Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Egy nem madárnak látszó madár: a kivi

 Új-Zélandra sokan úgy gondolnak, mint egy mesebeli természeti paradicsomra. Valóban különleges hely sok szempontból, most ezek közül csak egyet emelek ki, mégpedig a madárvilágot. Új-Zéland egykor a madarak birodalma volt. Ma már ez sajnos egyáltalán nem igaz. Friss hír, hogy Új-Zélandon az év madara lett a bagolypapagáj. A kakapó, e röpképtelen madár mára szinte teljesen kihalt, 1990-ben mindössze 50 példánya élt. Egyedül egy mentőprogramnak köszönheti, hogy mostanra megnégyszereződött az állománya. Sorsa, akár a kivié, mely madár mostani bejegyzésem alanya, jelképezi az Új-Zélandon egykor élt és máig túlélő madarak történetét.

Új-Zéland szigetei kb. 80 millió évvel ezelőtt, a tektonikai mozgások következtében teljesen elszigetelődtek más földrészektől, így a későbbi emlősök nem juthattak el a területére. A természet igen „gazdaságosan” működik, amire nincs szükség, az elsorvad. Mivel Új-Zélandon fölösleges volt a madaraknak repülniük, mert nem kellett a menekülés érdekében a föltől elemelkedniük, egészen egyedülálló fauna alakult itt ki. A kivi őse az Ausztráliából egykoron ide átrepült emu volt. A szárnyuk a zöld szigeteken azonban fokozatosan elcsökevényesedett, majd eltűnt.

Az első drámai változást a röpképtelen madarak életében az ember megjelenése jelentette. A maorik egészen rövid idő alatt kipusztították a moafélék (a legnagyobb testű röpképtelen madár volt akkor a szigeteken) összes faját. A kivik ezt a pusztítást megúszták, köszönhetően éjszakai életmódjuknak és viszonylag kis testüknek. Ami azonban már őket sem hagyta érintetlenül, az a telepesek megjelenése volt a 19 században, akik számos európai állatot hurcoltak be a szigetre, teljesen felborítva ezzel a korábbi ökológiai egyensúlyt. Az egyik drámai hiba a nyulak betelepítése volt, ám leginkább az a módszer jár katasztrofális következményekkel, amelyet a túlszaporulat kezelésére találtak ki. Hermelinekkel és görényekkel gondolták szabályozni a nyulak állományát, ám e ragadozók is igen értelmes lények, ha van könnyebben elejthető préda, nem futnak a gyorsabb után. Azt mondják, Új-Zéland erdei ma ezért csendesek.

A kivifélék a madarak osztályának a struccalakúak rendjébe tartozó család, ahova egy nem és öt faj tartozik, ők az úgynevezett laposmellű futómadarak legkisebb termetű képviselői.

A magyar kivi név a német kiwi átvétele, a maorik nyelvéből származik, hangutánzó szó. A latin neve (Apteryx) a legfontosabb tulajdonságára utal, arra ugyanis, hogy szárnyatlan.

A röpképtelen kivik kifejlett példányai általában 1-4 kilósak, magasságuk pedig 35-65 cm. A tojók nagyobbak, mint a hímek. Gömbölyded testüket szőrhöz hasonló tollazat fedi. Mókás megjelenésének egyik legfőbb oka hosszú csőszerű, egyenes csőre.

Üregekben élnek, a nappal nagy részét ott töltik, éjjel járnak vadászni lárvákat, rovarokat, puhatestűeket kaparnak ki a földből. Életmódjuk megfelel a más földrészeken élő talajlakó éjszakai emlősök életmódjának. A tojó évente egy tojást rak, amelynek mérete szokatlanul nagy, mondhatni hatalmas: tömege a tojó testtömegének 20-25%-a. Körülbelül két hónapig kotlanak, ezt a munkát a kivi család demokratikusan felosztja, a tojó és a hím egyformán kiveszi a részét belőle. A hímeknek erre a célra speciális költőtasakjuk alakult ki. A kivik családban töltik el az egész életüket, amely nagyjából tíz év. A párok mindvégig kitartanak egymás mellett.

Néhány civil szervezet foglalkozik a kivik megmentésével, de jelenleg is nagyobb az esélye annak, hogy a moafélék sorsára jutnak.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1368 Hits
0 hozzászólás

Vigye el a kánya!

Vajon ki ismeri ma ezt a kifejezést? Használja-e még bárki? Töpreng-e manapság azon valaki, hogy honnan ered a szólás? Miért épp a kánya vigye el? Ha belegondolunk, hogy a kánya helyén állhatna még az ördög, vagy a manó, akkor csak egyet tippelhetünk: a kánya nem egy népszerű madár. Nem is csoda, hogy kicsit tartanak tőle, mert eléggé rámenős, dögevő madár. Él olyan faja, amelyet még a keselyűk sem kedvelnek.

Honnan ered maga az elnevezés, és jelent-e bármit is túl azon, hogy a kánya madarat jelöli. A kánya szláv jövevényszó nyelvünkben, több szláv nyelvben is ismert: például a szlovák kaňa, vagy a szlovén kánja. Valószínűleg hangutánzó eredetű, emlékeztet ugyanis a madár vijjogására.

A kányák legszembetűnőbb ismertetőjegye villás farkuk. Természetesen kánya is többféle létezik, hazánkban a leginkább ismert a barna kánya. Nemcsak egész Európában elterjedt, de ismert Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, sőt még Ausztráliában is.

Csőre görbe, karmai kicsik, ám rendkívül élesek. Több szólásunk is megemlékezik arról, hogy ezekkel jobb nem találkozni: Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél; Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk.

Első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik a külseje: tulajdonképpen a barna különböző árnyalatai, ám ha közelebbről megfigyeljük, bámulatosan szép mintázatot mutatnak a tollazat világosabb csíkjai és ívei. Mintha egy vihar hosszúkás esőcseppjei lemosták volna róla a sötétebb barna festéket, majd a szárnytollak végén összegyűlve, csendben lecseppentek volna. Ennél persze sokkal precízebb, leírások olvashatók arról, milyen is a kánya tollazata. Egy divatbemutató moderátora nem tudna olyan részletességgel beszélni egy modell viseletéről, mint az ornitológusok a madarak tollazatáról.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a barna kánya a legkárosabb ragadozóink egyike, nyilván azért, mert nem válogat, bármilyen kisebb emlőst elkap, amelyet alacsonyan repülve meglát, de elragadja a madárfiókákat is. Mégis inkább hulladékot és dögöket keresgél, elgázolt állatokra csap le. Általános nézet, hogy a hazai állomány drasztikus csökkenését a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben éppen a döglött állatok, halak szervezetében felgyülemlett vegyszerek okozták.

Nálunk főleg az ártéri erdők fészkelője. Vonuló, tavasszal, március táján tér vissza Magyarországra telelőhelyéről és októberig marad. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. Fészke jól felismerhető, mert rongyokat és más hulladékot, például műanyag zacskódarabokat, is felhasznál az építéséhez. A fészekalja 2-4 tojásból áll, a fiókák általában egy hónap alatt kelnek ki, és ennél tovább, csaknem két hónapig otthon maradnak.

Hazai állománya 1960-1980 között erősen lecsökkent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) weboldaláról tudható, hogy az elmúlt években közel 123-163 pár élt nálunk.

A vörös kánya, népi nevén villás vagy villás farkú, fecskefarkú kánya nevét onnan kapta, hogy tollazata egy része jellegzetesen vörös, népi nevét pedig hosszú és mélyen villázott farkáról, mely segíti siklás és vitorlázás közben az egyensúlyozásban és a kormányzásban. Főleg repülés közben látványosak a vörös kánya jellegzetes, ujjszerűen elálló evezőtollai.

Táplálkozási szokásaiban, valamint élőhelyválasztásban sokban hasonlít a barna kányára. Különbség köztük, hogy a vörös kánya tartós párkapcsolatban él.

Itthoni állománya az 1970-es évek elejére lényegében összeomlott, 2014-ben az MME információja szerint 9-10 pár fészkelt hazánkban.

Tovább a teljes bejegyzéshez
828 Hits
0 hozzászólás

Ősszel a nyári lúdról

Hosszú évek óta állandó program az életemben, hogy november utolsó szombatját, vagy annak pár óráját a Tatai Vadlúd Sokadalomban töltöm. Nem tudom megunni! Pedig a ludakat bármelyik nap láthatnám, amikor elsétálok az Öreg-tó partján október végétől, november elejétől egészen a következő év februárjáig.

Fotó: Csonka Péter

Minden alkalommal tanulok valami újat ezekről a szerintem különleges madarakról, büszke vagyok arra, hogy sikerült már néhányat élőben a tópartról, teleszkópon át felismernem. Egyik szebb, mint a másik, ám most csak arról a fajról írok, amelyik hazánkban is fészkel, a ludak közül egyedüliként. A neve, nyári lúd, is erre utal. Nem mindig hívták így. Az 1840-es években még rendes lúd néven szerepelt, valamint márciusi lúd néven is ismert volt. Szürke lúdként is említik, mert tollazatának fő színe a szürke, azaz pontosabban a világosszürke. Talán épp ezért nevezik az Alföldön szőke libának.

A lábuk a hússzínűtől egészen a rózsás árnyalatokig többféle lehet. A csőrük hússzínű vagy narancssárga. Ez a legnagyobb termetű európai vadlúd. Hossza kb. 80 cm, szárnyfesztávolsága átlagosan 170 cm, testtömege pedig 2,5-4 kg. Alfaja a 4-5000 éve háziasított házi lúd, így nem csoda, hogy mindkét faj gágog.

A nyári lúd a Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, Európában sokfelé költ, például a Skandináv félszigeten, Izlandon, Írországban és Skóciában, Lengyelországban, a teljesség igénye nélkül. Itt jellemzően egy-egy területen, ám Ázsiában nagy, összefüggő területeken élnek.

Vonuló madár, Közép-Európából szeptember és november között nyugatabbra és délebbre vonul, ezzel egy időben az északon élő példányok szintén délebbre vonulnak, például Norvégiából Svédország déli területeire, vagy Izlandról Skóciába. Hazánkba is érkeznek Oroszországi területekről nyári ludak telelni. A nyári ludak vonuláskor nagy csapatokban járnak, jellegzetes V alakban repülnek.

A vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. Magyarországon a tavak és mocsarak nádasaiban, gyékényeseiben költ. Nem szereti, ha háborgatják. Növényi táplálékkal él, füvet, gabonát, lágy szárú növényeket eszik, de a nagy kedvence a kukorica. Csapatokban járnak a kukoricatarlókra.

A tojó egyedül építi fészkét nagy nádasokba, mindig valami védett, kiemelkedő felületre, a nádszálakat letördelve és egymásra halmozva alakítja ki a költőhelyet, amelyet saját tollaival bélel ki. Sokszor kolóniákban építkeznek, társaságkedvelő madarak. Hűségesek. Az udvarlási szakasz hosszabb ideig tart, az elköteleződés jele, hogy a két madár kórusban gágog. A párok kitartanak egymás mellett életük végéig. Amelyik madár párját veszti, sokszor nem is talál már társat magának.

Az általában 5-6 tojáson a tojó 28 napig kotlik, a tojó és a gúnár egyaránt vezeti a kikelt kislibákat, ivaréretté 2-3 éves korukban válnak. A nyári ludak általában 20 évig élnek.

Egy 2000-ben megjelent tanulmány* megállapításai szerint „Európa nyári lúd állománya mintegy 984.000 példányra tehető, ezen belül Közép-Európában 56.000-os állománya van.” Magyarország 1965. évi fészkelő nyári lúd állományát 250 párra becsülték, 1977-ben már 350-400 pár volt. Az 1980-as évek elején 650-760 pár, 2000. évi fészkelő pár felmérés legalább 2000 párban határozta meg Magyarország fészkelő nyári lúd állományát.

A nyári ludat hazánkban 1954-ben fokozottan védetté nyilvánították, majd a szigorú védelmi intézkedések következtében egyre nagyobb és stabilabb állományúvá vált, ezért 2012-től a szakminisztérium feloldotta védelmét, és vadászhatóvá tette.

 *NYÁRI LÚD (Anser anser) FAJKEZELÉSI TERV MAGYARORSZÁGON MANAGEMENT PLAN FOR GREYLAG GOOSE (Anser anser) IN HUNGARY Faragó Sándor, Kovács Gyula & Hajas Péter Pál Magyar Vízivad Kutató Csoport, Nyugat-magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet

Tovább a teljes bejegyzéshez
559 Hits
0 hozzászólás

A hangja igazi természeti csoda – a karmazsinpirók

 Barátnőm nővérét mindig irigyeltem, igazából egyetlen tanult képessége miatt: mutató és hüvelykujját a szája elé téve, szédítően erős és azt kell, hogy mondjam, dallamos füttyjelet tudott kiadni. Kiskamaszként ámultan néztem föl rá. Ő jutott eszembe a karmazsinpirók (Carpodacus erythrinus) füttynek tűnő énekéről. Messze hangzó, magabiztos, diadalmas, ezeket a fogalmakat idézte föl bennem ez a kis borzas nyakú madárka. Éneke sajátos, nem téveszthető össze más pintyekkel.

Neve mintha tautológia lenne, azaz „…mindent kétszer mond, kétszer mond” (Karinthy Frigyes „Így írtok ti” Ady Endre: Törpe-fejűek)

A karmazsin szanszkrit eredetű szó (’krimdzsa’), amely arab közvetítéssel érkezett hozzánk. Jelentése: kermesztetű. A kermesztetű kisajtolt nedve értékes festékanyag volt. Érdekessége a szónak, hogy van olyan nyelv, amelyben a vöröses színnevet jelöli. Kapcsolódik a karmazsinhoz még az alkörmös dísznövény, más néven az amerikai karmazsinbogyó vagy festőbogyó. E növény bogyóiból egykor ételfestéket és gyógyszert készítettek, külföldön még ma is van, ahol használják a bor színezésére.

A pirókból könnyű arra következtetni, hogy kapcsolódik a pír, piros szóhoz, és a név jelentésének, valamint a madárka színének lehet egymáshoz valami köze. A ’pir’ tőből az ’ók’ képzőből létrejött szó jelentése vörös szőrű, hajú vagy tollú. Mondták emberre, állatra egyaránt. Pirókunkon a tolla miatt rajta is ragadt névként.

Úgy gondolom, mégsem fogalomismétléssel van ez esetben dolgunk, hanem a piros szín pontosításáról. Hogy tehát nem akármilyen pirók szóban forgó kis madarunk, hanem éppen karmazsin, élénk, világos, mint egykor a karmazsin csizmák voltak.

A karmazsinpirókoknál sincs másképpen, mint számos más madárnál, hogy a hímek szép színesek, a tojók, valamint a fiatal példányok jellegtelen barnás színűek. Ez utóbbiak emlékeztetnek a házi verébre, a nem gyakorlott madármegfigyelők akár összetéveszthetik őket.

A hímek feje, torka, begyének nagy része, valamint farktolla erősen vagy enyhén karmazsinpiros. A hímek színe az életkorral változik, az idősödő példányoknál csökken az intenzitása. Érdekes megfigyelés, hogy színüket akkor is elveszítik, ha fogságba kerülnek.

Egész Eurázsiában megtalálható, leginkább vízközelben. Költöző madár, télen délebbre vonul, Kínán keresztül Indiába, Turkesztánon át Perzsiába. Közép-Európába, így hozzánk is eljut. Szereti az olyan terepet, ahol könnyen elrejtőzhet, a bozótosok erre ideálisak. Nem véletlenül kedveli a vízpartokat, hiszen lelkes fogyasztója a fűzbarkának. Nem csak rügyekkel táplálkozik, nem veti meg a növények más részét sem, és hernyókat, bogarakat is fogyaszt.

A párok egész életre kötik össze életüket, és költőhelyükhöz is ragaszkodnak. Fészkükben egyszerre 3-4 tojást láthatunk, a tojó közel két hétig kotlik, a hím a táplálásban segít.

Olvastam, hogy Kamcsatkán különös becsben tartották, mert tavasszal a lazacfogás idején szólal meg először. Úgy tekintenek rá, mint a lazac-szezon hírnökére, és mivel e halnak kiemelt jelentősége van életükben, tisztelik a karmazsinpirókot is.

Hazánkban védett, természetvédelmi értéke 25 ezer forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1360 Hits
0 hozzászólás

Nem, ez nem pingvin!

Egy kisebb társasággal szójátékokat játszottunk nemrég. Az egyik feladat az volt, hogy mindenkinek egy fekete-fehér állatot kellett megneveznie, olyat, amit a körben korábban még nem említett senki. Már túl voltunk a pingvinen, a zebrán, a dalmatán, a szarkán, a borzon, sőt a gyilkos bálnán is, amikor a barátnőm kisfia bedobta az alkát. Mondanom sem kell, volt közöttünk olyan, aki azt sem tudta, hogy madár-e vagy hüllő, vagy miféle lény, ám utánanéztünk, és én meg is kedveltem. Nekem olyan, mintha egy papagájt és egy pingvint kereszteztek volna. El is döntöttem, hogy írok róla, hátha olvasóim közül másnak is újdonság lesz.

Sajnos hazánkban nemhogy nem honos, de még csak látogatóba sem jön ide, mert a tengerek szerelmese, a szárazföld belseje nem érdekli. Ha rákeresnek az interneten, biztosan megtalálják azt az információt, hogy egy példány ennek ellenére eljutott Magyarországra, 1935-ben feljegyezték, hogy látták. Szegény! Novellát lehetne írni arról, vagy még inkább verset, hogyan kerülhetett hozzánk. Ám a történet, bárhogyan is indult, szomorú véget ért, a Magyarországon turistáskodó alka Hajdúböszörményben nekiröpült egy templomtoronynak és elpusztult. Talán egy hajóskapitány hozta magával hosszú tengeri útjáról hazatérve. Lehet, hogy megkedvelte, és nem tudott megválni kis barátjától, kalitkába tette és hazahozta.

Az alka nem is olyan apró, testhossza 40 centi körül van, kicsi, kardszerűen hajlott szárnyát több mint másfélszer ekkorára tudja kiterjeszteni. Olyan, mintha nem is lenne szeme, mert a fején a fekete tollakba beleolvad fekete gombszeme. A torka ragyogó sárga, szinte világít, amikor kitátja csőrét.

Mivel kizárólag tengerparton él, ebből egyértelműen következik, hogy a tenger gyümölcseivel táplálkozik. Leginkább halakat fogyaszt, valamint angolnát, férgeket, csigákat. Az alka kiváló úszó, háromujjú úszólábai segíti ebben.

Telepesen költ, akár például a kormoránok. A párok évente visszatérnek ugyanahhoz a fészkekhez. Leginkább a sziklás partokat kedveli, fészkét sziklafalak üregeibe rakja, bár nem ez a pontos megfogalmazás, mert semmit nem tesz a fészekbe, nem béleli ki, nem rejti el a bejáratát. Egyszerűen a sziklára teszi a tojást, amin több mint egy hónapig kotlik. A hosszú időt egy madár nem bírná, ezért a szülők felváltva melengetik, őrzik a tojást. Az alka évente egyetlen tojást rak. Az alkatojások szépek és többfélék. Az alapszíne lehet bézs, barna, de türkiz is, amelyet sötét foltok tarkítanak művészi elrendezésben.

A kikelt fiókák azonnal teszik a dolgukat, és alig két héttel a születésük után bár bele is vetik magukat a tengerbe, bár a szülői gondoskodást még sokáig nem kell nélkülözniük.

Mondanom sem kell, hogy az alka populációra sincs jó hatással a környezetszennyezés, valamint a halászat. Ez utóbbi részben a halállomány, tehát a táplálék csökkenését eredményezte, de az sem ritka, hogy a halászhálóba gabalyodva pusztul el egy-egy alka.

Tovább a teljes bejegyzéshez
628 Hits
0 hozzászólás

Ők csak tudják, hogy mi a dürgés! Legdrágább madaraink egyike: a túzok

A túzok (Otis tarda) nem kicsi madár, nagyobb a pulykánál. Szárnyfesztávolsága elérheti a 2,5 métert. Tehát ha a túzok szembe áll az IKEA egyik legnagyobb, három személyes Grönlid kanapéjával, és szétterjeszti szárnyait, bőven eléri a bútor két végét, még túl is nyúlik rajta. Jó, jó, ez kicsit abszurd, ám engem mindig foglalkoztat, hogy felfogjuk-e igazán a mértékeket. Talán egy egyszerű hasonlat segítségével könnyebb elképzelni, mennyi az annyi. Ha már méreteknél tartunk: a nősténynél jóval nagyobb a túzokkakas. Magassága közel egy méter, tömege többnyire 15 kiló körül lehet, a túzoklányok ennek kb. a harmadára nőnek.

 Vonul is meg nem is

A pulykahasonlatból kiindulva, arra gondolhatnánk, hogy a túzok inkább a földön szeret helyet változtatni. Nem is tévedünk nagyot. Erős futólába van, és ezt ki is használja. Viszont képes, ha nem is villámgyorsan, de kb. 60 km/órával, kitartóan repülni. A túzok Európa legnagyobb repülni tudó madara. Szüksége is van erre a képességére, mert jellemzően vonuló madár. Igaz, az európai állomány (ami leginkább Közép és Dél-Európát jelenti, Oroszország déli területeit, Portugáliát, Spanyolországot, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát) lényegében állandó, nem költözködik. Csak abban az esetben vonulnak délebbre, például a Balkánra, ha igen kemény tél köszönt rájuk, azaz hosszan hó fedi a táplálékot adó területet. A vonulás inkább az Közép- és Kelet-Ázsiában élő populációra jellemző.

A keleti, ázsiai kapcsolat emléke talán az is, hogy a túzok madárnevünk ótörök jövevényszó. Vannak népnyelvi nevei is: vadpulyka, póka (a pulyka régies alakváltozata), vadpóka, az irodalmi nyelvben még a strucchoz is hasonlították, magyar strucc néven.

Hol és hogyan élnek?

A túzokállomány, egykori vadászhatóságuk miatt és az élőhelyek változásával, valamint, hogy a mezőgazdasági művelés egyre intenzívebbé vált, erősen lecsökkent.

A Keleti-tenger déli partján, Közép- és Kelet-Ázsiában találhatóak még szép számmal, Európában pedig a legtöbb Spanyolországban. A világállomány kétharmada az Ibériai félszigeten él. Magyarország specialitása, hogy nálunk van az európai populáció legnagyobb egybefüggő fészkelőhelye. A Körös–Maros Nemzeti Park területén létrehozott dévaványai túzokrezervátumban, valamint a Hortobágyon található jelentős populáció, és élnek még túzokcsapatok a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten. A múlt század végén az itthon még tömeges túzokállomány mára nagyon lecsökkent, tíz évvel ezelőtt alig másfél ezer példány élt hazánkban.

Nem csak országok vagy földrészek között vonul a túzok, az otthonát, „cserkészbirodalmát” az év során is változtatja. A dürgési időszakban a legkisebb az a terület, amit bejár, mindössze néhány hektár. A szaporodási időszak elmúltával a kakasok csapatokban jelentős távolságokat kóborolnak be, akár több ezer hektárt. Ugyan ezt teszik a fiatal, ivaréretlen példányok és az utódot nem nevelő tyúkok. Ősszel és télen akár 50 kilométeres körzetből mind összegyűlnek egy-egy jó táplálékot nyújtó területre.

Mini struccok?

Nem véletlen, hogy strucchoz is hasonlították és nem pusztán azért, mert jó futó. Kicsit emlékeztetnek egymásra. A túzok nyaka is megnyúlt a testéhez képest és a feje mókásan aránytalan az egész alakhoz viszonyítva.

Engem a vörösesbarna alapszíne a tyúkokra emlékeztet. A hasonlóság ebben persze ki is merül, a túzok tollazata bonyolultabb, fekete és világosabb haránt irányú sávok díszítik. A hasa fehér, a melle világosbarna. Három ujjú lábát hatszögletű pikkelyek borítják. Az igazi különlegessége a kakasok bajsza, ami lényegében fehér dísztollszálakból áll, ami az életkoruk előrehaladtával egyre dúsabbá és hosszabbá válik.

Amit talál, azt eszi, és legszívesebben ott él, ahol többféle eledelt is kínál a természet

Füves pusztákon, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területeken, nagy repce-, gabona- és kukoricatáblákban él. Fészkét ezek közé a termesztett növények közé is rakhatja, dürgőhelynek inkább a réteket, alacsony füves területeket választja. Szereti a változatosságot.

A túzok mindenevő, ám nem eszik meg mindig mindent. Mással táplálkozik a fiatal és az öreg egyed, és mást esznek attól függően, hogy egy-egy évszak mit kínál. Maximálisan alkalmazkodnak a körülményekhez. A kicsik főként ízeltlábúakat esznek, mert kell a növekedéshez az energia, csak később térnek át a növényi táplálékra. A túzok tavasszal vegyesen táplálkozik, nyár elején, amikor gazdag a vegetáció, inkább növényeket eszik, nyár végén megnő étrendjében a rovarok aránya. Állati eredetű táplálékra ekkor azért is van igénye, mert nyáron a teljes tollazatát levedli, és az új létrehozásához sok fehérjére van szüksége. Ősz vége felé, amikor kevesebb a rovar, a növényi táplálék ismét meghatározóvá válik.

A túzok, amikor vonulásra készül, főként rovarokon, bogarakon él, és néhány kisebb emlős is bekerül a menübe. Ismét csak azért, hogy legyen elegendő energiája, ez úttal a repülőúthoz. Ehhez komoly mennyiségű zsírt kell felhalmoznia. A túzok képes arra is, hogy a minőségi táplálékot mennyiségivel váltsa ki, növényekből tehát sokkal nagyobb adagot fogyaszt.

Tudták, hogy a túzok és a repce elválaszthatatlanok? Pontosabban repce nélkül képtelenek lennének áttelelni.

Veszélyes és látványos: a dürgés

A túzok poligám, ám a szaporodás érdekében meg kell küzdenie a többi hímmel. Különböző hangokkal, önmutogató, fenyegető magatartással próbálják megfélemlíteni riválisaikat. A tojóknak tánccal udvarolnak: fejüket hátrahajtják, farktollaikat felmerevítik, szárnyaikat kifordítják, torokzacskójukat felfújják. Ez maga a dürgés.

A tél végi-kora tavaszi, sokszor fizikai sérülésekkel is járó vetélkedést követően a domináns, győztes kakasok április elejétől a nyílt, zavartalan dürgőhelyeken fogadják a tyúkokat. A párzás után a tyúkok egyedül választják ki a fészkek helyét. A fészekalj átlagosan két tojásból áll.

A fiókák 28 nap kotlás után kelnek ki, és bár mintegy 6 hét múlva röpképessé válnak, még hetekig a fészek közelében táplálkoznak, és akár egy évig is ott maradnak még a „mamahotelben”.

Érthető is, hogy óvják a fiókákat a tyúkok, a kicsiknek ugyanis csupán 30 százalékuk éri el az egyéves kort. Még drámaibb a helyzet, ha azt nézzük, hogy a tojók 8-10 évente átlagosan mindössze egy fiókát nevelnek fel sikeresen, röpképessége eléréséig.

Védelemre szorul

Hazánkban idestova 50 éve védett a túzok, természetvédelmi értéke egymillió forint, ami a legmagasabb kategória, kevés madarunk „ér ennyit”. Érthető a figyelem és a védelem, hiszen évszázadok óta fogyatkozó faj. Mivel az egyedszám igen lecsökkent, ma már nem lenne megmenthető a faj pusztán passzív eszközökkel, ezért, akár a rákosi viperának, a túzoknak is létrehoztak egy rezervátumot.

A LIFE Túzokvédelmi Program keretében megvásárolt területen túzokvédő szakemberek dolgoznak. Gyepesítenek, lucernát és a túzok kedvencét, repcét telepítenek. Mesterségesen nevelik a fiókákat. A természetes élőhelyükön meg nem védhető fészekaljakat megmentik, a csibéket felnevelik, és visszajuttatják a természetbe.

A Hortobágyi Nemzeti Parkban madarak, így a túzok védelme érdekében, 80 kilométer hosszan föld alatt vezetik az elektromos vezetékeket, más vezetékekre pedig Firefly-t, azaz „szentjánosbogár” nevű, fluoreszkáló eszközöket szereltek.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1205 Hits
0 hozzászólás

Mindannyian szeretjük a madárfotókat

Soha meg nem unható téma: egyszerűen szeretjük a madarakat. Ennek része a csodálat, ők ugyanis képesek valamire, amit mi csak technikai segítséggel tudhatunk: repülnek. Az emberiség örök vágya ez, szabadon szárnyalni, mint a madarak.

A láthatatlan jelentésen túl van kézzelfoghatóbb oka lankadatlan érdeklődésünknek, a madarak szépek és érdekesek. Még a veréb is. A kicsi és nagy szárnyasok legegyszerűbb tollazatán egyaránt izgalmas részleteket fedezhetünk fel. Egy-egy madár kinézetét leírni nem egyszerű feladat, annyi árnyalat, apró díszcsík vagy pötty gazdagíthatja akár a látszólag egyszínű tollakat.

Mókásak, félelmetesek, káprázatosak, magányosan vagy csapatban élnek, vonulnak, vagy nem költöznek, mi pedig gyönyörködünk bennük. Ezért van az, hogy a róluk készült fotókat is örömmel nézzük meg. Ez lehet a hátterében annak, hogy sokan képesek hosszú órákon át lesben állni, és várni a megfelelő pillanatra. Mert remélik, hogy elkapnak egy-egy soha vissza nem térő villanást, mozdulatot, életképet, amivel bemutathatják saját kitartásukat, leleményességüket, valamint egy-egy madár életét, szépségét. A les általában nem egy kényelmes kempingszék, hanem valamilyen bonyolult álca, ami alá be kell bújni, és mozdulatlanul kell várakozni még akkor is, ha például hangyák futkároznak rajtunk. Vagy a vízben kell álldogálni nyakig merülve, és hiába a neoprén öltözék látszólagos biztonsága, azért a víz hidege egy-két óra elteltével már mindenképpen érződik.

Senki nem szeretnék elriasztani a madárfotózástól, sőt, éppen egy madaras fotóversenyre szeretném felhívni olvasóim figyelmét.

Sok fotóverseny létezik, ismert, nemzetközi seregszemlék komoly díjakkal, ahol talán a legfontosabb, hogy aki azon akár csak említésre kerül, nevet szerez magának. Vannak kisebb, helyi vagy országos versenyek, újak és nagy hagyományúak.

Tavaly indult az a kezdeményezés, amelynek a madarak iránti hódolat kifejezésén túl vállalt szándéka, hogy a Tatai Vadlúd Sokadalomra is felhívja a figyelmet, hogy ne csak november végén essék szó erről a rendkívüli, rangos és immár 20 éves természetvédelmi rendezvényről. A fotópályázatot idén is kiírták, már lehet nevezni. A címe: Envirotis - Madarak fényben és árnyékban – 2020. Minden fontos információ megtalálható a pályázat honlapján. Most csak a legfontosabbakat emelem ki.

Nevezési időszak: 2020. július 20. és szeptember 20. között. Bárki nevezhet, profi és hobbifotós egyaránt.

Fődíj egy 10 alkalmas les-bérlet, amely úgy gondolom, jó kis nyeremény annak, aki lelkes madárfotós. Nem pusztán azért, mert egy-egy les bérlet nem olcsó, hanem különösen azért, mert a lesek többsége már 2021 nyaráig foglalt, lényegében nincs szabad hely.

Közönségdíjat is kiadnak a szervezők. Minden benevezett fotót feltöltenek egy Facebook alkalmazásba, és a fotókra 2020. szeptember 30. és október 31. között lehet szavazni.

Eredményhirdetés a Tatai Vadlúd Sokadalom napján lesz, november 28-án, szombaton, amire már csak azért is érdemes lesz elmenni, mert a legjobb 50 fotót megnézhetik egy kiállításon maguk a szerzők, valamint az érdeklődő közönség, bárki, aki arra jár.

Ne hagyják ki, pályázzanak!

Tovább a teljes bejegyzéshez
975 Hits
0 hozzászólás

Neved legyen: ökörszem

 A madarak tulajdonságáról, kinézetéről, szokásairól igen sokat elmond nevük – akár a tudományos név, akár az általánosan használt magyar megnevezés és különösen a népi nevek. Nincs ez másképpen az ökörszemnél sem. A latin szaknyelvi Troglodytes troglodytes jelentése üreglakó, ami egyértelműen jelzi, ez a kis madár szívesen fészkel üregekben, sziklavájatokban, fák odvában.

 A magyar ökörszem valószínűleg tükörfordítással jött létre a német Ochsenäugleinből, több más nyelvben is ez az elnevezése. Egyértelmű, hogy a név a madár méretére utal. Erre az igen markáns jellemzőjére más elnevezései is alapoznak. Hívták diómadárnak, a kedvencem pedig a Turkesztánban használatos „egy falat” jelentésű neve.

Az örökszem feltűnő tulajdonsága a hihetetlen mozgékonysága is, nem véletlen, hogy Erdélyben a ficánkol igéből képzett szóval, ficánkának nevezik.

A világon sokfelé találkozhatunk ökörszemmel, így Európában mindenütt, Északnyugat-Afrikában, Észak-Amerikában valamint Ázsia nagy részén is. Leginkább a hegyvidéket, az erdőket és víz közeli területeket, a patakpartokat kedveli, így hazánkban főként északon és a nyugati országrészben él. Télen gyakrabban láthatjuk, mert lehúzódik a hegyekből, és még a településekre is ellátogat.

Hazánk, sőt Európa egyik legkisebb madara, nincs akkora, mint egy kicsi Túró Rudi. Mindössze 9 centis, tömege még ennyi sincs, általában 6-8 gramm mindössze. Kinézetre hasonlít a verébre. Barnás kis gömböcske, némi rozsdás árnyalattal. Apró, sűrű keresztcsíkok díszítik tollazatát. A farktollait szinte mindig felcsapja, így még kerekdedebbnek látszik. Csőröcskéje picit ívelt és tűhegyes.

Ki sem néznék termetéből erős hangocskáját. A hím olykor 90 decibellel zengeti énekét, ami akkora zajt jelent, mint egy gyerekekkel zsúfolásig telt játszóház hangkavalkádja. Ennek ellenére kellemes az éneke. Váltakozó, tisztán csengő szólamokból áll, a vége felé elhalkuló trillává alakul, amit mintegy refrénként megismétel. Hallgassák meg, kedves élmény! Mondják, hogy a kanári dalára emlékeztet.

Röpte egyenes vonalú, ám mivel szárnya kerek és rövid, nem nagyon indulhat hosszabb távolságokra, inkább ugrándozik, akárcsak a veréb. A szárnyait leginkább a bokrok közötti nagyobb távolság leküzdésére alkalmazza, hogy minél gyorsabban fedezékbe jusson. Mivel picike és szárnyfesztávolsága sem nagy, képes a legsűrűbb bokrok között is villámgyorsan repülni. Táplálékát is itt keresi, valamint az avarban. Bábokat, petéket, pókokat, kisebb rovarokat szedeget. Télen apróbb magvakat is fogyaszt.

Évente kétszer költ a tavasz és nyárvége közötti időszakban. Talán saját alkatából ihletett kerekded vagy ovális fészkét növényi részekből építi, és puhára béleli mohával, tollakkal. Bár maga az építmény zárt, ám a „kapuja” viszonylag nagy, különlegessége pedig, hogy a madárka épít elé egy lépcsőt, vagy inkább kapaszkodót, egy ágat vagy kicsi lécet, innen eteti aztán a fiókákat. A fészkét mindig védett, nehezen észrevehető helyre építi, partoldalba, sűrű bokrokba, folyondárok indái közé, csupa olyan terepre, ami a nála nagyobb ellenségeinek nehezen megközelíthető. A fészket a hím egyedül rakja, ám rögtön kettőt, hármat is, amelyek közül a tojó választ. A fészekalja általában 6-8 fehér, helyenként piros pöttyökkel szórt tojás. A kotlási idő rövid, 14-16 nap és az utódok ugyanennyi idő alatt nőnek fel és röpülnek ki. Mindkét szülő részt vesz az etetésükben.

Nemrég írtam a madárbarát kertről. Nos, az sem lehetetlen, hogy kertünket egy ökörszem látogassa, ám ehhez ökörszembarát etetőt kell építenünk. Hogy ez pontosan milyen, arról részletesen olvashatnak a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalán. Most csak annyit, hogy ehhez bokrok között kell a talajetetőt elhelyeznünk, hiszen ennek a madárkának ez a természetes közege.

Az ökörszem Magyarországon védett, eszmei értéke 25.000,- forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1429 Hits
0 hozzászólás

Minél természetesebb, annál jobb – a madárbarát kert legfőbb titka

 Ha megkérdezték volna tőlem pár éve, milyen egy madárbarát kert, azt mondtam volna, hogy olyan, ahol télen kitesznek egy etetőt, nyáron pedig a kút mellett hagynak egy vízzel teli vödröt. Valamint nem tartanak macskát!

 Ma már persze tudom, hogy ez igen felületes és naiv elképzelés volt. A változást két dolog indította el bennem. Részben megismertem a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület madárbarát kert programját, amelyik szerintem nagyon sokakat ösztönzött már arra, hogy átgondolják, mit tehetnek a környezetükben élő madarakért. Úgy is fogalmazhatok, hogy szerencsére divat lett a madármegfigyelés. Magánembereken kívül sok iskola, óvoda, intézmény, sőt önkormányzat alakítja ki, vagy formálja át udvarát, kertjét, parkját azért, hogy kicsit megkönnyítse madaraink életét. Igazi nyertes-nyertes helyzet! Kis törődéssel a madarak jól érzik magukat környezetünkben, jut számukra táplálék, biztonságos ivóhely. Mi pedig nem csak gyönyörködhetünk bennük, de kertünk is hasznát látja, mert tollas barátaink szorgosan karbantartják növényeinket azzal, hogy pusztítják a rovarokat.

 A másik inspiráció egy személyes élményem volt. Egykori gimnáziumi osztályomból sokan találkozunk egymással viszonylag rendszeresen, legalább évente egyszer. Egy kora nyári összejövetelre az egyik osztálytársam meghívott minket leányfalui kertjébe. Akkor tudtam csak meg róla, sok-sok év után, hogy szenvedélye a madarászat. Szép idő volt, így a teraszon ültünk le, egy hatalmas szelídgesztenyefa árnyékába. Már ezen is elcsodálkoztam, azt hittem, hogy a szelídgesztenye csak Sopron és Pécs környékén él meg hazánkban.

 A vizuális ingereket általában gyorsan feldolgozom, így meglepődtem magamon, hogy hosszabb időre teljesen belefeledkeztem a kert látványába. Rendezett volt, mégis olyan, mintha minden csak úgy magától nőtt volna. Mint kiderült, a kert igen komoly tudatosság és persze sok-sok év munkájának eredménye. Így lett ember-, madár- és természetbarát. Péter, az osztálytársam, örömmel vezetett körbe, és ez a kis séta egyben egy gyorstalpaló képzés lett.

 A teraszról el sem indultunk, máris megtudtam, hogy mi a legfontosabb: az itató. Sokféle kialakítása lehet, akár egy lapos, nem könnyen boruló tál megteszi, ha a vizét rendszeresen frissítjük, és az edényt időről időre megtisztítjuk. Egy ilyen tálkát jó, ha egy macskák és egyéb, kis ragadozók számára nem megközelíthető magas tárgyon (asztalon, kivágott fa otthagyott törzsén…) tesszük elérhetővé, és telepítsünk körbe növényeket, hogy alulról se tudjanak felkapaszkodni.

 Lehet a madáritató hely egy medence vagy tavacska, ezeknél is fontos, ha nincs átfolyásuk, cserélnünk kell bennük a vizet időről időre. Olyan részletekre is kitért Péter, hogy érdemes az ivóhely kialakításánál kicsit a madarak szemével látnunk. Mi mindenre kell gondolnunk? Legyen könnyen átlátható a terep, hogy idejében tudjanak menekülni, ha valamely veszély fenyeget. Legyen a közelben néhány magasabb bokor, ahol megpihenhetnek, megszárítkozhatnak, mert vizes tollazattal nem tudnak messzebbre repülni. Ha nagyobb vízfelületünk van, gondoskodjuk arról, hogy legyen sekélyebb része, és a mélyebb részeken is alakítsunk ki kiálló pihenőket – egy követ, faágat...

 Megtudtam azt is, hogy a vizet a madarak nem csak inni szeretik, de a tollazatuk tisztántartáshoz is szükségük van rá.

 Hol vannak a madáretetők? – kérdeztem. Egyetlen etetőt szoktam kitenni télen az emeleti ablakba, azt is csak azért, hogy közelről gyönyörködhessek az odalátogató rigókban, cinkékben – válaszolta az osztálytársam. Az egész kert maga az etető. – folytatta nevetve. Látod, nálam nincs olyan gyepszőnyeg, mint a futballpályákon, így persze a munka is kevesebb vele – de biztos, hogy sokaknak kevésbé tetszik. Nem nyírom kéthetente, és ha visszavágom, akkor sem túl rövidre. Szeretem nézni, hogy rigók és vörösbegyek kutatnak benne giliszták, csigák és egyéb finomságok után. A kert egyik sarkában és a bokrok alatt a lehulló lombot is meghagyom. Van néhány szép napraforgóm a kertben, sosem gyűjtöm be a termést, kint hagyom a tányért, onnan szépen kiszedegetik a madarak a szotyit. Sokféle bokrot ültettem az évek során, csupa ehető termésűt, kökényt, bodzát, somot, galagonyát, tűztövist. Ezek azért is hasznosak, mert sok madár fészkelőhelyet tud kialakítani bent, a sűrű ágak biztonságában. A madár könnyen bejut, de egy macskának küzdelmes lenne. Ehető a madaraknak a vadszőlő is, amit a garázs oldalára futattam fel. Szerencsére szép nagy a kert, így több gyümölcsfám is van, ha lepotyog a termés, sokat lent hagyok a földön.

Imádom a harkályokat, ezért hagytam meg az egyik kiszáradt fa törzsét több méter magasra.

Azért azt hozzáteszem, hogy eleinte az egyik szomszédom nem volt túl lelkes. Attól tartott, hogy elszaporodnak nálam a rovarok, és ebből az ő kertjének kára lesz, ha nem nyírom a füvet, akkor nála megjelennek a gyomnövények, és ezzel tönkrevágom a gyönyörű gyepét. Szerencsére rájött, hogy ez felesleges aggodalmaskodás volt a részéről. Eleinte nekem is szokatlan volt, hogy szinte állandó zsivaj van a kertben, de én imádom. Tele van élettel a környezetem! Mindig történik valami. Itt élünk a település közepén, és olyan, mintha az erdőben lenne az otthonunk.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1229 Hits
0 hozzászólás

Madarat nem csak tolláról, hangjáról is felismerni. Ki hallotta már a Serinus serinust csicseregni?

 A tavasz biztos jele a szikrázó fények, a harsány zöldek, a tarka színek, a bódító illatok mellett, hogy a madarak szédítő dalolásba, csicsergésbe, búgásba, trillázásba kezdenek. Hihetetlen lendülettel hívják fel magukra a figyelmet – gyakran épp párkeresőben. Bizonyos napszakokban olyan erővel csivitelnek, hogy az vetekszik a szomszéd fűnyírójával. Ilyenkor egyetlen lehetséges megoldás, hogy nem bosszankodunk, hanem kedves háttérzajként hallgatjuk a dal-zajt. Egy idő után természetessé válik, mint a déli tájakon a kabócák órákig szóló hegedülése.

 

A járványhelyzet miatt – igaz, egyre lazulnak a kijárási korlátozás szabályai – többen és több időt töltünk a számítógép, laptop, tablet előtt, vagy használjuk okostelefonunkat. Az Eurostat adatai szerint hazánkban elsősorban a közösségi média elérése érdekében fizetünk elő az internetre, az uniós átlagnál egyharmaddal többen használjuk ezeket a kapcsolatrendszereket. A felmérések sok érdekességet elárulnak, hol menyien vásárolnak a neten, intéznek-e hivatalos ügyeket. Olyan információra viszont még nem bukkantam, hányan keresnek rá madárhangokra. Így nem tudhatom, a lakosság hány százalékához tartozom azzal, hogy amikor egy madárról olvasok, vagy látom a fotóját, a hangját is meghallgatom. Akinek ez nem szokása, javaslom, próbálja ki! Ezzel gazdagodik a „természetismerete”, így amikor sétál a szabadban, erdőn, mezőn, netán a saját kertéjben pihen vagy dolgozik, felismeri, hogy épp melyik madár dalol. Sokan használják a dalfelismerő appokat, amely egy ismeretlen szám néhány üteméből megmondja, mit hallgatunk. Ilyen applikáció madárhangokra is van. Érdemes próbálkozni!

 Különösen annak, aki ismeri a csicsörke gyors csicsergését, egyértelmű, honnan kaphatta nevét. Vannak, akik szerint olyan a hangja, mintha kis üvegdarabkákat csörgetnének.

 Kicsoda-micsoda ez a csicsörke túl azon, hogy a pintyfélék családjába tartozik? Tudható róla például, hogy az egyik legkisebb az európai pintyek között. Ez a zöld tavaszi ágakon élénk színfoltként virító madárka kora tavasztól október végéig látható hazánkban, ritkán, néhány példány át is telel. A 19 század előtt nálunk még ismeretlen faj eredeti otthona Észak-Afrika, de ma szinte egész Európában megtaláljuk. A kontinenst dél felől hódította meg, egészen északra nem is vonul, legfeljebb Svédország déli területéig repül. A Brit-szigeteken sem találkoztak még vele. A bozótos, cserjés területeket kedveli, legyen ez ligetes erdők szélén, vagy akár egy városi parkban, fasorban, kertben, netán temetőkben. Szereti az örökzöldeket, amelyek nyilván természetes, déli otthonára emlékeztetik. Nálunk leginkább a Balaton-felvidéken él, az ottani mandulaligetek és levendulások miatt.

 A csicsörke kicsike, maximum 12 centis, sárgás tollazatú, sötéten sávozott madárka. A legfeltűnőbb egészen bizonyosan a hímek rikító citromsárga feje. A fiatal példányok és a nőstények nem ennyire színesek. A tojó sűrűbben sávozott, tollazata alul szürkés, felül barnás. Csőrük rövid, tompa és kúpos, kiválóan segíti őket a táplálkozásban, amely leginkább apró magvakból áll. Nem válogatós, legyen bár kerti vagy gyomnövény magja, szívesen elfogyasztja akár a földről. Hasznos madárka, sok gyom, köztük a parlagfű, magját elpusztítja, így gátolva ezek túlszaporodását.

 Aki kicsit is érdeklődik a madarak iránt, tudja, nászi időszakban sok faj különleges produkciókat mutat be. A csicsörke hímek például ilyenkor kitartóan énekelnek, csapkodnak a szárnyukkal, és hullámzó röptükkel hívják fel magukra a figyelmet. Nászrepüléskor merőlegesen magasra szállnak, majd körözve ereszkednek alá, denevérként kiterjesztett szárnyakkal. A hím párja mellett marad végig, a fészeképítésbe azonban nem avatkozik bele. Az apró, csészeszerű költőhelyet a tojó egy fa ágára, ágvillájába építi, legalább egy méter magasságban a földtől. A vázat gyökerekből, fűszálakból alkotja meg, és tollakkal vagy a sokunk által nem különösebben kedvelt nyárfapelyhekkel béleli ki. A 4-5 tojáson is csak a tojó kotlik, de a hím a táplálja, őrzi őt, és – nem fogják kitalálni – énekel. A fiókák közel két hét után kelnek ki és körülbelül ugyanennyi időt töltenek még a fészekben.

 Nézzenek körül alaposan, amikor sétálnak, talán megpillantanak egy példányt, hiszen ilyenkor, ha nem is sokan (összesen maximum 200 ezer egyed), de itt élnek a közvetlen környezetünkben.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1372 Hits
0 hozzászólás

Iszik, mint a gödény - Nem, nem az alkoholizmusról lesz szó!

A címben szereplő szólást mindenki ismeri, de azt vajon tudják-e, hogy a gödény és a pelikán egy és ugyanazon vízimadár két neve.

Mondd a neved, megmondom ki vagy!

Tulajdonnevekre talán igaz, de legalább érdekes játékra ad lehetőséget, hogy következtetni lehet a névből a személyiségre. Köznevekre persze ez egyáltalán nem érvényes. Hogy mennyire nem, azt érzékelteti, hogy blogom tárgyának két megnevezése alapján egészen más „személyiségre” következtethetünk. A gödényről ismeretlenül azt gondolhatnánk, hogy egy csúnya, bajkeverő. Talán a szólás miatt, egy iszákos madár, lássuk be, nem túlságosan vonzó. Vagy talán azért, mert nagyon hasonló hangzásában a görényhez, amelyik szintén nem a legkedveltebb kisállat. Pedig a név forrása ugyan az az ótörök „kutan”, mint az arisztokratikus hattyúnak.

A pelikánról viszont szerintem csak pozitív asszociáció jutnak eszünkbe. Pedig a név eredeti nem török, hanem görög, azaz ógörög, a hangutánzó szó, jelentése, a fejszével vág „pelekaó”, szintén nem túl elegáns. Sőt, inkább brutális. Mégis más a hangzása. Nem?

Bámulatos a nyelv – szerintem gödény-pelikánunk kettősségét szépen jelzi a két megnevezés – az egyik a hatalmas, nagytorkú, a másik a legendás önfeláldozó.

A legendák madara

Nekem nagyon tetszik a pelikán, nem csak különleges, kissé mókás megjelenése miatt, hanem szépek a hozzá kapcsolódó legendák, szimbólumok.

A pelikán az Ószövetségben elpusztult városok lakójaként magányos, ezzel a nép elhagyatottságát jelképezi. (Szof 2,14) – „És nyájak heverésznek bensejében, mindenféle állatok serege: pelikán és sündisznó hálnak párkányain, az ablakban azoknak szava hangzik, a küszöbön omladék lészen, mert lefosztatott a czédrus.”

A Zsoltárok könyvében a Bűnbánó imában olvashatjuk: „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz, olyanná lettem, mint bagoly a romokon” (Zsolt. 102:7).

A pelikán a fiókáit a visszaöklendezett, félig megemésztett táplálékkal eteti a csőre alatti bőrzsákból, így alakulhatott ki az a legenda, hogy a pelikán a saját vérével, húsával táplálja fiait.

Magányossága és ez a fiókái iránti, amúgy félreértett, különleges szeretete miatt, valamint mert jelképezte a szenvedést, a vér árán való megváltást, korán Krisztus-jelképpé lett. Aquinói Szent Tamásnak az oltáriszentséghez szóló énekében, az Adoro te devote himnuszban szerepel e sor: „Kegyes pelikánom, Uram Jézusom”.

A kereszten gyakran látható egy pelikán a fészkében, a református templomokban a pelikán ábrázolását általában a szószék fölött találjuk. Gyakran szerepel az egyházi heraldikában kelyheken, úrasztali kannákon, oltárokon, ikonokon is.

Profánabb ábrázolása sem ritka. Ma már ritkán írunk kézzel, de nem volt ez mindig így. Pár évtizede még sokaknak ismerős volt a Pelikán tinta. A márka névválasztása ugyancsak arra a legendára épített, hogy a pelikán vérével táplálja kicsinyeit.

Itthon ma már szinte csak állatkertben látható

Két pelikánfaj, a rózsás és a borzas pelikán hazánkban is élt és költött egykoron, még a 19. században is. Ma már csak ritka kóborlóként tűnik fel, ennek oka, hogy megszűnt minden olyan élőhelye, ahol jól érezte magát. Az elmúlt fél évszázadban összesen csak kb. húsz alkalommal figyelték meg, leggyakrabban a Velencei-tónál, a Kis-Balatonon és a Fertő tónál. Állítólag tíz évvel ezelőtt még a Duna budapesti szakaszán is láttak egy példányt – olvashatjuk a Magyar Madártani Intézet weboldalán.

A borzas gödény Délkelet-Európában és Ázsiában él, szereti a nagy kiterjedésű, vizes élőhelyeket. Tekintettel impozáns méreteire, ezen nagyon nem csodálkozunk. Nem beszélve arról, hogy akár például a kormorán, csoportosan fészkel, már emiatt is nagy területre van szükségük.

A rózsás gödény élőhelye Eurázsia és Afrika halban gazdag mocsarai és nagy folyók deltatorkolatai. Az európai populáció a telet Afrikában, többnyire a Nílus völgyében tölti.

Nem kicsi madár!

A borzas gödény a legnagyobb pelikánfaj, testhossza közel két méter, súlya több mint 10 kiló, a szárnyfesztávolsága pedig kifejezetten impozáns: csaknem 3,5 méter (egy kisebb autó hossza!). És még néhány érdekes szám: a pelikánok akár 5000 kilométeren keresztül tudnak repülni megállás nélkül, mintegy 60 kilométer/órás sebességgel.

Még ennél is lenyűgözőbb a 25-50 centiméteres, felső káváján kampós csőrük alatti, jellegzetes torokzacskójuk befogadóképessége. Ez ugyanis lehet akár 13 liter is! Hát ezért mondják, hogy iszik, mint a gödény! J

Csontjai levegővel teltek, bőre alatt légzsákok helyezkednek el, nem képes tehát a víz alá bukni, ezért van szüksége a bőrzsákra. Ez a torokzacskó a táplálékszerzésben segíti. A nagy „toka” egyben gondot is jelent a gödénynek. A halakkal együtt rengeteg vizet is összegyűjt, amitől meg kell szabadulnia a zsákmányszerzés után. Ilyenkor viszont az élelmes és falánk sirályok kíméletlenül lecsapnak, és igyekeznek elorozni a kiömlő vízzel néha kicsúszó halakat.

Úgy a rózsás, mint közeli rokona, a borzas gödény, ha csak teheti, szívesen halászik csoportban. Sorban úszva terelik ki a halakat a sekély parti víz felé, ott pedig könnyedén belapátolják őket torokzacskóikba. Ez igazi, alakzatban végrehajtott csapatmunka, még a merítést is egyszerre végzik. A zsákmányt a pelikán egyben nyeli le, általában 1, maximum 2 kilós halakat.

Gödénylakótelep

A pelikánok általában évente váltják párjaikat. A tojók kegyeiért a hímek évente megküzdenek. Egy-egy menyasszonyjelölt körül több hím tolong és párbajt vívnak egymással.

A pelikánok telepekben fészkelnek. Fészeképítésük nagyon eltérő, egyes fajnál csak egy mélyedésből áll, más fajoknál ágakból és levelekből áll. Fészekaljuk általában két tojásból áll, melyet egy hónap alatt kiköltenek. A fiókák lassan fejlődnek, csak egy hónaposan kezdenek tollasodni.

A gödények életmódja sokban hasonlít a kormoránokéra. A fiókák idővel elhagyják a fészket és kis csoportokban élnek. A szülők ide visszajárva etetik fiókáikat. A költés végére sajnos a sok ürülékükkel szinte a felismerhetetlenségig lepusztítják fészkeiket és azok közvetlen környezetét.

A halgazdaságok környékén sosem volt kedvelt a gödény, mert sok halk bánta. Manapság, amikor csak egy-egy példány bukkan fel, más a helyzet, nem jelent akkora veszélyt, így nem is üldözik, ezért védelmet sem igényel. Akinek abban a különös szerencsében lenne része, hogy itthon szabadon lát egy példányt, mindenképpen fotózza le, mert nem biztos, hogy lesz rá máskor is alkalma.

Normal 0 21 false false false EN-GB X-NONE X-NONE

A címben szereplő szólást mindenki ismeri, de azt vajon tudják-e, hogy a gödény és a pelikán egy és ugyanazon vízimadár két neve.

Mondd a neved, megmondom ki vagy!

Tulajdonnevekre talán igaz, de legalább érdekes játékra ad lehetőséget, hogy következtetni lehet a névből a személyiségre. Köznevekre persze ez egyáltalán nem érvényes. Hogy mennyire nem, azt érzékelteti, hogy blogom tárgyának két megnevezése alapján egészen más „személyiségre” következtethetünk. A gödényről ismeretlenül azt gondolhatnánk, hogy egy csúnya, bajkeverő. Talán a szólás miatt, egy iszákos madár, lássuk be, nem túlságosan vonzó. Vagy talán azért, mert nagyon hasonló hangzásában a görényhez, amelyik szintén nem a legkedveltebb kisállat. Pedig a név forrása ugyan az az ótörök „kutan”, mint az arisztokratikus hattyúnak.

A pelikánról viszont szerintem csak pozitív asszociáció jutnak eszünkbe. Pedig a név eredeti nem török, hanem görög, azaz ógörög, a hangutánzó szó, jelentése, a fejszével vág „pelekaó”, szintén nem túl elegáns. Sőt, inkább brutális. Mégis más a hangzása. Nem?

Bámulatos a nyelv – szerintem gödény-pelikánunk kettősségét szépen jelzi a két megnevezés – az egyik a hatalmas, nagytorkú, a másik a legendás önfeláldozó.

A legendák madara

Nekem nagyon tetszik a pelikán, nem csak különleges, kissé mókás megjelenése miatt, hanem szépek a hozzá kapcsolódó legendák, szimbólumok.

A pelikán az Ószövetségben elpusztult városok lakójaként magányos, ezzel a nép elhagyatottságát jelképezi. (Szof 2,14) – „És nyájak heverésznek bensejében, mindenféle állatok serege: pelikán és sündisznó hálnak párkányain, az ablakban azoknak szava hangzik, a küszöbön omladék lészen, mert lefosztatott a czédrus.”

A Zsoltárok könyvében a Bűnbánó imában olvashatjuk: „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz, olyanná lettem, mint bagoly a romokon” (Zsolt. 102:7).

A pelikán a fiókáit a visszaöklendezett, félig megemésztett táplálékkal eteti a csőre alatti bőrzsákból, így alakulhatott ki az a legenda, hogy a pelikán a saját vérével, húsával táplálja fiait.

Magányossága és ez a fiókái iránti, amúgy félreértett, különleges szeretete miatt, valamint mert jelképezte a szenvedést, a vér árán való megváltást, korán Krisztus-jelképpé lett. Aquinói Szent Tamásnak az oltáriszentséghez szóló énekében, az Adoro te devote himnuszban szerepel e sor: „Kegyes pelikánom, Uram Jézusom”.

A kereszten gyakran látható egy pelikán a fészkében, a református templomokban a pelikán ábrázolását általában a szószék fölött találjuk. Gyakran szerepel az egyházi heraldikában kelyheken, úrasztali kannákon, oltárokon, ikonokon is.

Profánabb ábrázolása sem ritka. Ma már ritkán írunk kézzel, de nem volt ez mindig így. Pár évtizede még sokaknak ismerős volt a Pelikán tinta. A márka névválasztása ugyancsak arra a legendára épített, hogy a pelikán vérével táplálja kicsinyeit.

Itthon ma már szinte csak állatkertben látható

Két pelikánfaj, a rózsás és a borzas pelikán hazánkban is élt és költött egykoron, még a 19. században is. Ma már csak ritka kóborlóként tűnik fel, ennek oka, hogy megszűnt minden olyan élőhelye, ahol jól érezte magát. Az elmúlt fél évszázadban összesen csak kb. húsz alkalommal figyelték meg, leggyakrabban a Velencei-tónál, a Kis-Balatonon és a Fertő tónál. Állítólag tíz évvel ezelőtt még a Duna budapesti szakaszán is láttak egy példányt – olvashatjuk a Magyar Madártani Intézet weboldalán.

A borzas gödény Délkelet-Európában és Ázsiában él, szereti a nagy kiterjedésű, vizes élőhelyeket. Tekintettel impozáns méreteire, ezen nagyon nem csodálkozunk. Nem beszélve arról, hogy akár például a kormorán, csoportosan fészkel, már emiatt is nagy területre van szükségük.

A rózsás gödény élőhelye Eurázsia és Afrika halban gazdag mocsarai és nagy folyók deltatorkolatai. Az európai populáció a telet Afrikában, többnyire a Nílus völgyében tölti.

Nem kicsi madár!

A borzas gödény a legnagyobb pelikánfaj, testhossza közel két méter, súlya több mint 10 kiló, a szárnyfesztávolsága pedig kifejezetten impozáns: csaknem 3,5 méter (egy kisebb autó hossza!). És még néhány érdekes szám: a pelikánok akár 5000 kilométeren keresztül tudnak repülni megállás nélkül, mintegy 60 kilométer/órás sebességgel.

Még ennél is lenyűgözőbb a 25-50 centiméteres, felső káváján kampós csőrük alatti, jellegzetes torokzacskójuk befogadóképessége. Ez ugyanis lehet akár 13 liter is! Hát ezért mondják, hogy iszik, mint a gödény! J

Csontjai levegővel teltek, bőre alatt légzsákok helyezkednek el, nem képes tehát a víz alá bukni, ezért van szüksége a bőrzsákra. Ez a torokzacskó a táplálékszerzésben segíti. A nagy „toka” egyben gondot is jelent a gödénynek. A halakkal együtt rengeteg vizet is összegyűjt, amitől meg kell szabadulnia a zsákmányszerzés után. Ilyenkor viszont az élelmes és falánk sirályok kíméletlenül lecsapnak, és igyekeznek elorozni a kiömlő vízzel néha kicsúszó halakat.

Úgy a rózsás, mint közeli rokona, a borzas gödény, ha csak teheti, szívesen halászik csoportban. Sorban úszva terelik ki a halakat a sekély parti víz felé, ott pedig könnyedén belapátolják őket torokzacskóikba. Ez igazi, alakzatban végrehajtott csapatmunka, még a merítést is egyszerre végzik. A zsákmányt a pelikán egyben nyeli le, általában 1, maximum 2 kilós halakat.

Gödénylakótelep

A pelikánok általában évente váltják párjaikat. A tojók kegyeiért a hímek évente megküzdenek. Egy-egy menyasszonyjelölt körül több hím tolong és párbajt vívnak egymással.

A pelikánok telepekben fészkelnek. Fészeképítésük nagyon eltérő, egyes fajnál csak egy mélyedésből áll, más fajoknál ágakból és levelekből áll. Fészekaljuk általában két tojásból áll, melyet egy hónap alatt kiköltenek. A fiókák lassan fejlődnek, csak egy hónaposan kezdenek tollasodni.

A gödények életmódja sokban hasonlít a kormoránokéra. A fiókák idővel elhagyják a fészket és kis csoportokban élnek. A szülők ide visszajárva etetik fiókáikat. A költés végére sajnos a sok ürülékükkel szinte a felismerhetetlenségig lepusztítják fészkeiket és azok közvetlen környezetét.

A halgazdaságok környékén sosem volt kedvelt a gödény, mert sok halk bánta. Manapság, amikor csak egy-egy példány bukkan fel, más a helyzet, nem jelent akkora veszélyt, így nem is üldözik, ezért védelmet sem igényel. Akinek abban a különös szerencsében lenne része, hogy itthon szabadon lát egy példányt, mindenképpen fotózza le, mert nem biztos, hogy lesz rá máskor is alkalma.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2696 Hits
0 hozzászólás

Talán már észre sem vesszük, milyen szép madarak, annyira részévé váltak életünknek

Igen sokféle sirály él szerte az egész világon leginkább vizek, vizes élőhelyek közelében. Bárhol is legyünk nyílt vízen, ha hajónk körül megjelennek a sirályok, már biztosak lehetünk abban, hogy közel a part. Természetesen nem pusztán a tengerpartok elmaradhatatlan madara, tavak és folyók mentén is sok helyütt találkozhatunk velük. Még ma is emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor először Londonban jártam, és a parkokban is ott tolongtak a sirályok. Addig úgy gondoltam, csakis közvetlenül a vízparton szeretnek időzni. Ez persze nem így van, viszont fontos, hogy legyen elérhető távolságban víz, mert táplálékának jelentős mértékben forrása, és fészkét is víz közelében szereti tudni.

Fotó Csonka Péter

Hazánkban a leggyakoribb a dankasirály, azaz a Larus ridibundus vagy egyesek szerint Chroicocephalus ridibundus, ugyanis besorolása vitatott. Engem ennél jobban érdeklő kérdés, hogy mit is jelent a neve. A sirály egyértelműen hangutánzó szó, a madár éles vijjogó hangjára emlékeztet. A danka előtag keresztapja Herman Ottó. Bár a szót nem ő találta ki, de ő honosította meg. Bessenyei György említette írásos formában először A természet világa című művében mint a Larus ridibundus népi magyar nevét. A danka jelentése vizes élőhely.

A dankasirály Európában igen gyakori, állítólag a világállománynak több mint a fele itt él. Nálunk részben fészkelő. Számos vonuló példány is megjelenik hazánkban, ezek északról jönnek hozzánk. A vonulók, ha hideg a tél, tovább repülnek a Földközi-tengerhez, általában a nagyobb hidegek beköszöntével, novemberben. Régen nagyon sok példány élt a Velencei-tónál, de a Balaton látképéhez is hozzátartoznak, a Dunán pedig az évnek már nincs is olyan hónapja, amikor ne találkozhatnánk velük.

Saját tapasztalatom szerint, és ez persze nem statisztikai tény, manapság több sirály él hazánkban, mint évtizedekkel ezelőtt. Lehet, hogy csak az egyre enyhébb időjárás miatt több példány marad itt egész télre, vagy egyre magabiztosabbá váltak az elmúlt évek során, hozzászoktak az emberhez, megtanulták megszerezni maguknak az élelmet a városi környezetben is, akár a verebek. Miközben számos állat az urbanizáció kárvallottja, a sirályok is a nyertesek közé tartoznak. Hogy ez mennyire így van, a tapasztalatunkon túl már kutatás is igazolja. Madeleine Goumas, Neeltje J. Boogert és Laura A. Kelley kutatásában ezüstsirályok viselkedését vizsgálta, de nem kétséges, hogy az eredmények a dankasirályokra is vélhetően igazak. Csak egyetlen érdekességet emelek ki: a sirályok szívesebben választják azt az élelmet, amelyiket előtte egy ember megfogott. (Forrás: a kutatásról szóló összefoglaló cikk: Royal Society Publishing)

Alapvetően halakkal, rovarokkal, gyümölcsökkel és igen, nincs rajta mit szépíteni, dögökkel táplálkozik. Igen alkalmazkodóképes, azaz eszi, amit talál. Aki járt már szeméttelep közelében, láthatta, hogy a sirályok az onnan szerzett élelmet sem vetik meg. Régen nagyon hasznos madárnak tartották, mert ahol a földet előkészítették vetésre, azonnal megjelentek, és felszedegettek minden rovart és egyéb kártevőt.

Fotó: Csonka Péter

A dankasirály monogám, ám társas lény, fajtársaikkal közösen, telepesen építkeznek, mint például a kormoránok. A fészkét vízzel vagy mocsárral körülvett területen (talajon, ha van nádcsomón, zsombékon) építi meg. A formája csészére emlékeztet, amelyet növényekkel bélel ki. Költési ideje március-július. Az átlagban három tojáson mindkét szülő kotlik, ahogy a fészeképítést is közösen végzik. A fiókák korán elkezdenek önállósodni, de repülni csak 5-6 hetes korukra tanulnak meg. A szülők vigyáznak a fiókákra. Ha ragadozó madár jelenik meg, csapatban támadnak rá, a telepen élő többi sirály is segít a szülőknek.

A fajtársak között a kisebb termetűek közé tartozik a dankasirály, akkora lehet, mint egy varjú. Hófehér a begye és a hasa, a háta pedig, mintha egy szép halványszürke kabátkát panyókára vetett volna. Hogy ne legyen unalmas, az egészet lezárja a farktollak és a szárnyvégek feketéje. A fiatalabb egyedek feje is inkább fehér, amelyet karakteressé tesz egy fekete fül-folt. Az idősebb, nászruhás példányok ezzel szemben mintha beledugták volna a fejüket egy vödör barna festékbe, csak a szemük környékét kihagyva. Csőrük és lábuk sötét-piros, a csőre, mint a sirályoknál általában, lekonyuló. Nagy csak remek úszó, de kiválóan is repül.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1020 Hits
0 hozzászólás

Hazánkban ezt a madarat ismeri mindenki, lakjon bár falun, vagy Budapesten

A 60-as évek végén készült A veréb is madár című, Hintsch György filmet vélhetően már azok sem látták, akik akkoriban születtek, ám biztosan ők is ismerik ezt a mondást. A szókapcsolat jól jellemzi, hogy ellentmondásos a viszonyunk ezzel a madarunkkal. Kedveljük, mert apró, törékeny, mindössze kb. 16 centiméteres, alig 3 dekás, mókás jószág, számtalan irodalmi mű, vers szereplője. Tandori Dezsőről talán még az is tudja, hogy nagy barátja volt a verebeknek, aki művészetében nem annyira járatos. Viszont a verebek sokszor terhünkre vannak, mert nagy tömegben kellemetlen jelenség, különösen városi környezetben.

Ha közvélemény-kutatást tartanék, hogy melyik jelző illik leginkább rá, szerintem toronymagasan a pimasz nyerne. Igen, talán jó ez a jelző, bár e tulajdonsága inkább csak következménye annak, hogy a falánk jószágok, és a városban teljesen hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Tehát, akár a sirályok, megszereznek minden lehetséges, leeső falatot.

Egy európai nagyvárosban történt velem, hogy tavasszal, a kellemes melegben kint reggeliztünk egy étterem teraszán. Arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk lévő, még le nem szedett asztalra odarepül egy veréb, és próbálja megszerezni a vele egy méretű, ott hagyott süteményt. Közben pedig, mint a fotón is látható, a párja őrködik.

Azt tudják, hogy hányat lép egy veréb egy évben? Igen, persze, hogy tudják, mert ezt a találós kérdést ismeri mindenki! Csak az egészen kicsiket lehet vele beugratni. Hiszen mindenki tudja, hogy a verebek nem sétálnak, hanem ugrálnak, és ez a bohókás-játékos mozgás is segít abban, hogy minden esetleges kellemetlenkedésük ellenére is kedveljük őket.

Mert ugye kedveljük?! Remélem, mert rá is szolgál! Kedvessége mellett rovarpusztításával ugyanis hasznos is.

A házi veréb (Passer domesticus) az egyik leggyakoribb madarunk, sőt, egyike a leginkább elterjedt madaraknak a világon, köszönhetően annak, hogy több kontinensen tudatosan betelepítették, ott pedig igen hatékonyan elterjedt. A Közel-Keletről származik, onnan indult világhódító pályafutása. Talán egyedül északon, a tundrán nem találkozunk vele. Szívósságára jellemző, dokumentumok vallanak erről, hogy Angliában verebek fészkeltek egy szénbányában, több mint 500 méterrel a felszín alatt.

Az állomány európai csökkenése nem ma kezdődött, ezzel párhuzamosan mára látványosan megfogyatkozott Budapesten is a verébpopuláció. Talán sokan emlékeznek még arra, amikor az Oktogon, vagy a Vörösmarty tér fái alatt áthaladni azzal a jelentős kockázattal járt, hogy a sétálók fejére vagy a ruhájára pottyantanak az ott hemzsegő verebek. És persze folyamatos volt a csivitelésük is, különösen reggelente és estefelé.

A csökkenés oka, mint sok más madár esetében, hogy az intenzív, egyre fejlettebb termény-betakarítás miatt kevesebb a számukra elérhető táplálék, a fokozott vegyszerhasználat következtében pedig sok egyed elpusztul.

A házi veréb világhódító sikertörténetének egyik oka, hogy évente kétszer-háromszor költ. Megtehetik, hiszen a fiókák tempósan fejlődnek. Két hét alatt kikelnek a kicsik, és alig több mint két héttel később már ki is repülnek, megkezdik önálló életüket.

Hozzájárulhatott a verebek sikeréhez, hogy nem finnyásak és képesek alkalmazkodni. A fiatalabb példányok főként rovarokkal táplálkoznak, az idősebbek inkább növényű eredetű táplálékot fogyasztanak, fű- és gabonafélék magvait.

Hogy néz ki egy házi veréb? Ezt most nem részletezem, mert szerintem nincs olyan felnőtt vagy gyermek, aki ne látott volna verebet, akik nem annyira sokfélék, mint a tehenek. Elegendő tehát csak egyig számolnunk: a tojók és a fiatal egyedek halványbarnák-szürkék, míg a hímek tollazata élénkebb barna, fekete és fehér mintázattal.

Arról viszont szerintem nem mindenki hallott, hogy a verebek párzási és együttélési szokásai igen különösek. A hímek gondosan készülődnek a párzási időszakra, fészket építenek, hívójeleket hallatnak. Eljárják ők is nőbűvölő násztáncukat. Ennek részeként a nőstény közelében elernyesztik, majd kitárják szárnyukat, széttárják farktollaikat, mutogatják a begyüket és büszkén felszegik fejüket.

Mit felel erre a nő? Nos, nem olvad el a gyönyörűségtől azonnal, nem adja könnyen magát. Sőt! Megtámadja a hímet, az pedig visszatámad, megkergeti s nőstényt, sőt több hím veréb támogatja ebben a nászra készülőket, részt vesznek a násztáncos-kergetőzős bemutatóban.

Ez is része annak, hogy a veréb társas lény. Szeret a többiekkel együtt enni, aludni, porban fürdeni, s a párzásra készülés is igazi társasági esemény náluk.

A házi veréb monogám, kis megszorításokkal. A nőstények ugyanis olykor félrelépnek. A hím verebeknek ezért igyekezniük kell, hogy ne csalják meg őket. Ám a hímeket sem kell félteni! Sokszor több partnerük is van, és tart ez mindaddig, míg a párjuk agresszív fellépéssel nem vet ennek véget. A verebeknél is létezik „házibarát”. Sok veréb nem talál párt, ezért nincs saját fészke, viszont beállnak segítőnek más párok mellé. Ha pedig elhullik a tojó, azonnal átveszik a helyét.

A verébfészek gömb alakú, fűszálakból és szénából építik fel és kibélelik tollakkal, a helye pedig általában épületek különböző üregei, esetleg egy fa odva, vagy akár egy gólyafészkek. Egy fészekalj általában négy-öt tojásból áll, a tojások színe fehér, vagy kékes-, zöldesfehér, barna, vagy szürke pöttyökkel. A tojásokon főleg a tojó költ, a kikelt fiókákat viszont mindkét szülő eteti.

A veréb nem vándormadár, sőt a legtöbbjük nem mozdul el nagyobb távolságokra élete során, kitart az otthona közelében.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
2123 Hits
0 hozzászólás

A zergéknél is magasabban él egy szép és hazánkban ritka madár

Magyar neve, hajnal- vagy hajnalpírmadár, tollazatának színére utal. A fehér-szürke tollak közül, mint a hirtelen szétáradó hajnali fények, úgy ragyog ki a válltollak, szárnyfedők és az elsőrendű evezők nagy részének pompás tűzpirosa. Pillangóra emlékeztető, érdekes röptének köszönhetően nevezik még lepke- és pillangómadárnak is. Sokatmondó a latin (Tichodroma muraria, amiben fellelhető a latin murarius „fali”, a görög teikhos „fal” és a dromos „futó” szó), az angol (wallcreeper), vagy a német (Mauerläufer) elnevezése, amely az életmódjáról, elterjedési területéről árulkodik. Falfutó, falmászó, tehát egy madár, amelyik játszi könnyedséggel kapaszkodik meg és halad a sziklafalakon. Szüksége is van erre a képességre, hiszen élete nagy részét magas hegységekben tölti. Megközelíthetetlen bércek, sziklaormok lakója, megtalálható Európában és Ázsiában egyaránt egészen a hóhatárig, szédítő magasságokban is.

Szerencsések a magyar madárrajongók, mert évről évre hazánkban is felbukkan télen néhány példány, általában október és március között. Rövidtávú vonuló, a telet a költőhelyéhez képest alacsonyabb tengerszint feletti magasságokban tölti, de nem utazik messzire, szemben például a vadludakkal vagy a gólyákkal. A hazánkban előforduló példányokról azt tartják, hogy az Alpokban költenek. Azok pillanthatják csak meg, akik tudatosan keresik, vagy éppen jókor vannak jó helyen. Például a Pannonhalmi Apátság vagy az Esztergomi Bazilika épületének oldalában többször megfigyelték már. Látták példányait a Bakonyban bányafalakon, várromokon, épületek falán.

A hajnalmadár tehát a magas hegyek költőfaja, tengerszint szerint 1000 méter feletti (van, hogy 3000 – ez Európában jellemző, vagy 5000 méter magasságban – Ázsiában), függőleges sziklafalakon bukkanhat rá fészkére az, aki képes megközelíteni. Szinte bármilyen magasságban emelkedő sziklafalon megtalálható, ám bizonyos szempontból válogatós. Csak olyan sziklát választ, amelyet a nap egy részében melegítenek a napsugarak és a közelében található forrás vagy vízesés. A nagyon szeles helyeket is kerüli. Leginkább a mészkősziklákat részesíti előnyben, de gneisz, vagy pala anyagú sziklákon is megél.

A hajnalmadár mérete 16-18 centi, kecses alkatú. A tollazata nagy része szürkés színű, olyannyira, hogy amikor gubbaszt, leginkább egy egérre emlékeztet. Lába apró, arányaiban nagy karmokkal, lehetővé téve, hogy biztonsággal kapaszkodjon és szinte rátapadjon, rásimuljon a meredek sziklákra. A két nem külsőre csaknem egyforma, azzal a különbséggel, hogy a tojó torka szürke, míg a hímé fekete, a tojó begye halványszürke, majdnem fehér, míg párja feketébe hajló sötétszürke dolmányt hord. Hangja nem túl erős, négy-öt halvány sípolásból áll egy strófa, a záró hang kicsit mélyebb a többinél.

A hajnalmadárral kapcsolatban számomra érdekesség, hogy a rendszertani besorolása nem egyértelmű. Az nem kétséges, hogy a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozik, ám ezen belül megoszlanak a vélemények, hogy a csuszkafélék (Sittidae) vagy a fakúszok (Certhiidae) családjába sorolható-e, mert mindkettő jellegzetességét magán viseli. A legújabb megfigyelések szerint két, nem karakteresen különböző alfaja van kialakulóban.

Az azonban egyértelmű, hogy mivel táplálkoznak: leginkább rovarokkal, csigákkal, pókokkal, legyekkel. A hegyes, fekete, vékony, lefelé ívelő csőrével a keskeny résekből is kikotorja áldozatát, amelyek a sziklafal réseiben keresnek téli menedéket. Mókás és feltűnő táplálékkeresés közben: ide-oda mászik-repül, szárnyával csapkodva (innen a pillangó-hatás). Az állandó szárnymozgatás arra szolgál, hogy felzavarja nyugalmi helyzetükből a később táplálékul szolgáló rovarokat. Miközben élelmet keres, felforgatja, elkotorja a kisebb köveket, kavicsokat és más akadályokat. A kisebb rovarokat hegyes nyelvével felszúrja és behúzza a torkába. A nagyobbakat feltrancsírozza és csak utána nyeli le.

Szívesen iszik csőrét kitátva, hagyja, hogy felülről a torkába hulljanak a vízcseppek.

Fészkét mohából, gyökérdarabokból, valamint fűszálakból építi és szőrrel, tollakkal, finomabb mohaszálakkal béleli ki. Nagyon gondos fészeképítő, a fészket egy legalább fél méter mély hasadék utolsó harmadában rendezi be többnyire. A tojó viszi a főszerepet a munkálatokban, a hím csak besegít. Az alapos építkezés sokáig is tart, legalább 10-20 napot vesz igénybe.

4-5, fehér alapon piros-fekete pettyezett tojást rak, a pettyek a tojás szélesebb csúcsánál helyezkednek el. A tojó melegíti a költési időszakban a tojásokat, de a fiókákat társával közösen etetik.

Területvédő, csak a fajtaidegen madarakat tűri meg a maga közelében. A fajtársakkal a területért repülés közben a levegőben ádáz harcot vív, amely sokszor komoly sérülésekkel ér véget.

A madarak a dolgos hétköznapokban reggel korán elhagyják fészküket és csak este térnek vissza oda, a téli időszakban ez a fészken kívül töltött idő lerövidül. Az aktivitásba a madarak gyakran iktatnak be nyugalmi és tisztálkodó szakaszokat, ezek azonban rövidek. Szeretnek napfürdőzni, eközben vagy „hasra fekszenek” és kitárják a szárny és farktollazatukat, vagy ülő helyzetben a torkukat, begyüket és hasukat tárják a nap felé. Ilyenkor hátra hajtják fejüket, és a farktollaikra támaszkodnak. Imádnak por- és vízfürdőzni, a hajnalmadarak szeretik a tisztaságot, sőt, ez igen fontos számukra.

Az európai populáció többsége Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban él, sok költőpár található Törökországban is. Európában összesen mintegy 100.000 hajnalmadár költőpár él. Leginkább a növekvő turizmus fenyegeti életterületüket, mivel egyre népszerűbb a kirándulás és a sziklamászás, és így mind többen eljutnak az eddig még érintetlen régiókba.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1678 Hits
1 hozzászólás

Kis segítség apró barátainknak - Pár gondolat a téli madáretetésről

Tavaly télen egy ismerősöm kíváncsiságból kitett otthon a konyhaablakának párkányára pár szem diót, és meglepve tapasztalta, hogy rövid idő elteltével már ott csipegetett egy kedves, színes kismadárka. Kísérletező kedvű, amatőr madármegfigyelő barátom a sikeren felbuzdulva beszerzett egy profibb etetőt és tudatosan kezdte táplálni a környék madarait. „Önző szándékból kezdtem” – válaszolta arra a kérdésemre, hogy jutott eszébe az egész. „Szeretem a madárfotókat, szeretek gyönyörködni a madarakban. Egy nap éppen reggeliztem, amikor odareppent az ablakpárkányomra egy veréb, és elszórakoztatott a megfigyelése. Ekkor jutott eszembe, hogy odacsalogathatnám őket máskor is.” Elmesélte, azóta rendesen utána is olvasott, hogy mit szabad és mit nem, ő ma már teljesen tudatosan odafigyel a madarakra minden télen. Cinkék, rigók, pintyek látogatják az „éttermét” rendszeresen.

Nem csak kutyát vagy macskát tartani, de a madarakat etetni is komoly felelősség. Csak az vágjon bele, aki tudja, hogy ezt rendszeresen folytatni akarja és tudja is. A madarak ugyanis hozzászoknak, hogy az adott helyen táplálékhoz jutnak, és ezért akár messzebbről is visszajárnak. Ha elmarad a táplálék, különösen egy hideg téli éjszakán, az a kisebb madaraknak végzetes lehet. Energia-utánpótlás hiányában hamar kihűlnek. Bár a madarakat nem háziállatként tartjuk, mint például a macskát vagy a hörcsögöt, éppen úgy gondoskodnunk kell róluk, ha már „megszelídítettük” őket. Tehát, ha tudjuk, hogy el fogunk utazni hosszabb időre, és nem tudunk elegendő táplálékot kitenni az etetőre, és nincs senki, aki átvállalja tőlünk a feladatot, akkor idejében kezdjük el csökkenteni a táplálék mennyiségét. Tanítsuk meg madarainknak, hogy a továbbiakban itt már nem számíthatnak eleségre!

A téli etetési időszak általában október végétől április közepéig tart. Sokféle etető létezik, vásárolhatunk is megfelelő eszközöket, de akár magunk is barkácsolhatunk. Az ablaketetők között van például tapadókorongos, de ennél sokkal jobb, ha fixen tudjuk a falhoz rögzíteni, mert a tapadókorongok bármikor elengedhetnek, és az etetőnk lezuhan.

Ha van kertünk, az etető kihelyezésénél azt kell leginkább szem előtt tartanunk, hogy biztonságos helyre tegyük, tehát például a macska egyáltalán ne, vagy csak nehezen tudja megközelíteni, és legyen a közelben olyan bokor vagy fa, ahova át tudnak reppenni a madarak, ha valamitől megriadnak. Nem árt, ha olyan részre helyezzük ki az etetőt, amit könnyen ellenőrizni tudunk, hogy van-e még elegendő táplálék benne. Amennyiben nincs jó rálátásunk, akkor könnyen azt gondolhatjuk – különösen magvak esetén, hogy még tele az etető, miközben már csak a maghéjak kupacolódnak benne.

Megtudtam az ismerősömtől azt is, hogy az etetőket is takarítani kell, ami, megjegyzem, nekem meg sem fordult volna a fejemben. Az egészségtelen, romlott tápláléktól könnyen megfertőződnek a madarak. Különösen esős időben fontos, hogy rendszeresen, hetente legalább kétszer vegyük ki a maradék eleséget, sőt, töröljük át fertőtlenítős vízzel. Ha tálkába tesszük ki a magvakat, akkor fúrjunk az aljukra apró lyukakat, ne álljon meg benne a víz.

Mivel etessük a madarakat? Leegyszerűsítve: zsíros, tápláló élelemmel, ami nem romlik meg könnyen, valamint gyümölcsökkel. Érdemes szem előtt tartanunk, hogy a madarak nem luxusimádók. Nekik teljesen mindegy, hogy olcsó szotyit, vagy méregdrága török mogyorót kapnak. Azt sem fogják méricskélni, hogy egyenletes méretűek-e a szemek. Sőt, számos madár inkább hálás lesz, ha törmelékes kicsit a napraforgómag, mert egyeseknek túl kemény a maghéj, ők csak a már kihullott magdarabkákat tudják felkapkodni. A magvak esetében a legfontosabb: sózott vagy pörkölt magvakat semmiképpen ne tegyünk ki az etetőre!

Jó élelem a zsírszalonna, szalonnabőrke, faggyú, sajt, vagy a kertészetekben, barkácsáruházakban is kapható cinkegolyó. A gyümölcsök közül megfelelő a körte vagy a szőlő is például, de még mindig az alma a legolcsóbb, és mint tudjuk, a madarak nem finnyásak és azt sem bánják, ha nem túl változatos a táplálékuk. Azon meglepődtem, hogy a madarak is szeretik a főtt rizst, a főtt tésztát és a párolt leveszöldségeket, és ezekkel nem is teszünk nekik rosszat.

Ha valaki ennél többet szeretne tudni a témáról, javaslom, keresse föl a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalának vonatkozó almenüjét! Érdemes!

Tovább a teljes bejegyzéshez
1389 Hits
0 hozzászólás

Lappantyú, az éjszaka fecskéje

A kiválóan rejtőzködő lappantyút nem könnyű elsőre észrevenni, mert tollazata színe a fa kérgéhez hasonlít. Ráadásul éjjel aktív madárként további nehézségeket okoz megfigyelése. Neve a lappang szóból ered, ugyanis tojásrakáskor a földön készíti el fészkét. Több népnyelvi elnevezése is létezik, így a lappantyúról van szó, ha álomfilkót, bagolyföcskét vagy kecskefejőt említenek. Utóbbi, görög eredetű nevét állítólag még Arisztotelésztől kapta, egy, az akkori pásztorok meséje alapján, miszerint ez a madár azért röpköd éjjel a nyáj körül, mert megissza a kecskék tejét. Valójában természetesen rovarokkal táplálkozik.

Majdnem egész Európában költ, illetve Nyugat- és Közép-Ázsiában is találkozhatunk vele. Közkedvelt helye a nyárfás-borókás területek, dombvidékek, feketefenyvesek. Itt áprilistól szeptemberig él, a hűvösebb idő beköszöntésével Afrikába, a Szaharától délre költözik.

Éjjel indul vadászni, nappal pihen: a földön vagy egy ágon szunyókál. Ilyenkor rábízza magát fedő színezetére, így a ragadozók számára szinte láthatatlan. Puha, szürkésbarna tollazatával teljesen belesimul környezetébe, amikor sziesztázik még közelről megfigyelve is ágdarabnak vagy fakéregnek tűnik. Az álcázást teljes mozdulatlansága és résnyire összehúzott egyébként nagy, fekete – szeme teszi tökéletessé. Tollazata hasonlít a baglyokéhoz, és ugyanazt a célt szolgálja: a puha toll repülés közben halkabb, tehát a madár közeledtét kevésbé jelzi az éjszakai csöndben. Röptében a kakukkal is összetéveszthető alakja és színezete alapján. Testhossza kb. huszonhét centiméter, szárnyfesztávolsága pedig több mint a duplája, akár hatvannégy centi is lehet. A hím és tojó csupán abban különbözik, hogy előbbi szárnyát és faroktollazata két oldalát fehér foltok díszítik.

Piciny csőréről első ránézésre nem is gondolnánk, milyen nagyra képes kinyitni. Öblös szájának felső részén több centiméteres sörték meredeznek, így több rovart is képes fogni egyszerre. Mindezt repülés közben teszi, akár a fecske. Vadászat közben feje szó szerint kettényílik. A lappantyú akkorára tátja csőrét, hogy a száj körüli sörteszőrökkel együtt egy kávéscsészényi rovarcsapdát hoz működésbe. Azok az áldozatok, melyek ilyenkor nem egyből a garatba jutnak, fennakadnak a kétoldali sörtéken. Beéri bármilyen rovarral: hol szúnyograjba száll lakmározni, hogy egyszerre nyeljen le belőlük egy tucatot, máskor magányosan repülő éjjeli bogarakat kap el. Még a nagyobb éjszakai lepkéket is szívesen fogyasztja. Nagyon falánk: egyszer egy lappantyú gyomrában a kutatók majdnem ötszáz szúnyogot találtak.

A lappantyú többféle hangot tud adni, melyek helyzettől függően változnak. Egyedülálló „éneke” egy hosszan elnyúló és egyhangú motorzúgásra hasonlító „berregés”. Akik még hallották a néhai betárcsázós internet hangját, könnyebben el tudják képzelni ez milyen lehet, mert emlékeztet rá. Akár öt percig is eltarthat, csak a hang magassága változik akkor, amikor a madár elfordítja a fejét. Röptében rövid, halk hangokat hallat a tájékozódás érdekében: a kis füttyök visszhangjai alapján észleli a sötétségben a szembejövő akadályokat. Repülés közben egyfajta tapsoláshoz hasonló hangot is produkál. A szárnyát ilyenkor a teste fölött két-háromszor összecsapkodja. Ilyenkor egy kicsit zuhan, aztán az emelkedést követően újra nekilát a tapsolásnak. Ez a lappantyú nászrepülése.

Egy életre választ társat magának. A párok minden évben ugyanarra a költőhelyre térnek vissza. Megérkezésüket követően a hím egyből nászi táncot lejt. Legyezőszerűen szétterpesztett tollakkal repked a tojó felett, bemutatva neki szárnyhegyén és farkán látható fehér foltjait. A „tapsolás” sem maradhat el: hangos szárnycsattogtatásával a nőstény figyelmét szeretné felkelteni. A párzás előtt magasba emelt szárnnyal és terpesztett farktollakkal ér földet.

A tojásokat júniusban sekély talajmélyedésbe rakják a tojók. A szülők sötétben váltják egymást a költésben, hogy mindegyikük megtegye vadászkörét az éj leple alatt. A nappali „műszak” a tojóé. Általában két barnán vagy szürkén pettyezett, halvány krémszínű tojáson üldögél. Tizennyolc napos kotlást követően kelnek ki a fiókák, akik szintén rovarokkal táplálkoznak. Fészküket kicsit több mint két hét után el is hagyják. Ekkor már ők is készek a nagy útra dél felé, melyet akár nyolcszor is megtesznek életükben.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2093 Hits
0 hozzászólás

A holló ötven árnyalata

A hollóhoz számtalan asszociáció, szóláshasonlat és hiedelem kötődik. Valószínűleg azért, mert Földünk egyik legtermetesebb, a verébalakúak rendjébe tartozó madara már az ősidők óta együtt él az emberrel – először hegyvidékes területeken, majd a városiasodással kibővítette lakóhelyét. Területileg a legelterjedtebbnek számít a varjúfélék családjában, leelőzve a csókát, szajkót, szarkát, varjút: Észak-Amerikától Ázsiáig megfigyelhető, egyedül az esőerdők környékén nem találkozhatunk vele.

Egy igen figyelemreméltó madár

Ez a koromfekete szárnyas nagyjából akkora, mint egy csirke, kétszer nagyobb, mint a vele gyakran összekeverhető fajtársa, a varjú. Testhossza 60−70 centiméter, szárnyfesztávolsága másfél méter, míg testtömege elérheti a két kilogrammot is. Erős, vaskos csőre enyhén ívelt, tollazata olykor a napfényben kékesen csillog. Ezt nem színanyag okozza, hanem a tollak szerkezete által előidézett fénytörés. Farktollai ék alakban kerekítettek. Röpte erőteljes, egyenes vonalú, gyakran kering hosszasan kiterjesztett szárnyakkal – a sólymokhoz hasonlóan – a magasban. A földön kimért járás jellemzi. Átlagosan 10−15 évig él, de nyilvántartanak negyvenéves és afölötti egyedeket is. A holló mindenevő. Opportunistának mondható, tápláléka nagyban függ az élőhelyétől és az adott évszaktól. Amellett, hogy gyümölcsöket, bogyókat, gabona magvakat eszik, férgeket, rovarokat kóstol, rágcsálókra is vadászik, egyes madarak tojásait, fiókáit szintén megeszi, illetve szeméttelepek és állati tetemek környékén is felbukkan, ha mást nem talál. Talán éppen ezért nevezi a népnyelv gyászmadárnak.

A hűség mintaképe

Korán párt keres, társát egy életre választja. A hímek udvarlási sikerének záloga a különféle akrobatikus légi bemutatók mellett a táplálékszerzésben rejlik. Fészekrakáskor körültekintő és óvatos, így magas fák koronájára, sziklaszirtekre, villanyoszlopokra kerül a gallyakból, gyökerekből készült költőhely, amelynek helyét rendszerint nem változtatja. A hollók költőpáronként birtokolnak egy-egy területet, ezt illetéktelen betolakodó (akár fajtárs) esetén is erőteljesen védelmezik. Gyakran civakodnak egymással, ám családjuk iránti ragaszkodásukról is tanúbizonyságot tesznek. A tojásrakás már február környékén megkezdődik, három−hét barna pöttyökkel tarkított kékeszöld tojáson kotlik a tojó kb. húsz napon keresztül. A fiókákat mindkét szülő táplálja, kb. negyvennapos korukban repülnek ki először, de még fél évig a szüleikkel maradnak.

Agyas madár

A holló hangja jellegzetes, ismétlődő, mély „klong klong” vagy „krúg krúg”, ám e „károgás” mellett széles hangskálával rendelkezik, így némi emberi tréning után szavakra, akár rövid mondatokra is megtanítható. Emellett csőrcsattogtatással, füttyökkel is kommunikál társaival, valamint nyaka megnyújtásával mélyebb vagy magasabb hanggal szól egy-egy ismerős vagy idegen egyedhez. Tizenöt-harminc különböző hangot képes kiadni. Mindebből is következik, hogy a holló igen intelligens állat. Kimutatták, hogy az összes madárfaj közül a holló rendelkezik a legnagyobb agytérfogattal. Számos megfigyelés bizonyítja tanulékonyságát, problémamegoldó-képességét, fejlett memóriáját és kommunikációját. Ravaszságát és éberségét alátámasztja, hogy olykor kilesi vetélytársai táplálék-rejtekhelyét, és egy óvatlan pillanatban ellopja a másik tartalékát. Olyan is előfordul, hogy megtévesztésképp csak úgy tesz, mintha eldugná az élelmet, de végül máshová rejti zsákmányát.

Tisztelik, vagy tartanak tőle

Kultúrája válogatja, hogy épp fenséges vagy gyűlölt tulajdonságokat, esetleg misztikus történeteket kötnek hozzá. A hollóhoz ébenfekete tollazata, károgó hangja, dögevő szokása miatt Európa-szerte baljós képzetek tapadnak. Például Svédországban vagy Németországban úgy tartották, hogy a hollók a meggyilkolt vagy elkárhozott emberek szellemei. Nálunk is él ez a negatív szellem, rossz ómen, ha felbukkan egy holló, ám más szimbólumként is megjelenik kultúrkörünkben. Gondoljunk csak Hunyadi Mátyás címermadarára vagy a kézzel írott kódexeket, azaz Corvinákat tartalmazó díszes könyvtárára. Innen származik a Corvin előnév is (corvus latinul hollót jelent).

Hírnöki szerepét Görögországban, Tibetben és a viking kultúrában jegyzik. Arany János A londoni Tower hollói is megemlítendők a témában. A monda szerint, amíg hollók laknak a Tower udvarában (akiket gazdag ellátással és szárnymetszéssel marasztalnak gondozóik), addig Angliát nem szállják meg az ellenséges erők. A modern irodalom is számos hollóval kapcsolatos művet jegyez olyan neves alkotóktól, mint Charles Dickens, Edgar Allen Poe vagy J.R.R. Tolkien.

Ha már Mátyás királyról írtam: a magyar irodalomban például Arany Jánoshoz köthető egy ismert, hollóval kapcsolatos vers. Arany Mátyás anyja című művében Szilágyi Erzsébet Prágában raboskodó fiának, Hunyadi Mátyásnak minden lovas futárnál gyorsabban kívánta eljuttatni levelét, és ezzel a madárral kézbesíti üzenetét. Ezért is volt hosszú ideig hazánkban a holló a posta emblémája is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2526 Hits
0 hozzászólás

A magyar papagáj

A gyurgyalag színpompás tollazata napfényben különösen ragyogó. Hasa kékeszöld, dolmánya, feje gesztenyebarna, vállfoltja és torka aranysárga. Nem véletlen, hogy egyik népi elnevezése a magyar papagáj. Van neki persze több neve is, a méhészmadár ezek közül a legismertebb, étlapján ugyanis gyakran szerepel a méh és a darázs. Ezek fogyasztására külön technikája van: addig ütögeti az elkapott fullánkost egy kemény felülethez, míg szúrószerszáma letörik, és a méreganyag jelentős része is távozik az áldozatból. Ami pedig marad, azt a gyurgyalag szervezete feldolgozza. Ellenállóbbak e téren, mint a többi madár. Amikor nem a méhészek életét keseríti, kisebb-nagyobb szitakötőkkel, lepkékkel, sáskákkal is beéri. Ezeket fészkelő helyétől 1-2 km-es körzetben vadássza le. A gyurgyalag a természet kis termetű vadászrepülőgépe. Taktikája a türelmen, gyorsaságon és precizitáson alapul. Stratégiai megfigyelőállása többnyire egy villanydrót, vagy faág, onnan csap le az arra zümmögő peches rovarra.

Tovább a teljes bejegyzéshez
4151 Hits
0 hozzászólás

Madarak a vadasparkban 1.

Sosem gondoltam volna, hogy a Tatai Környezetvédelmi Zrt.-nél ismerem majd meg alaposabban, milyen madarak élnek hazánkban. Pedig így lett, elsősorban két elkötelezett természetvédő szakembernek köszönhetően.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2789 Hits
0 hozzászólás