Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Sokaknak csak föld, aki megműveli, annak élet

Az ENSZ élelmezésügyi világszervezetének kezdeményezésére 2013 óta december 5. a talaj világnapja.

Egyszerű definícióval a talaj a Föld legkülső, szilárd, ám laza rétege. Szerintem vannak olyanok, akik úgy vélik, ez nem túl izgalmas téma. Azt például, aki városban él, nem nagyon foglalkoztatja a talaj-kérdés. Talán még akkor sem, ha kertje van. Miért is gondolkodna azon, mi mindent köszönhet az emberiség a föld felső néhány centijének, a termőföldnek? Hiszen nincs vele dolga, nem kell megművelnie, értenie, mikor mi a teendő vele, hogy például szépen növekedjenek rajta a termények. Rájöttem, hogy azért ez nem ilyen egyszerű.

Egy barátom nemrég ugyanis rádöbbentett arra, hogy a talaj erőforrás, termelőeszköz, sőt, világméretű biológiai nagyüzem. Nem sokáig élnénk nélküle. Olyan, mint a levegő, a napfény és a víz. Szinte minden, amit megeszünk, a talajból származik: a zöldség, a gyümölcs, a gabona, növényekkel táplálkozik az állatok egy része, a húsevők pedig megeszik a növényevőket. Így leírva ez lényegében magától értetődő, mégsem vagyunk ennek tudatában. Talán azon sem gondolkodunk eleget, hogy nem kimeríthetetlen erőforrás. A növényeknek szükségük van nitrogénre, foszforra, kénre, vasra, hogy csak néhány nélkülözhetetlen tápanyagot említsek. Mindezt a talajból, annak a szerves anyagokat, humuszt tartalmazó felső rétegéből szívják magukba az ott élő mikroorganizmusok segítségével, amelyeknek a feladata, hogy a növények számára hozzáférhető tápanyagokká alakítsák át a szerves anyagokat. Ha azonban a növény valamit felhasznált, annak újra kell termelődnie. Ez a természet körforgásában persze megtörténik, ám a humuszréteg képződése nem túl gyors folyamat, itt nincs gyorsítósáv vagy futószalag.

Miközben a talaj regenerálódási képessége lassú, a pusztulása sajnos akár negyvenszer gyorsabb lehet. Természetesen a világon nem mindenütt egyforma ez az arány. Kínában ötvenhétszeres, Ausztráliában csak ötszörös. A talaj pusztulásának számos oka van, részben a természetes, szél és víz okozta erózió, részben a nem szakszerű emberi beavatkozás, túlhasználat, a föld kizsigerelése, az ipari szennyezőanyagok felelőtlen kezelése. Egy tanulmány szerint 3 cm jó minőségű termőréteg képződéséhez több ezer év szükséges.

A talajnak számos csodás tulajdonsága, jellemzője, képessége van.

Fontos szerepet játszik például a biodiverzitás fenntartásában, hiszen megannyi élő szervezet otthona! Baktériumok, gombák, egysejtűek, rovarok, férgek nyüzsögnek benne káprázatos sokféleségben.

A talaj a felszín közeli hőmérsékleti szélsőségeket ki tudja egyenlíteni, valamint bizonyos mértékig kivédi, hogy a negatív környezeti hatások, mint például aszály, túl sok csapadék, fagy, kárt okozzanak a növényzetben. Képes arra, hogy megkössön, lebontson és átalakítson anyagokat. Ezt az emberiség ki is használja, gondoljunk csak a temetőinkre, halottainkat az emberi történelem kezdete óta többnyire a földbe temetjük. A talaj bizonyos mértékig megbirkózik a hulladékainkkal, legyen az akár kommunális, ipari vagy mezőgazdasági. Nem véletlen, hogy hét évvel ezelőtt a talaj is kapott egy kiemelt napot – riasztó mértékű ugyanis a talajpusztulás a világon.

Máté Bencétől származik az idézet: „Bár Magyarország nagyon kis helye ennek a bolygónak, hiszem, hogy egyetlen ember példamutatása is képes nagyon sokakra jó hatást gyakorolni.” Meggyőződésem, hogy igaza van. Ha háztartásunkban felelősen kezeljük a hulladékokat, a veszélyes hulladékokat elvisszük a hulladékudvarba, a vegyszert, olajat nem öntjük ki a földre, ha van kertünk a természetes növénytermesztési módszereket alkalmazzunk, már tettünk valamit azért, hogy a sajnos jelenleg nem kellően megbecsült talaj, még sokáig éltessen minket, embereket.

Tovább a teljes bejegyzéshez
46 Hits
0 hozzászólás

Főszerepben a vadludak – most már online is

Amikor november utolsó szombatján az elmúlt években kilátogattam a Tatai Vadlúd Sokadalomba, mindig elfogott az az érzés, hogy ezt a rendezvényt Magyarországon mindenki ismeri, és ha nem is járt még ott személyesen, ám lelke mélyén vágyik rá. Sem a hideg, sem az eső vagy a hó nem riasztja el az érdeklődőket. A rendezvény honlapján olvastam, hogy tavaly közel 20.000 ember látogatott ki aznap a tópartra, és vett részt valamelyik programon: a madárgyűrűzésen, az egyik előadáson, az állatbemutatókon, vagy megfigyelte a ludakat valamelyik kihelyezett teleszkópon át.

Az, hogy több tízezer madarat lehet egyszerre egy város közepén látni, reggel a táplálkozó helyre indulásukat, majd késő délután a visszaérkezésüket, a tömeges behúzást átélni, még azokat is megmozgatja, akik nem madárrajongók. Jelenleg már közel 47 000 lúd éjszakázik a tavon.

Az eurázsiai tundrák vidékéről érkező vadludak évszázadok, évezredek óta a tatai Öreg-tó leeresztett medrében, előtte pedig az egykori mocsárvidéken találtak pihenőhelyet maguknak hosszú vonulásuk során. Minden év októberében-novemberében visszatérnek, hogy a telet nálunk töltsék, majd február végén, március elején visszaindulnak északi költőhelyeik felé.

Nem csak hozzánk jönnek a ludak, és hazánkban sem csak Tatára, mégis az itteni látványosság Európa-szerte egyedülálló. Az Öreg-tó ugyanis az egyetlen olyan madárpihenőhely, melyet egy város szinte teljesen körülvesz.

Pontosan mi ez a rendezvény –kérdezheti az, aki valami oknál fogva nem hallott róla.

Minden év novemberének utolsó szombatján a tatai Öreg-tó partján rendezik meg a szervezők (a Száz Völgy Természetvédelmi Egyesület, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Komárom-Esztergom Megyei csoportja) a Tatai Vadlúd Sokadalmat. Mára igazi természetvédelmi fesztivállá nőtte ki magát, hiszen környezettudatos – például csak környezetbarát termékeket, minőségi élelmiszereket előállító kistermelőknek, művészeknek adnak lehetőséget árusításra, kiállításra. Itt minden a természet tiszteletéről szól.

Húsz évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy minél több ember figyelmét felhívják ennek a különleges eseménynek, a ludak itt telelésének a segítségével a város különleges adottságaira, és a madárvilág szépségére.

Idén a szervezőket is váratlan helyzet elé állította a koronavírus-járvány. Nem tétlenkedtek, izgalmas online programokkal, játékokkal igyekeznek pótolni a személyes élményt. Ebben a különös, sokak szerint szomorú, mások szerint egészen új lehetőségekkel teli évben könnyebben hozzáférhet bárki a Sokadalom eseményeihez, mint eddig bármikor. Ehhez idén senkinek nem kell Tatára utaznia.

Megtartják a nap egyik kiemelkedő programját, a Madármegfigyelő versenyt. Erre sok madarász készül évről évre. A szervezők nagyon figyelnek arra, hogy a járványügyi előírásokat mindenképpen betartsák. Aki nem regisztrált résztvevő, a nap során Orbán Zoltán, az MME szóvivője közvetítésének köszönhetően, szinte folyamatosan nyomon követheti az eseményt. A Sokadalom Facebook-oldalán folyamatosan tájékozódhat bárki, mikor milyen program következik.

11 órakor lesz például az Envirotis - Madarak fényben és árnyékban madaras fotópályázat eredményhirdetése. Szerintem sokan kíváncsiak arra, hogy a több mint 900 remek fotó közül melyek lettek a díjazottak.

Remélem, sokan követik november 28-án a Sokadalom online eseményeit, és bízom abban, hogy jövőre többen leszünk a tóparton, a rendezvényen, mint eddig bármikor.

Fotók: Csonka Péter

Tovább a teljes bejegyzéshez
649 Hits
0 hozzászólás

Egy nem madárnak látszó madár: a kivi

 Új-Zélandra sokan úgy gondolnak, mint egy mesebeli természeti paradicsomra. Valóban különleges hely sok szempontból, most ezek közül csak egyet emelek ki, mégpedig a madárvilágot. Új-Zéland egykor a madarak birodalma volt. Ma már ez sajnos egyáltalán nem igaz. Friss hír, hogy Új-Zélandon az év madara lett a bagolypapagáj. A kakapó, e röpképtelen madár mára szinte teljesen kihalt, 1990-ben mindössze 50 példánya élt. Egyedül egy mentőprogramnak köszönheti, hogy mostanra megnégyszereződött az állománya. Sorsa, akár a kivié, mely madár mostani bejegyzésem alanya, jelképezi az Új-Zélandon egykor élt és máig túlélő madarak történetét.

Új-Zéland szigetei kb. 80 millió évvel ezelőtt, a tektonikai mozgások következtében teljesen elszigetelődtek más földrészektől, így a későbbi emlősök nem juthattak el a területére. A természet igen „gazdaságosan” működik, amire nincs szükség, az elsorvad. Mivel Új-Zélandon fölösleges volt a madaraknak repülniük, mert nem kellett a menekülés érdekében a föltől elemelkedniük, egészen egyedülálló fauna alakult itt ki. A kivi őse az Ausztráliából egykoron ide átrepült emu volt. A szárnyuk a zöld szigeteken azonban fokozatosan elcsökevényesedett, majd eltűnt.

Az első drámai változást a röpképtelen madarak életében az ember megjelenése jelentette. A maorik egészen rövid idő alatt kipusztították a moafélék (a legnagyobb testű röpképtelen madár volt akkor a szigeteken) összes faját. A kivik ezt a pusztítást megúszták, köszönhetően éjszakai életmódjuknak és viszonylag kis testüknek. Ami azonban már őket sem hagyta érintetlenül, az a telepesek megjelenése volt a 19 században, akik számos európai állatot hurcoltak be a szigetre, teljesen felborítva ezzel a korábbi ökológiai egyensúlyt. Az egyik drámai hiba a nyulak betelepítése volt, ám leginkább az a módszer jár katasztrofális következményekkel, amelyet a túlszaporulat kezelésére találtak ki. Hermelinekkel és görényekkel gondolták szabályozni a nyulak állományát, ám e ragadozók is igen értelmes lények, ha van könnyebben elejthető préda, nem futnak a gyorsabb után. Azt mondják, Új-Zéland erdei ma ezért csendesek.

A kivifélék a madarak osztályának a struccalakúak rendjébe tartozó család, ahova egy nem és öt faj tartozik, ők az úgynevezett laposmellű futómadarak legkisebb termetű képviselői.

A magyar kivi név a német kiwi átvétele, a maorik nyelvéből származik, hangutánzó szó. A latin neve (Apteryx) a legfontosabb tulajdonságára utal, arra ugyanis, hogy szárnyatlan.

A röpképtelen kivik kifejlett példányai általában 1-4 kilósak, magasságuk pedig 35-65 cm. A tojók nagyobbak, mint a hímek. Gömbölyded testüket szőrhöz hasonló tollazat fedi. Mókás megjelenésének egyik legfőbb oka hosszú csőszerű, egyenes csőre.

Üregekben élnek, a nappal nagy részét ott töltik, éjjel járnak vadászni lárvákat, rovarokat, puhatestűeket kaparnak ki a földből. Életmódjuk megfelel a más földrészeken élő talajlakó éjszakai emlősök életmódjának. A tojó évente egy tojást rak, amelynek mérete szokatlanul nagy, mondhatni hatalmas: tömege a tojó testtömegének 20-25%-a. Körülbelül két hónapig kotlanak, ezt a munkát a kivi család demokratikusan felosztja, a tojó és a hím egyformán kiveszi a részét belőle. A hímeknek erre a célra speciális költőtasakjuk alakult ki. A kivik családban töltik el az egész életüket, amely nagyjából tíz év. A párok mindvégig kitartanak egymás mellett.

Néhány civil szervezet foglalkozik a kivik megmentésével, de jelenleg is nagyobb az esélye annak, hogy a moafélék sorsára jutnak.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1363 Hits
0 hozzászólás

Vigye el a kánya!

Vajon ki ismeri ma ezt a kifejezést? Használja-e még bárki? Töpreng-e manapság azon valaki, hogy honnan ered a szólás? Miért épp a kánya vigye el? Ha belegondolunk, hogy a kánya helyén állhatna még az ördög, vagy a manó, akkor csak egyet tippelhetünk: a kánya nem egy népszerű madár. Nem is csoda, hogy kicsit tartanak tőle, mert eléggé rámenős, dögevő madár. Él olyan faja, amelyet még a keselyűk sem kedvelnek.

Honnan ered maga az elnevezés, és jelent-e bármit is túl azon, hogy a kánya madarat jelöli. A kánya szláv jövevényszó nyelvünkben, több szláv nyelvben is ismert: például a szlovák kaňa, vagy a szlovén kánja. Valószínűleg hangutánzó eredetű, emlékeztet ugyanis a madár vijjogására.

A kányák legszembetűnőbb ismertetőjegye villás farkuk. Természetesen kánya is többféle létezik, hazánkban a leginkább ismert a barna kánya. Nemcsak egész Európában elterjedt, de ismert Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, sőt még Ausztráliában is.

Csőre görbe, karmai kicsik, ám rendkívül élesek. Több szólásunk is megemlékezik arról, hogy ezekkel jobb nem találkozni: Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél; Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk.

Első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik a külseje: tulajdonképpen a barna különböző árnyalatai, ám ha közelebbről megfigyeljük, bámulatosan szép mintázatot mutatnak a tollazat világosabb csíkjai és ívei. Mintha egy vihar hosszúkás esőcseppjei lemosták volna róla a sötétebb barna festéket, majd a szárnytollak végén összegyűlve, csendben lecseppentek volna. Ennél persze sokkal precízebb, leírások olvashatók arról, milyen is a kánya tollazata. Egy divatbemutató moderátora nem tudna olyan részletességgel beszélni egy modell viseletéről, mint az ornitológusok a madarak tollazatáról.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a barna kánya a legkárosabb ragadozóink egyike, nyilván azért, mert nem válogat, bármilyen kisebb emlőst elkap, amelyet alacsonyan repülve meglát, de elragadja a madárfiókákat is. Mégis inkább hulladékot és dögöket keresgél, elgázolt állatokra csap le. Általános nézet, hogy a hazai állomány drasztikus csökkenését a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben éppen a döglött állatok, halak szervezetében felgyülemlett vegyszerek okozták.

Nálunk főleg az ártéri erdők fészkelője. Vonuló, tavasszal, március táján tér vissza Magyarországra telelőhelyéről és októberig marad. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. Fészke jól felismerhető, mert rongyokat és más hulladékot, például műanyag zacskódarabokat, is felhasznál az építéséhez. A fészekalja 2-4 tojásból áll, a fiókák általában egy hónap alatt kelnek ki, és ennél tovább, csaknem két hónapig otthon maradnak.

Hazai állománya 1960-1980 között erősen lecsökkent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) weboldaláról tudható, hogy az elmúlt években közel 123-163 pár élt nálunk.

A vörös kánya, népi nevén villás vagy villás farkú, fecskefarkú kánya nevét onnan kapta, hogy tollazata egy része jellegzetesen vörös, népi nevét pedig hosszú és mélyen villázott farkáról, mely segíti siklás és vitorlázás közben az egyensúlyozásban és a kormányzásban. Főleg repülés közben látványosak a vörös kánya jellegzetes, ujjszerűen elálló evezőtollai.

Táplálkozási szokásaiban, valamint élőhelyválasztásban sokban hasonlít a barna kányára. Különbség köztük, hogy a vörös kánya tartós párkapcsolatban él.

Itthoni állománya az 1970-es évek elejére lényegében összeomlott, 2014-ben az MME információja szerint 9-10 pár fészkelt hazánkban.

Tovább a teljes bejegyzéshez
826 Hits
0 hozzászólás

Nem túl szép, de finom és egészséges – néhány gondolat a burgonyáról

Szerencsés vagyok, Eszter barátnőm rendszeres látogatója a blogomnak. Szereti a madarakat, elkötelezett környezetvédőként szívesen olvassa az általánosabb témákat, a jeles napokról szóló összefoglalóimat, de leginkább akkor örül, ha növényekről írok. Joggal számíthattam arra, hogy az eheti írást érdeklődéssel fogja várni. Csalódottan hallgattam, amikor lebiggyesztett szájjal kijelentette: ez a világ legunalmasabb témája! Nem mondod komolyan, hogy a krumpliról akarsz írni?! Remélem, az írás meggyőzi az ellenkezőjéről.

Szerintem a burgonya az egyik legszínesebb növény. Gazdag a története, izgalmas és sokféle étel készíthető belőle, sőt, rendkívül egészséges. Ha ennyi nem lenne elég, vegyük csak a nevét, már az is bámulatos! Nyelvünkben több, mint negyven rokon értelmű szava és alakváltozata van a burgonyának. Eszemben sincs mindegyiket felsorolni, csak néhányat említek. Itt van mindjárt a köznyelvi, azaz hétköznapi krumpli, a burgonya a mindennapokban. Az étteremben burgonyaleves, otthon krumpli. Német eredetű jövevényszó a magyarban, sok tájnyelvi változata van, köztük a klompér, kolompér.

Egy érdekes különbség azért persze van a burgonya és a krumpli között. Magát a növényt sosem hívjuk krumplinak, az burgonya, csak a gumója, amit megeszünk, a krumpli.

A növényt első leírásaiban földi alma, sőt földi mogyoró néven említik, ami igazából nem meglepő, a burgonya gumója és a növény gyökerén az elhelyezkedése emlékeztet a földimogyoróra, az alma pedig talán a sokoldalúságára.

Sokan ma bizonyára ismerik a burgonya erdélyi nevét, a pityókát. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy erdélyi származású édesanyja az 50-es években a zöldségesnél egyszer kért két kiló pityókát. Először értetlenül nézték, és mondták, hogy azt nem tartanak, mire ő rámutatott a burgonya halomra, erre meg kinevették, de hisz az krumpli, magyarázták. Bizonyára ma is csodálkoznának a piacon, ha bandurkát, bigyirót, csucsorkát, netán svábtököt kérnénk.

A burgonyát nevezték disznókrumplinak, ami viszont utal arra, hogy nem volt mindig pozitív fogadtatása a növénynek.

Dél-Amerikában, Peru és Chile hegyvidékén a burgonyát már 7000 éve fogyasztják. Európába a gyarmatosítás idején, az 1500-as években jutott el. Kezdetben egész Európa idegenkedett a krumplitól. Olyan rémhírek terjedtek el róla, hogy mérgező, leprával fertőz, és aki nem hal meg tőle, az megsüketül vagy elbutul. Több mint 200 évbe telt, hogy polgárjogot nyerjen és része legyen mindennapos táplálkozásunknak.

Több történet ismert arról, hogy melyik országban hogyan vették rá a népet a fogyasztására. II. Frigyes inkább az erőt alkalmazta, míg Franciaországban egy kísérletező kedvű kertész csellel vette rá a népet a termesztésére. Mikor ugyanis ingyen szét akarta osztani a gumókat, senki nem kért belőlük. Ekkor taktikát váltott, és a burgonyát katonákkal kezdte őriztetni, akiket persze éjszakára hazaküldött. Igen, a terv bevált!

Magyarországi meghonosodása is lassan haladt, nálunk II. József utasítására osztogatták ingyen, mégsem igazán kellett senkinek. Az áttörés 1790 és 1820 között következett be, az egykori krónikák szerint szörnyű időjárás pusztította a termést, a hagyományos gabonafajtákat Európában! Talán még ez sem lett volna elég, de nagyszabású propagandát indítottak a krumpli mellett, hogy megfékezzék az éhínséget. Röplapok, kalendáriumi cikkek oktatták a népet a felhasználásáról, hogyan kell termeszteni, hányféle módon lehet fogyasztani.

A burgonyának több ezer fajtája létezik, felhasználása változatos: fogyaszthatjuk köretként, főzelékként, salátaként, levesben: talán egyetlen zöldségfélét sem lehet olyan sokféleképpen elkészíteni, mint a krumplit. A gabona után a legfontosabb élelmiszerünk.

Legfőbb tápanyaga a keményítő. 100 gramm burgonya energiatartalma 90 kalória, szénhidráttartalma 20 gramm, tehát messze kisebb, mint a száraztésztáké vagy a rizsé. Persze ehhez fontos, hogy ne olajban süssük sült krumplinak, vagy sok tejszínnel és vajjal krumplipürének. A burgonya lassabban bomlik le és szívódik föl a szervezetben, tehát cukorbetegek és fogyókúrázók is fogyaszthatják. Fehérjetartalmát a szervezet jól hasznosítja, a tej vagy a hús fehérjéjével egyenértékűnek tekinthető. A burgonya gazdag ásványi anyagokban (vas, kálium, magnézium) és vitaminokban (főleg C és B vitamin).

A háztartásban egyéb haszna is van, például a rovarcsípés kellemetlen tüneteit enyhíthetjük vele. Ezen kívül kiváló szer, ha kicsit duzzadt a szemünk. Ehhez elég egy közepes méretű, meghámozott krumplit lereszelni, egy tüllbe, gézbe vagy akár egy zsebkendőbe kanalazni, és a szemünkre tenni borogatásként.

Ugye, hogy egy igazi csodanövény!

Tovább a teljes bejegyzéshez
2214 Hits
0 hozzászólás