Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Fontos a fotóig vezető út

Jakab Tibor természetfotós nyerte a 2020-as Envirotis - Madarak fényben és árnyékban fotópályázatot, ebből az alkalomból készült interjúnk. A pálya kezdetéről, az etikus fotózásról, veszélyekről és szenvedélyről…

Mióta fotózik?

10 éves koromban kezdtem a fotózást, laborálással. Az édesapám bevitt a szobájából kialakított sötétkamrába, és egy filmet hívtunk elő, amit ő fotózott. Ez a folyamat olyan, mint amikor Harry Potter varázsol. Bárcsak minden gyerek meg tudná élni ezt a csodát! Három gyermekem van, mindegyik Harry Potteren nevelkedett, ami megszerettette velük az olvasást. Szinte egymás után „falták” a könyveket, ami jó irányba terelte őket. Minden fotós vénájú gyereket valahogy így kellene elindítani az úton. Mikor előjön a negatív, majd abból lesz egy papírkép, amit kézbe lehet fogni és megmutatni a szüleimnek vagy a nagymamámnak, az varázslatos.

Az, hogy ma minden okostelefonon van kamera, nem változtatja meg ezt a világot?

A digitális kamera felgyorsítja a tanulási folyamatot. Szerdánként fotós szakkört tartok gyerekeknek és érdeklődő felnőtteknek – most persze online –, akiknek szemmel látható, folyamatosan követhető a fejlődésük. Ma, amikor valaki rosszul exponál, egy pici gondolkodás után rögtön meg tudja találni, hogy miért lett rossz a felvétele. Ez az átfutási idő nálam a kezdetekkor még olyan volt, hogy ha lefotóztam valamit, akkor hazamentem, előhívtam, megszárítottam, kinagyítottam, és másfél nap múlva derült ki, hogy sikerült-e. Ha színes felvételt csináltam, akkor lehet, hogy hetekig kóválygott valahol az országban. Most, egy nehéz expozíciónál, ha például nagyon súlyosak a fények, és tartok attól, hogy nem lesz jó a fotó, akkor csinálok egy tízes expozíciósorozatot, és megvan közte a telitalálat. Nincs gond ezzel, mert a kártyámon, vagy a telefonomon több ezer vagy tízezer képet tudok tárolni. Régen viszont 36 kockából kellett gazdálkodni. A legszebb, legnehezebb az volt, amikor diafilmet kellett előhívni, mert ott nagyon pontosan kellett exponálni. Meg kellett tanulni a felvételi technikákat, hogy a fényeket hogyan lehet okosan belőni. Nagyon-nagyon felkészültnek kellett lenni szakmailag. Most Magyarországon, bárki, aki csinál egy helyes expozíciót, mondjuk egy arcról, az kiírja a közösségi oldalára, hogy XY Photographer, és attól kezdve akár pénzt is kereshet vele.

Mennyit ér ma egy fotó?

Semmit, ha az ember nem ér el vele eredményt, ha nem nyer egy első díjat, ami tárgy- vagy pénzjutalommal jár.

Ma már sokaknak a fotó a lényeg és nem az út. Én azt tudom csak elfogadni, aminek az útja is tökéletesen tiszta és etikus. Ha a fotózás során nem zavarjuk, nem bántjuk az állatokat, nem alakítjuk át a környezetüket. Olyanba bele sem megyek, mint például egy gomba fotózása, mert ahhoz a gomba környékén általában mindent ki kell irtani, hogy a végeredmény jó legyen. Mert még olyat nem láttam – persze biztos keveset tapasztaltam az 52 évemmel –, hogy a gomba egyedül áll önmagában. Ha ökológiailag is rendben akarunk lenni magunkkal, akkor nem autóval megyünk, és ha lehet, akkor mindig figyelünk a lábunk elé, hogy mire lépünk rá.

A természetfotózás, az igazi természetfotózás, számomra azt jelenti, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Tényleg szó szerint!

Hogyan fotózik? Ez egy állandó állapot, hogy bárhol is legyen, fotózik, vagy témát választ és úgy indul el, azt keresi?

A fotózás fotózást generál. Például, amikor kimegyek őzet fotózni hajnalban, és teljesen átázom a harmattól, akkor tudom, hogy a következő nap makrózni fogok a harmatban. Az egyik téma hozza a másikat. Van, hogy egész nap fotózással tudok molyolni, mert hajnalban harmatot makróztam, utána 10 óra körül beültem az itthoni lesembe, ahol madarakat fotóztam, délután négy órakor pedig kimentem őzre, lesbe. Ezzel egy egész nap is elmehet. Három hete etetek például egy patkányt a melléképületünkben, a vadkamerám gyönyörűen fogja. Hamarosan betelepülök majd a sarokba, felállítok egy mobil lest, bevakuzom a helyet, a patkányt nem zavarja a vaku, és meg tudom fotózni. Hasonló volt az ugró egér fotóm. Az a legtöbbet ellopott képem. Egyszer utánanéztem a Google képkeresőben, rengeteg találat volt rá.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb fotós története?

Féltem már a haláltól fotózás közben. Az időjárás kiszámíthatatlan. Volt egy lesem, fűszálakkal, szalmával bevonva, jól illeszkedett a tájba. Nagyon klassz volt, csak jött egy ónos eső, rá a hó, aztán megint ónos eső. Ez egy könnyűszerkezetes les volt, amit nagyon szeretek, mert nyom nélkül eltüntethető. Nem hagy igazi nyomot maga után. 45 másodperc alatt felállítható, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. Az volt a baj, hogy rettentően magas volt rajta a hóréteg, a szalma megszívta magát vízzel, és amikor bebújtam, az egész összeomlott. Mint egy lavina. Légszomj, pánik, klausztrofóbia, minden rám tört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak: maradjak, hogy majd kiolvad, vagy előre vagy hátra menjek. Annyira összeszorította a tüdőmet, hogy csak aprókat lélegezhettem. Végül lelkileg összeszedtem magam, és centinként kikúsztam alóla. Miután kijutottam, még fél órát kellett ülnöm a les mellett, hogy észhez térjek.

A másik élményem Poroszlónál, a Tisza-tónál volt, pontosabban a tó fölött Tiszafüred felé átvezető útnál. Éjszaka mentem be a vízbe libákat fotózni. Valószínűleg egy forrásba léptem bele, mert egy pillanat alatt elsüllyedtem derékig, és egyre jobban mentem le a víz alá. Annyi volt a szerencsém, hogy egy náddarabot el tudtam kapni, és azt nagyon óvatosan húztam, hogy elérjek egy stabilabb kapaszkodót. Mindezt egy kézzel, hogy a felszerelésemet a másik kezemmel a víz fölé tartsam. Végül az lett a legfőbb bánatom, hogy a libák húsz méterre húztak el mellettem. Röhögtek rajtam. Ezekből a helyzetekből lehetett volna baj. Állatoktól soha nem féltem, pedig voltam már rókától három méterre, őztől hat méterre, vaddisznótól tíz méterre.

Mi foglalkoztatja leginkább a fotózásban mostanában?

Nemrég ragadozókat etettünk, egy nagyon jó haverommal közösen a könnyűszerkezetes lesem közelében. Mondják, hogy a rétisasnak nagyon jó a szeme, és az ilyen leseket, mint az enyém, kiszúrja. Kísérletünk bizonyította, hogy ez nem így van. A haverom egy nap befeküdt a lesbe, és a rétisas ott evett előtte, és egyáltalán nem zavartatta magát, bár a srác mozgatta a kamerát. A rétisas pont úgy viselkedett, mint az egerész ölyv, amelyik nem annyira óvatos madár, mint ahogy a rétisasról tartják.

Úgy tudom, csak saját lesből fotózik. Miért nem kedveli az „idegen” leseket?

A „nem Jakab Tibor kompatibilis” leseket úgy alakították ki, hogy félig áteresztő tükrökön át lehet figyelni a környezetet, és aki bent ül, az semmit nem érzékel a természetből. Nem érzékeli a szagokat, nem hallja teljes tökéletességében a hangokat. Mostanában már betonból is építenek kényelmes, jól felszerelt leseket. Elvetem, amikor nem én szögelem a lest, nem én varrom a huzatot hozzá. Ez úgy hívom, hogy konzerv fotográfia, vagy „vett-les”. Azt látom, hogy nagyon sokszor a pénzen múlik minden. Ezzel szemben én a természetben minden egyes képért megküzdök. Ezért mondom, hogy nagyon fontos az út. Mások is mondták már előttem: a természetfotózás a cél és nem az eszköz.

Nagyon jó, hogy megnyertem a tavalyi Envirotis fotópályázatot. De ha nem nyerek, az sem probléma. Engem az érdekel, hogy számomra elfogadható képeket tudok csinálni úgy is, hogy nem kapok érte díjat.

Nyilván az ember vágyik arra, hogy sikeres legyen. Magának állítja fel a sikerkritériumokat?

Ez a sport, a természetfotózás, pont nem erről szól. Aki igazi természetfotós szeretne lenni, abban alázatnak kell lennie, a képpel szemben is, és nem szabad megelégednie soha magával. Aki megelégszik magával, az nem fog fotózni. A természetfotózás nálam szenvedély. El tudok viselni 12-14 órát mínusz 16 fokban és garantált élménnyel megyek haza. Az a baj, hogy nagyon sokan a pénzükért akarnak garantált élményt, amit én nulla forintért kapok. Ha nem fotózok semmit, akkor is biztosan látok olyat, ami soha többé nem megy ki a fejemből.

Például építettünk egy lest fából meg nádszövetből. Egyik nap ott fotóztam a jégmadarakat már fél órája, amikor hallottam egy sziszegést. Egy akkora vízisikló, amekkorát még soha nem láttam, ott mocorgott a les sarkában. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni.

Hogyan választja ki, hogy hova pályázik?

A nevezési díjat nem szeretem. Az Envirotis pályázati kiírása nagyon szimpatikus volt. Bár minden pályázat ilyen lenne, mert ingyenes, mégis megadják a módját. Voltam az előzőn is, akkor harmadik díjat kaptam.

Nemzetközi pályázatokon indul?

Én nem, de Flóra lányom igen. Ehhez kapcsolódik egy szép történet. Engem itt Hevesen, a szülővárosomban, szeretnek az emberek. 2013-ban, Flóra a Memorial Maria Lujza Nemzetközi hegyi és természetfotós pályázaton, az Ifjú kategória nyertese lett Légitámadás című képével. Meghívták, hogy személyesen vegye át a díjat, de akkoriban úgy alakult az életünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni az odautat. Máig meghatva emlékezem vissza arra, hogy a hevesiek a tudtunk nélkül összegyűjtötték nekünk az útiköltséget. Aki csak tudott, támogatott minket.

Van-e olyan téma, amit mindig szeretett volna megfotózni, de még nem sikerült?

Kétszázezred másodpercet akarok létrehozni vakuval, hogy egy ugró sáskát le tudjak fotózni élesen. Van egy találmányom, egy lézeres megoldás, ami a reakcióidőt lecsökkentette egy milliszekundumra. Vettem egy kínai vakut, amivel a madarakat már meg tudom fotózni, de a rovarokat még nem. Az induló, elrugaszkodó sáska iszonyatosan gyors.

A díjnyertes, Asztrál landolás című fotójának technikája foglalkoztatja-e még mostanában, vagy ezen már túl van?

Én nem autofókusszal állítok, mint a többség, hanem manuálisan. Vannak még mozdulatok, amiket bár lát az ember, de mindig lemarad a keze róla. Van egy reakcióideje a gépnek és az emberi kéznek is. Ebben még fejlődnöm kell. Nagyon nehéz. Mindig ott van az a pár milliméter, ami még kellene. De hát ez a csoda benne!

Jakab Tibor (52)

10 éves kora óta fotózik rendszeresen. A debreceni 127-es szakmunkásképzőben fényképész szakon végzett. Tagja a Heves Megyei Fotóklubnak, a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), valamint alapítója és elnöke a DigiNatura Heves Megyei Természetfotósok Egyesületének.

A Heves Megyei Nap külsős fotóriportere volt öt éven át, ezalatt több mint ezer képe jelent meg. Fotóival több hazai pályázaton nyert díjakat, fotós albumokban jelentek meg fotói.

Jakab Tibor Facebook oldala

Jakab Tibor fotói (válogatás)

Tovább a teljes bejegyzéshez
692 Hits
0 hozzászólás

Mindannyian szeretjük a madárfotókat

Soha meg nem unható téma: egyszerűen szeretjük a madarakat. Ennek része a csodálat, ők ugyanis képesek valamire, amit mi csak technikai segítséggel tudhatunk: repülnek. Az emberiség örök vágya ez, szabadon szárnyalni, mint a madarak.

A láthatatlan jelentésen túl van kézzelfoghatóbb oka lankadatlan érdeklődésünknek, a madarak szépek és érdekesek. Még a veréb is. A kicsi és nagy szárnyasok legegyszerűbb tollazatán egyaránt izgalmas részleteket fedezhetünk fel. Egy-egy madár kinézetét leírni nem egyszerű feladat, annyi árnyalat, apró díszcsík vagy pötty gazdagíthatja akár a látszólag egyszínű tollakat.

Mókásak, félelmetesek, káprázatosak, magányosan vagy csapatban élnek, vonulnak, vagy nem költöznek, mi pedig gyönyörködünk bennük. Ezért van az, hogy a róluk készült fotókat is örömmel nézzük meg. Ez lehet a hátterében annak, hogy sokan képesek hosszú órákon át lesben állni, és várni a megfelelő pillanatra. Mert remélik, hogy elkapnak egy-egy soha vissza nem térő villanást, mozdulatot, életképet, amivel bemutathatják saját kitartásukat, leleményességüket, valamint egy-egy madár életét, szépségét. A les általában nem egy kényelmes kempingszék, hanem valamilyen bonyolult álca, ami alá be kell bújni, és mozdulatlanul kell várakozni még akkor is, ha például hangyák futkároznak rajtunk. Vagy a vízben kell álldogálni nyakig merülve, és hiába a neoprén öltözék látszólagos biztonsága, azért a víz hidege egy-két óra elteltével már mindenképpen érződik.

Senki nem szeretnék elriasztani a madárfotózástól, sőt, éppen egy madaras fotóversenyre szeretném felhívni olvasóim figyelmét.

Sok fotóverseny létezik, ismert, nemzetközi seregszemlék komoly díjakkal, ahol talán a legfontosabb, hogy aki azon akár csak említésre kerül, nevet szerez magának. Vannak kisebb, helyi vagy országos versenyek, újak és nagy hagyományúak.

Tavaly indult az a kezdeményezés, amelynek a madarak iránti hódolat kifejezésén túl vállalt szándéka, hogy a Tatai Vadlúd Sokadalomra is felhívja a figyelmet, hogy ne csak november végén essék szó erről a rendkívüli, rangos és immár 20 éves természetvédelmi rendezvényről. A fotópályázatot idén is kiírták, már lehet nevezni. A címe: Envirotis - Madarak fényben és árnyékban – 2020. Minden fontos információ megtalálható a pályázat honlapján. Most csak a legfontosabbakat emelem ki.

Nevezési időszak: 2020. július 20. és szeptember 20. között. Bárki nevezhet, profi és hobbifotós egyaránt.

Fődíj egy 10 alkalmas les-bérlet, amely úgy gondolom, jó kis nyeremény annak, aki lelkes madárfotós. Nem pusztán azért, mert egy-egy les bérlet nem olcsó, hanem különösen azért, mert a lesek többsége már 2021 nyaráig foglalt, lényegében nincs szabad hely.

Közönségdíjat is kiadnak a szervezők. Minden benevezett fotót feltöltenek egy Facebook alkalmazásba, és a fotókra 2020. szeptember 30. és október 31. között lehet szavazni.

Eredményhirdetés a Tatai Vadlúd Sokadalom napján lesz, november 28-án, szombaton, amire már csak azért is érdemes lesz elmenni, mert a legjobb 50 fotót megnézhetik egy kiállításon maguk a szerzők, valamint az érdeklődő közönség, bárki, aki arra jár.

Ne hagyják ki, pályázzanak!

Tovább a teljes bejegyzéshez
1105 Hits
0 hozzászólás

Fotó- és videó pályázat 10-14 éves fiataloknak!

A Vörös és Zöld blog fotó- és videó pályázatot hirdet Almásfüzitőn és környékén (Komárom, Naszály, Dunaalmás, Neszmély, Szomód, Tata) élő 10-14 éves fiataloknak!

A pályázat témája: A fotó- és videó pályázatra olyan alkotásokat várunk, amelyek bármilyen módon bemutatják a tavasz szépségét, az éledő természetet, azt,hogy miért fontos számunkra, hogy vigyázzunk a természet értékeire,óvjuk a madarakat, állatokat, növényeket. Az alkotás témája lehet egy tavaszi kirándulás, bármilyen tavaszi munka a kertben, vagy a tavasszal nyíló virágok, a zöldbe boruló természet, a megérkező énekes madarak bemutatása. A videó hossza ne legyen több 20 mp-nél!

Pályázati feltételek
Pályázni egyénileg lehet, egy fiataltól egy munkát fogadunk el. Az alkotásokat kizárólag digitálisan várjuk a következő e-mail címre: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Az e-mailben a következő adatokat kérjük megadni: pályázó neve, életkora,lakhelye, elektronikus értesítési címe.

A pályaműveket elbíráló zsűri tagjai: a Vörös és Zöld blog szerzője, az almásfüzitői Petőfi Sándor Kulturális Szabadidő Központ és Könyvtár igazgatója, valamint egy rajztanár.

Díjak
Első helyezett: tollas ütő szett
Második helyezett: spor tdzseki
Harmadik helyezett: rajzkészlet
4-10 helyezett: pendrive
1-3 közönségdíj* : sportdzseki
*(A beérkező pályaműveket feltöltjük a Facebookon egy alkalmazásba, melynek segítségével szavazni lehet rájuk március 19- én éjfélig.)

Fontos!
A pályázat benyújtója tudomásul veszi, hogy a beküldött pályaműveket a kiíró szabadon felhasználhatja online (Facebook oldalán,a kapcsolódó weboldalain, az Instagram oldalán), valamint nyomtatott formában (kiadványokban, kiállításon stb.)azzal, hogy a szerző nevét megemlíti. A legjobb pályaművek felkerülnek a kiíró honlapjára, Facebook és Instagram oldalára.

Beküldési határidő: május 12. (két héttel a rendezvény előtt)
Eredményhirdetés: május 26.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1722 Hits
0 hozzászólás