Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Leginkább a túrákon látott madárvilág sokszínűsége, változatossága nyűgözött le…

Hogyan és hol készült a különdíjas fotó?

A szegedi Búvár tónál készült, aminek két éve lakója egy bütykös hattyú pár. Az egyik tagja rendszeresen keresztülvágtatott a tó egyik végéből a másikba. Az indulás pillanatát sikerült megörökíteni ellenfényben.

 

Mikor kezdett fotózni és miért, volt-e valami különleges történés/esemény, ami elindította ezen az úton?

Diplomaosztómra kaptam annak idején egy kompakt fényképezőgépet, akkor még nem volt a telefonokban kamera. Így kezdtem a fényképezéssel ismerkedni. Azzal a három megapixeles kis géppel még csak a kompozícióra kellett figyelni, a digitális zoommal sem volt értelme bajlódni. Nyaralásokon, kirándulásokon próbálgattam. Majd három évre rá ezt váltotta egy optikai zoomos bridge gép, amivel már a Szegedet körülvevő töltés erdősávját jártam, lepkék, szitakötők, növények megörökítése céljából. Valamint a Kiskunsági Nemzeti Park által szervezett túrákon kattintgattam és hajnalonta a Fehér-tó határában lévő vadászleseken ülve vártam, hátha elcsípek egy tóról kirepülő madarat vagy legelésző őzet. 

 

Milyen témákat szeret fotózni?  

Előfordult, hogy a teraszunkon lévő virágokra szálló kacsafarkú szendert fényképeztem vagy a miskolctapolcai parkban tett kiránduláson az ott szaladgáló vörös mókusokat. Leginkább a túrákon látott madárvilág sokszínűsége, változatossága nyűgözött le, így egyre inkább ebbe az irányba fordítottam az objektívemet és azóta is őket fotózom legszívesebben.

 

Lesből vagy cserkeléssel fotózik madarakat?  

Tíz évvel ezelőtt vettem meg az első tükörreflexes fényképezőgépemet és teleobjektívemet, mert éreztem, hogy a természetfotós weboldalakon látott fényképek minőségét csak komolyabb felszereléssel lehetne megközelíteni. A minőségi ugrás meghozta a kellő hatást és még nagyobb lelkesedéssel mélyültem el egy teljesen új világban. Egyre több hajnalt töltöttem a szegedi Pláza mögötti Búvár-tó partján, építettem itatós lest, kijártam a Dorozsma határában lévő szikkasztó madárvilágát megfigyelni, valamint bejártam a lakóhelyünk környékén lévő parkokat, tavakat is. Az itatós les nem az én világom, nem vagyok jó az épített környezet kialakításában és akármennyire szépen is van kivitelezve, egy itatós fotó nekem egy kicsit mindig művinek tűnik. Fizetős lesbe elvből nem ülök be, mert más munkájának a gyümölcsével nem szeretek ékeskedni. Szerencsére itt Szegeden van két tó is a külvárosban panelekkel körülvéve, ahol a madarak már megszokták az ember közelségét és nem zavartatják magukat. Fotóimat az utóbbi években ezeknél a tavaknál készítem, les és álcázás nélkül. Ahol az ott élők nap mint nap elsétálnak a panelrengeteg árnyékában lévő tó mellett, és sokan észre sem veszik, milyen színes és mozgalmas környezet veszi őket körül. De ha egy kicsit is türelmesebben szemléli az ember ezeket a helyeket, akkor megláthatja az ott kialakult élővilág szépségét, észreveheti a nádasokban megbújó résztvevőit.

 

Volt-e valami különleges esemény az elmúlt évek során, valami „kaland”, amit a madárfotózásnak köszönhet, vagy valami különleges helyzet, amit átélt?  

Amikor a Dorozsma határában lévő szikkasztóhoz jártam fotózni, 12 kilométert tekertem minden alkalommal oda és vissza is a felszereléssel a hátamon. 

Manapság a lakóhelyünktől pár percre lévő tavaknál szoktam fotózni, ott napközben elég nagy a mozgás. Napfelkeltekor, amikor kifekszem a partra, kevés ember jár arra. Futók, kutyasétáltatók, hajnali munkába járók. Így is megtalálnak rendszeresen az emberek, mintha vonzanám őket. Volt, hogy sikoltva jött egy nő oda, mert azt hitte halott vagyok. Más leült mellém egy padra és elmesélte, ő mennyire szereti a kacsákat, és nem zavar-e, ha rágyújt mellettem. Ez annyira nem esett jól, mert én nem dohányzom. Egy Németországban dolgozó férfi rövid összefoglalót tartott a családi hátteréről, mert ő is itt lakott a tó közelében régebben. Egy hölgy odaállt mellém, majd hosszasan nézegetett és megkérdezte, hogy mit számolok. Egy másik hölgy rendszeresen elmesélné, hogy azt tudtam-e, hogy ez egy feneketlen búvár-tó? Egy hajléktalan srác megosztotta velem, hogy neki Zenit fotópuskája volt még Szerbiában. De az is előfordult, hogy migránsnak néztek. Amikor fiammal mentünk ki fényképezni, az egyik futó megállt, és minket kezdett el fotózni. Kicsit mindig tájidegen fura figurának tűnhetek az emberek szemében, ahogy a polifoamon fekszem a tó partján.

Mindezek ellenére hatalmas élmény, amikor a mezőgazdasági háló alatt megbújva nem vesz észre egy barázdabillegető, és a hátamon kezd el szaladgálni. Vagy amikor a pár napos kis récék karnyújtásnyira előttem lépkednek. De azok a pillanatok, jelenetek is, amiknek szemtanúja lehetek, még ha nem is sikerül valamiért megörökíteni őket.

Épített-e saját lest?

Albert Andrással a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őrkerület-vezetőjével a Szatymazi tájház mögötti erdőben építettünk itatós lest. Abban az évben használtam, valamint még egyszer, amikor a keresztfiam itt volt nálunk nyáron. Akkor a fiammal együtt kimentünk oda hárman fotózni. A Dorozsma melletti szikkasztónál fűtéscsőből és mezőgazdasági hálóból csináltam fekvőlest, amit két éven keresztül használtam.

 

A pályázatok milyen szerepet töltenek be a fotós karrierjében?

Amikor elkezdtem fotózni, akkor még azért pályáztam, hogy minél több kiállításon, könyvben, magazinban ott legyen a fotóm, minél több elismerést kapjak, esetleg díjazzák is. Az utóbbi években már inkább csak a játék kedvéért küldöm be a képeimet. Olyan, mint amikor az ember szurkol egy csapatnak és figyelemmel követi az eredményit, számolgatja a pontokat. Ugyan ezt élem át. Már jobban élvezem az előkészületeket, a képválogatást, kidolgozást. Néhány pályázaton lehetőség van rá, hogy a pontozás menetét is követni lehessen, ilyenkor figyelem, melyik fordulóban hány pontot ér el a képem, szurkolok magamban neki. Persze, jól esik az elismerés, ha díjazzák a képem, vagy ott van a falon. Szerencsére ezekben már volt részem, így inkább már az odavezető út megélése a fontosabb számomra, mint a cél. A magam örömére fotózok. Ha nekem tetszik a végeredmény akkor már elégedett vagyok. Nem szomorít el, ha másnak nem tetszik, vagy nem válogatják be. Annál inkább, ha egy pályázaton nem minden képre érvényesítik a kiírt szabályokat, a hangoztatott elveket. Ilyenkor elvész a játék öröme.

 

Tagja-e egy fotóklubnak? Ha igen, ennek milyen előnyei vannak?

Nem vagyok tagja fotóklubnak. Esetemben nem látom hasznát, értelmét.

 

Tanulta-e a fotózást valamilyen hivatalos tanfolyamon vagy iskolában?

Autodidakta módon szereztem meg az alapokat, valamint a birdphotography.hu alapítása utáni években aktívabb fotósok hozzászólásaiból, a madárfotós oldalakon látott képekből sokat tanultam. Grafikusként dolgoztam régebben, így a képkidolgozásban napi rutint ott szereztem. Műtermi, esküvői fotózást is kellett csinálnom, amit nem igazán szerettem. Viszont annyi haszna volt, hogy azóta is akkurátusan ügyelek rá, hogy a képeimen ne legyen kiégett részlet.

 

Hogyan tud a munkája mellett fotózni? Mi a „hivatalos” munkája?

Informatikus vagyok. Általában márciustól októberig szoktam fotózni, nem szeretem a hideget. Amikor a nap már olyan korán kel, hogy érdemes kimenni fotózni hétközben is legalább egy fél órára, akkor ott szoktam lenni, mielőtt elviszem a fiamat az iskolába, majd dolgozni megyek. Egyébként a hétvégéken a kelő nap a tóparton szokott érni, ha az időjárás megfelelő.

 

Mit jelent a fotózásban a maga számára a siker?

Ha olyan pillanatot tudok elkapni, amilyet előtte még nem sikerült. Vagy ha már sikerült hasonlót megörökíteni akkor az, ha jobb minőségben, optimálisabb körülmények között meg tudom szebb végeredménnyel valósítani.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
501 Hits
0 hozzászólás

…azonnal elfogott valami varázslatos érzés

Interjú Keresztes Zoltánnal, az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban – 2020 fotópályázat egyik különdíjasával

Hol és hogyan készült a különdíjas* fotója?

Máté Bence erdei itatós lesében készült 2020 júliusában. Ez a les számomra lenyűgöző volt, előtte voltam már pár lesben, de erdei itatósban még nem. Amikor beléptem és elhelyezkedtem, majd kinéztem a lesből, azonnal elfogott valami varázslatos érzés. Tudtam, hogy itt jó képeket fogok tudni készíteni, ami így is lett, bár akkor még eszembe sem jutott, hogy fotópályázaton fogok indulni egy ott készült képpel.

Mikor és miért kezdett fotózni?

A párom beszélt rá. Mi mindent együtt csinálunk, mindenhova együtt megyünk. Jó pár évig közös szenvedélyünk volt az autóversenyezés, aztán az egyik versenyen kigyulladt a versenyautónk, utána már nem akartuk újrakezdeni ezt a sportot. Új hobbit kellett találnunk, a párom kezdett el a fotózás iránt igazán érdeklődni, így vele tartottam – bár ekkor inkább videókamerát szerettem volna vásárolni és kisfilmeket vágni, de végül én is a fényképezés mellett döntöttem.

Fotós iskolába egyáltalán nem jártam, de amikor megvettük a fényképezőgépeket a 220voltnál egy ingyenes, egész napos fotós oktatás is járt hozzá, amit Pesti Péter fotós – aki a futball-labdás fotóiról ismert - tartott, így erre közösen elmentünk. Nagyon hasznos volt, főleg azért, mert nem azt tanította, hogyan kell jó képeket készíteni, milyen szögből kell fotózni, vagy hogy álljunk a naphoz képest, hanem azt, hogy mi történik a fényképpel és mi történik a fényképezőgépben a különböző beállítások alkalmazásával.

Milyen témákat szokott fotózni, ezek közül mi a kevesebb téma és miért?

Mivel rajongtam a repülőgépekért, így elkezdtünk kijárni a budapesti reptérre fel- és leszálló gépeket nézni, videózni, majd később elkezdtük őket fotózni. A pandémia beköszöntével lecsökkent a repülőgép-forgalom, ekkor kezdtük el a természetfotózást és azóta is ez a legfőbb témánk. Időnként készítünk még városi képeket is, de ez ritka. Egyszer kipróbáltam magam egy politikai fotóriportázsban, az nagyon megtetszett, szerintem ilyet még fogok csinálni. Sportfotózásban is szeretném majd magam kipróbálni, de ahhoz nagyon drága eszközök kellenek, illetve hobbi szinten azt nem szokás űzni, engedély nélkül nehéz bejutni egy-egy esemény helyszínére.

Hol szokott természetfotót készíteni?

Leginkább lesekben, ritkábban cserkelés közben lessátorból. Voltunk már Pusztaszeren, Ópusztaszeren, Attyapusztán, Ürbőpusztán, Albertirsán, a Kiskunsági Nemzeti Parkban, a Gemenci erdőben, illetve Budapest határában a Naplás tónál.

A lesfotózásban az a jó, hogy többnyire garantált a siker – bár vannak kivételek. A lesekhez odaszoktatják, olykor beetetik az állatokat, így nagy valószínűséggel le fogjuk tudni fotózni őket közelről, természetes környezetükben úgy, hogy nem zavarjuk meg az életüket. A saját gyakorlatunkban volt az ellenkezőjére is példa. Az egyik jégmadaras lesfotózásnál nagyon szerencsétlenül jártunk, egész nap egyetlen egyszer közelítette meg a lest a madár, és akkor sem maradt pár percnél tovább. Persze ez nem a les hibája, az állatok nem menetrendszerinti járatot követnek, így nincs biztosíték arra, hogy ha ma odajöttek a leshez, holnap is jönni fognak. Az említett jégmadaras lesben már többször jártunk, egy másik alkalommal négyszer tudtunk fotózni, egy harmadik alkalommal pedig folyamatosan jött madár, az egy élvezetes nap volt, teljes mértékben kárpótolt minket. Azért voltunk többször a jégmadaras lesben, mert a páromnak ez az egyik kedvenc madara. A jégmadár szereti az állóvizet, a víz fölé belógó faágról vagy nádról a vízbe csapódva fogja ki a halat, ez nagyon látványos tud lenni egy fényképen.

Az erdei itatós lesekben az a jó, hogy ott sokfajta madár megfordulhat – igazából nemcsak madarak, hanem például mókus is – cinege, búbos banka, harkály, citromsármány, pinty, rigó, vadgalamb, tengelic, meggyvágó, zöld küllő, vörösbegy, csuszka és még sorolhatnám. Így még inkább garantált a siker, mert szinte folyamatosan érkeznek madarak. Ritka, amikor 10-15 percig nem tudsz fotózni egy madarat sem, ezért az ilyen lesekben jó, ha van nálunk több memóriakártya, mert hamar betelik. Szerencsére az erdei madarak jól viselik az ember közelségét, így, ha ki kell menni valamiért a lesből, ugyan elrepülnek, de hamar vissza is térnek az itatóhoz. A nagy ragadozómadaraknál nem így van. Vannak olyan fajok, amelyek miatt nappal a lesből nem szabad kimenni, mert ha meglátnak minket, hetekre elijeszthetjük őket. A be- és a kiköltözés ilyen helyen csakis sötétben történhet. Az állatok többségéről elmondható, hogy a hangunk nem nagyon zavarja őket, akár beszélgethetünk is fényképezés közben, viszont, ha észrevesznek, akkor hamar távozásra kényszerítjük őket, így érdemes sötét vagy terepmintázatú ruhában lenni, és a fejünkön, valamint a kezünkön is el kell takarnunk a bőrt. Az állatok sokkal jobban látnak minket, mint ahogy azt gondolnánk, így a legfontosabb mindig az álcázás, ami elég kényelmetlenné tudja tenni a fotózást, például nyáron a nagy melegben nem kellemes terepmintás kesztyűt, hosszujjú felsőt és nadrágot, valamint arctakarót viselni. A téli időszakban ez még előnyös is lehet a hideg miatt, bár túl sokat nem fűt. Szerencsére némelyik lesben van fűtési lehetőség, néhol még klíma, illetve áram is, melyekre szükség van, ha egész napos vagy több napos fotózásra indulunk - az ilyen lesekben fekvőhely is van, bár érdemes hálózsákot vinni.

Mennyire kell ismerni a madarak életét a fotózáshoz?

Lesfotózáshoz nem szükséges nagyon ismerni a madarakat, maximum csak annyira, hogy melyik évszakban melyik lesbe érdemes menni, de az adott lest üzemeltetők ezt tudják, általában hasznos tanácsokkal látják el a vendégeiket.

Ha cserkelni szeretnénk, akkor már kell a szaktudás, főleg azért, mert tudnunk kell, milyen környezetben él az az állat, amelyet szeretnénk lefotózni. Nem mellesleg nem árt tudni, hogyan viselkedik, mikor és mit eszik (magvakat, bogyókat, vagy húsevő, halevő), mikor aktív, mikor van a párzási időszak, mikor költ, mikor táplálja a fiókákat. Így eredményesebb lehet a túránk. A cserkelve fotózás sokkal időigényesebb.

Amikor belevágtunk a természetfotózásba, szinte semmit nem tudtam a madarakról és ez lényegében most is így van, de minden egyes alkalommal tanulok valami újat. Például, ami nagyon érdekes volt nekem – függetlenül attól, hogy az ország melyik részén fotóztam -, hogy az állatok is tartanak napközbeni sziesztát, olyankor kevésbé kaphatók lencsevégre. Sok mást is megtanultam az állatokról, lenyűgöz, hogy mennyire „okosak”. A halevő madarak a halat mindig úgy nyelik le, hogy a feje legyen a torkuk felé, így a pikkely nem akad meg a csőrben, nyelőcsőben, tehát könnyebben lecsúszik. Ezek az ismeretek a fotózás járulékos hasznai, azon kívül, hogy nagyon jól érezzük magunkat, miközben kint vagyunk a természetben. Ha valaki rendszeresen jár fotózni, önkéntelenül is megismeri az állatok életét, szokásait.

Van-e saját lesük, terveznek-e ilyet építeni?

Saját lesünk nincs, de gondolkoztunk már azon, hogy kellene építeni egyet. Sajnos sok pénz kell hozzá, és a helyszín kiválasztása sem könnyű. Egyelőre most nem foglalkozunk vele, de nem mondtunk le erről a tervünkről, lehet egyszer majd beruházunk rá.

Milyen szerepe van az életében a fotózásnak (hobbi, munka…)?

Csakis hobbi. Bár kaptam néhány megkeresést, hogy vállaljak portré, meg esküvőfotózást, de elutasítottam, mert nem akarok ezzel munkaként foglalkozni. Kivétel lehetne ez alól mondjuk a fotóriportázs, az nagyon tetszik, de már több mint 20 éve dolgozom ugyanannál a stabil vállalatnál, és nem szándékozom otthagyni őket.

Miért szeret fotózni?

Élvezettel tölt el az akciódús események megörökítése, amikor a képen egy mozdulat, mozdulatsor vagy történés egyetlen pillanattá dermed. Ezért fotózom inkább állatokat vagy olyan eseményeket, ahol biztosan történik valami, és ezért nem fotózom műteremben, nem foglalkozom előre beállított témákkal. Félreértés ne essék, azoknak is megvan a maga szépsége és nehézsége, csak én jobban szeretek előre nem megjósolható pillanatokat megörökíteni. A természetfotózásban azt szeretem még, hogy sokszínű, egy lesben vagy cserkelés közben öt, tíz, vagy akár húsz különböző állatot is le lehet fotózni egy nap.

Szokott-e rendszeresen pályázatokon indulni?

Igazából nem, ez volt az első komolynak mondható pályázatom, erre is a párom beszélt rá, magamtól eszembe sem jutott volna, hogy induljak. Nem is reménykedtem benne, hogy nyerhetek valamilyen díjat, de kellemes meglepetésként ért már az is, amikor azt írták, hogy bekerült az egyik képem a döntősök közé, a különdíj pedig kifejezetten nagy öröm volt számomra.

*Mondd, kis kócos, hol van a mamád? – Tata város különdíja

Tovább a teljes bejegyzéshez
744 Hits
0 hozzászólás

Ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép

Boromisza Zsombor, tájépítész, természetfotós fotózásról, a pályázatok fontosságáról

Fényterápia című fotójával az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton harmadik díjat nyert? Hol és hogyan készült a kép? Mi a története?

Számomra ennek a képnek a jelentősége nyilván nem abban rejlik, hogy természetvédelmi szempontból értékes fajt vagy szituációt mutat be, vagy ilyen üzenete lenne. Egy tőkésréce szerepel rajta, hétköznapi faj, amely ráadásul kiválóan tűri az ember közelségét, tehát városi környezetben is nagyon jól érzi magát. Debrecenben készült a kép, ott nyaraltunk. Hajnalonként kisétáltam a Nagyerdőbe és ott fotóztam különféle helyzeteket. Ez az ottani tó partján készült, egy nyári, napfelkelte utáni maximum egy órában. A récék kijöttek a partra, és szembe fordultak a nappal. Az a tekintet, amivel a nap felé fordult ez a madár, nekem olyan volt, mintha ő is egy fotós lenne, mintha ő is ugyanúgy csodálná azokat a hajnali fényeket, mint ahogy én. Tudjuk persze, hogy ennek etológiai szempontból túl sok racionalitása nincs, mégis azt éreztem, ő is ugyan azt éli át, mint én. Nekem a kép szépsége pont ebben a hangulatban, ebben a magamra ismerésben volt. Ellenfényben fotóztam a tojót, míg a tó vizén játszott a felkelő nap fénye, az adta ezt a szép mintázatot, amely a kacsa feje fölött látható. A földön feküdtem a fűben, ahogy azt kell, mindent elfelejtve. Amikor flow van, akkor az ember nem tudja, hogy hol van, hogy ki van körülötte, hogy mekkora sár van alatta, hanem belefekszik, és ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép.

Miért kezdett fotózni?

Ez előbb-utóbb várható, vagy magától értetődő volt, hogy fotózni fogok. A kötődésem a természethez végig ott volt és van az életemben. Már kiskoromban megjelent. Jellemző, hogy milyen meséket szeret egy gyerek, miről rajzol, nekem már akkor is az állatok, a madarak voltak a középpontban. Édesapám elvitt a Magyar Madártani Egyesületbe és a szervezett túráikra, meg ő maga is sokat vitt kirándulni. Aztán nagypapámmal jártam horgászni és mindkettő hasonlóról szólt. Mindkettőben egyfajta nyugalom, a természet csodálata, a városi környezetből, rohanásból kiszakadás és a csend, vagy csak a természet hangjai voltak jelen. Mindkét esetben nagyon sokat tanultam az élővilág működéséről. Megtanultam felismerni a madárhangokat. Később, ahogy az ember középiskolás lesz, már nem az a menő, hogy a „Mit csinálsz szabadidődben? kérdésre azt válaszolja, hogy „Madarászni járok”.

Az egyetem körül került elő a természet fontossága megint az életemben, mert tájépítész mérnöknek kezdtem el tanulni. Fölfedeztem, hogy a szakmám által olyan eszközöket kapok a kezembe, amelyekkel tudok tenni azokért az értékekért, amelyekre érzékeny vagyok, amelyeket fontosnak tartok. Egyre tudatosabban kezdtem olyan egyetemi feladatokat vállalni, olyan diplomatervet választottam, hogy minél inkább ebbe az irányba fordulhassak. Ez nem a fotózásról szólt, csak a természet megéléséről, és valami aktív cselekvésről a természetvédelem érdekében.

Komolyabban 8-10 éve kezdtem el fotózni, tehát viszonylag későn. Velem nem az a szituáció, ami az ifjú természetfotósoknál, akik már 14 évesen világversenyeken vesznek részt. Felnőtt fejjel, a gyermekeimet kezdtem az első komolyabb felszereléssel fotózni. Utána elég gyorsan bejött, hogy szeretném a természetet is megörökíteni. Jól kiegészítette a szakmámat, meg elkezdtem az egyetemen dolgozni a tájépítész munkám mellett, és ott is jól hasznosítottam, mert az előadásokat jól tudtam illusztrálni így. A természetfotózás úgy, hogy tudatosan tervezek projekteket, az nem régóta van. Azt meg, hogy pályázaton induljak, csak másfél éve kezdtem el.

Mit szeret fotózni, milyen témákat?

Főleg a madárvilágot és a tavaszi növényeket. Mindig más érzelmi hatása van, amikor végre vége a télnek, és megjelennek például az első kökörcsinek. Jópofa, amikor az egész képet kitölti szép élesen egy színes madár, de emellett egyre inkább érdekelnek azok a témák, amikor valami természetvédelemhez kapcsolódót tudok kifejezni, megmutatni, vagy valami rehabilitációhoz kapcsolódó témát fotózhatok. Szeretném bemutatni, elhozni az embereknek, hogy mit jelent az élőhelyek helyreállítása, milyen eredménye van. Ez akár egyes fajokat is jelenthet, meg az egész szellemiséget, folyamatot közérthetővé és szerethetővé kellene tenni.

Hogyan tud a fotózásra időt szakítani?

Sokszor jóval hátrébb szorul az életemben, mint amire igényem lenne. Azt azonban egyre tudatosabban igyekszem betenni a heti ritmusomba, hogy minden héten legyen egy kicsi, legalább ilyen „kifutok egy órára-két órára” fotózás. Sokszor a munka előtt még kicsi belefér, igaz, ehhez korán kell kelni, de a fények miatt amúgy is korán kéne kelni. Nagyon sok feladatom van, de általában kötetlen munkaidőben dolgozom, tehát meg tudom tenni, hogy néha hétköznap is felszabadítsak magamnak egy órát két órát. A munkám, főleg a privát tájvédelmi szakértői és tervezési munkáim miatt nagyon sokat utazom vidékre, különböző helyszínekre. Egyre tudatosabban próbálom ezeket összekapcsolni, ha már kimozdulok és új helyszínre jutok el, akkor rákalkulálok egy-két plusz órát a kiszállásra, és akkor tudok fotózni.

Mit szeretne a fotókkal megmutatni?

Nagyon izgat az a gondolat, hogy olyan dolgokat átadjak, amit alapból nem feltétlen a képi világhoz társítunk, hanem más érzékszervekhez. A hangot már sokan megmutatták, az, ahogy a hidegben éneklő madarak a párát kilehelik, igen látványos. Nyilván nem akarom az ezrediket legyártani abból, amit már valaki kitalált, de még mindig látok fantáziát abban, hogy más természethangokat hogyan lehetne illusztrálni. Vagy az illatokat hogyan lehetne képi formába önteni. Erről csak nagyon homályos elképzeléseim vannak, de kétségkívül mozgatja a fantáziámat.

A fotóiból derű és béke árad – milyen hangulatokat akar megmutatni?

Ha rehabilitációs fotós projektekkel foglalkoznék, az biztos, hogy teljesen más érzelmi színezettel bírna. Annak biztos, hogy nem egy ilyen „szép az élet” üzenete lenne, hanem az optimizmusnak egy más dimenzióját tudná tükrözni. Nem vetem el azokat a témákat sem, ami ennek az ellenkezője. Ma már Magyarországon is van néhány kiváló fotós, aki a „nem szép” környezeti problémákat örökíti meg. Ha nincs jól eltalálva, akkor nem is megy át az üzenet, mert az emberek úgy vannak vele, hogy nincs szükségük több stresszre, lelkiismeretfurdalásra, problémára.

Szokott-e lesből fotózni madarakat?

Kb. egy hónapja voltam először lesben fotózni. Most jutottam el oda, hogy már kíváncsi vagyok erre a dologra, mert olyan lehetőséget nyújt, amire csekély az esély, hogy véletlenül összejöjjön. Eddig két helyen voltam, az egyik a Jászságban, ott ragadozómadarakat lehet fotózni (Fatér Imre lese). Győr mellett is fotóztam egy lesben, ott főleg erdei énekesmadarak vannak (Mekli Zoltán lese). Mindkét helyen nagyon kedves, segítőkész vendéglátásban volt részem!

Amit eddig láttam, az tetszett, mert valóban olyan közelségbe lehet kerülni egy jó lesben az állatokhoz, amit csak úgy bujkálva a bokrokban, akár álcaruhában nem nagyon lehet elérni. Nem csak arról van szó, hogy akár két évig feküdhetnék, mire elém kerül pont úgy egy madár, hanem ezek a speciális üvegek, semmit nem látnak a fotósból a madarak, én viszont kifele mindent látok, teljesen más lehetőségeket nyitottak meg. Ez egy kényelmes műfaj, ezért is lehet szeretni. Az ember ül egy széken egy pici épületecskében, ha akar, ehet-ihat. Kicsit örömfotózás. Nem mondom, hogy kizárólag erre akarok váltani. Arra is szükségem van, hogy amikor fekszem a sárban, bújok a bokorban, egyszer csak olyan történik, amit soha nem lehet előre tudni. Annak a varázsát nem hiszem, hogy bármikor megunnám, hogy csak úgy spontán járjam a természetet, és mindenfajta kötöttség, egy épület, egy üvegfelület nélkül valamit meglássak és megörökítsek.

Tervez-e saját lest?

Fölmerült bennem, hogy szeretnék majd, de nem hiszem, hogy ez az idei év projektje lesz. Az első képeim egy részét egy családi ház kertjében csináltam, de az nem épített les volt, hanem egy lessátor, ami akkora volt, hogy gubbasztva belefértem. Az elsőt magam barkácsoltam egy festőfóliából, zörgött, mint a fene, ahogy fújta a szél, de a kertvárosban élő madarak egy része még ezt is elviselte. Télen ültem a kertben, biztos mindenki hülyének nézett, hogy egy ilyen tákolmányban, a mínusz öt fokban ülök kint, és az élvezem, hogy elém repül egy meggyvágó. Mégis, ott is születtek jó képek.

Miért kezdett pályázni a fotóival?

Egyrészt az emberben van egyfajta kíváncsiság, hogy hol tart ő ebben a fotózásban. A pályázatok, persze versenynek is hívhatjuk őket, nagyon jó lehetőséget adnak, hogy az ember visszajelzéseket kapjon. Lássa azt, hogy mások, akiket a szakma legnagyobbjai értékelnek, mit csinálnak, hogyan csinálnak, hogyan csinálnak jól. Kíváncsi voltam, hol tartok ehhez képest, mi az, amit jól, és mi az, amit nem jól csinálok. Az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban versenynek Potyó Imre volt a zsűrielnöke, ő két, számomra nagyon fontos dolgot is mondott egy interjúban. Szerinte, aki természetfotós, az pályázzon, mert így jut el az emberekhez. Teljesen más, ha én otthon fotózok, és megmutatom a gyerekeimnek, az is fontos, viszont társadalmi hatást akkor lehet elérni, akkor kaphat nagyobb nyilvánosságot a kép, ha az ember egy pályázatra beadja. Akkor fog az üzenet eljutni az emberekhez, mert felkerül egy platformra, eljut kiállításokra, könyvekbe, hírekbe. A szakmám minden területén igyekszem a kommunikációt tudatosan irányítani, mert pontosan értem, hogy akkor tudom a fontos értékeket jól képviselni, ha ebből a szempontból is odateszem magam. Csak félig van elvégezve a feladat, ha valami okosat leírtam, de az nem jut el az emberekhez. Akkor kevésbé volt értelme a munkámnak. A másik, amit Potyó Imre mondott, hogy a fotók bírálata nem annyira szubjektív, mit ahogy az emberek gondolják. Felsorolt kapásból 10-20 szempontot, hogy ő mi mindent néz egy fotón. Ha pedig ennyi szempont van, akkor már nem lehet azt mondani, hogy teljesen szubjektív. Élesség, háttér, természetvédelmi üzenet, színek, kompozíció stb. – ekkor tudatosult bennem, ezek mennyi mindent jelentenek.

Mit tud hasznosítani ebből az, aki jó fotót adott be, de voltak nála még jobbak?

A Madarak fényben és árnyékban pályázatra több mint 900 kép érkezett be. Amikor megjelent a kiíró online galériájában, meg a Vadlúd Sokadalom Facebook oldalán, megállapítottam, van legalább 50 kép, amelyik közül bármelyik nyerhetne. Nem gondoltam, hogy én itt ennyire elől végezhetek. Potyó Imrétől hallottam az is, hogy el kell indulni több pályázaton, és előbb-utóbb helyére kerül a fotó.

Magyarországon valószínűleg a legnagyobb, csak természetfotókat fogadó verseny az Év természetfotósa, ahova 3-4000 kép is beérkezik. Eddig ott minden évben előrébb jutottam. Először bekerültem az első ezerbe két képpel. Tavaly már a 400-ban volt képem, és csak egy ponton múlt, hogy pont ezzel a kacsás képpel „felkerüljek a falra”. Akkor eldöntöttem, hogy még ide beadom, és ha itt sem sorolódik előrébb, akkor több visszajelzést kaptam már, hogy ez nem kerül be a legjobbak körébe, és akkor félreteszem, vagy legalább pihentetem.

Nagyon nehéz helyzet, amikor másképpen jó két kép. Nem a szubjektumról beszélek, hanem más az értéke. Más szakmai szempontok miatt van előrébb. Ennek a kedves kacsának természetvédelmi üzenete kevesebb van. Bizonyos mérték szerint nem olyan izgalmas. Bárki fotózhatna ilyet, mert mindenhol van kacsa, és a nap is fölkel.

Boromisza Zsombor (Forrás: bzsombor.hu)

Tanulmányok

 Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, okleveles tájépítész mérnök (2000-2005)

Tájépítészet és Döntéstámogató Rendszerek Doktori Iskola (2008-2010), PhD fokozat (agrárműszaki, 2012), értekezés címe: Tópartok tájépítészeti szempontú elvei és módszerei a Velencei-tó példáján

Munkahely

Szent István Egyetem (korábban Budapesti Corvinus Egyetem), Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, egyetemi tanársegéd (2006-2012), egyetemi adjunktus (2012 -2017), egyetemi docens (2017 – )

Szent István Egyetem, Tájépítészeti és Településtervezési kar, oktatási és kutatási dékánhelyettes (2017 – 2021)

Szent István Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, mb. tanszékvezető (2019 – )

MATE Budai Campus, általános és stratégiai főigazgató-helyettes (2021 – )

 Egyéb képesítések, szakmai közéleti tevékenység

 

Magyar Madártani Egyesület tagja (1989 -)

Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium mentora (2009 -)

Magyar Hidrológiai Társaság tagja (2010 -)

Magyar Kertépítészek és Tájrendezők Szövetségének tagja (2011 -)

Tájvédelmi szakértő (2011 -) (SZTjV SZ-22/2011)

4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2014 – 2016)

MTA köztestületének tagja (2014)

Polish Journal of Natural Sciences folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2015 -)

Élővilágvédelmi szakértő (2016 - ) (SZTV SZ-019/2016)

The Problems of Landscape Ecology folyóirat, szerkesztőbizottsági tag (2016 -)

Európai Táj Egyezmény, Szakértői Testület tagja (2019 – )

 Szakmai elismerések

 

Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, év oktatója (2011)

Budapesti Corvinus Egyetem, Kutatási kiválósági díj (2012)

Budapesti Corvinus Egyetem, Érdemes dolgozó (2016)

Földművelésügyi Minisztérium – Magyar Turisztikai Ügynökség, “Év Ökoturisztikai létesítménye” pályázat, tanösvény kategória II. helyezés (Égerösvény – Termáltó és Ökopart tanösvény tervezője) (2016)

Hévíz III. – Tervpályázat a tófürdő továbbfejlesztésére, I. díj (tervezői csoport tagja, természetvédelmi bemutatás koncepciója) (2016)

FameLab, a British Council tudománykommunikációs versenyének országos döntőse (2018)

Szent István Egyetem, Pro Negotio Universitatis kitüntetés (2019)

Év Tájépítésze Díj (2019): közönségdíj; MÖFÖSZ különdíj

 Fotópályázat elismerések

 

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat 3. díj (2020)

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat, Száz Völgy Természetvédő Egyesület különdíja (2020)

Calendula Pharma “Egészség a természet erejével!” fotópályázat 1. díj (2020)

Tovább a teljes bejegyzéshez
779 Hits
0 hozzászólás

Fontos a fotóig vezető út

Jakab Tibor természetfotós nyerte a 2020-as Envirotis - Madarak fényben és árnyékban fotópályázatot, ebből az alkalomból készült interjúnk. A pálya kezdetéről, az etikus fotózásról, veszélyekről és szenvedélyről…

Mióta fotózik?

10 éves koromban kezdtem a fotózást, laborálással. Az édesapám bevitt a szobájából kialakított sötétkamrába, és egy filmet hívtunk elő, amit ő fotózott. Ez a folyamat olyan, mint amikor Harry Potter varázsol. Bárcsak minden gyerek meg tudná élni ezt a csodát! Három gyermekem van, mindegyik Harry Potteren nevelkedett, ami megszerettette velük az olvasást. Szinte egymás után „falták” a könyveket, ami jó irányba terelte őket. Minden fotós vénájú gyereket valahogy így kellene elindítani az úton. Mikor előjön a negatív, majd abból lesz egy papírkép, amit kézbe lehet fogni és megmutatni a szüleimnek vagy a nagymamámnak, az varázslatos.

Az, hogy ma minden okostelefonon van kamera, nem változtatja meg ezt a világot?

A digitális kamera felgyorsítja a tanulási folyamatot. Szerdánként fotós szakkört tartok gyerekeknek és érdeklődő felnőtteknek – most persze online –, akiknek szemmel látható, folyamatosan követhető a fejlődésük. Ma, amikor valaki rosszul exponál, egy pici gondolkodás után rögtön meg tudja találni, hogy miért lett rossz a felvétele. Ez az átfutási idő nálam a kezdetekkor még olyan volt, hogy ha lefotóztam valamit, akkor hazamentem, előhívtam, megszárítottam, kinagyítottam, és másfél nap múlva derült ki, hogy sikerült-e. Ha színes felvételt csináltam, akkor lehet, hogy hetekig kóválygott valahol az országban. Most, egy nehéz expozíciónál, ha például nagyon súlyosak a fények, és tartok attól, hogy nem lesz jó a fotó, akkor csinálok egy tízes expozíciósorozatot, és megvan közte a telitalálat. Nincs gond ezzel, mert a kártyámon, vagy a telefonomon több ezer vagy tízezer képet tudok tárolni. Régen viszont 36 kockából kellett gazdálkodni. A legszebb, legnehezebb az volt, amikor diafilmet kellett előhívni, mert ott nagyon pontosan kellett exponálni. Meg kellett tanulni a felvételi technikákat, hogy a fényeket hogyan lehet okosan belőni. Nagyon-nagyon felkészültnek kellett lenni szakmailag. Most Magyarországon, bárki, aki csinál egy helyes expozíciót, mondjuk egy arcról, az kiírja a közösségi oldalára, hogy XY Photographer, és attól kezdve akár pénzt is kereshet vele.

Mennyit ér ma egy fotó?

Semmit, ha az ember nem ér el vele eredményt, ha nem nyer egy első díjat, ami tárgy- vagy pénzjutalommal jár.

Ma már sokaknak a fotó a lényeg és nem az út. Én azt tudom csak elfogadni, aminek az útja is tökéletesen tiszta és etikus. Ha a fotózás során nem zavarjuk, nem bántjuk az állatokat, nem alakítjuk át a környezetüket. Olyanba bele sem megyek, mint például egy gomba fotózása, mert ahhoz a gomba környékén általában mindent ki kell irtani, hogy a végeredmény jó legyen. Mert még olyat nem láttam – persze biztos keveset tapasztaltam az 52 évemmel –, hogy a gomba egyedül áll önmagában. Ha ökológiailag is rendben akarunk lenni magunkkal, akkor nem autóval megyünk, és ha lehet, akkor mindig figyelünk a lábunk elé, hogy mire lépünk rá.

A természetfotózás, az igazi természetfotózás, számomra azt jelenti, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Tényleg szó szerint!

Hogyan fotózik? Ez egy állandó állapot, hogy bárhol is legyen, fotózik, vagy témát választ és úgy indul el, azt keresi?

A fotózás fotózást generál. Például, amikor kimegyek őzet fotózni hajnalban, és teljesen átázom a harmattól, akkor tudom, hogy a következő nap makrózni fogok a harmatban. Az egyik téma hozza a másikat. Van, hogy egész nap fotózással tudok molyolni, mert hajnalban harmatot makróztam, utána 10 óra körül beültem az itthoni lesembe, ahol madarakat fotóztam, délután négy órakor pedig kimentem őzre, lesbe. Ezzel egy egész nap is elmehet. Három hete etetek például egy patkányt a melléképületünkben, a vadkamerám gyönyörűen fogja. Hamarosan betelepülök majd a sarokba, felállítok egy mobil lest, bevakuzom a helyet, a patkányt nem zavarja a vaku, és meg tudom fotózni. Hasonló volt az ugró egér fotóm. Az a legtöbbet ellopott képem. Egyszer utánanéztem a Google képkeresőben, rengeteg találat volt rá.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb fotós története?

Féltem már a haláltól fotózás közben. Az időjárás kiszámíthatatlan. Volt egy lesem, fűszálakkal, szalmával bevonva, jól illeszkedett a tájba. Nagyon klassz volt, csak jött egy ónos eső, rá a hó, aztán megint ónos eső. Ez egy könnyűszerkezetes les volt, amit nagyon szeretek, mert nyom nélkül eltüntethető. Nem hagy igazi nyomot maga után. 45 másodperc alatt felállítható, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. Az volt a baj, hogy rettentően magas volt rajta a hóréteg, a szalma megszívta magát vízzel, és amikor bebújtam, az egész összeomlott. Mint egy lavina. Légszomj, pánik, klausztrofóbia, minden rám tört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak: maradjak, hogy majd kiolvad, vagy előre vagy hátra menjek. Annyira összeszorította a tüdőmet, hogy csak aprókat lélegezhettem. Végül lelkileg összeszedtem magam, és centinként kikúsztam alóla. Miután kijutottam, még fél órát kellett ülnöm a les mellett, hogy észhez térjek.

A másik élményem Poroszlónál, a Tisza-tónál volt, pontosabban a tó fölött Tiszafüred felé átvezető útnál. Éjszaka mentem be a vízbe libákat fotózni. Valószínűleg egy forrásba léptem bele, mert egy pillanat alatt elsüllyedtem derékig, és egyre jobban mentem le a víz alá. Annyi volt a szerencsém, hogy egy náddarabot el tudtam kapni, és azt nagyon óvatosan húztam, hogy elérjek egy stabilabb kapaszkodót. Mindezt egy kézzel, hogy a felszerelésemet a másik kezemmel a víz fölé tartsam. Végül az lett a legfőbb bánatom, hogy a libák húsz méterre húztak el mellettem. Röhögtek rajtam. Ezekből a helyzetekből lehetett volna baj. Állatoktól soha nem féltem, pedig voltam már rókától három méterre, őztől hat méterre, vaddisznótól tíz méterre.

Mi foglalkoztatja leginkább a fotózásban mostanában?

Nemrég ragadozókat etettünk, egy nagyon jó haverommal közösen a könnyűszerkezetes lesem közelében. Mondják, hogy a rétisasnak nagyon jó a szeme, és az ilyen leseket, mint az enyém, kiszúrja. Kísérletünk bizonyította, hogy ez nem így van. A haverom egy nap befeküdt a lesbe, és a rétisas ott evett előtte, és egyáltalán nem zavartatta magát, bár a srác mozgatta a kamerát. A rétisas pont úgy viselkedett, mint az egerész ölyv, amelyik nem annyira óvatos madár, mint ahogy a rétisasról tartják.

Úgy tudom, csak saját lesből fotózik. Miért nem kedveli az „idegen” leseket?

A „nem Jakab Tibor kompatibilis” leseket úgy alakították ki, hogy félig áteresztő tükrökön át lehet figyelni a környezetet, és aki bent ül, az semmit nem érzékel a természetből. Nem érzékeli a szagokat, nem hallja teljes tökéletességében a hangokat. Mostanában már betonból is építenek kényelmes, jól felszerelt leseket. Elvetem, amikor nem én szögelem a lest, nem én varrom a huzatot hozzá. Ez úgy hívom, hogy konzerv fotográfia, vagy „vett-les”. Azt látom, hogy nagyon sokszor a pénzen múlik minden. Ezzel szemben én a természetben minden egyes képért megküzdök. Ezért mondom, hogy nagyon fontos az út. Mások is mondták már előttem: a természetfotózás a cél és nem az eszköz.

Nagyon jó, hogy megnyertem a tavalyi Envirotis fotópályázatot. De ha nem nyerek, az sem probléma. Engem az érdekel, hogy számomra elfogadható képeket tudok csinálni úgy is, hogy nem kapok érte díjat.

Nyilván az ember vágyik arra, hogy sikeres legyen. Magának állítja fel a sikerkritériumokat?

Ez a sport, a természetfotózás, pont nem erről szól. Aki igazi természetfotós szeretne lenni, abban alázatnak kell lennie, a képpel szemben is, és nem szabad megelégednie soha magával. Aki megelégszik magával, az nem fog fotózni. A természetfotózás nálam szenvedély. El tudok viselni 12-14 órát mínusz 16 fokban és garantált élménnyel megyek haza. Az a baj, hogy nagyon sokan a pénzükért akarnak garantált élményt, amit én nulla forintért kapok. Ha nem fotózok semmit, akkor is biztosan látok olyat, ami soha többé nem megy ki a fejemből.

Például építettünk egy lest fából meg nádszövetből. Egyik nap ott fotóztam a jégmadarakat már fél órája, amikor hallottam egy sziszegést. Egy akkora vízisikló, amekkorát még soha nem láttam, ott mocorgott a les sarkában. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni.

Hogyan választja ki, hogy hova pályázik?

A nevezési díjat nem szeretem. Az Envirotis pályázati kiírása nagyon szimpatikus volt. Bár minden pályázat ilyen lenne, mert ingyenes, mégis megadják a módját. Voltam az előzőn is, akkor harmadik díjat kaptam.

Nemzetközi pályázatokon indul?

Én nem, de Flóra lányom igen. Ehhez kapcsolódik egy szép történet. Engem itt Hevesen, a szülővárosomban, szeretnek az emberek. 2013-ban, Flóra a Memorial Maria Lujza Nemzetközi hegyi és természetfotós pályázaton, az Ifjú kategória nyertese lett Légitámadás című képével. Meghívták, hogy személyesen vegye át a díjat, de akkoriban úgy alakult az életünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni az odautat. Máig meghatva emlékezem vissza arra, hogy a hevesiek a tudtunk nélkül összegyűjtötték nekünk az útiköltséget. Aki csak tudott, támogatott minket.

Van-e olyan téma, amit mindig szeretett volna megfotózni, de még nem sikerült?

Kétszázezred másodpercet akarok létrehozni vakuval, hogy egy ugró sáskát le tudjak fotózni élesen. Van egy találmányom, egy lézeres megoldás, ami a reakcióidőt lecsökkentette egy milliszekundumra. Vettem egy kínai vakut, amivel a madarakat már meg tudom fotózni, de a rovarokat még nem. Az induló, elrugaszkodó sáska iszonyatosan gyors.

A díjnyertes, Asztrál landolás című fotójának technikája foglalkoztatja-e még mostanában, vagy ezen már túl van?

Én nem autofókusszal állítok, mint a többség, hanem manuálisan. Vannak még mozdulatok, amiket bár lát az ember, de mindig lemarad a keze róla. Van egy reakcióideje a gépnek és az emberi kéznek is. Ebben még fejlődnöm kell. Nagyon nehéz. Mindig ott van az a pár milliméter, ami még kellene. De hát ez a csoda benne!

Jakab Tibor (52)

10 éves kora óta fotózik rendszeresen. A debreceni 127-es szakmunkásképzőben fényképész szakon végzett. Tagja a Heves Megyei Fotóklubnak, a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), valamint alapítója és elnöke a DigiNatura Heves Megyei Természetfotósok Egyesületének.

A Heves Megyei Nap külsős fotóriportere volt öt éven át, ezalatt több mint ezer képe jelent meg. Fotóival több hazai pályázaton nyert díjakat, fotós albumokban jelentek meg fotói.

Jakab Tibor Facebook oldala

Jakab Tibor fotói (válogatás)

Tovább a teljes bejegyzéshez
1163 Hits
0 hozzászólás