Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Fontos a fotóig vezető út

Jakab Tibor természetfotós nyerte a 2020-as Envirotis - Madarak fényben és árnyékban fotópályázatot, ebből az alkalomból készült interjúnk. A pálya kezdetéről, az etikus fotózásról, veszélyekről és szenvedélyről…

Mióta fotózik?

10 éves koromban kezdtem a fotózást, laborálással. Az édesapám bevitt a szobájából kialakított sötétkamrába, és egy filmet hívtunk elő, amit ő fotózott. Ez a folyamat olyan, mint amikor Harry Potter varázsol. Bárcsak minden gyerek meg tudná élni ezt a csodát! Három gyermekem van, mindegyik Harry Potteren nevelkedett, ami megszerettette velük az olvasást. Szinte egymás után „falták” a könyveket, ami jó irányba terelte őket. Minden fotós vénájú gyereket valahogy így kellene elindítani az úton. Mikor előjön a negatív, majd abból lesz egy papírkép, amit kézbe lehet fogni és megmutatni a szüleimnek vagy a nagymamámnak, az varázslatos.

Az, hogy ma minden okostelefonon van kamera, nem változtatja meg ezt a világot?

A digitális kamera felgyorsítja a tanulási folyamatot. Szerdánként fotós szakkört tartok gyerekeknek és érdeklődő felnőtteknek – most persze online –, akiknek szemmel látható, folyamatosan követhető a fejlődésük. Ma, amikor valaki rosszul exponál, egy pici gondolkodás után rögtön meg tudja találni, hogy miért lett rossz a felvétele. Ez az átfutási idő nálam a kezdetekkor még olyan volt, hogy ha lefotóztam valamit, akkor hazamentem, előhívtam, megszárítottam, kinagyítottam, és másfél nap múlva derült ki, hogy sikerült-e. Ha színes felvételt csináltam, akkor lehet, hogy hetekig kóválygott valahol az országban. Most, egy nehéz expozíciónál, ha például nagyon súlyosak a fények, és tartok attól, hogy nem lesz jó a fotó, akkor csinálok egy tízes expozíciósorozatot, és megvan közte a telitalálat. Nincs gond ezzel, mert a kártyámon, vagy a telefonomon több ezer vagy tízezer képet tudok tárolni. Régen viszont 36 kockából kellett gazdálkodni. A legszebb, legnehezebb az volt, amikor diafilmet kellett előhívni, mert ott nagyon pontosan kellett exponálni. Meg kellett tanulni a felvételi technikákat, hogy a fényeket hogyan lehet okosan belőni. Nagyon-nagyon felkészültnek kellett lenni szakmailag. Most Magyarországon, bárki, aki csinál egy helyes expozíciót, mondjuk egy arcról, az kiírja a közösségi oldalára, hogy XY Photographer, és attól kezdve akár pénzt is kereshet vele.

Mennyit ér ma egy fotó?

Semmit, ha az ember nem ér el vele eredményt, ha nem nyer egy első díjat, ami tárgy- vagy pénzjutalommal jár.

Ma már sokaknak a fotó a lényeg és nem az út. Én azt tudom csak elfogadni, aminek az útja is tökéletesen tiszta és etikus. Ha a fotózás során nem zavarjuk, nem bántjuk az állatokat, nem alakítjuk át a környezetüket. Olyanba bele sem megyek, mint például egy gomba fotózása, mert ahhoz a gomba környékén általában mindent ki kell irtani, hogy a végeredmény jó legyen. Mert még olyat nem láttam – persze biztos keveset tapasztaltam az 52 évemmel –, hogy a gomba egyedül áll önmagában. Ha ökológiailag is rendben akarunk lenni magunkkal, akkor nem autóval megyünk, és ha lehet, akkor mindig figyelünk a lábunk elé, hogy mire lépünk rá.

A természetfotózás, az igazi természetfotózás, számomra azt jelenti, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Tényleg szó szerint!

Hogyan fotózik? Ez egy állandó állapot, hogy bárhol is legyen, fotózik, vagy témát választ és úgy indul el, azt keresi?

A fotózás fotózást generál. Például, amikor kimegyek őzet fotózni hajnalban, és teljesen átázom a harmattól, akkor tudom, hogy a következő nap makrózni fogok a harmatban. Az egyik téma hozza a másikat. Van, hogy egész nap fotózással tudok molyolni, mert hajnalban harmatot makróztam, utána 10 óra körül beültem az itthoni lesembe, ahol madarakat fotóztam, délután négy órakor pedig kimentem őzre, lesbe. Ezzel egy egész nap is elmehet. Három hete etetek például egy patkányt a melléképületünkben, a vadkamerám gyönyörűen fogja. Hamarosan betelepülök majd a sarokba, felállítok egy mobil lest, bevakuzom a helyet, a patkányt nem zavarja a vaku, és meg tudom fotózni. Hasonló volt az ugró egér fotóm. Az a legtöbbet ellopott képem. Egyszer utánanéztem a Google képkeresőben, rengeteg találat volt rá.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb fotós története?

Féltem már a haláltól fotózás közben. Az időjárás kiszámíthatatlan. Volt egy lesem, fűszálakkal, szalmával bevonva, jól illeszkedett a tájba. Nagyon klassz volt, csak jött egy ónos eső, rá a hó, aztán megint ónos eső. Ez egy könnyűszerkezetes les volt, amit nagyon szeretek, mert nyom nélkül eltüntethető. Nem hagy igazi nyomot maga után. 45 másodperc alatt felállítható, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. Az volt a baj, hogy rettentően magas volt rajta a hóréteg, a szalma megszívta magát vízzel, és amikor bebújtam, az egész összeomlott. Mint egy lavina. Légszomj, pánik, klausztrofóbia, minden rám tört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak: maradjak, hogy majd kiolvad, vagy előre vagy hátra menjek. Annyira összeszorította a tüdőmet, hogy csak aprókat lélegezhettem. Végül lelkileg összeszedtem magam, és centinként kikúsztam alóla. Miután kijutottam, még fél órát kellett ülnöm a les mellett, hogy észhez térjek.

A másik élményem Poroszlónál, a Tisza-tónál volt, pontosabban a tó fölött Tiszafüred felé átvezető útnál. Éjszaka mentem be a vízbe libákat fotózni. Valószínűleg egy forrásba léptem bele, mert egy pillanat alatt elsüllyedtem derékig, és egyre jobban mentem le a víz alá. Annyi volt a szerencsém, hogy egy náddarabot el tudtam kapni, és azt nagyon óvatosan húztam, hogy elérjek egy stabilabb kapaszkodót. Mindezt egy kézzel, hogy a felszerelésemet a másik kezemmel a víz fölé tartsam. Végül az lett a legfőbb bánatom, hogy a libák húsz méterre húztak el mellettem. Röhögtek rajtam. Ezekből a helyzetekből lehetett volna baj. Állatoktól soha nem féltem, pedig voltam már rókától három méterre, őztől hat méterre, vaddisznótól tíz méterre.

Mi foglalkoztatja leginkább a fotózásban mostanában?

Nemrég ragadozókat etettünk, egy nagyon jó haverommal közösen a könnyűszerkezetes lesem közelében. Mondják, hogy a rétisasnak nagyon jó a szeme, és az ilyen leseket, mint az enyém, kiszúrja. Kísérletünk bizonyította, hogy ez nem így van. A haverom egy nap befeküdt a lesbe, és a rétisas ott evett előtte, és egyáltalán nem zavartatta magát, bár a srác mozgatta a kamerát. A rétisas pont úgy viselkedett, mint az egerész ölyv, amelyik nem annyira óvatos madár, mint ahogy a rétisasról tartják.

Úgy tudom, csak saját lesből fotózik. Miért nem kedveli az „idegen” leseket?

A „nem Jakab Tibor kompatibilis” leseket úgy alakították ki, hogy félig áteresztő tükrökön át lehet figyelni a környezetet, és aki bent ül, az semmit nem érzékel a természetből. Nem érzékeli a szagokat, nem hallja teljes tökéletességében a hangokat. Mostanában már betonból is építenek kényelmes, jól felszerelt leseket. Elvetem, amikor nem én szögelem a lest, nem én varrom a huzatot hozzá. Ez úgy hívom, hogy konzerv fotográfia, vagy „vett-les”. Azt látom, hogy nagyon sokszor a pénzen múlik minden. Ezzel szemben én a természetben minden egyes képért megküzdök. Ezért mondom, hogy nagyon fontos az út. Mások is mondták már előttem: a természetfotózás a cél és nem az eszköz.

Nagyon jó, hogy megnyertem a tavalyi Envirotis fotópályázatot. De ha nem nyerek, az sem probléma. Engem az érdekel, hogy számomra elfogadható képeket tudok csinálni úgy is, hogy nem kapok érte díjat.

Nyilván az ember vágyik arra, hogy sikeres legyen. Magának állítja fel a sikerkritériumokat?

Ez a sport, a természetfotózás, pont nem erről szól. Aki igazi természetfotós szeretne lenni, abban alázatnak kell lennie, a képpel szemben is, és nem szabad megelégednie soha magával. Aki megelégszik magával, az nem fog fotózni. A természetfotózás nálam szenvedély. El tudok viselni 12-14 órát mínusz 16 fokban és garantált élménnyel megyek haza. Az a baj, hogy nagyon sokan a pénzükért akarnak garantált élményt, amit én nulla forintért kapok. Ha nem fotózok semmit, akkor is biztosan látok olyat, ami soha többé nem megy ki a fejemből.

Például építettünk egy lest fából meg nádszövetből. Egyik nap ott fotóztam a jégmadarakat már fél órája, amikor hallottam egy sziszegést. Egy akkora vízisikló, amekkorát még soha nem láttam, ott mocorgott a les sarkában. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni.

Hogyan választja ki, hogy hova pályázik?

A nevezési díjat nem szeretem. Az Envirotis pályázati kiírása nagyon szimpatikus volt. Bár minden pályázat ilyen lenne, mert ingyenes, mégis megadják a módját. Voltam az előzőn is, akkor harmadik díjat kaptam.

Nemzetközi pályázatokon indul?

Én nem, de Flóra lányom igen. Ehhez kapcsolódik egy szép történet. Engem itt Hevesen, a szülővárosomban, szeretnek az emberek. 2013-ban, Flóra a Memorial Maria Lujza Nemzetközi hegyi és természetfotós pályázaton, az Ifjú kategória nyertese lett Légitámadás című képével. Meghívták, hogy személyesen vegye át a díjat, de akkoriban úgy alakult az életünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni az odautat. Máig meghatva emlékezem vissza arra, hogy a hevesiek a tudtunk nélkül összegyűjtötték nekünk az útiköltséget. Aki csak tudott, támogatott minket.

Van-e olyan téma, amit mindig szeretett volna megfotózni, de még nem sikerült?

Kétszázezred másodpercet akarok létrehozni vakuval, hogy egy ugró sáskát le tudjak fotózni élesen. Van egy találmányom, egy lézeres megoldás, ami a reakcióidőt lecsökkentette egy milliszekundumra. Vettem egy kínai vakut, amivel a madarakat már meg tudom fotózni, de a rovarokat még nem. Az induló, elrugaszkodó sáska iszonyatosan gyors.

A díjnyertes, Asztrál landolás című fotójának technikája foglalkoztatja-e még mostanában, vagy ezen már túl van?

Én nem autofókusszal állítok, mint a többség, hanem manuálisan. Vannak még mozdulatok, amiket bár lát az ember, de mindig lemarad a keze róla. Van egy reakcióideje a gépnek és az emberi kéznek is. Ebben még fejlődnöm kell. Nagyon nehéz. Mindig ott van az a pár milliméter, ami még kellene. De hát ez a csoda benne!

Jakab Tibor (52)

10 éves kora óta fotózik rendszeresen. A debreceni 127-es szakmunkásképzőben fényképész szakon végzett. Tagja a Heves Megyei Fotóklubnak, a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), valamint alapítója és elnöke a DigiNatura Heves Megyei Természetfotósok Egyesületének.

A Heves Megyei Nap külsős fotóriportere volt öt éven át, ezalatt több mint ezer képe jelent meg. Fotóival több hazai pályázaton nyert díjakat, fotós albumokban jelentek meg fotói.

Jakab Tibor Facebook oldala

Jakab Tibor fotói (válogatás)

Tovább a teljes bejegyzéshez
102 Hits
0 hozzászólás

A bükkfák szerelmese: a havasi cincér

A Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata a havasi cincér. Eleinte csodálkoztam, miért választottak egy bogarat a logójukba, hiszen annyi más szép és érdekes állat mellett dönthettek volna. Ám meg kell hagyni, a havasi cincér sem csúnya! Sőt! Sokak szerint Európa legszebb bogara. Szépségét alkatának és tarka mintázatának köszönheti. Talán nem mindenki tudja, hogy sűrű, igen rövid szőröcskék fedik a kültakaróját, amely fekete, akár a nagy hőscincéré. A különleges és jellegzetes, mégis példányonként más és más alakzatot a szürkéskék vagy kék – kis költői túlzással égkék – szőröcskék adják. A kék szőrtakaró a bogár háta közepén (szárnyfedőkön) egyenetlen szélű fekete sávot, a fej felé két nagyobb, a potroh felé pedig kisebb, szintén bársonyos fekete foltot hagy szabadon.

A cincér csápjai ezt a színösszeállítást megismétlik, mintha kék és fekete gyöngyszemeket fűzött volna fel valaki. Közelebbről megnézve látható, hogy a csápok ízeinek végén a fekete szőrszálak kis bojtocskákat képeznek.

Az egész, ahogy a természetben csaknem minden, arra megy ki, hogy kiválóan tudjon rejtőzködni a fák kérgén, főként a kedvencén, a bükkön. A havasi cincér nem csak különleges ruhát hord, de kecses is. Az összhatást fokozza, különösen a hím egyedeknél, hogy a csáp a testük hosszának akár a kétszerese is lehet, a nőstényeknél „csak” a test hosszával megegyező méretűek.

Aki arra tippel, hogy a bogár a cincér nevet a hangja alapján kapta, jól gondolja. Az imágó, azaz a kifejlett bogár, ha megfogják, a tor két egymást átfedő, recézett felületét összedörzsölve cincegő-ciripelő hangot ad. De miért havasi? És hogy kerül a havasi cincér a Duna-Ipoly térségbe, vetődhet fel a kérdés. Ha jobban utánanézünk, egyértelmű, hogy a cincér nem a havasokból költözött alacsonyabb régiókba, hanem a névadás nem volt teljesen precíz. Carl von Linnétől származik a faj első tudományos leírása még Cerambyx alpinus néven 1758-ból. Itt szerepel, hogy Habitat in Helvetia, azaz Svájcban honos. A leírás alapjául egy több mint 50 évvel korábban fogott bogár szolgált, melyet a svájci Alpokban találtak.

A havasi cincér nevének dacára inkább a dombságok és középhegységek lakója, lomberdőkben, Közép-Európában leginkább bükkösökben él, fejlődhet emellett gyertyánban, hársban és juharban is. A sűrű erdőket nem kedveli, mert szaporodásához szüksége van napsütötte, elhalt fákra, ugyanis szaproxilofág, azaz holtfával táplálkozó faj. Ha a lárvák számára alkalmas fa teljes árnyékban van, a lárvák a gombák elszaporodása miatt nem fejlődnek megfelelően, sőt, el is pusztulhatnak.

A hím havasi cincérek védik a kiválasztott területüket. Általában mozdulatlanul ülnek, a csápjukkal figyelve a terepet. Veszély esetén azonnal menekülőre fogják. A konkurens hímeket igyekeznek elüldözni. Ha viszont nőstény egyedet érzékelnek, követik, és párosodni próbálnak vele. Ha a nőstény fogékony a közeledésre, akkor egy óráig is eltart a párzás, majd a hím egy ideig még követi, felügyeli a megtermékenyített nőstényt, nehogy valamely vetélytárs is párosodhasson vele.

A nőstény cincér ezután kiválasztja a peterakásra alkalmas helyet, majd lerakja a petéket egyesével az elhalt fák törzsébe és ágaiba, általában 1–1,5 centiméterre. A lárvák a kikelésük után mélyebbre húzódnak, és ott 3–4 évig fejlődnek. Az utolsó fázisban visszatérnek a felszín közelébe, kimeneti csatornát rágnak, majd visszatömítik, előkészítve a kifejlett bogár útját, és a korábban készített bábbölcsőben bebábozódnak. Júliusban először a kifejlett hím bogarak, majd a nőstények, a kialakított röplyukakon át távoznak a fából. Az impozáns havasi cincérek élete maximum három hét, de van, hogy két hét sincs.

Ha figyelembe vesszük, hogy a havasi cincér elhalt fákba rakja petéit, a kikelő lárváknak pedig még 3-4 évet kell a bábban eltölteniük, könnyű megérteni, mennyire sérülékennyé vált a faj azzal, hogy erdeinkben kevés a nem karbantartott terület. Ha az erdőgazdálkodók nem hagyják érintetlenül a korhadó bükkfatörzseket, a havasi cincéreknek nem lesz hova a petéket elhelyezniük. Ha pedig egy erdőt, erdőrészletet egy időben telepítenek, akkor ott nem lesz olyan idős, természetes módon kidőlt, korhadó fa, ami a cincéreknek kellene a szaporodáshoz. Kockázatos számukra az is, ha a kitermelendő fákat nem télen vágják ki, sőt, ha nem szállítják el a területről még a cincérek rajzása előtt, azaz áprilisban, de legkésőbb májusban. Ez ugyanis csapdahelyzet a bogarak számára, hiszen azt hiszik, megfelelő helyre rakják a petéket, de azokat később, a nyár során elszállítják az élőhelyről, és a peték, lárvák megsemmisülnek a fa feldolgozása során.

A havasi cincér védelmét elsősorban az élőhelyének védelme, a sérült fák, kidőlt törzsek megőrzése jelenti. A faj szaporodását mesterséges tenyészhelyek kialakulásával is lehet segíteni.

A havasi cincér Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
454 Hits
0 hozzászólás

Az idei év madara a cigánycsuk

Többször írtam arról, miért hasznosak a világnapok: felhívják a figyelmet egy sokakat érintő ügyre, egy problémára, amelyet meg kellene oldani, vagy legalább kísérletet tenni rá. Az év fája, virága, madara… kezdeményezések szerepe éppen ilyen. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) több mint negyven éve indított „Év madara” akciója szeretné sokak figyelmét felhívni arra, mennyire sérülékeny a minket körülvevő, ám már messze nem érintetlen természet. A mezőgazdaság, az intenzív termelés, a klímaváltozás, mind hatással van vadvilágunk életére, így a madarakra is.

Az év madara program menete minden évben a következő: a nyár derekáig lehet szavazni a következő év madarára. 2020-ban három énekesmadarat ajánlott a figyelmünkbe az MME: a sordélyt, erről a különös hangú kis madárról korábban írtam már, a hazánkban csak rövid időt töltő kis őrgébicset, valamint a cigánycsukot. Az ajánlásba kerülő madarakat nem hasra ütéssel és nem random választják ki, a legfőbb szempont mindig az aktualitás, az, hogy mely madarak, milyen természetvédelmi probléma igényel leginkább figyelmet. A tavalyi ajánlás hátterében az áll, hogy mindhárom madárfajra kockázatos a sok vegyszert, növényvédőszert használó nagyüzemi gazdálkodás. A cél, hogy az „Év madara” idén felhívja a figyelmet arra, léteznek olyan természetkímélő megoldások az agráriumban is, amelyeket időszerű lenne mind több helyen alkalmazni. A szavazást a cigánycsuk nyerte el, de szereplése mindegyik, agár élőhelyhez kötődő énekesmadár számára, és lássuk be, minden embernek is hasznos lesz reményeink szerint.

A kezdeményezés kétségtelenül nagyon sikeres, ezt bizonyítja az is, hogy nagyon sok, fontos online portál hírt adott a szavazás eredményéről.

A cigánycsuk nevében a „csuk” hangutázó szó, a madárka cserregő, csettegő hangjára utal. A cigány előtagot a hímek fekete feje és torka alapján kapta a faj. Népies nevei még: csaláncsuk, cigánystiglic, cigánygébics.

Költöző madár, de enyhébb időjárásban áttelel. Rövid távú vonuló, leginkább a mediterrán térségben tölti a hűvösebb téli hónapokat. Korán visszatér, sokszor már február végén megjelennek példányai, és egészen októberig itt maradnak. Bokros domboldalak, árokpartok, rétek és legelők, mezőgazdasági területek a kedves lakóhelyei, szereti a nyíltabb élőhelyeket.

Méretre kicsi madár, tömege pedig még a két dekát sem éri el. A hím sokkal színesebb, mint a tojó, ami az utódvédelmet szolgálja, a fakóbb költő madár jobban beleolvad a környezetbe.

A hím feje, torka és háta, ahogy már írtam is, fekete, begye és melle rozsdavörös, nyakán, szárnyán és farkán fehér tollak világítanak.

Vártamadár. Többnyire egyenesen ül egy ágon, egy kiemelkedő ponton, onnan vizsgálja környezetét, hogy lecsaphasson zsákmányára, azaz rovarokra, pókokra, kisebb csigákra. Az étlap bővülhet télen bogyókkal, magvakkal, amikor fehérjedúsabb táplálék nem adódik.

Évente kétszer költ hazánkban, de vannak olyan területek, ahol három fészekaljat is rak. Száraz növényi szálakból álló fészkét a tojó a talajra, fűcsomó tövébe építi növényi szálakat, gyökérdarabokat és mohát használ, a fészek belsejébe szőröket és tollakat helyez. A fészekalja általában 4-7 tojásból áll. A tojások halványkékek, rozsdabarna foltokkal. A tojó kotlik, de a fiókákat már mindkét szülő eteti. A fiókák hamar kirepülnek, ami érthető is, hiszen a fészek nem a legbiztonságosabb menedék számukra.

A magyar állomány az MME információja szerint az elmúlt húsz évben közel 54 százalékkal csökkent. Az egyesület meglátása szerint a nagyüzemi táblák melletti szegélyélőhelyek meghagyásával, kezeletlenül hagyásával, valamint a gazos területek égetésének további tiltásával sokat lehetne javítani a cigánycsukok életlehetőségein.

Tovább a teljes bejegyzéshez
397 Hits
0 hozzászólás

Egy fogalom, három jelkép

 „Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:

zengő szavakkal s egyre lelkesebben

szóltam hozzád könnyűléptű béke!”

Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

(részlet)

 

Az ENSZ kezdeményezésére 2000 óta minden év első napja, január elseje, az emberiség egyik legfőbb vágyát jelképezi: ez a békevilágnap. Méltó megünneplése volt az ezredfordulónak! Ez a kezdetben katolikus egyházi ünnep (VI. Pál pápa javaslatára vezették be 1968-től) eleinte „Egy nap békében” címszó alatt futott, ma inkább „Nemzetközi családi nap” a megnevezése, jelképezve, hogy a Föld lakói egy nagy, békés családot alkotnak.

Több értelmezése van a béke szónak, jelenthet háborúmentes, vagy két háború közötti időszakot, esetleg egy háború lezárását. A januári ünnepnap általánosabb jelentésű: emlékeztet minket arra, hogy törekedjünk békében élni a velünk vagy a körülöttünk élőkkel és legfőképpen önmagunkkal.

A békének több jelképe létezik, a galambot szerintem mindenki ismeri. Ez egy ősi, több jelentésű szimbólum. Egyiptomban a halhatatlanság madara, az életfa ágán ülve, csőrében a fa gyümölcsét tartja az ábrázolásokon. A zsidó hagyományban ehhez nagyon közeli, a halál fölött aratott győzelem jelképe. Az ókeresztények tovább vitték ezt az értelmezést. A Bibliában Noé galambjai, az, amelyik olajággal tér vissza és amelyik már nem tér vissza, a helyreállt harmóniát, megbékélést, a békét jelképezik. Általánosan ismert békejellé mégis akkor vált, amikor a második világháború után, 1949-ben Picasso megrajzolta az azóta számtalan reprodukcióban és verzióban testet öltött, olajágat tartó galambját, a Béke Világtanács felkérésére.

Egy későbbi jelkép, amelyet a 60-as években szinte mindenki ismert, mára talán kikopott a köztudatból. Érdekes lenne megkérdezni a Z-generáció néhány tagját, vajon tudják-e, mit jelent az a jel, amely mintha egy, a kezét az égre emelő pálcikaember lenne fejjel lefelé, egy körbe zárva. Eredetileg a Nukleáris Lefegyverkezési Kampány (Campaign for Nuclear Disarmament) szimbóluma volt. Érdekes módon éppen katonai jelzésekből alakult ki. 1958-ban rajzolta meg Gerald Holtom művész, designer a Nukleáris Háború Elleni Bizottság (Committee Against Nuclear War) számára. A Nuclear Disarmament szavak kezdőbetűit jelképezi az ikon, zászlójelzéseket alapul véve. A két kezében jelzőzászlókat tartó ember szorosan teste mellett tartva két karját, az egyikkel lefelé mutat, a másikat magasba emeli, ezzel egy d-t formáz. Az n-t jelöli, amikor mindkét zászlóval lefelé mutat, két kezét 45 fokban eltartva magától. A jel a hatvanas évek háborúellenes mozgalmaiban lett a béke szimbóluma, és bizonyos értelemben az egész korszak jelképe.

A szivárványzászlót inkább a melegmozgalmak jelképeként ismerjük, de eredetileg a békemozgalom szimbóluma. Olaszországban tűnt fel első alkalommal, szintén a 60-as években, egy békemenetben. 2002-ben az iraki háború elleni tiltakozás jegyében meghirdették a „Béke minden erkélyről” mozgalmat, ekkor is a szivárványos zászlót használták, melynek hét sávja a lila, kék, világoskék, zöld, sárga, narancssárga és piros, középen pedig többnyire ott a PEACE, azaz béke felirat.

A békének létezik egy újabb keletű szimbóluma is, a Gong, igaz ez inkább egy emlékmű. Indonéziában alkották meg, a világbékét jelképezi: közepén a kék földgolyót láthatjuk, amelyet a főbb világvallások szimbólumai vesznek körül, valamint a Föld országainak zászlói. Szomorú apropó ösztönözte a megalkotását. Az indonéz Világbéke Bizottság rendelte meg az alkotást a Bali szigetén a fővároshoz közeli üdülőfaluban, Kutában 2002-ben elkövetett robbantásos merénylet áldozatainak emlékére. A zsúfolt belváros egyik bárjába öngyilkos merénylő sétált be egy októberi estén, majd felrobbantotta a hátizsákjában lévő pokolgépet. Az utcában egy közeli, robbanószerekkel megrakott mikrobusz szinte ezzel egy időben robbant fel. A támadásnak 202 halottja és 209 sebesültje volt – a legtöbbjük ausztrál állampolgár. A merényletet a Dzsema Iszlamíja, az al-Káida indonéziai szervezete vállalta magára.

Az első 2 méter átmérőjű, 150 kilós Gongot Indonézia akkori köztársasági elnöke szólaltatta meg Balin, 2002. december 31-én, pontban éjfélkor. 2007-ben a világon az ötödik, Európában az első és máig egyetlen emlékművet Indonézia Gödöllőnek adta ajándékba, mert a város részt vállalt a 2004-es cunami utáni magyar mentő- és orvoscsoportok által nyújtott segítségben.

Még egy érdekesség a béke világnapjával kapcsolatban. Tudták, hogy létezik az ún. GPI, azaz Global Peace Index (Globális békeindex)? Egy nonprofit békeszervezet hozta létre, különböző mutatók – milyen az ország közbiztonsága, törekszik-e a békés együttélésre a szomszédos országokkal stb. – alapján rangsorolják az országokat. A 2009-ben megalkotott index ma már 163 országot értékel. Az első helyen, hosszú évek óta, Izland áll, hazánk 2019-ben a 21 volt a listán.

Tovább a teljes bejegyzéshez
460 Hits
0 hozzászólás

Vágott vagy földlabdás, illatos vagy tartós, trendi vagy hagyományos – fenyőválasztások és indokok

Bori barátnőm családja az állatorvosi ló, ami fenyőhasználatban elképzelhető karácsonykor, annak minden lehetséges variációját szemléltetni lehet velük.

 Bori és szűkebb családja

Boriék a férjével minden otthoni feladatot megosztanak, és a gyerekek sem ússzák meg a teendőket. Meg is lennének bántva, ha kimaradnának a teendőkből. Közösen döntenek arról is, milyen legyen a karácsonyfa, együtt választják ki és díszítik fel. Bori nem osztja azoknak az aggodalmát, akik ellenzik, hogy karácsonykor vágott fenyőket árulnak. Ez szerinte olyan, mintha tiltakoznánk a vágott virágok ellen. Az ünnepekre szánt fákat ültetvényeken nevelik azért, hogy decemberben eladják őket. Nincs lelkifurdalása, pedig elkötelezett környezetvédő. A hulladékot szelektíven gyűjtik, a veszélyes hulladékot hulladékudvarba viszik, sőt anyagilag támogatnak egy zöld szervezetet. Karácsonykor vágott fenyőfát vesznek. Sokfélét kipróbáltak már.

Nagyon szerette a narancsos illatú duglászfenyőt, az egész családnak tetszett kicsit szokatlan puha, világoszöld levelei miatt. Sokáig szép maradt, nem hullatta a tűleveleket. A laza ágrendszerének köszönhetően könnyű volt díszíteni, de a súlyosabb, párosan kötött szaloncukroknak nem könnyen találtak megfelelően stabil helyet. Szomorúan, de úgy döntöttek, tovább próbálkoznak.

Egyik évben nemes jegenyefenyőt vettek, ezt persze csak utólag tudta meg. Az eladónak fogalma sem volt arról, milyen fajta, egy másik vásárló Fraser-fenyőnek mondta, tévedett. A szép sötétzöld fa különlegessége az volt, hogy egészen szellősen álltak erős ágai. Nem szúrtak a tűlevelei, így könnyen feldíszíthették, és a felaggatott kincsek nagyon jól mutattak az ágak közében. A következő évben azonban hiába kerestek hasonlót, akkor éppen nem találtak.

Váltottak, kipróbálták az erdeifenyőt, ám nem kedvelték meg. Nehéz volt feldíszíteni a hosszú tűlevelek miatt, jót összeszurkálta őket. Igaz, még húsvétkor is ott állt a nappaliban, rendületlenül. Így aztán azoknak ajánlja, mondta egyszer nekem, akik szeretnék, ha egész évben, de legalább egész télen karácsony lenne.

Az ezüstfenyőt szerették, mert már önmagában a kékes-ezüstös színe is dísze volt a lakásnak. Viaszos tűlevelei nem hullottak, öröm volt ránézni, erős, szép ágai, alul duci, felfelé keskenyedő formája mindenkinek tetszett a családban. Aztán lemondtak róla, mert a sűrű, tömött ágak közé a sok-sok szép díszüket nem igazán tudták felaggatni. Rengeteg karácsonyfadíszük van. Édesanyja éveken át gyűjtötte a különböző figurákat, kecses teáskannát, szódásüveget, bohócot, hóembert, gólyát, málnát, epret, kiskosarat, szívecskéket, tarka és csíkos gömböket, csavart függőket és még hosszan sorolhatnám. Minden évben odaajándékozott közülük néhányat Boriénak. Kapott volna a nővére, Dóra is, de ő köszönte, nem kérte, mert csak az egyszínű gömböket szereti. Boriék imádják gazdagon díszíteni a fát.

Végül a nevére rácáfolóan, a Kaukázusban őshonos, nordmann fenyőnél kötöttek ki, ehhez ragaszkodnak évek óta. Szép formájú, tömött, mégsem áthatolhatatlanul sűrű fa. Ágai felfelé állnak, de nem túl sűrűn, így könnyű díszíteni. A színe ragyogó fényes zöld, a tűlevelek fonákján fehér csík húzódik. Illata finom, de nem túl erős. Szeretik, hogy nem hullatja a levelét, igaz, januárra náluk szinte üvegesre szárad.

Bori sógornője kertes házban él, sokszor földlabdás fát választ

A sógornő hatalmas kertjében álló szép fenyők közül több karácsonyfaként kezdte. Klára eleinte nem járt sikerrel, mert rosszul választott. Ma már csak megbízható helyen vásárol, mindig ellenőrzi a fenyő frissességét: meghajlítja valamelyik levelet, és ha azonnal kiegyenesedik, amint elengedi, csak akkor veszi meg a fát. Így biztos lehet abban, hogy még nem indult el a kiszáradás. Otthon a melegebb nappaliban csak egy hétig áll a fa, január legelején kiteszik a hűvösebb verandára, akkor még a díszekkel együtt. Január vége felé leszedik a díszeket, és a fácska a teraszon várja meg a tavaszt, amikor az első adandó alkalommal el is ültetik.

Bori nővére, Dóra, a műfenyőre esküszik

A nővére tanult a gyerekkori karácsonyokból, neki semmi kedve ahhoz, hogy tülekedjen a zöldségesnél vagy valamelyik élelmiszerlánc parkolójában, válogasson a fák között, minden évben új talpat vegyen, vagy otthonról cipelje magával az előző évit, hogy az árusok beleállítsák a fát. Neki ugyanis sosem volt otthon megfelelő eszköze, baltája, fűrésze ehhez. Ha lett volna se tudta volna használni, mert nem egy ezermester. A férje persze, ha kell, mindent megszerel, de karácsonyfát faragni nem tartozik a szükséges teendők közé. Legalább is a férje szerint. Nem rajong ugyanis a karácsonyi díszítésért, nem is hajlandó részt venni a folyamatban. Nem zavarja, nem üldözi, de köszöni, ezt nélküle kell megoldani. Dóra ezért úgy döntött pár éve, hogy vásárol egy műfenyőt. Drága volt, de három év alatt meghozta az árát. A karácsonyok így felszabadult élménnyé váltak számára, ugyanis korábban a fenyővadászat okozta neki a legnagyobb stressz. Ezt hagyta mindig a sor végére – a kifogás az volt, hogy ne száradjon otthon a melegben több nappal karácsony előtt a fa. Persze csak halogatott. Utálta, hogy minden évben csalódott, mert nordmannak mondták, de otthon rájött, hogy lucfenyőt adtak, mert egyenesnek látta a törzsét, de a díszítésnél világossá vált, hogy csálé. Most mindig dús, tömött, egyenes a fa, sosem kell küzdeni január elején, hogyan kösse össze, hogy ne legyen tele a lehulló maradék tűlevelekkel az egész lépcsőház, és hogyan porszívózzon, hogy húsvétkor ne bukkanjon újabb és újabb kósza tűlevelekre a padlórésekben.

Jó megoldás a műfenyő, mert kényelmes és szép. Ma már kiváló minőségű példányokat lehet kapni, igaz, borsos áron. Ám, ha állandó a lakásban a helye, és nem bánjuk, hogy minden évben szinte ugyanolyan a fa, akkor érdemes emellett dönteni.

Bori és Dóra szülei: a karácsonyfa csakis luc lehet

A szülők, akár generációjuk sok más tagja, hagyománytisztelők. Ott ragadtak azokban az években, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és szerették volna őket évről évre elbűvölni. Na jó, kicsit nekik is tetszett. Mindig legalább két méter magas fát vettek, és titokban díszítették fel. Amikor fenyőfákat kezdtek vásárolni, még nem is volt nagyon másfajta, mint a luc. Ők nem bánták sosem, hogy hullatják a tűleveleket, számukra ez a folyamat része volt. Sosem szerették a nagy meleget a lakásban, így a fa is jobban bírta, mint másoknál. Egy időben még lefűrészelték a törzs alját, és beleállították egy vödör vízbe a fát. Aztán leszoktak erről, mert január 6-ig, vízkeresztig, mindig kitartottak a választott példányok nagyobb tűlevéláldozat nélkül. Szép formájú, jól díszíthető fák és mind közül a lucfenyőnek a legintenzívebb az illata. Az a gyantás fenyőfaillat náluk az ünnep nélkülözhetetlen része.

Sokan vannak, aki nem vesznek fenyőfát, mert nem engedhetik meg maguknak, vagy számukra túl sok gonddal járna. Vannak, akik fenyőágakat állítanak vázába, esetleg a trendi, alternatív megoldásokat kedvelik. Bárhogy legyen is, mindenkinek nagyon békés, kellemes ünnepeket kívánok!

Tovább a teljes bejegyzéshez
269 Hits
0 hozzászólás