Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Egy nem szívesen látott madár – a kárókatona

A halak valószínűleg nem egészen értik, hogy erre a madárra ugyan mi szüksége volt a természetnek. Remekül ellennének nélkülük, és ezen a véleményen van bizonyára számos halgazdaság is. Ehhez képest a kormoránok, más néven kárókatonák köszönik, jól vannak, az Antarktisz kivételével minden egyes kontinensen megtalálhatóak, és mindenütt elkötelezett halpusztítók. Sokszor csapatosan vadásznak, ilyenkor a víz alatt közösen terelik zsákmányukat! Teszik ezt annak ellenére, hogy a vízimadarak többségével ellentétben nincs faggyúmirigyük, tollazatukat nem borítja vízlepergető réteg. Így rendszeresen ki kell menniük a partra, hogy az átázott tollazatukat megszárítsák.

A jó étvágyú kárókatonák általában 5-25 centis halakkal táplálkoznak, de könnyedén bekapnak egy fél kilós, vagy akár nagyobb halat is. Testméretüket látva, nem csoda, hogy sokat esznek. Az átlagos testhosszuk 80-100 centiméter, szárnyukat, ha kiterjesztik, a két vég közötti távolság eléri, néha meg is haladja a másfél métert. A legkisebb példányok súlya is több másfél kilónál, de sok kormorán ennél kétszer nehezebb. Testük ennek ellenére nyúlánk ám igen erős. Lábuk rövid, úszóhártyás, ezért a szárazföldön ügyetlenül mozognak, ám repülési sebességük akár a 80 km/h sebességet is elérheti.

Hosszú, vékony nyaka kis fejet tart, csőre erős és kampós. Az egész madár fénylőn feketészöld, ami annyira karakteres, hogy nevét is erről kapta. A szó a magyar nyelvbe valószínűleg a franciából /cormoran/ kerülhetett. Anélkül, hogy részletes nyelvetimológiai fejtegetésbe bocsátkoznék, a lényegre térek: a név eredeténél a latin corvus „holló” és marinus „tengeri” szavakat találjuk. Azaz a kormorán egy tengeri, vagy általánosabb értelemben vízi holló. Megjegyzem, a nép büdösmadárként is emlegeti, ami egyértelműen fészkelési szokásukra utal.

Jellemzően sok madár együtt, telepekben rak fészket. A helyeket a hímek választják ki, ezek lehetnek sziklák, tengerpartok, fák. Ha fát választanak. a fészkét az ágvillába építik gallyakból. A kormoránok mindent elborító ürüléke hamar elpusztítja a fészkeket tartó fákat, de a madarak se ki nem takarítanak, se odébb nem állnak.

A hímek párosodás előtt kisebb násztáncot járnak, szárnyukat csapkodják, világos torkukat mutogatják. Átlagosan 3 tojáson a két szülő felváltva kotlik, a fiókákat is együtt gondozzák.

Hazánkból a vizek befagyásával egy időben a kormoránok jelentős része délre vonul, a be nem fagyó vizeken azonban sok példány itt marad. Az enyhe teleknek köszönhetően az áttelelő populáció száma egyre növekszik, és sajnos egyre több kárt okoznak, mert sokszor még a télre az iszapba húzódott halakat is pusztítják. A kormoránok hazai riasztása és ritkítása megengedett, bár igen sok jogszabályt kell ehhez az érintetteknek figyelembe venniük.

Tovább a teljes bejegyzéshez
147 Hits
0 hozzászólás

Gazdag rostforrás az útifűmaghéj

A rostszegény táplálkozás ma már szinte népbetegség. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a salakanyagok elszaporodása és a lelassult emésztés mennyi egészségügyi problémához és nem utolsó sorban elhízáshoz vezethet.

A felnőtt szervezetnek átlagosan napi 2030 gramm a rostigénye. A valóságban viszont ennek jó, ha a felét fogyasztjuk. A fő probléma, hogy a világ egyre inkább a feldolgozott élelmiszerek felé terel minket. Hihetetlen bőségben kínálnak az üzletek vonzó, gusztusos, és lássuk be, jóízű félkész és kész ételeket, amelyeket csak melegítenünk kell. Kényelmes, nem rabol el mástól, akár munkától, akár szórakozástól, időt, kevesebbet kell utána mosogatni. Ám ennek ára van, hiszen a többségük finomított lisztben és cukorban gazdag élelmiszer, és csak elenyésző mértékben tartalmaznak rostot. Elég csak a cukrozott üdítőkre, a gyorséttermekre vagy a majonézes salátákra, szószos tésztákra gondolnunk. Pedig a rostok támogatják az egészséges emésztést, és ez korántsem az egyetlen ok, amiért érdemes többet fogyasztanunk belőlük. Keresztül haladnak beleinken és ezzel segítik a felesleges anyagok távozását. Hiányukban az emésztési folyamat érezhetően lelassul, amely igen kellemetlen tüneteket okoz. A rosttabletták időszakosan nyújthatnak segítséget, az igazi megoldás azonban az, ha rászoktatjuk magunkat a természetes rostokban dús táplálkozásra. Sokan abba a hibába esnek, hogy – a hízást elkerülendő – fehérjében gazdagon étkeznek, viszont nem fogyasztanak hozzá elegendő zöldséget és szénhidrátot. Pedig ha nem viszünk be a szervezetünkbe megfelelő mennyiségű rostot, állandóan éhesnek érezzük magunkat. A rost más tápanyagoknál lassabban bomlik le, így eltelít, és nem fog gyorsan kialakulni a kínzó éhségérzet.

Sokféle módon „rostosíthatjuk” táplálkozásunkat. Van például egy kiváló rostdús forrás, amely már kisebb élelmiszerboltokban is megtalálható: ez az útifűmaghéj. Szuperételnek nevezhetjük, olyan sok jótékony hatása van, az íze semleges, így sokféleképpen ízesíthető is. Latin nevén a plantago, másnéven egyiptomi útifű vagy indiai bolhafű Nyugat-Ázsiában és Indiában őshonos egynyári növény. Fehér virágai hengeres füzért alkotva nyílnak. Magja szürkésrózsaszín, ovális alakú, két-három milliméter hosszú. A növényből a magot és a magburkot hasznosítják, főleg gyógyászati célokra.

Az útifű 85%-a nem felszívódó élelmi rost, így rendkívüli folyadékmegkötő képessége van: folyadék segítségével képes tömegének akár hússzorosát felszívni. Ekkor egyfajta zselés anyagot képez. Fogyasztásakor a gyomrunkba jutva nyugtatja a nyálkahártyát, és nem szívódik fel, hanem tovább vándorol, végig az egész bélrendszeren – szinte „kipucolva” azt. Nem csak a belekre hat jótékonyan: rendszeres fogyasztása csökkenti a koleszterin- és vércukorszintet, tisztítja a nyirokrendszert, enyhíti a fáradtságot, és bármilyen meglepő, még a migrénes panaszok ellen is hatásos. Használata hozzájárul a pikkelysömör, az ekcéma és az pattanások gyógyulásához, illetve a bélflóra regenerálásához antibiotikumos kezelések alatt és után. Mivel folyamatos teltségérzetet biztosít, hatékonyan csökkenti az éhségérzetet kalóriabevitel nélkül.

A lelassult anyagcsere egyik következménye, hogy felszaladnak a plusz kilók. Ez a jelenség pedig maga az elhízás. Sikeres diéták alapja lehet az útifűmaghéj-kúra. Különösebb rákészülést, odafigyelést nem igényel: egy evőkanálnyit kell elkeverni két-három deci vízben vagy gyümölcslében. Reggeli és vacsora előtt érdemes fogyasztani. Egy aranyszabályt fontos betartani: fogyasztása után meg kell inni még két-három deci folyadékot. Natúr joghurtba is keverhető, ám a folyadékfogyasztás ilyenkor is fontos. Ezzel a megfelelő folyadékbevitelre is trenírozhatjuk magunkat, hiszen kötelező legalább két, de inkább közel három liter vizet elfogyasztanunk a kúra alatt, hogy a zselés anyag „mozogni” tudjon. Ennek hiányában a rostanyagok a bélrendszerben ragadnak, és épp ellenkező hatást váltanak ki, mint amire számítottunk.

Az útifűmaghéj főzési alapanyagnak is kiváló: tésztákhoz adva lazíthatjuk azok állagát, lisztjével sűríthetünk főzeléket, levest is.

Szerintem egy próbát megér!

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

A rostszegény táplálkozás ma már szinte népbetegség. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a salakanyagok elszaporodása és a lelassult emésztés mennyi egészségügyi problémához és nem utolsó sorban elhízáshoz vezethet.

A felnőtt szervezetnek átlagosan napi 2030 gramm a rostigénye. A valóságban viszont ennek jó, ha a felét fogyasztjuk. A fő probléma, hogy a világ egyre inkább a feldolgozott élelmiszerek felé terel minket. Hihetetlen bőségben kínálnak az üzletek vonzó, gusztusos, és lássuk be, jóízű félkész és kész ételeket, amelyeket csak melegítenünk kell. Kényelmes, nem rabol el mástól, akár munkától, akár szórakozástól, időt, kevesebbet kell utána mosogatni. Ám ennek ára van, hiszen a többségük finomított lisztben és cukorban gazdag élelmiszer, és csak elenyésző mértékben tartalmaznak rostot. Elég csak a cukrozott üdítőkre, a gyorséttermekre vagy a majonézes salátákra, szószos tésztákra gondolnunk. Pedig a rostok támogatják az egészséges emésztést, és ez korántsem az egyetlen ok, amiért érdemes többet fogyasztanunk belőlük. Keresztül haladnak beleinken és ezzel segítik a felesleges anyagok távozását. Hiányukban az emésztési folyamat érezhetően lelassul, amely igen kellemetlen tüneteket okoz. A rosttabletták időszakosan nyújthatnak segítséget, az igazi megoldás azonban az, ha rászoktatjuk magunkat a természetes rostokban dús táplálkozásra. Sokan abba a hibába esnek, hogy – a hízást elkerülendő – fehérjében gazdagon étkeznek, viszont nem fogyasztanak hozzá elegendő zöldséget és szénhidrátot. Pedig ha nem viszünk be a szervezetünkbe megfelelő mennyiségű rostot, állandóan éhesnek érezzük magunkat. A rost más tápanyagoknál lassabban bomlik le, így eltelít, és nem fog gyorsan kialakulni a kínzó éhségérzet.

Sokféle módon „rostosíthatjuk” táplálkozásunkat. Van például egy kiváló rostdús forrás, amely már kisebb élelmiszerboltokban is megtalálható: ez az útifűmaghéj. Szuperételnek nevezhetjük, olyan sok jótékony hatása van, az íze semleges, így sokféleképpen ízesíthető is. Latin nevén a plantago, másnéven egyiptomi útifű vagy indiai bolhafű Nyugat-Ázsiában és Indiában őshonos egynyári növény. Fehér virágai hengeres füzért alkotva nyílnak. Magja szürkésrózsaszín, ovális alakú, két-három milliméter hosszú. A növényből a magot és a magburkot hasznosítják, főleg gyógyászati célokra.

Az útifű 85%-a nem felszívódó élelmi rost, így rendkívüli folyadékmegkötő képessége van: folyadék segítségével képes tömegének akár hússzorosát felszívni. Ekkor egyfajta zselés anyagot képez. Fogyasztásakor a gyomrunkba jutva nyugtatja a nyálkahártyát, és nem szívódik fel, hanem tovább vándorol, végig az egész bélrendszeren – szinte „kipucolva” azt. Nem csak a belekre hat jótékonyan: rendszeres fogyasztása csökkenti a koleszterin- és vércukorszintet, tisztítja a nyirokrendszert, enyhíti a fáradtságot, és bármilyen meglepő, még a migrénes panaszok ellen is hatásos. Használata hozzájárul a pikkelysömör, az ekcéma és az pattanások gyógyulásához, illetve a bélflóra regenerálásához antibiotikumos kezelések alatt és után. Mivel folyamatos teltségérzetet biztosít, hatékonyan csökkenti az éhségérzetet kalóriabevitel nélkül.

A lelassult anyagcsere egyik következménye, hogy felszaladnak a plusz kilók. Ez a jelenség pedig maga az elhízás. Sikeres diéták alapja lehet az útifűmaghéj-kúra. Különösebb rákészülést, odafigyelést nem igényel: egy evőkanálnyit kell elkeverni két-három deci vízben vagy gyümölcslében. Reggeli és vacsora előtt érdemes fogyasztani. Egy aranyszabályt fontos betartani: fogyasztása után meg kell inni még két-három deci folyadékot. Natúr joghurtba is keverhető, ám a folyadékfogyasztás ilyenkor is fontos. Ezzel a megfelelő folyadékbevitelre is trenírozhatjuk magunkat, hiszen kötelező legalább két, de inkább közel három liter vizet elfogyasztanunk a kúra alatt, hogy a zselés anyag „mozogni” tudjon. Ennek hiányában a rostanyagok a bélrendszerben ragadnak, és épp ellenkező hatást váltanak ki, mint amire számítottunk.

Az útifűmaghéj főzési alapanyagnak is kiváló: tésztákhoz adva lazíthatjuk azok állagát, lisztjével sűríthetünk főzeléket, levest is.

Szerintem egy próbát megér!

Tovább a teljes bejegyzéshez
240 Hits
0 hozzászólás

A talicskahangú szárcsa

Mondhatjuk, hogy a szárcsa fekete, mint a holló, ám van a homloka és a csőre találkozásánál egy jellegzetes, tollatlan, világító fehér homlokpajzsa. Még nevét (sőt népi elnevezéseinek többségét) is erről kapta. A szár főnév egykori jelentését „kopasz, világos”, ma már többnyire csak a nyelvészek ismerik. Ebből a csa kicsinyítő képzővel kiegészülve született a szárcsa elnevezés. Érdekesség, hogy ugyan ez a szó ismerhető fel a kopasz I. Béla király népi nevében, a Szegszárban. Innen pedig már csak egy lépés, hogy tudjuk, a szár szerepel Szekszárd nevében, ugyanis ott temették el I. Bélát, akit, azért emlékezzünk meg róla, hívtak Bajnok Bélának is.

Fotó:Arpingstone

A szárcsa hazánkban gyakori madár, itt költ, de vonuló madár lévén telelni többnyire délebbre költözik. Afrikában, Dél-Ázsiában, sőt Ausztráliában is előfordul. Hozzánk korán érkezik, általában már februárban hallani nyekergő hangjukat, ősszel pedig csak a fagyok beköszöntével, novemberben, vagy még később indulnak tovább. Enyhébb teleken, különösen meleg vizű forrásoknál, néhány másik költöző madárhoz hasonlatosan itt marad, nem indul vándorútra.

A síkvidéki vizes élőhelyeket kedveli, tehát hegyi tengerszemek mellett kár keresni. Leginkább a sűrű növényzettel benőtt tavakat, nádasokat keresi, külön élvezet számára, ha a víz hínárnövényzetben is gazdag, az sem zavarja, ha ez egy város kellős közepén van. Az ember közelségét jól viseli.

Nem kicsi madár, testhossza akár 40 centiméter is lehet, kiterjesztett szárnya két széle közötti távolság pedig ennek közel kétszerese, tömege fél kiló és egy kiló között van. Testük erős, fejük sem kicsi, csőrük összenyomott kúp alakú, széle fogazott és rendkívül éles, ha egyszer elkapta, egy halacska sem menekülhet. Apró tollazatuk rendkívül sűrű annak érdekében, hogy a szárcsák jól bírják a vízi életmódot,.

A szárcsák szeme világos piros, csőrük és homloklemezük, ahogy már volt róla szó, vakító fehér. A csüdjük sárgászöld, a lábujjaik zöldek, hosszúak, rajtuk bőrlebenyekkel, karéjos úszóhártyával, az úszás megkönnyítésére.

A víz alá bukásban sok úszómadárral felveszi a versenyt. Igen mélyre le tud merülni, sőt, szárnyai segítségével még evez is a víz alatt. Erről a képességéről még egy mese is megemlékezik. A holdvilág ebben arra kéri, hogy hozza fel neki azt az igazgyöngyöt, amit a Balaton vizébe ejtett.

A szárcsa hímje és a tojó messziről nem különböztethető meg egymástól, közelebbről látszik csak, hogy árnyalatnyi eltérések vannak csak közöttük. Nem túl kecses madár, lássuk be. Szárnyai rövidek, így nekifutva is nehézkesen száll fel. Amikor szalad a vízen, hatalmas, messziről hallható robajjal teszi, mint egy kis repülőgép.

Érdemes kicsit elidőznünk a hangjánál. A szárcsákról a visszafogottabbak azt állítják, hogy jellegzetes „kiv-kiiv-kiüv-kiv” hangot adnak. Sokan azonban nem finomkodnak. Általános a nézet, hogy a szárcsa hangja egy nyikorgó talicskára emlékeztet. Persze az sem jobb, amikor többen kijelentik róluk, hogy cipákolnak, kittyentenek, csikorognak, sőt, egyesek szerint ugatnak.

A szárcsa viszonylag nagy fészkét a parti növényzet szélére, a nyílt vízhez közel építi, és gyakran tervez hozzá lejárót is. A fészek anyaga elsősorban a nád és a sás. A hím és a tojó megosztozik az építkezés feladatain, a hím szállítja az alapanyagot, a tojó pedig beépíti.

Évente egyszer, olykor kétszer, ritkán háromszor is költ. 7–9 ovális, simahéjú, matt, a szürkés-árnyalatútól a vöröses-, sőt sötétbarnáig terjedő alapszínű, olykor barna foltokkal tarkított tojásán 21–24 napig kotlik. A fiókák fészekhagyók, és kikelésük után nem sokkal követik anyjukat a vízbe. A csibék eleinte fekete színűek pirosas fejjel, később szürkés tollruhájuk alakul ki. Őszre alakul ki fehér homlokpajzsuk és a felnőtt szárcsákra jellemző koromfekete tolluk.

Hogy a szárcsa a halastavakra mennyire veszélyes, arról megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy általában nem látják szívesen, hiszen a növényi magvak, hínár, zsenge hajtások, valamint a vízi rovarok és férgek mellett kedveli a halakat is, szívesen megdézsmálja az állományt.

Nem védett madár, sőt vadászható, kivéve az általános tilalom idején, április közepétől június végéig. Bár lehet vadászni, ennek hazánkban nincs nagy hagyománya, pedig még Brehm szerint is ehető a húsa. Ehhez meg kell nyúzni és kicsontozni, majd akár pörköltet, akár vagdaltat lehet belőle készíteni.

Hát gusztus dolga!

Normal 0 21 false false false EN-GB X-NONE X-NONE

Tovább a teljes bejegyzéshez
460 Hits
0 hozzászólás

Szóló szőlő – a mesebeli gyümölcs

Az emberiség szőlőtermesztéssel már 6-8 ezer éve foglalkozik. A Kis-Ázsiából származó szőlő, a Kárpát-medencében is igen korán meghonosodott és népszerűsége – sokunk örömére – máig töretlen. Ez a színében, ízében, felhasználásában igen változatos gyümölcsünk már nyár közepén megjelenik a piacokon, mégis leginkább az őszt idézi számomra. Bizonyára azért, mert a szüret, a borszőlő betakarításának ideje leginkább az őszi időszakhoz köthető. Pedig ez sem egyértelműen igaz, hiszen sok helyen már augusztus végén megkezdődik a szüret. Hogy pontosan mikor látnak neki egy-egy termőhelyen, sok mindentől függ. Számít, milyen volt az adott évben az időjárás, vagy, hogy milyen bort szeretne készíteni a borász. Ha például testesebb vörösbor szeretnénk, akkor tovább kell a fürtöket érlelni. Az is fontos, mennyire csapadékos ősznek nézünk elébe, hiszen az eső nem csak a szüretelőknek kellemetlen, de a szőlőnek sem tesz jót.

Igyál jó barátom!?

A bor a világon a szőlő legfontosabb felhasználási módja, a teljes termésnek mindössze a negyedét fogyasztjuk el feldolgozatlanul.*

Bár a szőlőből a statisztika szerint elsősorban bor készül, a borfogyasztás, mint tudjuk, számos kérdést vet fel. A káros hatásaival kapcsolatban a nagymértékű fogyasztást hangsúlyozzák kockázatként, ám ez egyénenként eltérő. Jó minőségű, valódi szőlőborból napi egy pohárnyi (2-3 dl) egészségére válhat a felnőtt embereknek. Nem csak borászok, bortermelők és forgalmazók állítják, hogy egészséges étkezés mellett a mértékkel fogyasztott jó bor védi a szívet, javítja az étvágyat. Nos, felnőttként ki-ki eldöntheti, hogy iszik-e bort, ám azt jó tudni, hogy az alkohol káros egészségügyi hatásainak igen gazdag az irodalma, és a társadalmi veszélyeiről még nem is beszéltünk.

Ennek a fantasztikus gyümölcsnek számtalan más, a bornál egészségesebb felhasználási módja létezik. A már említett bor mellett többnyire megesszük, vagy mazsolaként fogyasztjuk.

Egy kis statisztika

A legtöbb étkezésre szánt szőlőt Kínában termesztik, fogyasztásban is az élen állnak, őket követi India, majd Törökország. Mazsolakészítésben az Egyesült Államok viszi a prímet, bár tulajdonképpen írhattam volna Kalifornia államot, hiszen lényegében a teljes mennyiség előállítása ide koncentrálódik.

Tápanyagban gazdag bogyók

A szőlő szó ótörök eredetű, a csuvas „sirla”, azaz bogyó szóból származik. Érthető, hiszen a szőlő termése bogyótermés, amelyek 6-300 szemből álló fürtökben lógnak a szőlőtőkén. Színük változatos, a fehér szőlő színe a zöld és az aranysárga, sőt barna között igen gazdag skálát mutat, a piros szőlő lehet a lila vagy a bordó valamely árnyalata, és akkor még nem beszéltünk a kékszőlőről vagy a lágy rózsaszínes árnyalatúakról.

18 százalékos vagy magasabb cukortartalma miatt a legnagyobb energiatartalmú lédús gyümölcs. Kilogrammonként átlagban 6-9 g fehérjét, 5 g zsírt; 180 g, a szervezet számára közvetlenül feldolgozható szőlőcukrot, 5 g szerves sót, 130 g rostot tartalmaz, valamint legalább hetven százalékban vizet.

Gazdag tápanyagforrásként számos jótékony hatása ismert. Káliumot, valamint és sokféle ásványi anyagot (vas, magnézium, réz, cink, szelén) és elsősorban B-vitaminokat tartalmaz. Található benne C-vitamin is, de más gyümölcsökhöz képest elenyésző mennyiségben. Káliumtartalmának köszönhetően vízhajtó hatású, segít a vesekövek kialakulásának megelőzésében. Tisztítja, méregteleníti a bélrendszert, fokozza az epeelválasztást és a bélmozgást.

A flavonoidokat tartalmazó szőlőmagkivonat, a szőlőmag-olaj elsősorban antioxidáns-tartalmának köszönhetően erősíti az érfalakat, megelőzi az érelmeszesedést, csökkenti a szívinfarktus és a szélütés veszélyeit, erősíti a hajszálereket, fokozza a véráramlást. Jó ízületi gyulladásra, visszértágulatok, aranyér kezelésére, sőt rákmegelőző hatást is tulajdonítanak neki.

Már a népi orvoslásban is alkalmazták minden olyan bajra, ami a rossz emésztéssel függ össze pl. székrekedés, vese- és májbajok. De alkalmazták idegesség, szívbaj esetén és női bajok ellenszereként, valamint a köszvény, asztma és reuma kezelésére.

Kozmetikai alapanyag

Kozmetikusok állítják, hogy a szőlőkészítmények késleltetik a ráncok kialakulását.

A szőlőolajat az aromaterápiában hordozóolajként használják. A bőr könnyen beissza, valamennyi bőrtípus ápolására kiváló (testápolóként és masszázsolajként is), enyhe összehúzó hatása erősíti és feszessé teszi a bőrt.

Az éretlen szőlőfürt kipréselt leve fehéríti a bőrt, bár ez manapság nem biztos, hogy igényként merül föl bárkiben is, hiszen a napbarnított bőr divatosabb. A szőlő metszésekor keletkezett nedvvel szeplőinket halványíthatjuk.

Gasztronómiai szerepe

Bár nem olyan gyakran találkozni vele a konyhaművészetben, mint például a szilvával vagy almával, de a szőlős süteményeket sokan szeretik, és sültek, vadak mellé párolva is kiváló csemege. A szőlő levelét is érdemes felhasználni, a káposztalevelekhez hasonlóan. Ez a darált hússal töltött, párolt finomság a tőtike.

Az Alföldön készítenek szőlőbefőttet is, ehhez a megmosott szemeket musttal leöntik, majd dunsztolással tartósítják. Sokan használják a szőlő borecetet, mert lágyabb az íze a háztartási ecetnél, ezt törkölyre öntött gyenge borból érlelik.

Különlegesség a borélesztő kenyérsütéshez, ami az erjedő must habjából és korpából készül, valamint a levelek, a kacsok és a másodtermés felhasználása téli savanyúságok savanyításhoz.

Azt pedig talán igazán csak kevesen tudják, hogy a szőlőlé besűrítésével készül a törökméz.

 

* Az adatok forrása: KSH Statisztikai tükör, 2015.

Tags:
Tovább a teljes bejegyzéshez
365 Hits
0 hozzászólás

A bóbitás levegőakrobata

Ugyan a legtöbben közülük az őszi hónapok beköszöntével délnek veszik az irányt, enyhe teleken mégis találkozhatunk a hosszú útra nem kelő, hideget is tűrő madarakkal. A bíbic Európa nagy részén a legismertebb gázlómadarak közé tartozik, de Ázsiában is megtalálható, egészen a Japán-tengerig. Telelni Észak-Afrikában, illetve Indiától Kína délkeleti részéig szokott. Gyakori lakója nedves rétek, szikes területek, árasztások, vizes környezetben lévő szántóknak. Hazánkban a seregéllyel együtt, februártól köszönthetjük.

Körülbelül 30 centi átlagos testhossza, míg szárnyfesztávolsága 67−87 centiméter között van. Tollazata harsány fekete-fehér mintázatú, feje búbján felkunkorodó, ívelt bóbitája ébenfekete. Feje változó mértékben elöl, valamint a szeme alatti csíkban fekete, hátrább fehéres. Csőre rövid. Hasa fehér. Hátán és széles szárnyán lévő fekete tollak zöldesen, kékesen, olykor bordó színben csillognak. Ezek a színezetek különösen a tavaszi párzási időszakban válnak feltűnővé, amikor a hím akrobatikus násztáncával hívja fel magára a figyelmet. Ilyenkor torokszíne fehérből feketére vált. A puha, süppedős talajon rendkívül ügyesen tud szaladni, ebben három hosszú, előre jól szétterpeszthető ujja segíti. A negyedik ujj hátrafelé néz, s csupán egy rövid csökevényként funkcionál. Hangja „pivit-pivit” trillákból áll. Neve is ebből ered, hangutánzó szó, az éles, vijjogó madárhangot érzékelteti.

Persze más, népi nevei is ismertek. A bíbic hangját úgy is értelmezhetjük, mintha azt rikkantgatná, hogy: búvik, búvik, búvik! A népi legenda szerint, amikor Krisztust mindenfelé keresték, egy földhalom mögé bújt, így meg sem találták volna, ha a bíbic föl nem röpül, s nem kiált: búvik! Ezért kapta a bíbic a júdásmadár nevet. Sok száz évvel ezelőtt nevezték horgas nyakú madárnak is, mert a bíbic behúzott nyakkal pihen.

Táplálékát túlnyomó részét közvetlenül a föld alatt és a talaj felszínén találja meg. Étrendje főként rovarokból, gilisztákból, pókokból, csigákból és kis puhatestűekből áll, de magvakat és növényrészeket is szívesen csipeget. Szívesen látott vendég a mezőkön, szántókon, ahol felszedegeti a terményt károsító lárvákat, hernyókat. Táplálékkeresés közben szétoszlanak a bíbic-csapatok és módszeresen átfésülik az adott terepet. Néha keresés közben toppantanak egyet a lábukkal. Ezzel valószínűleg az esőcseppek neszét akarják utánozni, hogy kicsalják a gilisztákat a föld felszínére. Sikeres táplálékkeresők, ezért csapataikat gyakran kísérik a sirályok, akik elorozzák előlük a talált finomságokat.

A költési időszak kivételével a társaságot kedvelő bíbic nyílt terepen, laza csapatokban él. A tavasz kezdetén a téli csapatokból nászpárok válnak ki. Többnyire március-áprilisban költ. A madarak már röviddel a megérkezésük után nekilátnak a fészekkészítésnek. Ezt megelőzően láthatók a levegőben az akrobatikus násztánc-mutatványok. A hím lassan emelkedik felfelé, majd leszorított szárnnyal, nagy sebességgel lefelé bukik. Szabályosan hasítja a levegőt: zuhanás közben íveket húz, megperdül, bukfencet vet. Ehhez járul hangos „ku-vi-ip” vijjogás és a szárnyak suhogtatása. Hogy a tojót magához csalogassa, farka gesztenyeszínű alsó tollaival páváskodik, a talajon ide-oda tipeg, bóbitáját kimerevítve igyekszik kiszemelt párjához. Emellett a földön kaparászik, és mélyedéseket váj ki, lehetséges fészekhely után kutatva. A nőstény kiválaszt egyet, majd kibéleli száraz fűvel és levelekkel. Ide kerülnek aztán olajbarna, fekete pettyezésű tojásai, általában négy darab. A szülők felváltva költenek, bár többnyire a tojó ül a tojásokon és a hím indul eleség után. A fiókák négy hét után kelnek ki. A pár hősiesen megvédi a kicsiket a betolakodóktól, még a ragadozó madaraktól is. Ha kell, zuhanórepüléssel bukkannak a támadóra, hangos pivit-kiáltások közepette. Még arra is képesek, hogy megkísérlik elcsalni a rablót a fészektől úgy, hogy sebesültnek tettetik magukat. A fiókák öt hét után repülnek ki.

A bíbic hazánkban védett, eszmei értéke ötvenezer forint. A 20. század elején divat volt a bíbictojás fogyasztása: Hollandiában például volt olyan év, hogy 800 000 tojás került a piacra kedvelt csemegeként. Ma már tilos fogyasztani. Ugyancsak Hollandiában hagyomány megkeresni az év első bíbictojását. A madár igen hosszú életű, akár 25 évig is szárnyalhat.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnél 2001-ben az év madara volt.

Tovább a teljes bejegyzéshez
605 Hits
1 hozzászólás