Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Iszik, mint a gödény - Nem, nem az alkoholizmusról lesz szó!

A címben szereplő szólást mindenki ismeri, de azt vajon tudják-e, hogy a gödény és a pelikán egy és ugyanazon vízimadár két neve.

Mondd a neved, megmondom ki vagy!

Tulajdonnevekre talán igaz, de legalább érdekes játékra ad lehetőséget, hogy következtetni lehet a névből a személyiségre. Köznevekre persze ez egyáltalán nem érvényes. Hogy mennyire nem, azt érzékelteti, hogy blogom tárgyának két megnevezése alapján egészen más „személyiségre” következtethetünk. A gödényről ismeretlenül azt gondolhatnánk, hogy egy csúnya, bajkeverő. Talán a szólás miatt, egy iszákos madár, lássuk be, nem túlságosan vonzó. Vagy talán azért, mert nagyon hasonló hangzásában a görényhez, amelyik szintén nem a legkedveltebb kisállat. Pedig a név forrása ugyan az az ótörök „kutan”, mint az arisztokratikus hattyúnak.

A pelikánról viszont szerintem csak pozitív asszociáció jutnak eszünkbe. Pedig a név eredeti nem török, hanem görög, azaz ógörög, a hangutánzó szó, jelentése, a fejszével vág „pelekaó”, szintén nem túl elegáns. Sőt, inkább brutális. Mégis más a hangzása. Nem?

Bámulatos a nyelv – szerintem gödény-pelikánunk kettősségét szépen jelzi a két megnevezés – az egyik a hatalmas, nagytorkú, a másik a legendás önfeláldozó.

A legendák madara

Nekem nagyon tetszik a pelikán, nem csak különleges, kissé mókás megjelenése miatt, hanem szépek a hozzá kapcsolódó legendák, szimbólumok.

A pelikán az Ószövetségben elpusztult városok lakójaként magányos, ezzel a nép elhagyatottságát jelképezi. (Szof 2,14) – „És nyájak heverésznek bensejében, mindenféle állatok serege: pelikán és sündisznó hálnak párkányain, az ablakban azoknak szava hangzik, a küszöbön omladék lészen, mert lefosztatott a czédrus.”

A Zsoltárok könyvében a Bűnbánó imában olvashatjuk: „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz, olyanná lettem, mint bagoly a romokon” (Zsolt. 102:7).

A pelikán a fiókáit a visszaöklendezett, félig megemésztett táplálékkal eteti a csőre alatti bőrzsákból, így alakulhatott ki az a legenda, hogy a pelikán a saját vérével, húsával táplálja fiait.

Magányossága és ez a fiókái iránti, amúgy félreértett, különleges szeretete miatt, valamint mert jelképezte a szenvedést, a vér árán való megváltást, korán Krisztus-jelképpé lett. Aquinói Szent Tamásnak az oltáriszentséghez szóló énekében, az Adoro te devote himnuszban szerepel e sor: „Kegyes pelikánom, Uram Jézusom”.

A kereszten gyakran látható egy pelikán a fészkében, a református templomokban a pelikán ábrázolását általában a szószék fölött találjuk. Gyakran szerepel az egyházi heraldikában kelyheken, úrasztali kannákon, oltárokon, ikonokon is.

Profánabb ábrázolása sem ritka. Ma már ritkán írunk kézzel, de nem volt ez mindig így. Pár évtizede még sokaknak ismerős volt a Pelikán tinta. A márka névválasztása ugyancsak arra a legendára épített, hogy a pelikán vérével táplálja kicsinyeit.

Itthon ma már szinte csak állatkertben látható

Két pelikánfaj, a rózsás és a borzas pelikán hazánkban is élt és költött egykoron, még a 19. században is. Ma már csak ritka kóborlóként tűnik fel, ennek oka, hogy megszűnt minden olyan élőhelye, ahol jól érezte magát. Az elmúlt fél évszázadban összesen csak kb. húsz alkalommal figyelték meg, leggyakrabban a Velencei-tónál, a Kis-Balatonon és a Fertő tónál. Állítólag tíz évvel ezelőtt még a Duna budapesti szakaszán is láttak egy példányt – olvashatjuk a Magyar Madártani Intézet weboldalán.

A borzas gödény Délkelet-Európában és Ázsiában él, szereti a nagy kiterjedésű, vizes élőhelyeket. Tekintettel impozáns méreteire, ezen nagyon nem csodálkozunk. Nem beszélve arról, hogy akár például a kormorán, csoportosan fészkel, már emiatt is nagy területre van szükségük.

A rózsás gödény élőhelye Eurázsia és Afrika halban gazdag mocsarai és nagy folyók deltatorkolatai. Az európai populáció a telet Afrikában, többnyire a Nílus völgyében tölti.

Nem kicsi madár!

A borzas gödény a legnagyobb pelikánfaj, testhossza közel két méter, súlya több mint 10 kiló, a szárnyfesztávolsága pedig kifejezetten impozáns: csaknem 3,5 méter (egy kisebb autó hossza!). És még néhány érdekes szám: a pelikánok akár 5000 kilométeren keresztül tudnak repülni megállás nélkül, mintegy 60 kilométer/órás sebességgel.

Még ennél is lenyűgözőbb a 25-50 centiméteres, felső káváján kampós csőrük alatti, jellegzetes torokzacskójuk befogadóképessége. Ez ugyanis lehet akár 13 liter is! Hát ezért mondják, hogy iszik, mint a gödény! J

Csontjai levegővel teltek, bőre alatt légzsákok helyezkednek el, nem képes tehát a víz alá bukni, ezért van szüksége a bőrzsákra. Ez a torokzacskó a táplálékszerzésben segíti. A nagy „toka” egyben gondot is jelent a gödénynek. A halakkal együtt rengeteg vizet is összegyűjt, amitől meg kell szabadulnia a zsákmányszerzés után. Ilyenkor viszont az élelmes és falánk sirályok kíméletlenül lecsapnak, és igyekeznek elorozni a kiömlő vízzel néha kicsúszó halakat.

Úgy a rózsás, mint közeli rokona, a borzas gödény, ha csak teheti, szívesen halászik csoportban. Sorban úszva terelik ki a halakat a sekély parti víz felé, ott pedig könnyedén belapátolják őket torokzacskóikba. Ez igazi, alakzatban végrehajtott csapatmunka, még a merítést is egyszerre végzik. A zsákmányt a pelikán egyben nyeli le, általában 1, maximum 2 kilós halakat.

Gödénylakótelep

A pelikánok általában évente váltják párjaikat. A tojók kegyeiért a hímek évente megküzdenek. Egy-egy menyasszonyjelölt körül több hím tolong és párbajt vívnak egymással.

A pelikánok telepekben fészkelnek. Fészeképítésük nagyon eltérő, egyes fajnál csak egy mélyedésből áll, más fajoknál ágakból és levelekből áll. Fészekaljuk általában két tojásból áll, melyet egy hónap alatt kiköltenek. A fiókák lassan fejlődnek, csak egy hónaposan kezdenek tollasodni.

A gödények életmódja sokban hasonlít a kormoránokéra. A fiókák idővel elhagyják a fészket és kis csoportokban élnek. A szülők ide visszajárva etetik fiókáikat. A költés végére sajnos a sok ürülékükkel szinte a felismerhetetlenségig lepusztítják fészkeiket és azok közvetlen környezetét.

A halgazdaságok környékén sosem volt kedvelt a gödény, mert sok halk bánta. Manapság, amikor csak egy-egy példány bukkan fel, más a helyzet, nem jelent akkora veszélyt, így nem is üldözik, ezért védelmet sem igényel. Akinek abban a különös szerencsében lenne része, hogy itthon szabadon lát egy példányt, mindenképpen fotózza le, mert nem biztos, hogy lesz rá máskor is alkalma.

Normal 0 21 false false false EN-GB X-NONE X-NONE

A címben szereplő szólást mindenki ismeri, de azt vajon tudják-e, hogy a gödény és a pelikán egy és ugyanazon vízimadár két neve.

Mondd a neved, megmondom ki vagy!

Tulajdonnevekre talán igaz, de legalább érdekes játékra ad lehetőséget, hogy következtetni lehet a névből a személyiségre. Köznevekre persze ez egyáltalán nem érvényes. Hogy mennyire nem, azt érzékelteti, hogy blogom tárgyának két megnevezése alapján egészen más „személyiségre” következtethetünk. A gödényről ismeretlenül azt gondolhatnánk, hogy egy csúnya, bajkeverő. Talán a szólás miatt, egy iszákos madár, lássuk be, nem túlságosan vonzó. Vagy talán azért, mert nagyon hasonló hangzásában a görényhez, amelyik szintén nem a legkedveltebb kisállat. Pedig a név forrása ugyan az az ótörök „kutan”, mint az arisztokratikus hattyúnak.

A pelikánról viszont szerintem csak pozitív asszociáció jutnak eszünkbe. Pedig a név eredeti nem török, hanem görög, azaz ógörög, a hangutánzó szó, jelentése, a fejszével vág „pelekaó”, szintén nem túl elegáns. Sőt, inkább brutális. Mégis más a hangzása. Nem?

Bámulatos a nyelv – szerintem gödény-pelikánunk kettősségét szépen jelzi a két megnevezés – az egyik a hatalmas, nagytorkú, a másik a legendás önfeláldozó.

A legendák madara

Nekem nagyon tetszik a pelikán, nem csak különleges, kissé mókás megjelenése miatt, hanem szépek a hozzá kapcsolódó legendák, szimbólumok.

A pelikán az Ószövetségben elpusztult városok lakójaként magányos, ezzel a nép elhagyatottságát jelképezi. (Szof 2,14) – „És nyájak heverésznek bensejében, mindenféle állatok serege: pelikán és sündisznó hálnak párkányain, az ablakban azoknak szava hangzik, a küszöbön omladék lészen, mert lefosztatott a czédrus.”

A Zsoltárok könyvében a Bűnbánó imában olvashatjuk: „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz, olyanná lettem, mint bagoly a romokon” (Zsolt. 102:7).

A pelikán a fiókáit a visszaöklendezett, félig megemésztett táplálékkal eteti a csőre alatti bőrzsákból, így alakulhatott ki az a legenda, hogy a pelikán a saját vérével, húsával táplálja fiait.

Magányossága és ez a fiókái iránti, amúgy félreértett, különleges szeretete miatt, valamint mert jelképezte a szenvedést, a vér árán való megváltást, korán Krisztus-jelképpé lett. Aquinói Szent Tamásnak az oltáriszentséghez szóló énekében, az Adoro te devote himnuszban szerepel e sor: „Kegyes pelikánom, Uram Jézusom”.

A kereszten gyakran látható egy pelikán a fészkében, a református templomokban a pelikán ábrázolását általában a szószék fölött találjuk. Gyakran szerepel az egyházi heraldikában kelyheken, úrasztali kannákon, oltárokon, ikonokon is.

Profánabb ábrázolása sem ritka. Ma már ritkán írunk kézzel, de nem volt ez mindig így. Pár évtizede még sokaknak ismerős volt a Pelikán tinta. A márka névválasztása ugyancsak arra a legendára épített, hogy a pelikán vérével táplálja kicsinyeit.

Itthon ma már szinte csak állatkertben látható

Két pelikánfaj, a rózsás és a borzas pelikán hazánkban is élt és költött egykoron, még a 19. században is. Ma már csak ritka kóborlóként tűnik fel, ennek oka, hogy megszűnt minden olyan élőhelye, ahol jól érezte magát. Az elmúlt fél évszázadban összesen csak kb. húsz alkalommal figyelték meg, leggyakrabban a Velencei-tónál, a Kis-Balatonon és a Fertő tónál. Állítólag tíz évvel ezelőtt még a Duna budapesti szakaszán is láttak egy példányt – olvashatjuk a Magyar Madártani Intézet weboldalán.

A borzas gödény Délkelet-Európában és Ázsiában él, szereti a nagy kiterjedésű, vizes élőhelyeket. Tekintettel impozáns méreteire, ezen nagyon nem csodálkozunk. Nem beszélve arról, hogy akár például a kormorán, csoportosan fészkel, már emiatt is nagy területre van szükségük.

A rózsás gödény élőhelye Eurázsia és Afrika halban gazdag mocsarai és nagy folyók deltatorkolatai. Az európai populáció a telet Afrikában, többnyire a Nílus völgyében tölti.

Nem kicsi madár!

A borzas gödény a legnagyobb pelikánfaj, testhossza közel két méter, súlya több mint 10 kiló, a szárnyfesztávolsága pedig kifejezetten impozáns: csaknem 3,5 méter (egy kisebb autó hossza!). És még néhány érdekes szám: a pelikánok akár 5000 kilométeren keresztül tudnak repülni megállás nélkül, mintegy 60 kilométer/órás sebességgel.

Még ennél is lenyűgözőbb a 25-50 centiméteres, felső káváján kampós csőrük alatti, jellegzetes torokzacskójuk befogadóképessége. Ez ugyanis lehet akár 13 liter is! Hát ezért mondják, hogy iszik, mint a gödény! J

Csontjai levegővel teltek, bőre alatt légzsákok helyezkednek el, nem képes tehát a víz alá bukni, ezért van szüksége a bőrzsákra. Ez a torokzacskó a táplálékszerzésben segíti. A nagy „toka” egyben gondot is jelent a gödénynek. A halakkal együtt rengeteg vizet is összegyűjt, amitől meg kell szabadulnia a zsákmányszerzés után. Ilyenkor viszont az élelmes és falánk sirályok kíméletlenül lecsapnak, és igyekeznek elorozni a kiömlő vízzel néha kicsúszó halakat.

Úgy a rózsás, mint közeli rokona, a borzas gödény, ha csak teheti, szívesen halászik csoportban. Sorban úszva terelik ki a halakat a sekély parti víz felé, ott pedig könnyedén belapátolják őket torokzacskóikba. Ez igazi, alakzatban végrehajtott csapatmunka, még a merítést is egyszerre végzik. A zsákmányt a pelikán egyben nyeli le, általában 1, maximum 2 kilós halakat.

Gödénylakótelep

A pelikánok általában évente váltják párjaikat. A tojók kegyeiért a hímek évente megküzdenek. Egy-egy menyasszonyjelölt körül több hím tolong és párbajt vívnak egymással.

A pelikánok telepekben fészkelnek. Fészeképítésük nagyon eltérő, egyes fajnál csak egy mélyedésből áll, más fajoknál ágakból és levelekből áll. Fészekaljuk általában két tojásból áll, melyet egy hónap alatt kiköltenek. A fiókák lassan fejlődnek, csak egy hónaposan kezdenek tollasodni.

A gödények életmódja sokban hasonlít a kormoránokéra. A fiókák idővel elhagyják a fészket és kis csoportokban élnek. A szülők ide visszajárva etetik fiókáikat. A költés végére sajnos a sok ürülékükkel szinte a felismerhetetlenségig lepusztítják fészkeiket és azok közvetlen környezetét.

A halgazdaságok környékén sosem volt kedvelt a gödény, mert sok halk bánta. Manapság, amikor csak egy-egy példány bukkan fel, más a helyzet, nem jelent akkora veszélyt, így nem is üldözik, ezért védelmet sem igényel. Akinek abban a különös szerencsében lenne része, hogy itthon szabadon lát egy példányt, mindenképpen fotózza le, mert nem biztos, hogy lesz rá máskor is alkalma.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1790 Hits
0 hozzászólás

Talán már észre sem vesszük, milyen szép madarak, annyira részévé váltak életünknek

Igen sokféle sirály él szerte az egész világon leginkább vizek, vizes élőhelyek közelében. Bárhol is legyünk nyílt vízen, ha hajónk körül megjelennek a sirályok, már biztosak lehetünk abban, hogy közel a part. Természetesen nem pusztán a tengerpartok elmaradhatatlan madara, tavak és folyók mentén is sok helyütt találkozhatunk velük. Még ma is emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor először Londonban jártam, és a parkokban is ott tolongtak a sirályok. Addig úgy gondoltam, csakis közvetlenül a vízparton szeretnek időzni. Ez persze nem így van, viszont fontos, hogy legyen elérhető távolságban víz, mert táplálékának jelentős mértékben forrása, és fészkét is víz közelében szereti tudni.

Fotó Csonka Péter

Hazánkban a leggyakoribb a dankasirály, azaz a Larus ridibundus vagy egyesek szerint Chroicocephalus ridibundus, ugyanis besorolása vitatott. Engem ennél jobban érdeklő kérdés, hogy mit is jelent a neve. A sirály egyértelműen hangutánzó szó, a madár éles vijjogó hangjára emlékeztet. A danka előtag keresztapja Herman Ottó. Bár a szót nem ő találta ki, de ő honosította meg. Bessenyei György említette írásos formában először A természet világa című művében mint a Larus ridibundus népi magyar nevét. A danka jelentése vizes élőhely.

A dankasirály Európában igen gyakori, állítólag a világállománynak több mint a fele itt él. Nálunk részben fészkelő. Számos vonuló példány is megjelenik hazánkban, ezek északról jönnek hozzánk. A vonulók, ha hideg a tél, tovább repülnek a Földközi-tengerhez, általában a nagyobb hidegek beköszöntével, novemberben. Régen nagyon sok példány élt a Velencei-tónál, de a Balaton látképéhez is hozzátartoznak, a Dunán pedig az évnek már nincs is olyan hónapja, amikor ne találkozhatnánk velük.

Saját tapasztalatom szerint, és ez persze nem statisztikai tény, manapság több sirály él hazánkban, mint évtizedekkel ezelőtt. Lehet, hogy csak az egyre enyhébb időjárás miatt több példány marad itt egész télre, vagy egyre magabiztosabbá váltak az elmúlt évek során, hozzászoktak az emberhez, megtanulták megszerezni maguknak az élelmet a városi környezetben is, akár a verebek. Miközben számos állat az urbanizáció kárvallottja, a sirályok is a nyertesek közé tartoznak. Hogy ez mennyire így van, a tapasztalatunkon túl már kutatás is igazolja. Madeleine Goumas, Neeltje J. Boogert és Laura A. Kelley kutatásában ezüstsirályok viselkedését vizsgálta, de nem kétséges, hogy az eredmények a dankasirályokra is vélhetően igazak. Csak egyetlen érdekességet emelek ki: a sirályok szívesebben választják azt az élelmet, amelyiket előtte egy ember megfogott. (Forrás: a kutatásról szóló összefoglaló cikk: Royal Society Publishing)

Alapvetően halakkal, rovarokkal, gyümölcsökkel és igen, nincs rajta mit szépíteni, dögökkel táplálkozik. Igen alkalmazkodóképes, azaz eszi, amit talál. Aki járt már szeméttelep közelében, láthatta, hogy a sirályok az onnan szerzett élelmet sem vetik meg. Régen nagyon hasznos madárnak tartották, mert ahol a földet előkészítették vetésre, azonnal megjelentek, és felszedegettek minden rovart és egyéb kártevőt.

Fotó: Csonka Péter

A dankasirály monogám, ám társas lény, fajtársaikkal közösen, telepesen építkeznek, mint például a kormoránok. A fészkét vízzel vagy mocsárral körülvett területen (talajon, ha van nádcsomón, zsombékon) építi meg. A formája csészére emlékeztet, amelyet növényekkel bélel ki. Költési ideje március-július. Az átlagban három tojáson mindkét szülő kotlik, ahogy a fészeképítést is közösen végzik. A fiókák korán elkezdenek önállósodni, de repülni csak 5-6 hetes korukra tanulnak meg. A szülők vigyáznak a fiókákra. Ha ragadozó madár jelenik meg, csapatban támadnak rá, a telepen élő többi sirály is segít a szülőknek.

A fajtársak között a kisebb termetűek közé tartozik a dankasirály, akkora lehet, mint egy varjú. Hófehér a begye és a hasa, a háta pedig, mintha egy szép halványszürke kabátkát panyókára vetett volna. Hogy ne legyen unalmas, az egészet lezárja a farktollak és a szárnyvégek feketéje. A fiatalabb egyedek feje is inkább fehér, amelyet karakteressé tesz egy fekete fül-folt. Az idősebb, nászruhás példányok ezzel szemben mintha beledugták volna a fejüket egy vödör barna festékbe, csak a szemük környékét kihagyva. Csőrük és lábuk sötét-piros, a csőre, mint a sirályoknál általában, lekonyuló. Nagy csak remek úszó, de kiválóan is repül.

Tovább a teljes bejegyzéshez
440 Hits
0 hozzászólás

Hazánkban ezt a madarat ismeri mindenki, lakjon bár falun, vagy Budapesten

A 60-as évek végén készült A veréb is madár című, Hintsch György filmet vélhetően már azok sem látták, akik akkoriban születtek, ám biztosan ők is ismerik ezt a mondást. A szókapcsolat jól jellemzi, hogy ellentmondásos a viszonyunk ezzel a madarunkkal. Kedveljük, mert apró, törékeny, mindössze kb. 16 centiméteres, alig 3 dekás, mókás jószág, számtalan irodalmi mű, vers szereplője. Tandori Dezsőről talán még az is tudja, hogy nagy barátja volt a verebeknek, aki művészetében nem annyira járatos. Viszont a verebek sokszor terhünkre vannak, mert nagy tömegben kellemetlen jelenség, különösen városi környezetben.

Ha közvélemény-kutatást tartanék, hogy melyik jelző illik leginkább rá, szerintem toronymagasan a pimasz nyerne. Igen, talán jó ez a jelző, bár e tulajdonsága inkább csak következménye annak, hogy a falánk jószágok, és a városban teljesen hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Tehát, akár a sirályok, megszereznek minden lehetséges, leeső falatot.

Egy európai nagyvárosban történt velem, hogy tavasszal, a kellemes melegben kint reggeliztünk egy étterem teraszán. Arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk lévő, még le nem szedett asztalra odarepül egy veréb, és próbálja megszerezni a vele egy méretű, ott hagyott süteményt. Közben pedig, mint a fotón is látható, a párja őrködik.

Azt tudják, hogy hányat lép egy veréb egy évben? Igen, persze, hogy tudják, mert ezt a találós kérdést ismeri mindenki! Csak az egészen kicsiket lehet vele beugratni. Hiszen mindenki tudja, hogy a verebek nem sétálnak, hanem ugrálnak, és ez a bohókás-játékos mozgás is segít abban, hogy minden esetleges kellemetlenkedésük ellenére is kedveljük őket.

Mert ugye kedveljük?! Remélem, mert rá is szolgál! Kedvessége mellett rovarpusztításával ugyanis hasznos is.

A házi veréb (Passer domesticus) az egyik leggyakoribb madarunk, sőt, egyike a leginkább elterjedt madaraknak a világon, köszönhetően annak, hogy több kontinensen tudatosan betelepítették, ott pedig igen hatékonyan elterjedt. A Közel-Keletről származik, onnan indult világhódító pályafutása. Talán egyedül északon, a tundrán nem találkozunk vele. Szívósságára jellemző, dokumentumok vallanak erről, hogy Angliában verebek fészkeltek egy szénbányában, több mint 500 méterrel a felszín alatt.

Az állomány európai csökkenése nem ma kezdődött, ezzel párhuzamosan mára látványosan megfogyatkozott Budapesten is a verébpopuláció. Talán sokan emlékeznek még arra, amikor az Oktogon, vagy a Vörösmarty tér fái alatt áthaladni azzal a jelentős kockázattal járt, hogy a sétálók fejére vagy a ruhájára pottyantanak az ott hemzsegő verebek. És persze folyamatos volt a csivitelésük is, különösen reggelente és estefelé.

A csökkenés oka, mint sok más madár esetében, hogy az intenzív, egyre fejlettebb termény-betakarítás miatt kevesebb a számukra elérhető táplálék, a fokozott vegyszerhasználat következtében pedig sok egyed elpusztul.

A házi veréb világhódító sikertörténetének egyik oka, hogy évente kétszer-háromszor költ. Megtehetik, hiszen a fiókák tempósan fejlődnek. Két hét alatt kikelnek a kicsik, és alig több mint két héttel később már ki is repülnek, megkezdik önálló életüket.

Hozzájárulhatott a verebek sikeréhez, hogy nem finnyásak és képesek alkalmazkodni. A fiatalabb példányok főként rovarokkal táplálkoznak, az idősebbek inkább növényű eredetű táplálékot fogyasztanak, fű- és gabonafélék magvait.

Hogy néz ki egy házi veréb? Ezt most nem részletezem, mert szerintem nincs olyan felnőtt vagy gyermek, aki ne látott volna verebet, akik nem annyira sokfélék, mint a tehenek. Elegendő tehát csak egyig számolnunk: a tojók és a fiatal egyedek halványbarnák-szürkék, míg a hímek tollazata élénkebb barna, fekete és fehér mintázattal.

Arról viszont szerintem nem mindenki hallott, hogy a verebek párzási és együttélési szokásai igen különösek. A hímek gondosan készülődnek a párzási időszakra, fészket építenek, hívójeleket hallatnak. Eljárják ők is nőbűvölő násztáncukat. Ennek részeként a nőstény közelében elernyesztik, majd kitárják szárnyukat, széttárják farktollaikat, mutogatják a begyüket és büszkén felszegik fejüket.

Mit felel erre a nő? Nos, nem olvad el a gyönyörűségtől azonnal, nem adja könnyen magát. Sőt! Megtámadja a hímet, az pedig visszatámad, megkergeti s nőstényt, sőt több hím veréb támogatja ebben a nászra készülőket, részt vesznek a násztáncos-kergetőzős bemutatóban.

Ez is része annak, hogy a veréb társas lény. Szeret a többiekkel együtt enni, aludni, porban fürdeni, s a párzásra készülés is igazi társasági esemény náluk.

A házi veréb monogám, kis megszorításokkal. A nőstények ugyanis olykor félrelépnek. A hím verebeknek ezért igyekezniük kell, hogy ne csalják meg őket. Ám a hímeket sem kell félteni! Sokszor több partnerük is van, és tart ez mindaddig, míg a párjuk agresszív fellépéssel nem vet ennek véget. A verebeknél is létezik „házibarát”. Sok veréb nem talál párt, ezért nincs saját fészke, viszont beállnak segítőnek más párok mellé. Ha pedig elhullik a tojó, azonnal átveszik a helyét.

A verébfészek gömb alakú, fűszálakból és szénából építik fel és kibélelik tollakkal, a helye pedig általában épületek különböző üregei, esetleg egy fa odva, vagy akár egy gólyafészkek. Egy fészekalj általában négy-öt tojásból áll, a tojások színe fehér, vagy kékes-, zöldesfehér, barna, vagy szürke pöttyökkel. A tojásokon főleg a tojó költ, a kikelt fiókákat viszont mindkét szülő eteti.

A veréb nem vándormadár, sőt a legtöbbjük nem mozdul el nagyobb távolságokra élete során, kitart az otthona közelében.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
1570 Hits
0 hozzászólás

A zergéknél is magasabban él egy szép és hazánkban ritka madár

Magyar neve, hajnal- vagy hajnalpírmadár, tollazatának színére utal. A fehér-szürke tollak közül, mint a hirtelen szétáradó hajnali fények, úgy ragyog ki a válltollak, szárnyfedők és az elsőrendű evezők nagy részének pompás tűzpirosa. Pillangóra emlékeztető, érdekes röptének köszönhetően nevezik még lepke- és pillangómadárnak is. Sokatmondó a latin (Tichodroma muraria, amiben fellelhető a latin murarius „fali”, a görög teikhos „fal” és a dromos „futó” szó), az angol (wallcreeper), vagy a német (Mauerläufer) elnevezése, amely az életmódjáról, elterjedési területéről árulkodik. Falfutó, falmászó, tehát egy madár, amelyik játszi könnyedséggel kapaszkodik meg és halad a sziklafalakon. Szüksége is van erre a képességre, hiszen élete nagy részét magas hegységekben tölti. Megközelíthetetlen bércek, sziklaormok lakója, megtalálható Európában és Ázsiában egyaránt egészen a hóhatárig, szédítő magasságokban is.

Szerencsések a magyar madárrajongók, mert évről évre hazánkban is felbukkan télen néhány példány, általában október és március között. Rövidtávú vonuló, a telet a költőhelyéhez képest alacsonyabb tengerszint feletti magasságokban tölti, de nem utazik messzire, szemben például a vadludakkal vagy a gólyákkal. A hazánkban előforduló példányokról azt tartják, hogy az Alpokban költenek. Azok pillanthatják csak meg, akik tudatosan keresik, vagy éppen jókor vannak jó helyen. Például a Pannonhalmi Apátság vagy az Esztergomi Bazilika épületének oldalában többször megfigyelték már. Látták példányait a Bakonyban bányafalakon, várromokon, épületek falán.

A hajnalmadár tehát a magas hegyek költőfaja, tengerszint szerint 1000 méter feletti (van, hogy 3000 – ez Európában jellemző, vagy 5000 méter magasságban – Ázsiában), függőleges sziklafalakon bukkanhat rá fészkére az, aki képes megközelíteni. Szinte bármilyen magasságban emelkedő sziklafalon megtalálható, ám bizonyos szempontból válogatós. Csak olyan sziklát választ, amelyet a nap egy részében melegítenek a napsugarak és a közelében található forrás vagy vízesés. A nagyon szeles helyeket is kerüli. Leginkább a mészkősziklákat részesíti előnyben, de gneisz, vagy pala anyagú sziklákon is megél.

A hajnalmadár mérete 16-18 centi, kecses alkatú. A tollazata nagy része szürkés színű, olyannyira, hogy amikor gubbaszt, leginkább egy egérre emlékeztet. Lába apró, arányaiban nagy karmokkal, lehetővé téve, hogy biztonsággal kapaszkodjon és szinte rátapadjon, rásimuljon a meredek sziklákra. A két nem külsőre csaknem egyforma, azzal a különbséggel, hogy a tojó torka szürke, míg a hímé fekete, a tojó begye halványszürke, majdnem fehér, míg párja feketébe hajló sötétszürke dolmányt hord. Hangja nem túl erős, négy-öt halvány sípolásból áll egy strófa, a záró hang kicsit mélyebb a többinél.

A hajnalmadárral kapcsolatban számomra érdekesség, hogy a rendszertani besorolása nem egyértelmű. Az nem kétséges, hogy a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozik, ám ezen belül megoszlanak a vélemények, hogy a csuszkafélék (Sittidae) vagy a fakúszok (Certhiidae) családjába sorolható-e, mert mindkettő jellegzetességét magán viseli. A legújabb megfigyelések szerint két, nem karakteresen különböző alfaja van kialakulóban.

Az azonban egyértelmű, hogy mivel táplálkoznak: leginkább rovarokkal, csigákkal, pókokkal, legyekkel. A hegyes, fekete, vékony, lefelé ívelő csőrével a keskeny résekből is kikotorja áldozatát, amelyek a sziklafal réseiben keresnek téli menedéket. Mókás és feltűnő táplálékkeresés közben: ide-oda mászik-repül, szárnyával csapkodva (innen a pillangó-hatás). Az állandó szárnymozgatás arra szolgál, hogy felzavarja nyugalmi helyzetükből a később táplálékul szolgáló rovarokat. Miközben élelmet keres, felforgatja, elkotorja a kisebb köveket, kavicsokat és más akadályokat. A kisebb rovarokat hegyes nyelvével felszúrja és behúzza a torkába. A nagyobbakat feltrancsírozza és csak utána nyeli le.

Szívesen iszik csőrét kitátva, hagyja, hogy felülről a torkába hulljanak a vízcseppek.

Fészkét mohából, gyökérdarabokból, valamint fűszálakból építi és szőrrel, tollakkal, finomabb mohaszálakkal béleli ki. Nagyon gondos fészeképítő, a fészket egy legalább fél méter mély hasadék utolsó harmadában rendezi be többnyire. A tojó viszi a főszerepet a munkálatokban, a hím csak besegít. Az alapos építkezés sokáig is tart, legalább 10-20 napot vesz igénybe.

4-5, fehér alapon piros-fekete pettyezett tojást rak, a pettyek a tojás szélesebb csúcsánál helyezkednek el. A tojó melegíti a költési időszakban a tojásokat, de a fiókákat társával közösen etetik.

Területvédő, csak a fajtaidegen madarakat tűri meg a maga közelében. A fajtársakkal a területért repülés közben a levegőben ádáz harcot vív, amely sokszor komoly sérülésekkel ér véget.

A madarak a dolgos hétköznapokban reggel korán elhagyják fészküket és csak este térnek vissza oda, a téli időszakban ez a fészken kívül töltött idő lerövidül. Az aktivitásba a madarak gyakran iktatnak be nyugalmi és tisztálkodó szakaszokat, ezek azonban rövidek. Szeretnek napfürdőzni, eközben vagy „hasra fekszenek” és kitárják a szárny és farktollazatukat, vagy ülő helyzetben a torkukat, begyüket és hasukat tárják a nap felé. Ilyenkor hátra hajtják fejüket, és a farktollaikra támaszkodnak. Imádnak por- és vízfürdőzni, a hajnalmadarak szeretik a tisztaságot, sőt, ez igen fontos számukra.

Az európai populáció többsége Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban él, sok költőpár található Törökországban is. Európában összesen mintegy 100.000 hajnalmadár költőpár él. Leginkább a növekvő turizmus fenyegeti életterületüket, mivel egyre népszerűbb a kirándulás és a sziklamászás, és így mind többen eljutnak az eddig még érintetlen régiókba.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1061 Hits
1 hozzászólás

Kis segítség apró barátainknak - Pár gondolat a téli madáretetésről

Tavaly télen egy ismerősöm kíváncsiságból kitett otthon a konyhaablakának párkányára pár szem diót, és meglepve tapasztalta, hogy rövid idő elteltével már ott csipegetett egy kedves, színes kismadárka. Kísérletező kedvű, amatőr madármegfigyelő barátom a sikeren felbuzdulva beszerzett egy profibb etetőt és tudatosan kezdte táplálni a környék madarait. „Önző szándékból kezdtem” – válaszolta arra a kérdésemre, hogy jutott eszébe az egész. „Szeretem a madárfotókat, szeretek gyönyörködni a madarakban. Egy nap éppen reggeliztem, amikor odareppent az ablakpárkányomra egy veréb, és elszórakoztatott a megfigyelése. Ekkor jutott eszembe, hogy odacsalogathatnám őket máskor is.” Elmesélte, azóta rendesen utána is olvasott, hogy mit szabad és mit nem, ő ma már teljesen tudatosan odafigyel a madarakra minden télen. Cinkék, rigók, pintyek látogatják az „éttermét” rendszeresen.

Nem csak kutyát vagy macskát tartani, de a madarakat etetni is komoly felelősség. Csak az vágjon bele, aki tudja, hogy ezt rendszeresen folytatni akarja és tudja is. A madarak ugyanis hozzászoknak, hogy az adott helyen táplálékhoz jutnak, és ezért akár messzebbről is visszajárnak. Ha elmarad a táplálék, különösen egy hideg téli éjszakán, az a kisebb madaraknak végzetes lehet. Energia-utánpótlás hiányában hamar kihűlnek. Bár a madarakat nem háziállatként tartjuk, mint például a macskát vagy a hörcsögöt, éppen úgy gondoskodnunk kell róluk, ha már „megszelídítettük” őket. Tehát, ha tudjuk, hogy el fogunk utazni hosszabb időre, és nem tudunk elegendő táplálékot kitenni az etetőre, és nincs senki, aki átvállalja tőlünk a feladatot, akkor idejében kezdjük el csökkenteni a táplálék mennyiségét. Tanítsuk meg madarainknak, hogy a továbbiakban itt már nem számíthatnak eleségre!

A téli etetési időszak általában október végétől április közepéig tart. Sokféle etető létezik, vásárolhatunk is megfelelő eszközöket, de akár magunk is barkácsolhatunk. Az ablaketetők között van például tapadókorongos, de ennél sokkal jobb, ha fixen tudjuk a falhoz rögzíteni, mert a tapadókorongok bármikor elengedhetnek, és az etetőnk lezuhan.

Ha van kertünk, az etető kihelyezésénél azt kell leginkább szem előtt tartanunk, hogy biztonságos helyre tegyük, tehát például a macska egyáltalán ne, vagy csak nehezen tudja megközelíteni, és legyen a közelben olyan bokor vagy fa, ahova át tudnak reppenni a madarak, ha valamitől megriadnak. Nem árt, ha olyan részre helyezzük ki az etetőt, amit könnyen ellenőrizni tudunk, hogy van-e még elegendő táplálék benne. Amennyiben nincs jó rálátásunk, akkor könnyen azt gondolhatjuk – különösen magvak esetén, hogy még tele az etető, miközben már csak a maghéjak kupacolódnak benne.

Megtudtam az ismerősömtől azt is, hogy az etetőket is takarítani kell, ami, megjegyzem, nekem meg sem fordult volna a fejemben. Az egészségtelen, romlott tápláléktól könnyen megfertőződnek a madarak. Különösen esős időben fontos, hogy rendszeresen, hetente legalább kétszer vegyük ki a maradék eleséget, sőt, töröljük át fertőtlenítős vízzel. Ha tálkába tesszük ki a magvakat, akkor fúrjunk az aljukra apró lyukakat, ne álljon meg benne a víz.

Mivel etessük a madarakat? Leegyszerűsítve: zsíros, tápláló élelemmel, ami nem romlik meg könnyen, valamint gyümölcsökkel. Érdemes szem előtt tartanunk, hogy a madarak nem luxusimádók. Nekik teljesen mindegy, hogy olcsó szotyit, vagy méregdrága török mogyorót kapnak. Azt sem fogják méricskélni, hogy egyenletes méretűek-e a szemek. Sőt, számos madár inkább hálás lesz, ha törmelékes kicsit a napraforgómag, mert egyeseknek túl kemény a maghéj, ők csak a már kihullott magdarabkákat tudják felkapkodni. A magvak esetében a legfontosabb: sózott vagy pörkölt magvakat semmiképpen ne tegyünk ki az etetőre!

Jó élelem a zsírszalonna, szalonnabőrke, faggyú, sajt, vagy a kertészetekben, barkácsáruházakban is kapható cinkegolyó. A gyümölcsök közül megfelelő a körte vagy a szőlő is például, de még mindig az alma a legolcsóbb, és mint tudjuk, a madarak nem finnyásak és azt sem bánják, ha nem túl változatos a táplálékuk. Azon meglepődtem, hogy a madarak is szeretik a főtt rizst, a főtt tésztát és a párolt leveszöldségeket, és ezekkel nem is teszünk nekik rosszat.

Ha valaki ennél többet szeretne tudni a témáról, javaslom, keresse föl a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalának vonatkozó almenüjét! Érdemes!

Tovább a teljes bejegyzéshez
900 Hits
0 hozzászólás

Lappantyú, az éjszaka fecskéje

A kiválóan rejtőzködő lappantyút nem könnyű elsőre észrevenni, mert tollazata színe a fa kérgéhez hasonlít. Ráadásul éjjel aktív madárként további nehézségeket okoz megfigyelése. Neve a lappang szóból ered, ugyanis tojásrakáskor a földön készíti el fészkét. Több népnyelvi elnevezése is létezik, így a lappantyúról van szó, ha álomfilkót, bagolyföcskét vagy kecskefejőt említenek. Utóbbi, görög eredetű nevét állítólag még Arisztotelésztől kapta, egy, az akkori pásztorok meséje alapján, miszerint ez a madár azért röpköd éjjel a nyáj körül, mert megissza a kecskék tejét. Valójában természetesen rovarokkal táplálkozik.

Majdnem egész Európában költ, illetve Nyugat- és Közép-Ázsiában is találkozhatunk vele. Közkedvelt helye a nyárfás-borókás területek, dombvidékek, feketefenyvesek. Itt áprilistól szeptemberig él, a hűvösebb idő beköszöntésével Afrikába, a Szaharától délre költözik.

Éjjel indul vadászni, nappal pihen: a földön vagy egy ágon szunyókál. Ilyenkor rábízza magát fedő színezetére, így a ragadozók számára szinte láthatatlan. Puha, szürkésbarna tollazatával teljesen belesimul környezetébe, amikor sziesztázik még közelről megfigyelve is ágdarabnak vagy fakéregnek tűnik. Az álcázást teljes mozdulatlansága és résnyire összehúzott egyébként nagy, fekete – szeme teszi tökéletessé. Tollazata hasonlít a baglyokéhoz, és ugyanazt a célt szolgálja: a puha toll repülés közben halkabb, tehát a madár közeledtét kevésbé jelzi az éjszakai csöndben. Röptében a kakukkal is összetéveszthető alakja és színezete alapján. Testhossza kb. huszonhét centiméter, szárnyfesztávolsága pedig több mint a duplája, akár hatvannégy centi is lehet. A hím és tojó csupán abban különbözik, hogy előbbi szárnyát és faroktollazata két oldalát fehér foltok díszítik.

Piciny csőréről első ránézésre nem is gondolnánk, milyen nagyra képes kinyitni. Öblös szájának felső részén több centiméteres sörték meredeznek, így több rovart is képes fogni egyszerre. Mindezt repülés közben teszi, akár a fecske. Vadászat közben feje szó szerint kettényílik. A lappantyú akkorára tátja csőrét, hogy a száj körüli sörteszőrökkel együtt egy kávéscsészényi rovarcsapdát hoz működésbe. Azok az áldozatok, melyek ilyenkor nem egyből a garatba jutnak, fennakadnak a kétoldali sörtéken. Beéri bármilyen rovarral: hol szúnyograjba száll lakmározni, hogy egyszerre nyeljen le belőlük egy tucatot, máskor magányosan repülő éjjeli bogarakat kap el. Még a nagyobb éjszakai lepkéket is szívesen fogyasztja. Nagyon falánk: egyszer egy lappantyú gyomrában a kutatók majdnem ötszáz szúnyogot találtak.

A lappantyú többféle hangot tud adni, melyek helyzettől függően változnak. Egyedülálló „éneke” egy hosszan elnyúló és egyhangú motorzúgásra hasonlító „berregés”. Akik még hallották a néhai betárcsázós internet hangját, könnyebben el tudják képzelni ez milyen lehet, mert emlékeztet rá. Akár öt percig is eltarthat, csak a hang magassága változik akkor, amikor a madár elfordítja a fejét. Röptében rövid, halk hangokat hallat a tájékozódás érdekében: a kis füttyök visszhangjai alapján észleli a sötétségben a szembejövő akadályokat. Repülés közben egyfajta tapsoláshoz hasonló hangot is produkál. A szárnyát ilyenkor a teste fölött két-háromszor összecsapkodja. Ilyenkor egy kicsit zuhan, aztán az emelkedést követően újra nekilát a tapsolásnak. Ez a lappantyú nászrepülése.

Egy életre választ társat magának. A párok minden évben ugyanarra a költőhelyre térnek vissza. Megérkezésüket követően a hím egyből nászi táncot lejt. Legyezőszerűen szétterpesztett tollakkal repked a tojó felett, bemutatva neki szárnyhegyén és farkán látható fehér foltjait. A „tapsolás” sem maradhat el: hangos szárnycsattogtatásával a nőstény figyelmét szeretné felkelteni. A párzás előtt magasba emelt szárnnyal és terpesztett farktollakkal ér földet.

A tojásokat júniusban sekély talajmélyedésbe rakják a tojók. A szülők sötétben váltják egymást a költésben, hogy mindegyikük megtegye vadászkörét az éj leple alatt. A nappali „műszak” a tojóé. Általában két barnán vagy szürkén pettyezett, halvány krémszínű tojáson üldögél. Tizennyolc napos kotlást követően kelnek ki a fiókák, akik szintén rovarokkal táplálkoznak. Fészküket kicsit több mint két hét után el is hagyják. Ekkor már ők is készek a nagy útra dél felé, melyet akár nyolcszor is megtesznek életükben.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1678 Hits
0 hozzászólás

A holló ötven árnyalata

A hollóhoz számtalan asszociáció, szóláshasonlat és hiedelem kötődik. Valószínűleg azért, mert Földünk egyik legtermetesebb, a verébalakúak rendjébe tartozó madara már az ősidők óta együtt él az emberrel – először hegyvidékes területeken, majd a városiasodással kibővítette lakóhelyét. Területileg a legelterjedtebbnek számít a varjúfélék családjában, leelőzve a csókát, szajkót, szarkát, varjút: Észak-Amerikától Ázsiáig megfigyelhető, egyedül az esőerdők környékén nem találkozhatunk vele.

Egy igen figyelemreméltó madár

Ez a koromfekete szárnyas nagyjából akkora, mint egy csirke, kétszer nagyobb, mint a vele gyakran összekeverhető fajtársa, a varjú. Testhossza 60−70 centiméter, szárnyfesztávolsága másfél méter, míg testtömege elérheti a két kilogrammot is. Erős, vaskos csőre enyhén ívelt, tollazata olykor a napfényben kékesen csillog. Ezt nem színanyag okozza, hanem a tollak szerkezete által előidézett fénytörés. Farktollai ék alakban kerekítettek. Röpte erőteljes, egyenes vonalú, gyakran kering hosszasan kiterjesztett szárnyakkal – a sólymokhoz hasonlóan – a magasban. A földön kimért járás jellemzi. Átlagosan 10−15 évig él, de nyilvántartanak negyvenéves és afölötti egyedeket is. A holló mindenevő. Opportunistának mondható, tápláléka nagyban függ az élőhelyétől és az adott évszaktól. Amellett, hogy gyümölcsöket, bogyókat, gabona magvakat eszik, férgeket, rovarokat kóstol, rágcsálókra is vadászik, egyes madarak tojásait, fiókáit szintén megeszi, illetve szeméttelepek és állati tetemek környékén is felbukkan, ha mást nem talál. Talán éppen ezért nevezi a népnyelv gyászmadárnak.

A hűség mintaképe

Korán párt keres, társát egy életre választja. A hímek udvarlási sikerének záloga a különféle akrobatikus légi bemutatók mellett a táplálékszerzésben rejlik. Fészekrakáskor körültekintő és óvatos, így magas fák koronájára, sziklaszirtekre, villanyoszlopokra kerül a gallyakból, gyökerekből készült költőhely, amelynek helyét rendszerint nem változtatja. A hollók költőpáronként birtokolnak egy-egy területet, ezt illetéktelen betolakodó (akár fajtárs) esetén is erőteljesen védelmezik. Gyakran civakodnak egymással, ám családjuk iránti ragaszkodásukról is tanúbizonyságot tesznek. A tojásrakás már február környékén megkezdődik, három−hét barna pöttyökkel tarkított kékeszöld tojáson kotlik a tojó kb. húsz napon keresztül. A fiókákat mindkét szülő táplálja, kb. negyvennapos korukban repülnek ki először, de még fél évig a szüleikkel maradnak.

Agyas madár

A holló hangja jellegzetes, ismétlődő, mély „klong klong” vagy „krúg krúg”, ám e „károgás” mellett széles hangskálával rendelkezik, így némi emberi tréning után szavakra, akár rövid mondatokra is megtanítható. Emellett csőrcsattogtatással, füttyökkel is kommunikál társaival, valamint nyaka megnyújtásával mélyebb vagy magasabb hanggal szól egy-egy ismerős vagy idegen egyedhez. Tizenöt-harminc különböző hangot képes kiadni. Mindebből is következik, hogy a holló igen intelligens állat. Kimutatták, hogy az összes madárfaj közül a holló rendelkezik a legnagyobb agytérfogattal. Számos megfigyelés bizonyítja tanulékonyságát, problémamegoldó-képességét, fejlett memóriáját és kommunikációját. Ravaszságát és éberségét alátámasztja, hogy olykor kilesi vetélytársai táplálék-rejtekhelyét, és egy óvatlan pillanatban ellopja a másik tartalékát. Olyan is előfordul, hogy megtévesztésképp csak úgy tesz, mintha eldugná az élelmet, de végül máshová rejti zsákmányát.

Tisztelik, vagy tartanak tőle

Kultúrája válogatja, hogy épp fenséges vagy gyűlölt tulajdonságokat, esetleg misztikus történeteket kötnek hozzá. A hollóhoz ébenfekete tollazata, károgó hangja, dögevő szokása miatt Európa-szerte baljós képzetek tapadnak. Például Svédországban vagy Németországban úgy tartották, hogy a hollók a meggyilkolt vagy elkárhozott emberek szellemei. Nálunk is él ez a negatív szellem, rossz ómen, ha felbukkan egy holló, ám más szimbólumként is megjelenik kultúrkörünkben. Gondoljunk csak Hunyadi Mátyás címermadarára vagy a kézzel írott kódexeket, azaz Corvinákat tartalmazó díszes könyvtárára. Innen származik a Corvin előnév is (corvus latinul hollót jelent).

Hírnöki szerepét Görögországban, Tibetben és a viking kultúrában jegyzik. Arany János A londoni Tower hollói is megemlítendők a témában. A monda szerint, amíg hollók laknak a Tower udvarában (akiket gazdag ellátással és szárnymetszéssel marasztalnak gondozóik), addig Angliát nem szállják meg az ellenséges erők. A modern irodalom is számos hollóval kapcsolatos művet jegyez olyan neves alkotóktól, mint Charles Dickens, Edgar Allen Poe vagy J.R.R. Tolkien.

Ha már Mátyás királyról írtam: a magyar irodalomban például Arany Jánoshoz köthető egy ismert, hollóval kapcsolatos vers. Arany Mátyás anyja című művében Szilágyi Erzsébet Prágában raboskodó fiának, Hunyadi Mátyásnak minden lovas futárnál gyorsabban kívánta eljuttatni levelét, és ezzel a madárral kézbesíti üzenetét. Ezért is volt hosszú ideig hazánkban a holló a posta emblémája is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1817 Hits
0 hozzászólás

A magyar papagáj

A gyurgyalag színpompás tollazata napfényben különösen ragyogó. Hasa kékeszöld, dolmánya, feje gesztenyebarna, vállfoltja és torka aranysárga. Nem véletlen, hogy egyik népi elnevezése a magyar papagáj. Van neki persze több neve is, a méhészmadár ezek közül a legismertebb, étlapján ugyanis gyakran szerepel a méh és a darázs. Ezek fogyasztására külön technikája van: addig ütögeti az elkapott fullánkost egy kemény felülethez, míg szúrószerszáma letörik, és a méreganyag jelentős része is távozik az áldozatból. Ami pedig marad, azt a gyurgyalag szervezete feldolgozza. Ellenállóbbak e téren, mint a többi madár. Amikor nem a méhészek életét keseríti, kisebb-nagyobb szitakötőkkel, lepkékkel, sáskákkal is beéri. Ezeket fészkelő helyétől 1-2 km-es körzetben vadássza le. A gyurgyalag a természet kis termetű vadászrepülőgépe. Taktikája a türelmen, gyorsaságon és precizitáson alapul. Stratégiai megfigyelőállása többnyire egy villanydrót, vagy faág, onnan csap le az arra zümmögő peches rovarra.

Tovább a teljes bejegyzéshez
3503 Hits
0 hozzászólás

Madarak a vadasparkban 1.

Sosem gondoltam volna, hogy a Tatai Környezetvédelmi Zrt.-nél ismerem majd meg alaposabban, milyen madarak élnek hazánkban. Pedig így lett, elsősorban két elkötelezett természetvédő szakembernek köszönhetően.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2381 Hits
0 hozzászólás