthonuktól, és több száz méteres körzetben gyűjtik élelmüket. Egy nap alatt akár másfél kilométert is megtesznek ennek érdekében. Egy ilyen kicsiny állattól ez igen nagy teljesítmény! Emberléptékre átfordítva ez azt jelenti, mintha 15-20 kilométert kellene gyalogolnunk azért, hogy ehessünk.

Kár lenne nélkülük

Az időjárás függvényében április környékétől kezdődik az utódnemzés. Egy év alatt négy almot is kinevelhetnek az egérszülők, ahol átlagosan négy-kilenc csupasz, csukott szemű kölyök születik alkalmanként. A kisegereknek kéthetes korukban nyílik ki a szemük, s már nyolc hetes koruktól ivarérettnek számítanak. A testvérek több nemzedéken át szüleikkel maradnak, szoros, nagycsaládos életet folytatva.

Bár az egerekről először kártékonyságuk juthat eszünkbe, ökológiai rendszerekben betöltött szerepét illetően hasznos állatok, mivel számos ragadozó emlős és madár (pl. baglyok) eltartói. Eltűnésük ezért hosszú távon a ragadozóink eltűnését, a biológiai sokféleség csökkenését eredményezné.

Tovább a teljes bejegyzéshez
256 Hits
0 hozzászólás

Vajon miért szurkálja a töviseket a gébics?

Különös madárka a tövisszúró gébics (Lanius collurio). Látszólag ártatlan kis apróság, ám annak csak van valami oka, hogy családja latin nevének jelentése „hentes”. Ejha! Mintha egy tigrisről vagy minimum keselyűről beszélnénk! Van még jobb is! Az egyik rokon, a vörösfejű gébics német nevének tükörfordítása: pirosfejű gyilkos! A gébics szó valószínűleg a Gáborján keresztnévből származik, erre utal a madár számos népi neve: vasfejű gábor, vasfejű gaborján, vasgaborján, nagyfejű gábor. A jelző, a név első eleme igazi eufemizmus, hiszen nem hóhérnak, csak tövisszúrónak nevezik. A gébics ugyanis nem a töviseket szurkálja, hanem a növények, bokrok töviseire tűzködi fel áldozatait. Vajon miért alakult ki ez a kíméletlen szokása?

A tövisszúró gébics elsősorban rovarokkal, sáskákkal, tücskökkel táplálkozik. Kedvenc időszaka például a májusi cserebogárrajzás, ez olyan neki, mint északon a medvéknek a lazacívás. Elegendő egy helyben gubbasztaniuk, és a szájukba repül az elemózsia. Gébicsünk előrelátó madár, szeret tartalékolni, ezért szokása, hogy több rovart öl meg, mint amennyit ténylegesen elfogyaszt. A tövisszúró a „spájzoláshoz” szabályosan „karóba húzza” áldozatát: bokrok tüskéire bökve tárolja a megmaradt falatokat, ha alkalmasint nem jut friss táplálékhoz, ezekhez nyúljon. Sőt! Nem csak rovarokat preparál, kisebb számban akár rágcsálókkal, gyíkokkal, madárfiókákkal is elbánik.

Európában csaknem mindenütt, Ázsiában pedig egészen Szibériáig van költőhelyük. Hazánkban a zárt erdők kivételével szinte bárhol találkozhatunk vele, legjellemzőbben bokros domboldalakon, kiváltképpen galagonyásokban, kökényesekben, gyümölcsösökben, folyók ártereinek szélén.

Vártamadár, azaz gyakran üldögél kiemelkedő ponton, és így lesi zsákmányát. Ősszel, a fecskékkel egy időben, korán távozik, és vonuló madár lévén, a telet Afrikában, a Szaharában, illetve a füves szavannákon tölti, majd április végén, május elején, azaz nem túl korán érkezik vissza többek között hozzánk is.

Jellegzetes külsejű, elegáns madárka, különösen szép látvány, amikor szétterjeszti a szárnyát. A hím tövisszúró gébicset akár a madarak „Zorrójának” is hívhatnánk, hiszen a színes hímet a hamuszürke fejtető, gesztenyebarna hát mellett, a szemén áthúzódó széles fekete csík jellemzi. Elsőre kisméretű ragadozó madárnak is szokták nézni fekete, enyhén kampós csőre miatt. Torka fehér, oldalt rózsás árnyalattal. A tojó, ahogy ez a madaraknál lenni szokott, rejtőző színű: fejteteje barna, tarkója szürkés, szemsávja szintén barna, ahogy háta és farktollai is, hasa pedig sárgás-piszkosfehér, halvány harántcsíkokkal. Testhossza kb. 1618 cm, testtömege kb. 2535 g között mozog.

Alighogy visszatérnek telelésükből, ami lássuk be, inkább nyaralás, a hímek máris heves udvarlásba fognak. Peckesen járnak kiszemelt hölgymadaruk előtt, pózolnak, és halk, sok utánzást tartalmazó énekükkel próbálják elbűvölni választottjukat. Siker esetén a tojóval együtt keresik meg a költőhelyüket. A fészket már a tojó építi, alacsonyan, minimum húsz centiméter, maximum két méter magasságban, többnyire indás cserjékben vagy tüskés növények, mint a vadrózsa-, kökény- vagy galagonyabokrok belső ágain. A munkálatok akár hat napig is eltarthatnak – az építőanyag beszerzésében segítségére van társa. Pettyes tojások, szám szerint öt-hét, kerül ezután a fészekaljba, ezeket a tojó kb. két hétig melengeti. Mindkét szülő eteti a kikelt fiókákat, akik újabb két hét elteltével már el is hagyják otthonukat. A sikeres költéssel a gébicspár számára le is zárul az az évi utódnemzés – sikertelenség esetén azonban újrapróbálkoznak.

A tövisszúró gébics védett madarunk, természetvédelmi értéke: 25 000 forint. Gyakorlati védelmét elsősorban élőhelyének biztosítása, a bokrosok, bokorsávok védelme, telepítése segíti. 2006-ban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület az év madarának választotta.

Tovább a teljes bejegyzéshez
972 Hits
0 hozzászólás