Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Egy nem cuki madár – a marabu

Szeretett, gyerekbarát gólyánknak, mesék hősének, versek ihletőjének él egy távoli rokona Afrikában. Külsőre jelentős a hasonlóság, le sem tagadhatnák egymást, szegény marabu mégsem lett mindenki kedvence. Mégis, hogyan rajonghatnánk egy dögevőért? – kérdezhetnék. Imádni persze nem kell, ám megismerni, megérteni létének jelentőségét mindenképpen érdemes.

Kezdjük rögtön a magyar nevével, amely németből érkezhetett hozzánk, a németbe pedig több lépcsőn át az arabból. Az aszkéta, remete jelentésű murabit szó portugál közvetítéssel jutott Európába. Mi köze a szent életű embereknek a marabuhoz? Természetesen egy hasonlóság, még inkább asszociáció alapján, a madár mókásan méltóságteljes járása adta az ihletet.

A latin neve Leptoptilos crumeniferus még inkább képszerű. Utal a madár szárnyformájára (ógörög ’leptosz’ - keskeny, ’plíton’ - szárny), valamint a nyaka alatti erszényére (latin ’crumena’ – zacskó, ’ferre’ – hordoz, visel).

Ezek után nem meglepő, hogy a marabu Afrikában, pontosabban a Szaharától délre él, lényegében a kontinens középső területein, egészen Dél-Afrikáig, kivéve a nyugati part nagy részét. Sokféle helyen jól érzi magát, száraz és nedves terepen, szavannán és mocsaras vidéken, valamint emberek közelében.

Repülés közben rendkívül elegáns: a fejét kissé behúzza, lábát pedig kinyújtja a teste mögé. Kihasználja a légáramlatokat, így képes nagy magasságokba felrepülni. A hím és a nőstény marabu külsőleg egyforma, de a fiatalabb madarak barnábbak és a csőrük is kisebb. Igen nagy madár, általában másfél méter magas, jellemző súlya 5-8 kiló között van, a szárnyfesztávolsága pedig már-már ijesztő, a három métert is eléri, néhány példánynál még ennél is nagyobb. A csőre sem kicsi 25 és 35 centi közötti hosszával. Jellegzetes a marabu rózsaszínű begyzacskója, ami akár 40 centis lehet. Mivel összeköttetésben áll a madár orrlyukaival, így a marabu fel tudja fújni egy vastag tömlővé. A marabu feje és kis fodorral díszített nyaka kopasz. Ez a kopaszság igen praktikus okra vezethető vissza: gyakran véres húsokban turkál, így elkerülhetetlenül vér és egyéb nedves maradékok tapadnának a tollazatára, amit nehéz lenne megtisztítania. A csupasz fej és nyak tisztántartása sokkal könnyebb.

Ez a nagy és erős madár főként dögökkel táplálkozik, de szinte minden állati eredetű táplálékot megeszik, amit le tud nyelni. Alkalmanként más madarakat, galambokat, pelikán- és kormoránfiókákat, sőt még flamingókat is elfogyaszt. Szerepel az étlapjukon hal, béka, kisemlősök, vagy hüllők tojásai. Különösen a költési időszakban ejtenek friss zsákmányt, mert a fiókáknak nem dögöt adnak.

A marabut potyalesőnek is mondhatnánk, mert gyakran követik a keselyűket. Ennek igen egyszerű magyarázata van. A keselyűk horogszerű csőrükkel könnyebben feldarabolják a friss tetemet, ezután már a marabunak könnyebb a kisebb darabokból falatozni. Megjegyzem, ez meglehetősen relatív, hiszen egy fél kilós húsdarab meg sem kottyan nekik. Nagyon sok marabu él szeméttelepek környékén, nem válogatósak, szinte minden emészthetőt elfogyasztanak – mondják, gyakran még olyat is lenyelnek, amit a szervezetük nem tud feldolgozni.

A dögevéshez negatív asszociációk kötődnek, nem nagyon kedveljük ezeket a madarakat, pedig nélkülözhetetlenek és igen hasznosak: gondoskodnak arról, hogy az elhullott állatok ne rothadjanak szabadon, ne terjesszenek betegségeket. Rendet raknak, takarítanak, és ahelyett, hogy ezért hálás lenne az ember, többnyire megveti őket.

A marabuk társaságkedvelők, akár a kormoránok, a költőhelyük is telepszerű. Van olyan marabutelep, ami évtizedekig ugyan azon a helyen marad. Nem túl szép fészket eszkábálnak száraz vesszőkből, faágakból és levelekből minél magasabbra a földtől. A fészeképítést a hím kezdi, aztán már a választott nősténnyel közösen fejezik be.

Az afrikai száraz évszak a költési időszak. A megelőző párválasztás során az egymásnak szimpatikus hím és nőstény madár teljesen felfújja a torokzacskóját, és olyan hangokat ad ki, amelyekkel a többi madarat akarják elriasztani. Elmondások szerint leginkább bőgésnek, nyüszítésnek és fütyülésnek hangzik. A marabuk a tojások kiköltésének a feladatát is közösen látják el. A költés egy hónap, a kikelt fiókák még négy hónapig a fészekben maradnak.

A marabuk élettartama általában 20-25 év.

Tovább a teljes bejegyzéshez
988 Hits
0 hozzászólás