Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Egy szép madár, néhány különös szokással

Barátaim tudják rólam, mennyire szeretem a Tisza-tavat. Kaland számomra minden ott töltött nap, és ki nem hagynám, hogy csónaktúrát tegyünk. Egy ilyen túrán találkoztam először fattyúszerkőkkel. Fogalmazzunk pontosan: egy ilyen alkalommal láttam fattyúszerkőt is. Először azt hittem, hogy sirály, de hamar rájöttem, tévedek.

A fattyúszerkő csőre vastag és piros. A feje egészen különleges, két színsáv jellemzi: fekete és fehér. A feje teteje fekete, alatta pedig hófehér az arca. Az a kép ugrott be nekem erről, mintha sapkát húzott volna, hogy a nap ne süsse meg. Mint megtudtam, nem is olyan abszurd ez a hasonlat, hiszen ez a színösszeállítás a nyári időszakban jellemző a kifejlett egyedekre, a nyugalmi időszakban csak némi sötét csíkozás marad meg a fejtető hátsó részén. A csőrük színe is változik, télen feketés és nem piros. A fattyúszerkő testét a szürke különböző árnyalatai jellemzik, de a fehér még megjelenik a szárnyfedőin. Amikor kitárja szárnyát akkor érvényesül igazán ennek szépsége. A szerkők között nagyobbnak számít a 24-28 centiméteres testhosszával. Nevét, hogy „fattyú”, onnan kapta, hogy két szerkőfaj kereszteződésének tartották.

Magyarországon a leggyakoribb szerkőfaj, az Alföldön és a Kis-Balaton térségében rendszeres fészkelő. Természetes tavakon, holtágakban vagy halastavakon telepszik meg szívesen. Április második felében érkeznek hazánkba, aztán vedlésük után, általában szeptember közepén kelnek útra délfelé. Az európai populációk a mediterrán régióban és Afrika északi területein töltik azt az időszakot, amikor Európában hűvösebb van.

A fattyúszerkők röpte könnyed, kicsit a fecskékre emlékeztet. Zsákmányukat a vízfelszín felett repülve, vagy egyhelyben szitálva szemelik ki, onnan csapnak le áldozatukra, de nem merülnek a víz alá. Táplálékukat elsősorban vízirovarok, például szitakötőlárvák, apró halak, ebihalak, kisebb békák alkotják.

Fészküket vízi növények szárrészeiből, mélyebb víz felszínén rakják, igen kedvelik az összefüggő növényszőnyeget alkotó fehér tündérrózsát, vízitököt, vidrakeserűfüvet és kolokánt. A fészek helyét többnyire küllőszerűen rakott nád, káka, vagy hasonló növényrészekkel alapozzák meg, és erre építik rá hínárból, mocsári növényekből és levelekből álló kupacszerű fészküket.

A fattyúszerkő május közepe után kezdi a fészkelést, ami július közepéig is elhúzódhat. Nagyon gyakori a pótköltés, amikor a különböző okból elpusztult első fészekaljat másik telephez csatlakozva pótolják. Telepesen költenek, fészkeik egymás közelében, egymástól 3-5 méterre épülnek. A telepek nagysága változó, a leginkább alkalmas, bevált helyeken (ilyen van például a Hortobágyon), akár 200-250 pár is összegyűlik. Ennél jellemzőbb, hogy kb. 10 pár telepszik egymás közelébe.

Nem teljesen békés az egymás mellett élésük, ugyanis igen jellemző a fészekanyaglopkodás.

A fattyúszerkő telepek néha más vízimadáréval keverednek. Gyakran fészkelnek együtt a kormos szerkővel, a dankasirályokkal, de leginkább a feketenyakú vöcsökkel alkotnak vegyes fészektelepet. Ez a fattyúszerkők részéről persze érthető, ám a vöcskök nem járnak ezzel a közösködéssel mindig jól. A szerkőpárok ugyanis nemegyszer elfoglalják a vöcskök fészkeit, néha még akár a tojásokkal együtt is.

A fattyúszerkő Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 100 000 Ft. A legnagyobb veszélyt a fajra nézve a költésre alkalmas élőhelyek fogyatkozása jelenti.

Tovább a teljes bejegyzéshez
565 Hits
0 hozzászólás

Leginkább a túrákon látott madárvilág sokszínűsége, változatossága nyűgözött le…

Hogyan és hol készült a különdíjas fotó?

A szegedi Búvár tónál készült, aminek két éve lakója egy bütykös hattyú pár. Az egyik tagja rendszeresen keresztülvágtatott a tó egyik végéből a másikba. Az indulás pillanatát sikerült megörökíteni ellenfényben.

 

Mikor kezdett fotózni és miért, volt-e valami különleges történés/esemény, ami elindította ezen az úton?

Diplomaosztómra kaptam annak idején egy kompakt fényképezőgépet, akkor még nem volt a telefonokban kamera. Így kezdtem a fényképezéssel ismerkedni. Azzal a három megapixeles kis géppel még csak a kompozícióra kellett figyelni, a digitális zoommal sem volt értelme bajlódni. Nyaralásokon, kirándulásokon próbálgattam. Majd három évre rá ezt váltotta egy optikai zoomos bridge gép, amivel már a Szegedet körülvevő töltés erdősávját jártam, lepkék, szitakötők, növények megörökítése céljából. Valamint a Kiskunsági Nemzeti Park által szervezett túrákon kattintgattam és hajnalonta a Fehér-tó határában lévő vadászleseken ülve vártam, hátha elcsípek egy tóról kirepülő madarat vagy legelésző őzet. 

 

Milyen témákat szeret fotózni?  

Előfordult, hogy a teraszunkon lévő virágokra szálló kacsafarkú szendert fényképeztem vagy a miskolctapolcai parkban tett kiránduláson az ott szaladgáló vörös mókusokat. Leginkább a túrákon látott madárvilág sokszínűsége, változatossága nyűgözött le, így egyre inkább ebbe az irányba fordítottam az objektívemet és azóta is őket fotózom legszívesebben.

 

Lesből vagy cserkeléssel fotózik madarakat?  

Tíz évvel ezelőtt vettem meg az első tükörreflexes fényképezőgépemet és teleobjektívemet, mert éreztem, hogy a természetfotós weboldalakon látott fényképek minőségét csak komolyabb felszereléssel lehetne megközelíteni. A minőségi ugrás meghozta a kellő hatást és még nagyobb lelkesedéssel mélyültem el egy teljesen új világban. Egyre több hajnalt töltöttem a szegedi Pláza mögötti Búvár-tó partján, építettem itatós lest, kijártam a Dorozsma határában lévő szikkasztó madárvilágát megfigyelni, valamint bejártam a lakóhelyünk környékén lévő parkokat, tavakat is. Az itatós les nem az én világom, nem vagyok jó az épített környezet kialakításában és akármennyire szépen is van kivitelezve, egy itatós fotó nekem egy kicsit mindig művinek tűnik. Fizetős lesbe elvből nem ülök be, mert más munkájának a gyümölcsével nem szeretek ékeskedni. Szerencsére itt Szegeden van két tó is a külvárosban panelekkel körülvéve, ahol a madarak már megszokták az ember közelségét és nem zavartatják magukat. Fotóimat az utóbbi években ezeknél a tavaknál készítem, les és álcázás nélkül. Ahol az ott élők nap mint nap elsétálnak a panelrengeteg árnyékában lévő tó mellett, és sokan észre sem veszik, milyen színes és mozgalmas környezet veszi őket körül. De ha egy kicsit is türelmesebben szemléli az ember ezeket a helyeket, akkor megláthatja az ott kialakult élővilág szépségét, észreveheti a nádasokban megbújó résztvevőit.

 

Volt-e valami különleges esemény az elmúlt évek során, valami „kaland”, amit a madárfotózásnak köszönhet, vagy valami különleges helyzet, amit átélt?  

Amikor a Dorozsma határában lévő szikkasztóhoz jártam fotózni, 12 kilométert tekertem minden alkalommal oda és vissza is a felszereléssel a hátamon. 

Manapság a lakóhelyünktől pár percre lévő tavaknál szoktam fotózni, ott napközben elég nagy a mozgás. Napfelkeltekor, amikor kifekszem a partra, kevés ember jár arra. Futók, kutyasétáltatók, hajnali munkába járók. Így is megtalálnak rendszeresen az emberek, mintha vonzanám őket. Volt, hogy sikoltva jött egy nő oda, mert azt hitte halott vagyok. Más leült mellém egy padra és elmesélte, ő mennyire szereti a kacsákat, és nem zavar-e, ha rágyújt mellettem. Ez annyira nem esett jól, mert én nem dohányzom. Egy Németországban dolgozó férfi rövid összefoglalót tartott a családi hátteréről, mert ő is itt lakott a tó közelében régebben. Egy hölgy odaállt mellém, majd hosszasan nézegetett és megkérdezte, hogy mit számolok. Egy másik hölgy rendszeresen elmesélné, hogy azt tudtam-e, hogy ez egy feneketlen búvár-tó? Egy hajléktalan srác megosztotta velem, hogy neki Zenit fotópuskája volt még Szerbiában. De az is előfordult, hogy migránsnak néztek. Amikor fiammal mentünk ki fényképezni, az egyik futó megállt, és minket kezdett el fotózni. Kicsit mindig tájidegen fura figurának tűnhetek az emberek szemében, ahogy a polifoamon fekszem a tó partján.

Mindezek ellenére hatalmas élmény, amikor a mezőgazdasági háló alatt megbújva nem vesz észre egy barázdabillegető, és a hátamon kezd el szaladgálni. Vagy amikor a pár napos kis récék karnyújtásnyira előttem lépkednek. De azok a pillanatok, jelenetek is, amiknek szemtanúja lehetek, még ha nem is sikerül valamiért megörökíteni őket.

Épített-e saját lest?

Albert Andrással a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őrkerület-vezetőjével a Szatymazi tájház mögötti erdőben építettünk itatós lest. Abban az évben használtam, valamint még egyszer, amikor a keresztfiam itt volt nálunk nyáron. Akkor a fiammal együtt kimentünk oda hárman fotózni. A Dorozsma melletti szikkasztónál fűtéscsőből és mezőgazdasági hálóból csináltam fekvőlest, amit két éven keresztül használtam.

 

A pályázatok milyen szerepet töltenek be a fotós karrierjében?

Amikor elkezdtem fotózni, akkor még azért pályáztam, hogy minél több kiállításon, könyvben, magazinban ott legyen a fotóm, minél több elismerést kapjak, esetleg díjazzák is. Az utóbbi években már inkább csak a játék kedvéért küldöm be a képeimet. Olyan, mint amikor az ember szurkol egy csapatnak és figyelemmel követi az eredményit, számolgatja a pontokat. Ugyan ezt élem át. Már jobban élvezem az előkészületeket, a képválogatást, kidolgozást. Néhány pályázaton lehetőség van rá, hogy a pontozás menetét is követni lehessen, ilyenkor figyelem, melyik fordulóban hány pontot ér el a képem, szurkolok magamban neki. Persze, jól esik az elismerés, ha díjazzák a képem, vagy ott van a falon. Szerencsére ezekben már volt részem, így inkább már az odavezető út megélése a fontosabb számomra, mint a cél. A magam örömére fotózok. Ha nekem tetszik a végeredmény akkor már elégedett vagyok. Nem szomorít el, ha másnak nem tetszik, vagy nem válogatják be. Annál inkább, ha egy pályázaton nem minden képre érvényesítik a kiírt szabályokat, a hangoztatott elveket. Ilyenkor elvész a játék öröme.

 

Tagja-e egy fotóklubnak? Ha igen, ennek milyen előnyei vannak?

Nem vagyok tagja fotóklubnak. Esetemben nem látom hasznát, értelmét.

 

Tanulta-e a fotózást valamilyen hivatalos tanfolyamon vagy iskolában?

Autodidakta módon szereztem meg az alapokat, valamint a birdphotography.hu alapítása utáni években aktívabb fotósok hozzászólásaiból, a madárfotós oldalakon látott képekből sokat tanultam. Grafikusként dolgoztam régebben, így a képkidolgozásban napi rutint ott szereztem. Műtermi, esküvői fotózást is kellett csinálnom, amit nem igazán szerettem. Viszont annyi haszna volt, hogy azóta is akkurátusan ügyelek rá, hogy a képeimen ne legyen kiégett részlet.

 

Hogyan tud a munkája mellett fotózni? Mi a „hivatalos” munkája?

Informatikus vagyok. Általában márciustól októberig szoktam fotózni, nem szeretem a hideget. Amikor a nap már olyan korán kel, hogy érdemes kimenni fotózni hétközben is legalább egy fél órára, akkor ott szoktam lenni, mielőtt elviszem a fiamat az iskolába, majd dolgozni megyek. Egyébként a hétvégéken a kelő nap a tóparton szokott érni, ha az időjárás megfelelő.

 

Mit jelent a fotózásban a maga számára a siker?

Ha olyan pillanatot tudok elkapni, amilyet előtte még nem sikerült. Vagy ha már sikerült hasonlót megörökíteni akkor az, ha jobb minőségben, optimálisabb körülmények között meg tudom szebb végeredménnyel valósítani.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
501 Hits
0 hozzászólás

Mitológiák madara: a hattyú

Nemrég írtam a rigóról, Svédország nemzeti madaráról. Ha már ott „jártam” északon, megnéztem, Finnországét is, így megtudtam, hogy az az énekes hattyú, Dánia pedig a bütykös hattyúra szavazott. Ez utóbbi azt hiszem sokunk számára érthető, hiszen a hattyú jól ismert szereplője az Andersen meséknek.

A magány, a bölcsesség, a tisztaság, a halál és az újjászületés, valamint a költészet szimbóluma.

Az eurázsiai hiedelemvilágban totemállat, a sámán madara, de vannak olyan népek, amelyek eredettörténetében is szerepet játszik a hattyú. E szerint a nép őse, a vadász egy olyan lányt vett feleségül, akit meglátott, amikor a nő a hattyútollait levetette. A Kalevalában is megjelenik mint szent madár.

A hattyú a görög mitológiában is jól ismert, nem egy mítosz szereplője. Aphrodité madara, Apollón jelképe és szent állata. Az egyik legismertebb görög mítosz szerint Zeusz, olümposzi főisten, hattyú képében csábította el Lédát. A görög mítoszok között Küknosz néven több szereplőt is találunk, és mindegyikük valamilyen kapcsolatban áll egy hattyús történettel, hiszen maga a madár latin neve (Cygnus) is erre vezethető vissza. Ovidius elbeszélése szerint az egyik történetben szereplő Küknos királyfi, Phaethónnak, Heliosz napisten fiának rokona és barátja. Phaetón balsorsáról ismert: kölcsönkérte ugyanis apjától a napszekeret, hogy egy napig ő hajthassa, de nem birkózott meg a feladattal, a megbokrosodott lovak túlságosan megközelítették a földet, közben sivataggá égették például Észak-Afrikát. Zeusz, hogy megakadályozza a teljes katasztrófát, villámjával halálra sújtotta a fiút, akinek a teste egy folyóba zuhant. Küknos olyan kétségbeesetten gyászolta barátját, és próbálta megtalálni a víz alatt, hogy Apollón megszánta, hattyúvá változtatta, és csillagképként az égre emelte.

A hattyú név a magyar nyelvben már nagyon korán felbukkan, a Történeti Etimológiai Szótár szerint még az ugor korból származik, ahol egykor ótörök jövevényszó volt. Érdekessége, hogy gödény (korábbi blogbejegyzés) szavunk is innen ered.

De térjünk vissza az énekes és a bütykös hattyúhoz! Az énekes hattyú Európa és Ázsia északi területeinek mocsaras vidékein költ. A bütykös hattyú Európában és Nyugat-Ázsiában elterjedt, szintén a mocsaras, vizes terepet kedveli. Érdekesség számunkra, hogy egészen az 1960-as évekig Magyarországon az énekes hattyú gyakoribb volt. Ez persze ma már messze nem igaz, itthon ugyanis ritka vendég, általában november és február között találkozhatunk velük is, akár a vadludakkal. Az Ipoly mentén viszont megfigyelték, hogy a faj egyedei rendszeresen költenek immár több mint 15 éve. A bütykös hattyú Magyarországon őshonos, ám volt egy időszak, amikor teljesen kipusztult. Ma számos tavunkon, halastavainkon gyakori, mert visszatelepítették.

Testhosszban szinte egyformák, de a bütykös hattyú tömege néhány kilogrammal több, mint az énekes hattyúé, és a szárnyfesztávolsága akár egy méterrel i nagyobb lehet. Mindkét faj nekifutással száll föl, majd könnyedén és kitartóan repül.

Táplálkozásuk is hasonló, vízinövényeket esznek, rovarokat, kagylókat, kisebb halakat és kétéltűeket. Amikor szűkösebb a táplálék, télen, mert például nincsenek vízinövények, a gabonát, esetleg a burgonyát is felveszik étlapjukra.

A hattyúk monogámok, ám az együtt élő párok is násztáncot járnak, ami igen látványos, mintha vízibaletteznének. A tojó hosszan elnyújtja a víz fölött a nyakát, ezzel jelzi, hogy készen áll a nászra. Ilyenkor szorosan egymás mellé úsznak, együtt mozgatják szép hosszú nyakukat, sokszor át is kulcsolják egymás nyakát. És ez még csak a kezdet!

A párok külön költenek, saját territóriumot alakítanak ki, amelyet megvédenek más pároktól, sőt még az embert is megtámadják, ha költési időszakban túl közel kerül. A fészket a tojó építi, vagy még inkább kupacolja. A tavak nádasainak szélén vízinövényeket, nádszálakat és gyékényt szakít és maga köré halmozza, meglehetősen nagy rakást alakít ki ezzel a módszerrel, majd ráhelyezi a tojásait. Közel egy hónapig (35-38 napig) költ, a hím közben őrködik. A fiókák, ezt már az Andersen meséből is megtanulhattuk, eleinte szürke pelyhesek, de az első tollazatuk is szürke. Bár már az első évben megjelenik rajtuk néhány fehér toll, de szép fehér tollazatukat csak a második évben, a vedlés után nyerik el, és ez egyben az ivarérettségüket is jelöli.

Fontos! Mivel városi tavaknál is élnek hattyúk, sokan puszta jószándékból etetik a őket, többnyire azzal, ami éppen kéznél van, így sokszor valamilyen pékáruval. Pedig nem szabad! Ez a táplálékfajta károsíthatja elsősorban a fejlődésben lévő madarakat, a sok szénhidráttól úgynevezett angyalszárny-betegséget kaphatnak. Ilyenkor nem megfelelően nőnek a madár szárnytollai, aminek következtében nem fog tudni repülni. Aki mindenképpen etetni szeretné a hattyúkat, kukoricamagot vagy búzát használjon!

A bütykös hattyú hazánkban védett, természetvédelmi értéke 25.000,- forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
739 Hits
0 hozzászólás

…azonnal elfogott valami varázslatos érzés

Interjú Keresztes Zoltánnal, az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban – 2020 fotópályázat egyik különdíjasával

Hol és hogyan készült a különdíjas* fotója?

Máté Bence erdei itatós lesében készült 2020 júliusában. Ez a les számomra lenyűgöző volt, előtte voltam már pár lesben, de erdei itatósban még nem. Amikor beléptem és elhelyezkedtem, majd kinéztem a lesből, azonnal elfogott valami varázslatos érzés. Tudtam, hogy itt jó képeket fogok tudni készíteni, ami így is lett, bár akkor még eszembe sem jutott, hogy fotópályázaton fogok indulni egy ott készült képpel.

Mikor és miért kezdett fotózni?

A párom beszélt rá. Mi mindent együtt csinálunk, mindenhova együtt megyünk. Jó pár évig közös szenvedélyünk volt az autóversenyezés, aztán az egyik versenyen kigyulladt a versenyautónk, utána már nem akartuk újrakezdeni ezt a sportot. Új hobbit kellett találnunk, a párom kezdett el a fotózás iránt igazán érdeklődni, így vele tartottam – bár ekkor inkább videókamerát szerettem volna vásárolni és kisfilmeket vágni, de végül én is a fényképezés mellett döntöttem.

Fotós iskolába egyáltalán nem jártam, de amikor megvettük a fényképezőgépeket a 220voltnál egy ingyenes, egész napos fotós oktatás is járt hozzá, amit Pesti Péter fotós – aki a futball-labdás fotóiról ismert - tartott, így erre közösen elmentünk. Nagyon hasznos volt, főleg azért, mert nem azt tanította, hogyan kell jó képeket készíteni, milyen szögből kell fotózni, vagy hogy álljunk a naphoz képest, hanem azt, hogy mi történik a fényképpel és mi történik a fényképezőgépben a különböző beállítások alkalmazásával.

Milyen témákat szokott fotózni, ezek közül mi a kevesebb téma és miért?

Mivel rajongtam a repülőgépekért, így elkezdtünk kijárni a budapesti reptérre fel- és leszálló gépeket nézni, videózni, majd később elkezdtük őket fotózni. A pandémia beköszöntével lecsökkent a repülőgép-forgalom, ekkor kezdtük el a természetfotózást és azóta is ez a legfőbb témánk. Időnként készítünk még városi képeket is, de ez ritka. Egyszer kipróbáltam magam egy politikai fotóriportázsban, az nagyon megtetszett, szerintem ilyet még fogok csinálni. Sportfotózásban is szeretném majd magam kipróbálni, de ahhoz nagyon drága eszközök kellenek, illetve hobbi szinten azt nem szokás űzni, engedély nélkül nehéz bejutni egy-egy esemény helyszínére.

Hol szokott természetfotót készíteni?

Leginkább lesekben, ritkábban cserkelés közben lessátorból. Voltunk már Pusztaszeren, Ópusztaszeren, Attyapusztán, Ürbőpusztán, Albertirsán, a Kiskunsági Nemzeti Parkban, a Gemenci erdőben, illetve Budapest határában a Naplás tónál.

A lesfotózásban az a jó, hogy többnyire garantált a siker – bár vannak kivételek. A lesekhez odaszoktatják, olykor beetetik az állatokat, így nagy valószínűséggel le fogjuk tudni fotózni őket közelről, természetes környezetükben úgy, hogy nem zavarjuk meg az életüket. A saját gyakorlatunkban volt az ellenkezőjére is példa. Az egyik jégmadaras lesfotózásnál nagyon szerencsétlenül jártunk, egész nap egyetlen egyszer közelítette meg a lest a madár, és akkor sem maradt pár percnél tovább. Persze ez nem a les hibája, az állatok nem menetrendszerinti járatot követnek, így nincs biztosíték arra, hogy ha ma odajöttek a leshez, holnap is jönni fognak. Az említett jégmadaras lesben már többször jártunk, egy másik alkalommal négyszer tudtunk fotózni, egy harmadik alkalommal pedig folyamatosan jött madár, az egy élvezetes nap volt, teljes mértékben kárpótolt minket. Azért voltunk többször a jégmadaras lesben, mert a páromnak ez az egyik kedvenc madara. A jégmadár szereti az állóvizet, a víz fölé belógó faágról vagy nádról a vízbe csapódva fogja ki a halat, ez nagyon látványos tud lenni egy fényképen.

Az erdei itatós lesekben az a jó, hogy ott sokfajta madár megfordulhat – igazából nemcsak madarak, hanem például mókus is – cinege, búbos banka, harkály, citromsármány, pinty, rigó, vadgalamb, tengelic, meggyvágó, zöld küllő, vörösbegy, csuszka és még sorolhatnám. Így még inkább garantált a siker, mert szinte folyamatosan érkeznek madarak. Ritka, amikor 10-15 percig nem tudsz fotózni egy madarat sem, ezért az ilyen lesekben jó, ha van nálunk több memóriakártya, mert hamar betelik. Szerencsére az erdei madarak jól viselik az ember közelségét, így, ha ki kell menni valamiért a lesből, ugyan elrepülnek, de hamar vissza is térnek az itatóhoz. A nagy ragadozómadaraknál nem így van. Vannak olyan fajok, amelyek miatt nappal a lesből nem szabad kimenni, mert ha meglátnak minket, hetekre elijeszthetjük őket. A be- és a kiköltözés ilyen helyen csakis sötétben történhet. Az állatok többségéről elmondható, hogy a hangunk nem nagyon zavarja őket, akár beszélgethetünk is fényképezés közben, viszont, ha észrevesznek, akkor hamar távozásra kényszerítjük őket, így érdemes sötét vagy terepmintázatú ruhában lenni, és a fejünkön, valamint a kezünkön is el kell takarnunk a bőrt. Az állatok sokkal jobban látnak minket, mint ahogy azt gondolnánk, így a legfontosabb mindig az álcázás, ami elég kényelmetlenné tudja tenni a fotózást, például nyáron a nagy melegben nem kellemes terepmintás kesztyűt, hosszujjú felsőt és nadrágot, valamint arctakarót viselni. A téli időszakban ez még előnyös is lehet a hideg miatt, bár túl sokat nem fűt. Szerencsére némelyik lesben van fűtési lehetőség, néhol még klíma, illetve áram is, melyekre szükség van, ha egész napos vagy több napos fotózásra indulunk - az ilyen lesekben fekvőhely is van, bár érdemes hálózsákot vinni.

Mennyire kell ismerni a madarak életét a fotózáshoz?

Lesfotózáshoz nem szükséges nagyon ismerni a madarakat, maximum csak annyira, hogy melyik évszakban melyik lesbe érdemes menni, de az adott lest üzemeltetők ezt tudják, általában hasznos tanácsokkal látják el a vendégeiket.

Ha cserkelni szeretnénk, akkor már kell a szaktudás, főleg azért, mert tudnunk kell, milyen környezetben él az az állat, amelyet szeretnénk lefotózni. Nem mellesleg nem árt tudni, hogyan viselkedik, mikor és mit eszik (magvakat, bogyókat, vagy húsevő, halevő), mikor aktív, mikor van a párzási időszak, mikor költ, mikor táplálja a fiókákat. Így eredményesebb lehet a túránk. A cserkelve fotózás sokkal időigényesebb.

Amikor belevágtunk a természetfotózásba, szinte semmit nem tudtam a madarakról és ez lényegében most is így van, de minden egyes alkalommal tanulok valami újat. Például, ami nagyon érdekes volt nekem – függetlenül attól, hogy az ország melyik részén fotóztam -, hogy az állatok is tartanak napközbeni sziesztát, olyankor kevésbé kaphatók lencsevégre. Sok mást is megtanultam az állatokról, lenyűgöz, hogy mennyire „okosak”. A halevő madarak a halat mindig úgy nyelik le, hogy a feje legyen a torkuk felé, így a pikkely nem akad meg a csőrben, nyelőcsőben, tehát könnyebben lecsúszik. Ezek az ismeretek a fotózás járulékos hasznai, azon kívül, hogy nagyon jól érezzük magunkat, miközben kint vagyunk a természetben. Ha valaki rendszeresen jár fotózni, önkéntelenül is megismeri az állatok életét, szokásait.

Van-e saját lesük, terveznek-e ilyet építeni?

Saját lesünk nincs, de gondolkoztunk már azon, hogy kellene építeni egyet. Sajnos sok pénz kell hozzá, és a helyszín kiválasztása sem könnyű. Egyelőre most nem foglalkozunk vele, de nem mondtunk le erről a tervünkről, lehet egyszer majd beruházunk rá.

Milyen szerepe van az életében a fotózásnak (hobbi, munka…)?

Csakis hobbi. Bár kaptam néhány megkeresést, hogy vállaljak portré, meg esküvőfotózást, de elutasítottam, mert nem akarok ezzel munkaként foglalkozni. Kivétel lehetne ez alól mondjuk a fotóriportázs, az nagyon tetszik, de már több mint 20 éve dolgozom ugyanannál a stabil vállalatnál, és nem szándékozom otthagyni őket.

Miért szeret fotózni?

Élvezettel tölt el az akciódús események megörökítése, amikor a képen egy mozdulat, mozdulatsor vagy történés egyetlen pillanattá dermed. Ezért fotózom inkább állatokat vagy olyan eseményeket, ahol biztosan történik valami, és ezért nem fotózom műteremben, nem foglalkozom előre beállított témákkal. Félreértés ne essék, azoknak is megvan a maga szépsége és nehézsége, csak én jobban szeretek előre nem megjósolható pillanatokat megörökíteni. A természetfotózásban azt szeretem még, hogy sokszínű, egy lesben vagy cserkelés közben öt, tíz, vagy akár húsz különböző állatot is le lehet fotózni egy nap.

Szokott-e rendszeresen pályázatokon indulni?

Igazából nem, ez volt az első komolynak mondható pályázatom, erre is a párom beszélt rá, magamtól eszembe sem jutott volna, hogy induljak. Nem is reménykedtem benne, hogy nyerhetek valamilyen díjat, de kellemes meglepetésként ért már az is, amikor azt írták, hogy bekerült az egyik képem a döntősök közé, a különdíj pedig kifejezetten nagy öröm volt számomra.

*Mondd, kis kócos, hol van a mamád? – Tata város különdíja

Tovább a teljes bejegyzéshez
745 Hits
0 hozzászólás

Egy nem cuki madár – a marabu

Szeretett, gyerekbarát gólyánknak, mesék hősének, versek ihletőjének él egy távoli rokona Afrikában. Külsőre jelentős a hasonlóság, le sem tagadhatnák egymást, szegény marabu mégsem lett mindenki kedvence. Mégis, hogyan rajonghatnánk egy dögevőért? – kérdezhetnék. Imádni persze nem kell, ám megismerni, megérteni létének jelentőségét mindenképpen érdemes.

Kezdjük rögtön a magyar nevével, amely németből érkezhetett hozzánk, a németbe pedig több lépcsőn át az arabból. Az aszkéta, remete jelentésű murabit szó portugál közvetítéssel jutott Európába. Mi köze a szent életű embereknek a marabuhoz? Természetesen egy hasonlóság, még inkább asszociáció alapján, a madár mókásan méltóságteljes járása adta az ihletet.

A latin neve Leptoptilos crumeniferus még inkább képszerű. Utal a madár szárnyformájára (ógörög ’leptosz’ - keskeny, ’plíton’ - szárny), valamint a nyaka alatti erszényére (latin ’crumena’ – zacskó, ’ferre’ – hordoz, visel).

Ezek után nem meglepő, hogy a marabu Afrikában, pontosabban a Szaharától délre él, lényegében a kontinens középső területein, egészen Dél-Afrikáig, kivéve a nyugati part nagy részét. Sokféle helyen jól érzi magát, száraz és nedves terepen, szavannán és mocsaras vidéken, valamint emberek közelében.

Repülés közben rendkívül elegáns: a fejét kissé behúzza, lábát pedig kinyújtja a teste mögé. Kihasználja a légáramlatokat, így képes nagy magasságokba felrepülni. A hím és a nőstény marabu külsőleg egyforma, de a fiatalabb madarak barnábbak és a csőrük is kisebb. Igen nagy madár, általában másfél méter magas, jellemző súlya 5-8 kiló között van, a szárnyfesztávolsága pedig már-már ijesztő, a három métert is eléri, néhány példánynál még ennél is nagyobb. A csőre sem kicsi 25 és 35 centi közötti hosszával. Jellegzetes a marabu rózsaszínű begyzacskója, ami akár 40 centis lehet. Mivel összeköttetésben áll a madár orrlyukaival, így a marabu fel tudja fújni egy vastag tömlővé. A marabu feje és kis fodorral díszített nyaka kopasz. Ez a kopaszság igen praktikus okra vezethető vissza: gyakran véres húsokban turkál, így elkerülhetetlenül vér és egyéb nedves maradékok tapadnának a tollazatára, amit nehéz lenne megtisztítania. A csupasz fej és nyak tisztántartása sokkal könnyebb.

Ez a nagy és erős madár főként dögökkel táplálkozik, de szinte minden állati eredetű táplálékot megeszik, amit le tud nyelni. Alkalmanként más madarakat, galambokat, pelikán- és kormoránfiókákat, sőt még flamingókat is elfogyaszt. Szerepel az étlapjukon hal, béka, kisemlősök, vagy hüllők tojásai. Különösen a költési időszakban ejtenek friss zsákmányt, mert a fiókáknak nem dögöt adnak.

A marabut potyalesőnek is mondhatnánk, mert gyakran követik a keselyűket. Ennek igen egyszerű magyarázata van. A keselyűk horogszerű csőrükkel könnyebben feldarabolják a friss tetemet, ezután már a marabunak könnyebb a kisebb darabokból falatozni. Megjegyzem, ez meglehetősen relatív, hiszen egy fél kilós húsdarab meg sem kottyan nekik. Nagyon sok marabu él szeméttelepek környékén, nem válogatósak, szinte minden emészthetőt elfogyasztanak – mondják, gyakran még olyat is lenyelnek, amit a szervezetük nem tud feldolgozni.

A dögevéshez negatív asszociációk kötődnek, nem nagyon kedveljük ezeket a madarakat, pedig nélkülözhetetlenek és igen hasznosak: gondoskodnak arról, hogy az elhullott állatok ne rothadjanak szabadon, ne terjesszenek betegségeket. Rendet raknak, takarítanak, és ahelyett, hogy ezért hálás lenne az ember, többnyire megveti őket.

A marabuk társaságkedvelők, akár a kormoránok, a költőhelyük is telepszerű. Van olyan marabutelep, ami évtizedekig ugyan azon a helyen marad. Nem túl szép fészket eszkábálnak száraz vesszőkből, faágakból és levelekből minél magasabbra a földtől. A fészeképítést a hím kezdi, aztán már a választott nősténnyel közösen fejezik be.

Az afrikai száraz évszak a költési időszak. A megelőző párválasztás során az egymásnak szimpatikus hím és nőstény madár teljesen felfújja a torokzacskóját, és olyan hangokat ad ki, amelyekkel a többi madarat akarják elriasztani. Elmondások szerint leginkább bőgésnek, nyüszítésnek és fütyülésnek hangzik. A marabuk a tojások kiköltésének a feladatát is közösen látják el. A költés egy hónap, a kikelt fiókák még négy hónapig a fészekben maradnak.

A marabuk élettartama általában 20-25 év.

Tovább a teljes bejegyzéshez
988 Hits
0 hozzászólás

A „svéd” madár - Néhány érdekesség a fekete rigóról

Az óvodások biztosan tudják, hogy „…korán reggel ritkán rikkant a rigó”, de vajon mennyit tudunk ezen túl erről a nem ritka madárkáról? Például a nagynéném gyerekkorában sokáig azt hitte, hogy a fekete rigó kizárólag kerti madár. Budapesten éltek, ott csak galambokat, verebeket és a Duna-parton sirályokat látott. Nem jártak parkokba, és mivel akkoriban nem volt divat a madarakat etetni, az ő utcájukban sosem bukkant fel fekete rigó. A hétvégi kirándulásokról leginkább a harkályokra emlékezett. A nyaralójuk kertjében viszont, a szépen karbantartott füvön rendszeresen ott billegett egy-két fekete rigó. Közös sétáink egyikén mesélte, mennyire tetszett neki a hím madár rikítóan sárga csőre, és hogy örömmel hallgatta éneküket. A rigó kiváló énekes, erről itt bárki meggyőződhet.

A fekete rigót szinte az egész világon ismerik, Európában és Ázsiában őshonos, más kontinenseken behurcolt, ezért például Ausztráliában vagy Új-Zélandon nem igazán kedvelik, kártevőként tekintenek rá. Európában nagyságrendileg száz-százötvenmillió fekete rigó él, és az egyedszámuk nem csökken.

Nyilvánvaló, hogy a jelzője miért fekete, de vajon miért rigó, mi a szó jelentése? Elég visszamennünk a már idézett nyelvtörő mondókához – a név minden bizonnyal hangutánzó eredetű, és éppen a rikkant vagy rikolt igékből származhat. Népi nevei is vannak, például rézorrú rigó, gyászos rigó, mindkettő külső jegyei alapján. A francia (merle), olasz (merlo) és spanyol (mirlo) név bizonyára nem csak a borkedvelők számára ismerős. A jófajta merlot szőlő és bor mélybordó, szinte fekete színe adta az alapot a hasonlóság alapján. Igaz, ez a szín nem jellemző mindkét nemre. A hím fekete rigó szinte egész teste fekete, kivéve narancssárga csőrét és érdekes szemgyűrűjét, míg a nőstények és a fiókák sötétbarnás színűek. Nem kicsi, nem nagy madár a maga 25 centis hosszával és 10 dekás súlyával.

Élőhelyben a fekete rigó nem válogatós, jól alkalmazkodik a körülményekhez. Sík vidéken, dombságon, hegyvidéken, kertekben és parkokban, erdőben és falvakban, kis és nagyvárosban, ott van mindenütt. Az igazán magas hegyektől sem riad vissza, Európában 1000 méteren is megél, Ázsiában még magasabbra tör. Kedveli a sűrű aljnövényzetet, de a kerteket is. A fekete rigók életük jelentős részét a földön töltik élelem után kutatva. Mindenevők. Legyenek bár bogarak, esetleg azok lárvái, rovarok, netán giliszta vagy cserebogár, bármit elfogyaszt. Kedvelik emellett a gyümölcsöket és bogyókat is.

A násztánc a fekete rigóknál sem marad el: a hím fejét le-fel hajtva rohangál ide-oda, ezzel jelzi a tojónak érdeklődését, közben pedig nyitott csőrrel énekel hozzá. A fekete rigó monogám, általában életük végéig kitartanak választott párjuk mellett, igaz, az is jellemző, hogy a hímek el-elkalandoznak, és más nőstényekkel is párosodnak. A fekete rigó „házaspárok” csak akkor válnak el, ha nem működik jól a fajfenntartás, tehát, ha nem eredményes a megtermékenyítés.

A fekete rigó pár bokrokra építi fészkét, ha lehet, akkor tüskés örökzöldeket választanak, a városi rigók viszont akár fészerekben, csűrökben is fészkelhetnek. Nem nagyon törődnek a fészek álcázásával, ezért igen gyakran dúlják fel ragadozók a rigófészket. Maga a fészek mély, csésze alakú, belül sárral tapasztott, és egyedül a nőstény munkáját dicséri. A hím a fészek védelmezésében jeleskedik.

A tojó általában négy, kékeszöld, barnáspiros pöttyös tojást rak, és két hétig kotlik rajtuk. A fiókák 2-3 hetet töltenek a fészekben kirepülésük előtt. Mindkét szülő részt vesz a táplálásukban. A fekete rigók általában 2-3 évig élnek, de a gyűrűzés alapján ismert legidősebb példány több mint 20 éves volt.

A fekete rigó Svédország nemzeti madara.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1144 Hits
1 hozzászólás

Sok előre elgondolt, megálmodott kép van a fejemben

Hogy készült az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton különdíjas fotója, a Hamm, bekaplak?

Általában kétévente szoktam indulni a Varázslatos Magyarország fotópályázaton, és tavaly nyertem egy négy alkalmas les bérletet Máté Bencénél. Ott készült a fotó. Rengeteg kormorán volt, ilyen helyzetben nagyon nehéz letisztult képet csinálni, össze-vissza röpködnek. Van, hogy lenne egy nagyon jó jelenet, de egy madár berepül a képbe, vagy a háttérben ücsörög egy másik, foltként. Sokszor már zavaróan közel jöttek. Ezért eldöntöttem, inkább portrékkal próbálkozom, igyekeztem egészen közeli képeket csinálni. Így sikerült ez a fotó. Nagyon szép időnk volt, gyönyörű délutáni naplemente előtti fények. Szinte vágatlan a kocka.

Sokan nem szeretik a kormoránokat, különösen a halastavaknál, mert sok halat megesznek, én sem rajongtam értük. Nem is láttam korábban ennyire közelről őket, mert félénkek. Jártunk többször a Tisza-tónál, ott sok kormorán van, de az ember közeledtére elrepülnek. Meglepődtünk, hogy a nászruhája ennyire pompás. A tollazata nagyon szép, gyönyörű zöld szeme van, mondhatom, hogy fotogének ebben az időszakban.

Miért kezdtél fotózni?

Igazából nem is hívhatjuk fotózásnak, ahogy kezdődött. Mindenki, aki megy kirándulni, nyaralni, közben fotózgat. Mi is vittük a kis Smena gépünket, vettünk 5-6 tekercs filmet, fotóztunk, előhívtuk, kinyomtattuk, albumba tettük, aztán a családot untattuk azzal, hogy megmutattuk, merre jártunk. Tíz éve megrendeltem a Digitális Fotó Magazint, és akkor a férjem azt kérdezte, hogy ha ennyire érdekel, nem akarom-e jobban megtanulni. Gondoltam, miért ne, hiszen addig mit csináltam? Automatára beállítottam a gépet, és nyomtam a gombot. Úgy tettem, mint a turista, aki felkel, megreggelizik, aztán elindul, és napközben fotózgat.

Beiratkoztam Imre Tamás és Imre Anikó fotóiskolájába, mert tetszett a tematika meg a sok gyakorlat. Volt város-, épület-, szocio-, modellfotózás, meg egy tájfotós gyakorlat. Amikor kimentünk a természetbe, akkor rájöttem, hogy nekem ez valahogy jobban tetszik, mint a városi közeg vagy akár az ember fotózása. Addig is sokat kirándultunk, meg túráztunk, sátoroztunk. Olyan azonban, hogy hajnalban felkeljünk fotózni, nem fordult elő. Elkezdtem a tájfotózást gyakorolni. Amikor kimentem először egy ködös hajnalban, az valami csodálatos élmény volt: rózsaszínben a köd előtted, szemben jön fel a nap, mintha egy mesefilmben lennél. Annyira megfogtak ezek a reggeli csodaszép élmények, hogy eldöntöttem, természetfotózással fogok foglalkozni, persze csak hobbi szinten. Beiratkoztam még egy természetfotó tanfolyamra ugyancsak a Tamásékhoz, ott már volt makro-, emlős- és madárfotózás. Nekem azóta is mindegy, hogy mi a téma, táj, növény vagy állat, az élmény a lényeg.

A fotózás folyamata végig alkotás, mert úgy megyünk ki fotózni, hogy van egy elképzelés, hogy mi a cél, mit szeretnénk megmutatni. Megtervezzük, hova, mikor, milyen időszakban érdemes menni. Ez sok utánajárást jelent. Aztán el kell döntenem, hogy milyen objektívet fogok használni, ki kell választanom, pontosan honnan a legjobb fotózni. Egy tájfotózásnál például felállítom az állványt, eldöntöm használjak-e félszűrőt, vagy vizes helyen, hogy használjak-e, és ha igen, milyen erősségű ND-szűrőt, majd, amikor előkészültem, már csak várni kell a csodaszép napkeltére. Ha szép reggel van, az minden munkát megér. Ha nem, az sem gond, majd legközelebb. Mindig gondolkodni kell, és újratervezni. Legyen az virág, állat, bármi, sok előre elgondolt megálmodott kép van a fejemben, de lehet, hogy nem jön össze. Az is lehet, hogy egy teljesen más kép születik, még jobb, mint amit elképzeltem. Ez az egész egy alkotó folyamat. Sok mindennek kell összeállnia, mégis elsősorban a fotóson múlik, mit tud kihozni az adott pillanatból. Az a szép a természetfotózásban, hogy soha nincs két egyforma pillanat, még ha ugyanazon a helyen vagyok is. A legfontosabb kint lenni és alkotni, a többi csak hab a tortán.

Mit tanultál a tanfolyamon? Technikát?

Igen. Addig automatára állítva használtam a gépet, ISO-t, záridőt, rekeszt mindent magától adott. Az első vizsgáknál, nekem kínai volt, hogy ha ilyen vagy olyan záridővel fotózom, éles lesz-e a kép? De pár év után ez annyira rögzül az ember fejében, hogy ha álmából ébresztik föl, akkor is tudja. Gyakorlaton is nagyon segítőkészek voltak a tanárok, sok mindent megmutattak. A suli elvégzése után párszor részt vettünk a Tamásék által szerveztt workshopokon. Ilyenkor 10-15 fotóssal elmegyünk olyan helyekre, ahol érdemes fotózni, például hegyeket vagy dombokat. A férjem is eljött velünk ezekre a túrákra. Már régóta férjnél vagyok, egyetem alatt kerültünk össze, van pár közös hobbink, összecsiszolódtunk, mindent együtt csinálunk és nem unjuk meg. A fotózást azonban ő kihagyta, én meg nem akartam azzal visszaélni, hogy elmegyek mondjuk este valahova, hogy hajnalra be tudjak ülni egy lesbe, ő meg egyedül marad. Így általában tájfotózásra korlátozódott a fotózásom. Amikor elmentünk kirándulni például a Balaton-felvidékre, akkor én hajnalban kimentem, reggeli előtt fotózgattam, majd reggeliztünk, és utána indult a nap. A túrákra eljött velem ő is, bár a hajnali fotózásokra nem jött ki, alapból nem vagyunk koránkelők, inkább éjszakai baglyok vagyunk mindketten. Napközben viszont már ott volt velünk, segített nekem, vitte a táskám, ami addigra 15 kilós lett, mert kellett mindig egy ilyen objektív meg egy olyan, nagylátószög, teleobjektív, makro. Aztán egyszer-kétszer eljött velem lesbe.

Amikor megvettem a következő gépet, ő megkapta az előzőt, és elkezdett kattintgatni. Egyszer sikerült kicsábítanom egy hajnalon a Bodrogzugban. Kifogtunk egy csodaszép hajnalt, és ott rájött, hogy ő is szeretne fotózni. Ez 3-4 éve történt, azóta kinyíltak a lehetőségek, mert együtt megyünk fotózni, nem gond, ha háromkor kell kelni, mert például nyáron már négykor, még sötétben, kint kell lenni egy madárlesben. Most már a férjemnek is jó gépe van, így sajnos már nem segít cipelni az enyémet. Viszont nagyon jó, mert azóta van, hogy kimegyünk egy lesbe és ott alszunk a padlón éjszaka, vagy kimegyünk két napra nomád körülmények közé és fotózunk. Nagyon szeretem például a békákat is fotózni, ugye ők vízben élnek, így le kell kucorogni, hogy szintre kerüljek velük. Lekönyökölsz, bele a sárba, aztán a nagy izgalomban, mert csak a békákra figyelsz, vizes lesz mindened. Már az objektív vége is bent van az iszapban, és a mellcsizmába több liter víz kerül. A fotós el tud vonatkoztatni mindentől, mindent kizár, csak a képre koncentrál.

Amikor egy szép fotó születik, az nagy élmény, és öröm megmutatni a közönségnek is, hogy rácsodálkozzanak, milyen szép körülöttünk minden. Nagyon fontos az is, hogy mit mikor látsz, más egy szép táj egy gyönyörű napkeltében, amikor párolog a föld, más, amikor a nap fent van delelőn, mi olyankor már nem is fotózunk.

Mennyit nyúlsz hozzá a fotóhoz? A tájképeid olyanok, mint egy festmény.

Nem nagyon, természetfotó pályázatokon nem is engedik meg. Még a Photoshopot is csak tanulom. Csak annyit nyúlok a képhez, amit megengednek. Kétlakiak vagyunk. Budapesten is élünk, ott dolgozunk. Könyvvizsgáló vagyok, a Közgazdasági Egyetemet Kolozsváron végeztem, majd Budapesten külkereskedelmi szakközgazdász diplomát szereztem. A férjem gépészmérnök, másoddiplomaként elvégezte a közgazdaságit, most adószakértő. Van egy könyvelőirodánk. A Covid miatt leköltöztünk vidékre, van egy házunk a Balatonhoz közel. Távmunkában innen is tudunk dolgozni.

Budapestről nagyon nehéz kikeveredni fotózni, mire kijutsz a városból, az már egy óra, és amíg találsz valami jó helyet, az plusz egy-másfél óra, oda vissza csak az utazás 4-5 óra. Most itt a Balatonnál elkezdtük a környéket fölfedezni. Körülöttünk nincsenek nagy erdők, a Bakony egy órányira van. Somogyfajszra szoktunk még járni, de az is körülbelül egy óra. Járjuk és feltérképezzük a környéket, kameracsapdákat helyezünk ki, hogy lássuk, milyen állatok mozognak arra. A házunktól nem messze van egy erdős rész, ott van etető őzeknek, majd ősszel, télen jó lesz oda kiülni egy lessátorral.

Van egy másik, sok időt igénylő szabadidős elfoglaltságunk, a vitorlázás. A vitorlásunkon tavasztól őszig próbálunk sok időt kint tölteni a vízen. A Balaton nem nagy tó, úgy 70 km hosszú, de nagyon jól el lehet rajta vitorlázgatni. Sokat túrázunk a hajóval, ahogy fúj a szél, arra megyünk, megállunk Füreden, Tihanyban, Badacsonyban, mikor hova érünk el az adott széllel. A hajón alszunk, néha nem is megyünk be kikötőbe, hanem horgonyon maradunk éjszakára is kint a vízen. Igy sokszor dönteni kell fotózás vagy hajózás, mert a vitorláson nem könnyű jó fotót csinálni, talán, ha jön egy vihar, zivatar akkor különleges képek születhetnek.

Hogyan készültök a fotózásra, utána is olvastok a témának?

A workshopok nagyon célirányosak. Elmentünk pár helyre például Svédországba, Izlandra. Leszáll a gép, beülünk az autóba és már jön a túra. Megvan, hogy hol szállunk meg, mit fotózunk, sokat nem kell foglalkozni a készülődéssel. Mióta Géza, a férjem is fotózik, már nem járunk workshopokra, hanem magunk szervezzük az utakat. Az már önmagában élmény eldönteni, mit szeretnél, hova, mikor menj, utánajárni a terveknek. Van olyan téma, aminek az előkészítése fél vagy egy év is lehet. Mindig úgy szervezük az útjainkat, hogy legyen idő közben megnézni a környéket, és ne az legyen, hogy kiszállok a repülőből, és irány az első helyszín, majd az utolsóról már megyek a reptére. Sokszor merítek ihletet természetfilmekből, vagy workshopprogramokból tájékozódom. Például egy természetfilmet látva merült fel bennünk, milyen jó lenne megnézni és lefotózni, amikor a gyilkos bálnák a fókabébiket elkapják. Ilyen csak Argentínában van. Fél éves kutatómunka volt, mire kiderítettük, pontosan melyik partszakaszon és hogy működik, és sikerült egy argentin kontaktot kapnom, akivel aztán levelezve meg tudtam szervezni, hogy kimehessünk az adott partszakaszra. Minisztériumi engedélyt kellett ehhez kapnunk. Összesen 6 fotós lehetett kint ezen a kb. 3-4 kilométeres partszakaszon, és végig velünk volt a természetőr. Turistaként is el lehet oda menni, de akkor csak az útról, több kilométerről lehet figyelni, ahogy – ha éppen úgy alakul – kijönnek az orkák. Amikor odaértünk, ahol várhatóak az orkák, 20 métert kúszva kellett megtenni hátizsákkal, hogy a parton levő fókákat nehogy megzavarjuk. Mi egy hétig voltunk ott, nekünk nem volt szerencsénk. Abban az időszakban nem jöttek arra vadászni, de nem is bántam, mert nagyon aranyosak voltak a kis fókák, nagyon sajnáltam volna őket. Másik kedvenc helyünk Namíbia, ahol már többször voltunk.

Tartják-e egymással a kapcsolatot a fotósok?

Igen, azokkal viszonylag rendszeresen, akikkel együtt voltam a képzésen. Sokszor össze is futunk egy-egy helyen. 3-4 éve tagja vagyok a Vadvilág Fotóklubnak. Országos szinten mindig bent vagyunk az első öt legjobb klubban. Nálunk csak természetfotósok vannak. Havonta találkozunk, most csak a Zoomon. Amikor bekerültem először a klubba, csak néztem, hogy milyen jó fotókat csinálnak a kollégák, milyen jó fotósok, próbáltam felnőni hozzájuk. Kicsit büszkélkedek: pár év alatt annyira felzárkóztam, hogy sikerült kétszer elnyerem a legjobb fotós díját a Vadvilág házi pályázatán, meg kétszer a klubban az Év fotója is az enyém volt.

Madarakat mióta fotózol?

Eleinte tehát volt a tájfotózás, de Magyarországon elég korlátozottak a lehetőségek, mindenhol vezetékek vannak, nincsenek nagy hegyeink, sokat kell utazni, hogy elérj egy érintetlenebb dombos tájra. Lehet persze repcét, pipacsokat, virágmezőt fotózni, de ez időben elég korlátozott. Erdőt is lehet fotózni, vagy csak a fákat, fatörzseket, ezt nagyon szeretem, főleg ősszel, amikor csodaszépek a színek.

Magyarországon nagyon sokféle madár van, mondhatni madárnagyhatalom vagyunk, így előbb utóbb kihagyhatatlan a madárfotózás. Nagyon szeretek madarakat fotózni, de nem mondanám magam madárfotósnak. A képeimnek csak 30-40 százaléka madárfotó. De szeretem megfigyelni őket, az életüket. A gólyatöcs például nagyon kedves kismadár, gyönyörű szép, kecses, ő az egyik kedvencem. A nagy kócsag is szép, főleg, amikor nászruhát ölt, vagy a fekete gólya. Van pár bakancslistás elképzelésem, amit még meg szeretnék fotózni, ilyen például a búbos vöcsök násztánca.

Most, hogy ideiglenesen elköltöztünk vidékre, próbálunk körbenézni, hogy mit és hogy lehetne a közelben fotózni, hogy ne kelljen több órát utazni ezért. Tiszaalpárra szoktunk például menni, az autóval két és fél óra csak oda. Azt azért szeretjük, mert változatos, vannak mozgó lesek. Ott készült a Sokadalom című képem, amelyik a MAFOSZ által szervezett, az Év Magyar Fotósa az Év Magyar Fotója pályázaton különdíjat kapott, és 2020-ban ki volt állítva a Golden Turtle-ön. Pont egy olyan semmilyen reggel volt, nem voltak jó fények, nem láttunk gázló madarakat, úgy gondoltuk, nem fogunk tudni jó fotót csinálni, viszont rengeteg sirály röpködött körülöttünk. Itt az előre elképzelt kép helyett újragondolással, az adott lehetőségeket kihasználva született meg a kép.

Persze sokkal jobb, amikor az ember saját maga épít lest, úgyhogy most ezen dolgozunk. Legutóbb bankának tettünk ki mezőre egy-két odút. Egy halastónál vagy más vizes élőhelyen saját lesből fotózni szinte lehetetlen. A halastó valakinek a tulajdona, vagy ha természetvédelmi területen, nemzeti parkban van, akkor meg azért nem szabad a bejárás. Több madárfotóssal beszéltem, akik nagyon jó fotósok, ők, hogy csinálják. Télen, amikor a halastavat leengedik, akkor lenne lehetőség például madarakat fotózni, ahogy a megmaradt kis vizes helyekre leszállnak élelmet keresni. A halastó tulajdonosától kellene engedélyt kérni. Ez csak akkor megy, ha ismeretséged van. A Rétszilasi tavak itt vannak tőlünk fél órára, ideális lenne, hogy oda kijárjunk, sok szürke gém, meg nagy kócsag volt ott a télen. Jó párszor arra jártunk, több napot rászántunk, nézelődtünk, próbáltuk felfedezni. Márciusban munkaidőben odamentem, kérdeztem, nem lehetne-e letenni egy lessátrat a partra, de mondták, hogy már járnak oda fotós ismerősök és az pont elég nekik.

Gyurgyalag projektben vagyunk most benne, remélem, amit kinéztünk területet, tőlünk nem messze, ott lesznek madarak, és lesátorból megtudjuk őket fotózni.

A fotózás hatására elkezdtünk a kertünkbe odúkat telepíteni, 5-6 éve kiraktunk néhányat, majd még párat, most van 8 kismadaras odúnk és kb. 100-120 kismadár kel ki és nő fel nálunk egy évben. Sok madár nem is odúban költ, hanem a bokrokban. Négy éve van balkáni gerlénk, köztudott, hogy megkapná a citrom díjat, ha fészeképítésről van szó, sajnos volt, hogy a tojását a teraszon találtuk meg összetörve. Aztán a férjem kicsit besegített pár ággal és a tavalyi fiókák itt teleltek, az idén már három pár fészkel. Az idén harmadik éve jött vissza egy örvösgalamb-pár, de van két fakopáncs is. Tengelic, zöldike, erdei pinty, cinkék, barázdabillegető, vörösbegy, a terasz alatt még rozsdafarkú is szokott tanyázni, és tavaly óta elég sok a veréb, pár éve nagyon megfogyatkoztak.

Télen etetjük őket, van egy kis kerti tavunk, ott nagyon szeretnek fürödni, kialakítottunk egy kis sekély részt, ahova nyugodtan bemehetnek. Most télen sajnos megjelent egy karvaly, párszor láttuk egy fán ücsörögni, még fürdött is a tóban. Nem örültünk neki, de ez az élet rendje, neki is túl kell élnie.

Igazából nem fotózás céljából próbáltunk madárbarát kertet létrehozni, mert arra a fákon lévő odúk vagy akár a tópart sem igazán megfelelő. Már gondolkodtunk azon, esetleg csinálunk egy itatót, ami mögé be lehet ülni, a szükséges anyagot a férjem már be is szerezte.

Mostanában elkezdtem a madarakat a tájban fotózni, ezt nagyon szeretem. Lehet cserkelni, vagy megbújni valahol, és úgy várni a megfelelő pillanatot, szeretek még a hosszú explózióval kísérletezni.

Van olyan pályázat, amin még nem indultál, de szeretnél?

Persze, biztosan. Amiket ismerek, azoknak a többségén már indultam. A spanyol Memorial María Luisa pályázaton már kétszer is jelent meg képem, mindkétszer ki tudtunk menni, az nagyon nagy élmény volt, hogy ott ismerkedhetsz fotósokkal. Az a fotósokról szóló kétnapos ünnep, annyira odafigyelnek rád. A Golden Turtle-ön is volt kétszer képem kiállítva, de oda nem jutottunk el, ott már a férjemnek is volt képe kiállítva, szóval nagyon jól halad ő is. Most a Memorial María Luisa pályázaton az előzetes hírek szerint mindkettőnek lesz képe, de sajnos a Covid miatt az idén is elmarad az ünnepség. A Milvuson szoktunk rendszeresen megjelenni, díjazott is voltam. Gézának már a MontPhoton is volt képe. Nemrég kaptam egy nagyon jó hírt, hogy a Siena Photo Awardson a természetfotó kategóriában lesz egy képem. Nagy vágyam a BBC, hogy egyszer legyen képünk kiállítva, nem vagyok egy feladós típus.

Nagyon sok jó fotó van, néha nem is értem, hogyan lehet pont azt a 100-at kiválasztani a több tízezerből. Az a nehéz, hogy mi ketten elfotózgatunk, meg feldolgozzuk a képeket, de nem igazán van olyan, aki megmondaná, hogy ez most jó vagy nem. Van, hogy egy képhez érzelmileg is kötődöm. Akkor azt hiszem, hogy hű de jó. Azért is nevezek pályázatokra, mert ha több helyre elküldöm és nincs eredmény, akkor kiderül, hogy mégiscsak az én értékítéletem téves, és nem olyan jó az a kép. A FIAP-on haladok előre. Már az ezüst fokozatnál tartok, ez a negyedik lépcső. Minden foknál több és több elfogadott, díjazott fotó kell ahhoz, hogy előrébb léphess. Kísérletezhetek, küldök fotókat, látom, hogy mi az, amit elfogadnak, mi az, amit esetleg díjaznak. A fotóklubunkban van néha értékelés, és itt ki is merül a visszajelzések lehetősége. A képek meg csak gyűlnek, gyűlnek, így küldeni is fogom őket pályázatokra. Ha kiállítják például egy Montieren, Aranyteknősön, ahol több ezer ember megnézi. Ha valaki csak egy pillanatra megáll és elfelejti a világot, csak a képet nézi, ami elvarázsolja és elgondolkodik, akkor az jó érzés, hogy sikerül egy kis szépet csempészni az életébe.

Mint természetfotós igen sokat vagyok kint a természetben. Csodás a mi kis bolygónk! Sajnos nagyon sok minden az emberi behatás következtében visszavonhatatlanul megváltozik. Félő, hogy azt a sok csodát, ami körülvesz minket, a későbbi generációk nem fogják látni. Azért is szeretek fotózni, hogy megpróbáljam bemutatni a természet szépséget, törékenységét. Az élővilág már most nagy bajban van, szennyeződés, felmelegedés, túlhalászás, sorolhatnám. Saját magam tapasztalom, ahogy egy-egy helyre visszatérek, hogy évről évre változik és sajnos nem a jó irányban. Ha mindenki összefog, elgondolkodunk a Föld jövőjén, talán még visszafordítható vagy megállítható egy-egy folyamat.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
938 Hits
0 hozzászólás

Erdei szalonka – az erdők koronázatlan királynője

Gyerekkoromban az egyik szomszédunk, Laci bácsi, rendszeresen járt vadászni. Velem egykorú lányával jóban voltunk, így történhetett, hogy egyszer magával vitt mindkettőnket egy hajtóvadászatra. Hamar leszerepeltem, mert nem volt türelmem a hosszú várakozáshoz. Rosszkor szólaltam meg, igen, kitalálták, sikerült elriasztanom a vadat. Azóta sem kedveltem meg a vadászatot. Laci bácsi viszont szenvedélyesen űzte ezt a sportot (ő annak tartotta), rendszeresen tért haza kisebb-nagyobb zsákmánnyal. Volt köztük erdei szalonka is. Mindenki örült, gratulált, és elégedetten elfogyasztotta a vadételeket, egyedül én sajnáltam az állatokat.

Laci bácsi büszke volt vadászkalapjára és annak toll-díszére. Egyszer elmagyarázta, hogy az egy vadásztrófea, olyan, akár a szarvasagancsok a falon. A toll a szalonka ecsettolla, azaz szárnyának elcsökevényesedett evezőtolla. Hát ez sem győzött meg. Azt értettem, hogy fantasztikus élmény lehet a szalonkahúzás, amikor alkonyatkor és hajnalban egy-egy terület fölött egy ideig, 10 percig vagy akár fél óráig körpályán repülnek a szalonkák. Nekem a látvány önmagában elegendő lenne, gondoltam. Az Európai Unió persze nem érzelmi alapon döntötte el 2009-ben, hogy a tavaszi szalonkavadászatot betiltja. Bevallom, egyetértek, miközben tudom, hogy a vadásztársadalom másképpen látja. Nyilván sokan úgy érzik, hogy egy szép hagyomány szakadt meg. Még gyászszalagot is készítettek, rajta a dátummal és a szalonka árnyképével.

Jól jelzi a szalonkák kiemelt szerepét a vadászatban, hogy az erdő királynőjének nevezik. Látszólag különös, hogy ezt a kicsi, nem feltűnő tollazatú madarat ilyen nemes címmel illetik, ám épp e jelentéktelenségből fakad az elnevezés, mert emiatt nem könnyű vadászzsákmány. Türelem és tudás kell az elejtéséhez.

A szalonka név a lengyel słomka, słonka szóból ered. A lengyel-magyar barátság egyik részeleme volt, hogy a főurak közös vadászatokon vettek részt, amikor a nagy lakomák, ünnepek sem maradtak el. Az étlapon nem egyszer szerepelt az ízletes húsú szalonka is. A latin neve a madár élőhelyére utal, a rusticola a „vidéki, földhöz tartozó” szó kicsinyítő képzős változata. Természetesen népi nevei is akadnak, például a batla és a sneff, ez utóbbi az erdei szalonka német nevéből – Schnepfe – ered.

Az erdei szalonkák kedvelik a nedves területeket, leginkább a hegyvidéki, laza talajú erdőket, ahol sűrű az aljnövényzet. Vonuló madarak, fő költőterületük a mérsékelt övön elsősorban Oroszországban nagyjából Szentpétervártól Vlagyivosztokig egy széles sávban, a Skandináv félszigeten, valamint Európa északi és keleti területein található. Telelni leginkább Európa nyugati és déli tájain szeretnek. Magyarországon az erdei szalonka rendszeres fészkelő és vonuló. Vonuló példányokat tavasszal március-áprilisban és ősszel szeptember-október során láthatunk.

Sokfelé találkozhatnánk a szalonkával, ha nem élne rejtőzködő életmódot, amiben nagyban segíti az avar színeihez hasonló tollazata: felül rozsdaszínű, szürke, sárga, szürkésbarna és fekete foltokkal tarkázott. A szalonkának több különlegessége is akad. Egyik az igen nagy szeme, még inkább annak elhelyezkedése a fején oldalt és a fejtetőn. Ennek köszönhetően a szalonka mindent lát körben, 360 fokban. Hogy érzékeltessem: halad előre és közben hátra is lát. Bámulatos! Legalább ilyen kiváló „találmány” a csőre, amelyben tapintótestecskék segítik a madárkát a vadászatban. Hosszú, hegyes csőrével kutatja fel leendő táplálékát úgy, hogy keresés közben döfködi vele a talajt. Amikor megtalálta, ott helyben a földben el is tudja csípni a kívánatos élelmet. Befut az üzenet az agyba, hogy „itt egy falat”, a csőr csúcsa kinyílik, és már be is kapja az áldozatot, gilisztákat, különféle ízeltlábúakat, férgeket.

A szalonka kiválóan repül, gyorsan mozog a talajon, valamint még ennél is ügyesebben várakozik moccanás nélkül. Olyan terepen, ahol gazdag az aljnövényzet, a földet vastag avarréteg fedi, lehullott, korhadt faágak, gallyak képeznek labirintust, mohos kövek alkotnak fedezéket, nem könnyű észrevenni ezt a kis madarat. Ki is használja ezt, megbújik, amikor veszély észlel.

Az erdei szalonkának, mint sok más madárnak, jellegzetes a párosodási szertartása. A hímek körbe-körbe röpködnek, s közben korrogó hangokat hallatnak. A tojók a földön ezt hallva hívó hanggal válaszolnak és közben kiterítik fehér végű farktollaikat, amely a sötétben jelzőfényként világít. A hím így látja és hallja is a tojót, és odarepül mellé.

Talajra, a sűrű aljnövényzet közé, kisebb mélyedésbe rejti, és avarral béleli fészkét. Négy tojást rak, melyen 22-24 napig kotlik. Az is különlegessége a szalonkának, hogy veszélyt érezve fiókáit képes a lábai között elszállítani. A kikelt fiókák fészekhagyók, szinte azonnal szerteszaladnak, és elbújnak a környező növényzetben. Bár a fiatalok egy hónapos korukban már röpképesek és önállóak, ám a család az őszi vonulásig többnyire együtt marad.

Magyarországon az erdei szalonkák állománya stabil, nem fenyegetett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1116 Hits
0 hozzászólás

Egy Magyarországon időszakosan vonuló madárnemről, amelynek egyik faja sajnos mára kihalófélben van

Egy őszinte vallomással kezdem: kedvelem a szalonkaféléket. Nem, nem enni, még kevésbé vadászni, ilyesmi meglehetősen távol áll az ízlésemtől. Viszont szívesen elnézem ezeket a madarakat, mindig jókedvre derítenek. Talán mert a gyerekrajzokra emlékeztetnek: kicsi gömb középen, két pipaszár lábacska és egy hosszú, vékony csőr. Pont, pont, vesszőcske, és készen van a szalonka, a cankó vagy a póling.

Aki kicsit foglalkozott már madárnevekkel, utánaolvasott, honnan származik egy-egy elnevezés, könnyen kitalálja, hogy a póling név hangutánzó szavaink közé tartozik. Igen, a pólingok dala éppen úgy szól, mintha azt kiáltanák, hogy póóóling, póóóling. Figyeljék csak! Nevezik még szélkiáltónak. Ha hallottak már pólingot, ezen kicsit sem csodálkoznak. Sok más nevet kaptak az elmúlt évszázadok során, ismert volt a szintén hangutánzó töcsmadár, vagy a bécsi német Goiserből származó gojzer megnevezés. A nép kedveli a humoros-tréfás névadásokat, így hívták a hosszú csőrére utalva piszének. Latin szaknyelvi nevük, a Numenius is jellegzetes, az újhold keskeny sarlójára emlékeztető, hosszú csőrükre utal, az újhold jelentésű görög numénia szóból.

A pólingok kecses madarak, hosszú csőrük enyhén hajlott, a hegye felé fokozatosan elvékonyodó, a felső kávája ráhajlik az alsóra. Lábuk is hosszú és vékony. Apró tollazatuk kemény, szorosan testhez álló és sem évszakonként, sem ivar szerint nem különbözik.

A nagy póling Magyarországon tavasszal (február és április) és ősszel (augusztus és november) rendszeresen átvonul, főleg az alföldi és dunántúli állóvizeket kedveli. Mindig víz közelében élnek, mocsaraknál, sekély tavaknál, vagy ahhoz közeli réteken és legelőkön. Néha áttelel nálunk, és van, hogy egy-egy példány a nyarat is itt tölti.

Szárazabb területeken, mezőkön, rovarokkal táplálkozik. Vízpartokon, ahol laza vagy iszapos a talaj, a zsákmányért keskeny, csipeszként működő csőrével, eredményes a „talajhorgászatban”, sokszor a földből csipkedi ki a férgeket, csigákat. A kétéltűeket sem veti meg.

Európában és Ázsiában költ, ősszel délre vonul, egészen Afrikáig. Általában 4 tojást rak. A szülők felváltva kotlanak közel egy hónapig. A fiókák nem sokáig élnek családi életet, 5-6 hetes korukban már röpképesek, és ott is hagyják szüleiket.

A kis póling a tundrákon bogyókkal táplálkozik, telelőterületén ízeltlábúakat és rovarokat is eszik. Magyarországon tavasszal márciusban és áprilisban, majd július és szeptember között főleg a Tiszántúlon lehet megfigyelni. Előfordulnak átnyaraló példányok is.

Észak-Amerika és Eurázsia északi területein költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába is. Szintén a vízközeli területeket kedveli, mocsaraknál, sekély tavak mellett él.

A vékonycsőrű póling a legkisebb szélkiáltónk, csőre is jóval rövidebb és feltűnően vékony. Szintén északi madár, fészkelőhelyei Nyugat-Szibériában a tajgán, tőzeglápokban, sásos-nyíres területeken vannak, vagy inkább csak voltak. Sajnos ugyanis a kihalás szélén áll, a világon élő állomány becsült egyedszáma 50 körüli.

Magyarországon vonulása idején jelenik meg, rendkívül ritka kóborlóként. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület információja szerint utoljára 2001-ben figyelték meg hazánkban, amely egyben utolsó bizonyított világmegfigyelése is a vékonycsőrű pólingnak!

Fokozottan védett, természetvédelmi értéke egy millió forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1149 Hits
0 hozzászólás

Ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép

Boromisza Zsombor, tájépítész, természetfotós fotózásról, a pályázatok fontosságáról

Fényterápia című fotójával az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton harmadik díjat nyert? Hol és hogyan készült a kép? Mi a története?

Számomra ennek a képnek a jelentősége nyilván nem abban rejlik, hogy természetvédelmi szempontból értékes fajt vagy szituációt mutat be, vagy ilyen üzenete lenne. Egy tőkésréce szerepel rajta, hétköznapi faj, amely ráadásul kiválóan tűri az ember közelségét, tehát városi környezetben is nagyon jól érzi magát. Debrecenben készült a kép, ott nyaraltunk. Hajnalonként kisétáltam a Nagyerdőbe és ott fotóztam különféle helyzeteket. Ez az ottani tó partján készült, egy nyári, napfelkelte utáni maximum egy órában. A récék kijöttek a partra, és szembe fordultak a nappal. Az a tekintet, amivel a nap felé fordult ez a madár, nekem olyan volt, mintha ő is egy fotós lenne, mintha ő is ugyanúgy csodálná azokat a hajnali fényeket, mint ahogy én. Tudjuk persze, hogy ennek etológiai szempontból túl sok racionalitása nincs, mégis azt éreztem, ő is ugyan azt éli át, mint én. Nekem a kép szépsége pont ebben a hangulatban, ebben a magamra ismerésben volt. Ellenfényben fotóztam a tojót, míg a tó vizén játszott a felkelő nap fénye, az adta ezt a szép mintázatot, amely a kacsa feje fölött látható. A földön feküdtem a fűben, ahogy azt kell, mindent elfelejtve. Amikor flow van, akkor az ember nem tudja, hogy hol van, hogy ki van körülötte, hogy mekkora sár van alatta, hanem belefekszik, és ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép.

Miért kezdett fotózni?

Ez előbb-utóbb várható, vagy magától értetődő volt, hogy fotózni fogok. A kötődésem a természethez végig ott volt és van az életemben. Már kiskoromban megjelent. Jellemző, hogy milyen meséket szeret egy gyerek, miről rajzol, nekem már akkor is az állatok, a madarak voltak a középpontban. Édesapám elvitt a Magyar Madártani Egyesületbe és a szervezett túráikra, meg ő maga is sokat vitt kirándulni. Aztán nagypapámmal jártam horgászni és mindkettő hasonlóról szólt. Mindkettőben egyfajta nyugalom, a természet csodálata, a városi környezetből, rohanásból kiszakadás és a csend, vagy csak a természet hangjai voltak jelen. Mindkét esetben nagyon sokat tanultam az élővilág működéséről. Megtanultam felismerni a madárhangokat. Később, ahogy az ember középiskolás lesz, már nem az a menő, hogy a „Mit csinálsz szabadidődben? kérdésre azt válaszolja, hogy „Madarászni járok”.

Az egyetem körül került elő a természet fontossága megint az életemben, mert tájépítész mérnöknek kezdtem el tanulni. Fölfedeztem, hogy a szakmám által olyan eszközöket kapok a kezembe, amelyekkel tudok tenni azokért az értékekért, amelyekre érzékeny vagyok, amelyeket fontosnak tartok. Egyre tudatosabban kezdtem olyan egyetemi feladatokat vállalni, olyan diplomatervet választottam, hogy minél inkább ebbe az irányba fordulhassak. Ez nem a fotózásról szólt, csak a természet megéléséről, és valami aktív cselekvésről a természetvédelem érdekében.

Komolyabban 8-10 éve kezdtem el fotózni, tehát viszonylag későn. Velem nem az a szituáció, ami az ifjú természetfotósoknál, akik már 14 évesen világversenyeken vesznek részt. Felnőtt fejjel, a gyermekeimet kezdtem az első komolyabb felszereléssel fotózni. Utána elég gyorsan bejött, hogy szeretném a természetet is megörökíteni. Jól kiegészítette a szakmámat, meg elkezdtem az egyetemen dolgozni a tájépítész munkám mellett, és ott is jól hasznosítottam, mert az előadásokat jól tudtam illusztrálni így. A természetfotózás úgy, hogy tudatosan tervezek projekteket, az nem régóta van. Azt meg, hogy pályázaton induljak, csak másfél éve kezdtem el.

Mit szeret fotózni, milyen témákat?

Főleg a madárvilágot és a tavaszi növényeket. Mindig más érzelmi hatása van, amikor végre vége a télnek, és megjelennek például az első kökörcsinek. Jópofa, amikor az egész képet kitölti szép élesen egy színes madár, de emellett egyre inkább érdekelnek azok a témák, amikor valami természetvédelemhez kapcsolódót tudok kifejezni, megmutatni, vagy valami rehabilitációhoz kapcsolódó témát fotózhatok. Szeretném bemutatni, elhozni az embereknek, hogy mit jelent az élőhelyek helyreállítása, milyen eredménye van. Ez akár egyes fajokat is jelenthet, meg az egész szellemiséget, folyamatot közérthetővé és szerethetővé kellene tenni.

Hogyan tud a fotózásra időt szakítani?

Sokszor jóval hátrébb szorul az életemben, mint amire igényem lenne. Azt azonban egyre tudatosabban igyekszem betenni a heti ritmusomba, hogy minden héten legyen egy kicsi, legalább ilyen „kifutok egy órára-két órára” fotózás. Sokszor a munka előtt még kicsi belefér, igaz, ehhez korán kell kelni, de a fények miatt amúgy is korán kéne kelni. Nagyon sok feladatom van, de általában kötetlen munkaidőben dolgozom, tehát meg tudom tenni, hogy néha hétköznap is felszabadítsak magamnak egy órát két órát. A munkám, főleg a privát tájvédelmi szakértői és tervezési munkáim miatt nagyon sokat utazom vidékre, különböző helyszínekre. Egyre tudatosabban próbálom ezeket összekapcsolni, ha már kimozdulok és új helyszínre jutok el, akkor rákalkulálok egy-két plusz órát a kiszállásra, és akkor tudok fotózni.

Mit szeretne a fotókkal megmutatni?

Nagyon izgat az a gondolat, hogy olyan dolgokat átadjak, amit alapból nem feltétlen a képi világhoz társítunk, hanem más érzékszervekhez. A hangot már sokan megmutatták, az, ahogy a hidegben éneklő madarak a párát kilehelik, igen látványos. Nyilván nem akarom az ezrediket legyártani abból, amit már valaki kitalált, de még mindig látok fantáziát abban, hogy más természethangokat hogyan lehetne illusztrálni. Vagy az illatokat hogyan lehetne képi formába önteni. Erről csak nagyon homályos elképzeléseim vannak, de kétségkívül mozgatja a fantáziámat.

A fotóiból derű és béke árad – milyen hangulatokat akar megmutatni?

Ha rehabilitációs fotós projektekkel foglalkoznék, az biztos, hogy teljesen más érzelmi színezettel bírna. Annak biztos, hogy nem egy ilyen „szép az élet” üzenete lenne, hanem az optimizmusnak egy más dimenzióját tudná tükrözni. Nem vetem el azokat a témákat sem, ami ennek az ellenkezője. Ma már Magyarországon is van néhány kiváló fotós, aki a „nem szép” környezeti problémákat örökíti meg. Ha nincs jól eltalálva, akkor nem is megy át az üzenet, mert az emberek úgy vannak vele, hogy nincs szükségük több stresszre, lelkiismeretfurdalásra, problémára.

Szokott-e lesből fotózni madarakat?

Kb. egy hónapja voltam először lesben fotózni. Most jutottam el oda, hogy már kíváncsi vagyok erre a dologra, mert olyan lehetőséget nyújt, amire csekély az esély, hogy véletlenül összejöjjön. Eddig két helyen voltam, az egyik a Jászságban, ott ragadozómadarakat lehet fotózni (Fatér Imre lese). Győr mellett is fotóztam egy lesben, ott főleg erdei énekesmadarak vannak (Mekli Zoltán lese). Mindkét helyen nagyon kedves, segítőkész vendéglátásban volt részem!

Amit eddig láttam, az tetszett, mert valóban olyan közelségbe lehet kerülni egy jó lesben az állatokhoz, amit csak úgy bujkálva a bokrokban, akár álcaruhában nem nagyon lehet elérni. Nem csak arról van szó, hogy akár két évig feküdhetnék, mire elém kerül pont úgy egy madár, hanem ezek a speciális üvegek, semmit nem látnak a fotósból a madarak, én viszont kifele mindent látok, teljesen más lehetőségeket nyitottak meg. Ez egy kényelmes műfaj, ezért is lehet szeretni. Az ember ül egy széken egy pici épületecskében, ha akar, ehet-ihat. Kicsit örömfotózás. Nem mondom, hogy kizárólag erre akarok váltani. Arra is szükségem van, hogy amikor fekszem a sárban, bújok a bokorban, egyszer csak olyan történik, amit soha nem lehet előre tudni. Annak a varázsát nem hiszem, hogy bármikor megunnám, hogy csak úgy spontán járjam a természetet, és mindenfajta kötöttség, egy épület, egy üvegfelület nélkül valamit meglássak és megörökítsek.

Tervez-e saját lest?

Fölmerült bennem, hogy szeretnék majd, de nem hiszem, hogy ez az idei év projektje lesz. Az első képeim egy részét egy családi ház kertjében csináltam, de az nem épített les volt, hanem egy lessátor, ami akkora volt, hogy gubbasztva belefértem. Az elsőt magam barkácsoltam egy festőfóliából, zörgött, mint a fene, ahogy fújta a szél, de a kertvárosban élő madarak egy része még ezt is elviselte. Télen ültem a kertben, biztos mindenki hülyének nézett, hogy egy ilyen tákolmányban, a mínusz öt fokban ülök kint, és az élvezem, hogy elém repül egy meggyvágó. Mégis, ott is születtek jó képek.

Miért kezdett pályázni a fotóival?

Egyrészt az emberben van egyfajta kíváncsiság, hogy hol tart ő ebben a fotózásban. A pályázatok, persze versenynek is hívhatjuk őket, nagyon jó lehetőséget adnak, hogy az ember visszajelzéseket kapjon. Lássa azt, hogy mások, akiket a szakma legnagyobbjai értékelnek, mit csinálnak, hogyan csinálnak, hogyan csinálnak jól. Kíváncsi voltam, hol tartok ehhez képest, mi az, amit jól, és mi az, amit nem jól csinálok. Az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban versenynek Potyó Imre volt a zsűrielnöke, ő két, számomra nagyon fontos dolgot is mondott egy interjúban. Szerinte, aki természetfotós, az pályázzon, mert így jut el az emberekhez. Teljesen más, ha én otthon fotózok, és megmutatom a gyerekeimnek, az is fontos, viszont társadalmi hatást akkor lehet elérni, akkor kaphat nagyobb nyilvánosságot a kép, ha az ember egy pályázatra beadja. Akkor fog az üzenet eljutni az emberekhez, mert felkerül egy platformra, eljut kiállításokra, könyvekbe, hírekbe. A szakmám minden területén igyekszem a kommunikációt tudatosan irányítani, mert pontosan értem, hogy akkor tudom a fontos értékeket jól képviselni, ha ebből a szempontból is odateszem magam. Csak félig van elvégezve a feladat, ha valami okosat leírtam, de az nem jut el az emberekhez. Akkor kevésbé volt értelme a munkámnak. A másik, amit Potyó Imre mondott, hogy a fotók bírálata nem annyira szubjektív, mit ahogy az emberek gondolják. Felsorolt kapásból 10-20 szempontot, hogy ő mi mindent néz egy fotón. Ha pedig ennyi szempont van, akkor már nem lehet azt mondani, hogy teljesen szubjektív. Élesség, háttér, természetvédelmi üzenet, színek, kompozíció stb. – ekkor tudatosult bennem, ezek mennyi mindent jelentenek.

Mit tud hasznosítani ebből az, aki jó fotót adott be, de voltak nála még jobbak?

A Madarak fényben és árnyékban pályázatra több mint 900 kép érkezett be. Amikor megjelent a kiíró online galériájában, meg a Vadlúd Sokadalom Facebook oldalán, megállapítottam, van legalább 50 kép, amelyik közül bármelyik nyerhetne. Nem gondoltam, hogy én itt ennyire elől végezhetek. Potyó Imrétől hallottam az is, hogy el kell indulni több pályázaton, és előbb-utóbb helyére kerül a fotó.

Magyarországon valószínűleg a legnagyobb, csak természetfotókat fogadó verseny az Év természetfotósa, ahova 3-4000 kép is beérkezik. Eddig ott minden évben előrébb jutottam. Először bekerültem az első ezerbe két képpel. Tavaly már a 400-ban volt képem, és csak egy ponton múlt, hogy pont ezzel a kacsás képpel „felkerüljek a falra”. Akkor eldöntöttem, hogy még ide beadom, és ha itt sem sorolódik előrébb, akkor több visszajelzést kaptam már, hogy ez nem kerül be a legjobbak körébe, és akkor félreteszem, vagy legalább pihentetem.

Nagyon nehéz helyzet, amikor másképpen jó két kép. Nem a szubjektumról beszélek, hanem más az értéke. Más szakmai szempontok miatt van előrébb. Ennek a kedves kacsának természetvédelmi üzenete kevesebb van. Bizonyos mérték szerint nem olyan izgalmas. Bárki fotózhatna ilyet, mert mindenhol van kacsa, és a nap is fölkel.

Boromisza Zsombor (Forrás: bzsombor.hu)

Tanulmányok

 Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, okleveles tájépítész mérnök (2000-2005)

Tájépítészet és Döntéstámogató Rendszerek Doktori Iskola (2008-2010), PhD fokozat (agrárműszaki, 2012), értekezés címe: Tópartok tájépítészeti szempontú elvei és módszerei a Velencei-tó példáján

Munkahely

Szent István Egyetem (korábban Budapesti Corvinus Egyetem), Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, egyetemi tanársegéd (2006-2012), egyetemi adjunktus (2012 -2017), egyetemi docens (2017 – )

Szent István Egyetem, Tájépítészeti és Településtervezési kar, oktatási és kutatási dékánhelyettes (2017 – 2021)

Szent István Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, mb. tanszékvezető (2019 – )

MATE Budai Campus, általános és stratégiai főigazgató-helyettes (2021 – )

 Egyéb képesítések, szakmai közéleti tevékenység

 

Magyar Madártani Egyesület tagja (1989 -)

Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium mentora (2009 -)

Magyar Hidrológiai Társaság tagja (2010 -)

Magyar Kertépítészek és Tájrendezők Szövetségének tagja (2011 -)

Tájvédelmi szakértő (2011 -) (SZTjV SZ-22/2011)

4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2014 – 2016)

MTA köztestületének tagja (2014)

Polish Journal of Natural Sciences folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2015 -)

Élővilágvédelmi szakértő (2016 - ) (SZTV SZ-019/2016)

The Problems of Landscape Ecology folyóirat, szerkesztőbizottsági tag (2016 -)

Európai Táj Egyezmény, Szakértői Testület tagja (2019 – )

 Szakmai elismerések

 

Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, év oktatója (2011)

Budapesti Corvinus Egyetem, Kutatási kiválósági díj (2012)

Budapesti Corvinus Egyetem, Érdemes dolgozó (2016)

Földművelésügyi Minisztérium – Magyar Turisztikai Ügynökség, “Év Ökoturisztikai létesítménye” pályázat, tanösvény kategória II. helyezés (Égerösvény – Termáltó és Ökopart tanösvény tervezője) (2016)

Hévíz III. – Tervpályázat a tófürdő továbbfejlesztésére, I. díj (tervezői csoport tagja, természetvédelmi bemutatás koncepciója) (2016)

FameLab, a British Council tudománykommunikációs versenyének országos döntőse (2018)

Szent István Egyetem, Pro Negotio Universitatis kitüntetés (2019)

Év Tájépítésze Díj (2019): közönségdíj; MÖFÖSZ különdíj

 Fotópályázat elismerések

 

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat 3. díj (2020)

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat, Száz Völgy Természetvédő Egyesület különdíja (2020)

Calendula Pharma “Egészség a természet erejével!” fotópályázat 1. díj (2020)

Tovább a teljes bejegyzéshez
779 Hits
0 hozzászólás

Ott repül a kismadár! De vajon sármány, vagy csicsörke, netán csilpcsalpfüzike?

A minap az interneten barangolva egy rügyhatározóra bukkantam, le is töltöttem magamnak azonnal, és már használtam is. Végre azonosítani tudom azokat a fákat a környékünkön, amelyekről eddig csak gyanítottam, hogy mi a nevük.

Így van ez a madarakkal is. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy hetekig látogatta a kertjüket egy gyönyörű zöld madár, és fogalma sem volt senkinek a családban, hogy mi lehet. Próbált rákeresni a neten, így sikerült beazonosítania a zöld küllőt.

Kivel ne fordult volna már elő, hogy az erdőben sétálva egy olyan madarat pillantott meg, amelyet korábban még sosem. Persze le is fotózhatjuk az ismeretlen kis madarat, és otthon alaposabban utánanézhetünk, ám ennél sokkal egyszerűbb, ha a zsebünkben lévő okostelefonunkkal ott helyben azonnal kideríthetjük, milyen fajra bukkantunk.

Aki a hazai madarakról ismereteket akar szerezni, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalán, nagy eséllyel megtalálja. Nem csak az egyes fajok rövid leírását képpel, de azt is, hogyan védhetjük madarainkat, hogyan, mikor, mivel etessük őket, mit tehetünk, hogy a kertünk igazán madárbarát legyen. Ha viszont egy konkrét madárról nem tudjuk eldönteni, hogy melyik faj képviselője, erre is van segítség. Madárhatározó applikációból is több létezik a neten, van köztük fizetős és ingyenes, én az MME fejlesztése mellett döntöttem, és nem bántam meg.

Immár öt éve működik az MME és a Farkaskölykök Ifjúsági Egyesület mobiltelefonos applikációja, kezdő madárhatározóknak. Az alkalmazás működik Android és iOS rendszeren is. A madarak gyönyörű és részletes grafikái Kókay Szabolcs, neves madárillusztrátor keze munkáját dicsérik. Ma már 384 faj szerepel az ingyenesen letölthető verzióban. Ez a szám azt jelenti, hogy a hazánkban előforduló madárfajok közül szinte az összesre rákereshetünk az applikációban. A Magyarországon megfigyelhető madárfajok teljes száma úgy 400-410 körül van (Forrás: MME 2015), ez az európai kontinensen élő fajok közel fele.

Nem írnám le most részletesen, hogyan is működik a program, akit érdekel, az MME honlapján megtalálja. Az applikáció egyszerű, minden előzetes magyarázat nélkül is könnyű a használata. Van benne egy szuper kis lexikon, amely a madárfajokat tartalmazza abc sorrendben, rövid leírással, képpel, sőt, az egyes madarak hangját is meg lehet itt hallgatni.

A madárhatározó rész végtelenül egyszerű. Felkínált lehetőségek közül választhatjuk ki a madár formáját, a tollazatának színét, itt több színt is választhatunk egyszerre, hiszen számos madár nem pusztán fehér vagy fekete, netán barna, hanem akár csak Mehemed tehenei között, itt is szép számmal akadnak tarkák. Még egy választási lehetőségünk van, az élőhely megadása. Bejelölhetjük, hol (városban, réten, vízparton…) láttuk a madarat.

Próbára is tehetjük tudásunkat egy egyszerű kis játékkal, a megjelenő madárképekhez minden esetben három lehetőséget kínál fel a program, nekünk csak választanunk kell, melyik nevet gondoljuk igaznak.

A profibb madármegfigyelőknek is kínál érdekességet ez az applikáció. Aki regisztrál az applikációban, adatokat tölthet fel a Madáratlasz Programba (MAP), igaz, itt csak ún. „Alkalmi megfigyelés” megadására van lehetőség.

Hamarosan itt a tavasz, töltsünk minél több időt a szabadban, és állapítsuk meg minden egyes elénk kerülő madárkáról, hogy melyik faj egyede. Ezzel gazdagodnak ismereteink a minket körülvevő világról.

 

A fotó megfejtése: csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita)

Tovább a teljes bejegyzéshez
1311 Hits
0 hozzászólás

Amikor először láttam, azt hittem, egy rajzfilmfigura

Mivel nem találkoztam a világ összes madarával, erős túlzás lenne kijelenteni, hogy a kéklábú szula a létező legmókásabb közülük, de gyanakszom, ha lenne ilyen verseny, mindenképpen az élmezőnyben végezne. Valószerűtlenül kék lába csak az egyik eleme különös megjelenésének, de mindenképpen meghatározó. A szín a madár táplálkozásával függ össze, az elfogyasztott friss halaknak köszönheti úszóhártyái ragyogó türkizkékjét. Minél többet eszik, annál erőteljesebb a szín, tehát egyben jelzi a külvilágnak: köszönöm, jól vagyok! Sőt, azt is üzeni, hogy felnőttem, ugyanis a kicsik lába szürke vagy zöldes árnyalatú.

Nem kicsi madár, testhossza 76-84 centiméter. Csőre erős és hegyes, szüksége is van rá, hogy a halakat „kihorgássza” a tengerből. A kék szula hasonlóan a pingvinekhez a szárazföldön kicsit esetlen, ám ellentétben velük, kiválóan röpül. Mit röpül?! Szárnyal! Remekül manőverezik a levegőben, és szinte tévedhetetlenül becélozza fentről a vízben úszó zsákmányt.

Tudják, hol él a kéklábú szula? Ha nem, akkor tippeljenek! Igen, aki a Galápagosz-szigetekre gondolt, eltalálta. Kéklábú madarunk a szigeteken kívül leginkább Közép- és Dél-Amerika tengerparti sávjára jellemző. A szula (Sula nebouxii) egyike a szigetek különleges élőlényeinek. Ez az egyedi élővilág azért alakulhatott ki (hasonlóan más, nagy kontinensektől távoli szigetekhez) mert elkerülték a jelentősebb hajózási útvonalak, így az egykori felfedezők ide nem jutottak el, és az élővilág sokáig megmaradhatott ősi formájában.

Úgy tartják, hogy az itt jellemző élővilág úgy alakulhatott ki, hogy a dél-amerikai kontinensről repülve, úszva vagy fatörzseken sodródva jutottak el a Galápagosz-szigetekre. Azzal, hogy ide érkeztek, egyben elszigetelték magukat a szárazföldtől. Itt éltek, fejlődtek, hatottak egymásra. Ezért gazdag itt az állatvilág madarakban, tengeri emlősökben és hüllőkben.

Szerencsére ma már ott tart a környezet- és természetvédelem, hogy a szigetek teljes területét védetté nyilvánították. Turisták ettől még eljuthatnak a Galápagoszra, de rendkívül korlátozott számban és kizárólag szervezett utazással.

Visszatérve a kéklábú szulához, érdemes tudni róla, hogy párjához mindvégig hűséges és lelkes társaslény. Nagy kolóniákban élnek a párok, sőt a családok, hiszen a kicsik hosszan, legalább egy negyedévig együtt maradnak szüleikkel.

A kék szula is azon madarak táborát erősíti, amelyek látványos és bonyolult násztáncot adnak elő. Ennek részeként olykor mindkét lábukat az égnek emelik, és a farkukra támaszkodnak eközben.

Kezdetleges fészküket a szárazföldön, sziklák közé építik, átlagosan egy-három tojást raknak, melyeken 41 napig kotlik a tojó.

És egy igazi jó hír a végére: a Természetvédelmi Világszövetség 2018-ban stabilnak nyilvánította az állományt, azaz a korábbi veszélyeztetett státuszból mára „LC” (Least Concern) lett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2094 Hits
0 hozzászólás

Az idei év madara a cigánycsuk

Többször írtam arról, miért hasznosak a világnapok: felhívják a figyelmet egy sokakat érintő ügyre, egy problémára, amelyet meg kellene oldani, vagy legalább kísérletet tenni rá. Az év fája, virága, madara… kezdeményezések szerepe éppen ilyen. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) több mint negyven éve indított „Év madara” akciója szeretné sokak figyelmét felhívni arra, mennyire sérülékeny a minket körülvevő, ám már messze nem érintetlen természet. A mezőgazdaság, az intenzív termelés, a klímaváltozás, mind hatással van vadvilágunk életére, így a madarakra is.

Az év madara program menete minden évben a következő: a nyár derekáig lehet szavazni a következő év madarára. 2020-ban három énekesmadarat ajánlott a figyelmünkbe az MME: a sordélyt, erről a különös hangú kis madárról korábban írtam már, a hazánkban csak rövid időt töltő kis őrgébicset, valamint a cigánycsukot. Az ajánlásba kerülő madarakat nem hasra ütéssel és nem random választják ki, a legfőbb szempont mindig az aktualitás, az, hogy mely madarak, milyen természetvédelmi probléma igényel leginkább figyelmet. A tavalyi ajánlás hátterében az áll, hogy mindhárom madárfajra kockázatos a sok vegyszert, növényvédőszert használó nagyüzemi gazdálkodás. A cél, hogy az „Év madara” idén felhívja a figyelmet arra, léteznek olyan természetkímélő megoldások az agráriumban is, amelyeket időszerű lenne mind több helyen alkalmazni. A szavazást a cigánycsuk nyerte el, de szereplése mindegyik, agár élőhelyhez kötődő énekesmadár számára, és lássuk be, minden embernek is hasznos lesz reményeink szerint.

A kezdeményezés kétségtelenül nagyon sikeres, ezt bizonyítja az is, hogy nagyon sok, fontos online portál hírt adott a szavazás eredményéről.

A cigánycsuk nevében a „csuk” hangutázó szó, a madárka cserregő, csettegő hangjára utal. A cigány előtagot a hímek fekete feje és torka alapján kapta a faj. Népies nevei még: csaláncsuk, cigánystiglic, cigánygébics.

Költöző madár, de enyhébb időjárásban áttelel. Rövid távú vonuló, leginkább a mediterrán térségben tölti a hűvösebb téli hónapokat. Korán visszatér, sokszor már február végén megjelennek példányai, és egészen októberig itt maradnak. Bokros domboldalak, árokpartok, rétek és legelők, mezőgazdasági területek a kedves lakóhelyei, szereti a nyíltabb élőhelyeket.

Méretre kicsi madár, tömege pedig még a két dekát sem éri el. A hím sokkal színesebb, mint a tojó, ami az utódvédelmet szolgálja, a fakóbb költő madár jobban beleolvad a környezetbe.

A hím feje, torka és háta, ahogy már írtam is, fekete, begye és melle rozsdavörös, nyakán, szárnyán és farkán fehér tollak világítanak.

Vártamadár. Többnyire egyenesen ül egy ágon, egy kiemelkedő ponton, onnan vizsgálja környezetét, hogy lecsaphasson zsákmányára, azaz rovarokra, pókokra, kisebb csigákra. Az étlap bővülhet télen bogyókkal, magvakkal, amikor fehérjedúsabb táplálék nem adódik.

Évente kétszer költ hazánkban, de vannak olyan területek, ahol három fészekaljat is rak. Száraz növényi szálakból álló fészkét a tojó a talajra, fűcsomó tövébe építi növényi szálakat, gyökérdarabokat és mohát használ, a fészek belsejébe szőröket és tollakat helyez. A fészekalja általában 4-7 tojásból áll. A tojások halványkékek, rozsdabarna foltokkal. A tojó kotlik, de a fiókákat már mindkét szülő eteti. A fiókák hamar kirepülnek, ami érthető is, hiszen a fészek nem a legbiztonságosabb menedék számukra.

A magyar állomány az MME információja szerint az elmúlt húsz évben közel 54 százalékkal csökkent. Az egyesület meglátása szerint a nagyüzemi táblák melletti szegélyélőhelyek meghagyásával, kezeletlenül hagyásával, valamint a gazos területek égetésének további tiltásával sokat lehetne javítani a cigánycsukok életlehetőségein.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1150 Hits
0 hozzászólás

A zöld küllő nem biciklitartozék!

A nevét igen, valóban a küllőkről kapta. A Brehmben szereplő elnevezése tükörfordításban „ordító harkály”, ami lássuk be, nem túl hízelgő. Ehhez képest, hogy a magyar névadók szerint a hangja leginkább a küllők nyikorgására, finomabban szólva sajátos hangzására emlékeztet, igazán visszafogott. Leírásokban manapság inkább éles kacagáshoz hasonlítják a hangját, szerintem ez a hasonlat pontosabb. Nevezik még zöld harkálynak, tollazatának meghatározó, karakteres, sárgászöld színéről. Egyéb népi nevei például a külü a küllőből, vagy a zsolna, ez utóbbi szláv átvételként.

Mondják róla, hogy nem szívesen megy emberek közelébe, mégis láttam élőben zöld küllőt, méghozzá városi környezetben. Nem akartam hinni a szememnek. Először azt gondoltam, hogy egy kalitkában tartott papagáj szökött el, de a telefonos madárhatározó applikációmmal beazonosítottam: ez bizony egy zöld küllő. Az azonosításban segítségemre volt a piros kis sapka is a madárka fején, ami oly jellemző a harkályokra.

Magyarországon gyakori, rendszeres fészkelő, legfeljebb nagyon zord teleken vonuló. Mondják is, hogy a héja mellett a hideg tél a legfőbb ellensége. Az északi területek kivételével szinte egész Európában megtalálható, valamint előfordul Perzsiában és Kis-Ázsiában.

Kedveli a sík területeket és a hegyeket egyaránt. Ezen belül ligetes erdőkben, de városi parkokban is találkozhatunk vele, bár, ahogy írtam, inkább kerüli az emberek társaságát, ha megérzi, hogy figyelik, elbújik. Jól kúszik és a földön is ügyesen jár.

Nem kicsi madár, hossza úgy 30 centi, szárnyfesztávolsága ennél is nagyobb kb. 40 centi, tömege pedig 20 dekányi. A csőre sem rövid, de nyelvének impozáns 10 centis hosszától aztán igazán retteghetnek a hangyák, ezek jelentik ugyanis legfőbb táplálékát. Még télen is fölkutatja a hangyabolyokat. A telelő hangyákhoz olykor igen mély, a saját testhosszával vetekedő lyukat váj, hogy elérje a kiszemelt táplálékot. Vizsgálatok kimutatták, hogy néha 400–600 hangyát is elfogyaszt egyetlen alkalommal. Ebben jelentős segítség, hogy a nyelve végén található szarutüske alatti rész ragadós, így, mint egy légyfogóra, rátapadnak a hangyák. Emellett nem veti meg a rovarokat sem, igazi fakopáncshoz méltón a fák kérge alól „kopogtatja ki” őket. Télen, amikor nehezebb fehérjedús élelemhez jutnia, nem veti meg a magvakat és gyümölcsöket.

Odúban élnek, amelyet magasra építenek, vagy inkább alakítanak ki, és általában több éven át használnak. Évente egyszer, április és augusztus között, 6-8 porcelánfehér tojást rak, a szülők közösen gondoskodnak az utódokról. A fiókák általában közel egy hónaposan repülnek ki. A zöld küllő úgy 7 évig él, de találtak már 15 éves példányt is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1545 Hits
0 hozzászólás

Egy nem madárnak látszó madár: a kivi

 Új-Zélandra sokan úgy gondolnak, mint egy mesebeli természeti paradicsomra. Valóban különleges hely sok szempontból, most ezek közül csak egyet emelek ki, mégpedig a madárvilágot. Új-Zéland egykor a madarak birodalma volt. Ma már ez sajnos egyáltalán nem igaz. Friss hír, hogy Új-Zélandon az év madara lett a bagolypapagáj. A kakapó, e röpképtelen madár mára szinte teljesen kihalt, 1990-ben mindössze 50 példánya élt. Egyedül egy mentőprogramnak köszönheti, hogy mostanra megnégyszereződött az állománya. Sorsa, akár a kivié, mely madár mostani bejegyzésem alanya, jelképezi az Új-Zélandon egykor élt és máig túlélő madarak történetét.

Új-Zéland szigetei kb. 80 millió évvel ezelőtt, a tektonikai mozgások következtében teljesen elszigetelődtek más földrészektől, így a későbbi emlősök nem juthattak el a területére. A természet igen „gazdaságosan” működik, amire nincs szükség, az elsorvad. Mivel Új-Zélandon fölösleges volt a madaraknak repülniük, mert nem kellett a menekülés érdekében a föltől elemelkedniük, egészen egyedülálló fauna alakult itt ki. A kivi őse az Ausztráliából egykoron ide átrepült emu volt. A szárnyuk a zöld szigeteken azonban fokozatosan elcsökevényesedett, majd eltűnt.

Az első drámai változást a röpképtelen madarak életében az ember megjelenése jelentette. A maorik egészen rövid idő alatt kipusztították a moafélék (a legnagyobb testű röpképtelen madár volt akkor a szigeteken) összes faját. A kivik ezt a pusztítást megúszták, köszönhetően éjszakai életmódjuknak és viszonylag kis testüknek. Ami azonban már őket sem hagyta érintetlenül, az a telepesek megjelenése volt a 19 században, akik számos európai állatot hurcoltak be a szigetre, teljesen felborítva ezzel a korábbi ökológiai egyensúlyt. Az egyik drámai hiba a nyulak betelepítése volt, ám leginkább az a módszer jár katasztrofális következményekkel, amelyet a túlszaporulat kezelésére találtak ki. Hermelinekkel és görényekkel gondolták szabályozni a nyulak állományát, ám e ragadozók is igen értelmes lények, ha van könnyebben elejthető préda, nem futnak a gyorsabb után. Azt mondják, Új-Zéland erdei ma ezért csendesek.

A kivifélék a madarak osztályának a struccalakúak rendjébe tartozó család, ahova egy nem és öt faj tartozik, ők az úgynevezett laposmellű futómadarak legkisebb termetű képviselői.

A magyar kivi név a német kiwi átvétele, a maorik nyelvéből származik, hangutánzó szó. A latin neve (Apteryx) a legfontosabb tulajdonságára utal, arra ugyanis, hogy szárnyatlan.

A röpképtelen kivik kifejlett példányai általában 1-4 kilósak, magasságuk pedig 35-65 cm. A tojók nagyobbak, mint a hímek. Gömbölyded testüket szőrhöz hasonló tollazat fedi. Mókás megjelenésének egyik legfőbb oka hosszú csőszerű, egyenes csőre.

Üregekben élnek, a nappal nagy részét ott töltik, éjjel járnak vadászni lárvákat, rovarokat, puhatestűeket kaparnak ki a földből. Életmódjuk megfelel a más földrészeken élő talajlakó éjszakai emlősök életmódjának. A tojó évente egy tojást rak, amelynek mérete szokatlanul nagy, mondhatni hatalmas: tömege a tojó testtömegének 20-25%-a. Körülbelül két hónapig kotlanak, ezt a munkát a kivi család demokratikusan felosztja, a tojó és a hím egyformán kiveszi a részét belőle. A hímeknek erre a célra speciális költőtasakjuk alakult ki. A kivik családban töltik el az egész életüket, amely nagyjából tíz év. A párok mindvégig kitartanak egymás mellett.

Néhány civil szervezet foglalkozik a kivik megmentésével, de jelenleg is nagyobb az esélye annak, hogy a moafélék sorsára jutnak.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2203 Hits
0 hozzászólás

Vigye el a kánya!

Vajon ki ismeri ma ezt a kifejezést? Használja-e még bárki? Töpreng-e manapság azon valaki, hogy honnan ered a szólás? Miért épp a kánya vigye el? Ha belegondolunk, hogy a kánya helyén állhatna még az ördög, vagy a manó, akkor csak egyet tippelhetünk: a kánya nem egy népszerű madár. Nem is csoda, hogy kicsit tartanak tőle, mert eléggé rámenős, dögevő madár. Él olyan faja, amelyet még a keselyűk sem kedvelnek.

Honnan ered maga az elnevezés, és jelent-e bármit is túl azon, hogy a kánya madarat jelöli. A kánya szláv jövevényszó nyelvünkben, több szláv nyelvben is ismert: például a szlovák kaňa, vagy a szlovén kánja. Valószínűleg hangutánzó eredetű, emlékeztet ugyanis a madár vijjogására.

A kányák legszembetűnőbb ismertetőjegye villás farkuk. Természetesen kánya is többféle létezik, hazánkban a leginkább ismert a barna kánya. Nemcsak egész Európában elterjedt, de ismert Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, sőt még Ausztráliában is.

Csőre görbe, karmai kicsik, ám rendkívül élesek. Több szólásunk is megemlékezik arról, hogy ezekkel jobb nem találkozni: Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél; Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk.

Első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik a külseje: tulajdonképpen a barna különböző árnyalatai, ám ha közelebbről megfigyeljük, bámulatosan szép mintázatot mutatnak a tollazat világosabb csíkjai és ívei. Mintha egy vihar hosszúkás esőcseppjei lemosták volna róla a sötétebb barna festéket, majd a szárnytollak végén összegyűlve, csendben lecseppentek volna. Ennél persze sokkal precízebb, leírások olvashatók arról, milyen is a kánya tollazata. Egy divatbemutató moderátora nem tudna olyan részletességgel beszélni egy modell viseletéről, mint az ornitológusok a madarak tollazatáról.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a barna kánya a legkárosabb ragadozóink egyike, nyilván azért, mert nem válogat, bármilyen kisebb emlőst elkap, amelyet alacsonyan repülve meglát, de elragadja a madárfiókákat is. Mégis inkább hulladékot és dögöket keresgél, elgázolt állatokra csap le. Általános nézet, hogy a hazai állomány drasztikus csökkenését a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben éppen a döglött állatok, halak szervezetében felgyülemlett vegyszerek okozták.

Nálunk főleg az ártéri erdők fészkelője. Vonuló, tavasszal, március táján tér vissza Magyarországra telelőhelyéről és októberig marad. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. Fészke jól felismerhető, mert rongyokat és más hulladékot, például műanyag zacskódarabokat, is felhasznál az építéséhez. A fészekalja 2-4 tojásból áll, a fiókák általában egy hónap alatt kelnek ki, és ennél tovább, csaknem két hónapig otthon maradnak.

Hazai állománya 1960-1980 között erősen lecsökkent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) weboldaláról tudható, hogy az elmúlt években közel 123-163 pár élt nálunk.

A vörös kánya, népi nevén villás vagy villás farkú, fecskefarkú kánya nevét onnan kapta, hogy tollazata egy része jellegzetesen vörös, népi nevét pedig hosszú és mélyen villázott farkáról, mely segíti siklás és vitorlázás közben az egyensúlyozásban és a kormányzásban. Főleg repülés közben látványosak a vörös kánya jellegzetes, ujjszerűen elálló evezőtollai.

Táplálkozási szokásaiban, valamint élőhelyválasztásban sokban hasonlít a barna kányára. Különbség köztük, hogy a vörös kánya tartós párkapcsolatban él.

Itthoni állománya az 1970-es évek elejére lényegében összeomlott, 2014-ben az MME információja szerint 9-10 pár fészkelt hazánkban.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1605 Hits
0 hozzászólás

Ősszel a nyári lúdról

Hosszú évek óta állandó program az életemben, hogy november utolsó szombatját, vagy annak pár óráját a Tatai Vadlúd Sokadalomban töltöm. Nem tudom megunni! Pedig a ludakat bármelyik nap láthatnám, amikor elsétálok az Öreg-tó partján október végétől, november elejétől egészen a következő év februárjáig.

Fotó: Csonka Péter

Minden alkalommal tanulok valami újat ezekről a szerintem különleges madarakról, büszke vagyok arra, hogy sikerült már néhányat élőben a tópartról, teleszkópon át felismernem. Egyik szebb, mint a másik, ám most csak arról a fajról írok, amelyik hazánkban is fészkel, a ludak közül egyedüliként. A neve, nyári lúd, is erre utal. Nem mindig hívták így. Az 1840-es években még rendes lúd néven szerepelt, valamint márciusi lúd néven is ismert volt. Szürke lúdként is említik, mert tollazatának fő színe a szürke, azaz pontosabban a világosszürke. Talán épp ezért nevezik az Alföldön szőke libának.

A lábuk a hússzínűtől egészen a rózsás árnyalatokig többféle lehet. A csőrük hússzínű vagy narancssárga. Ez a legnagyobb termetű európai vadlúd. Hossza kb. 80 cm, szárnyfesztávolsága átlagosan 170 cm, testtömege pedig 2,5-4 kg. Alfaja a 4-5000 éve háziasított házi lúd, így nem csoda, hogy mindkét faj gágog.

A nyári lúd a Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, Európában sokfelé költ, például a Skandináv félszigeten, Izlandon, Írországban és Skóciában, Lengyelországban, a teljesség igénye nélkül. Itt jellemzően egy-egy területen, ám Ázsiában nagy, összefüggő területeken élnek.

Vonuló madár, Közép-Európából szeptember és november között nyugatabbra és délebbre vonul, ezzel egy időben az északon élő példányok szintén délebbre vonulnak, például Norvégiából Svédország déli területeire, vagy Izlandról Skóciába. Hazánkba is érkeznek Oroszországi területekről nyári ludak telelni. A nyári ludak vonuláskor nagy csapatokban járnak, jellegzetes V alakban repülnek.

A vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. Magyarországon a tavak és mocsarak nádasaiban, gyékényeseiben költ. Nem szereti, ha háborgatják. Növényi táplálékkal él, füvet, gabonát, lágy szárú növényeket eszik, de a nagy kedvence a kukorica. Csapatokban járnak a kukoricatarlókra.

A tojó egyedül építi fészkét nagy nádasokba, mindig valami védett, kiemelkedő felületre, a nádszálakat letördelve és egymásra halmozva alakítja ki a költőhelyet, amelyet saját tollaival bélel ki. Sokszor kolóniákban építkeznek, társaságkedvelő madarak. Hűségesek. Az udvarlási szakasz hosszabb ideig tart, az elköteleződés jele, hogy a két madár kórusban gágog. A párok kitartanak egymás mellett életük végéig. Amelyik madár párját veszti, sokszor nem is talál már társat magának.

Az általában 5-6 tojáson a tojó 28 napig kotlik, a tojó és a gúnár egyaránt vezeti a kikelt kislibákat, ivaréretté 2-3 éves korukban válnak. A nyári ludak általában 20 évig élnek.

Egy 2000-ben megjelent tanulmány* megállapításai szerint „Európa nyári lúd állománya mintegy 984.000 példányra tehető, ezen belül Közép-Európában 56.000-os állománya van.” Magyarország 1965. évi fészkelő nyári lúd állományát 250 párra becsülték, 1977-ben már 350-400 pár volt. Az 1980-as évek elején 650-760 pár, 2000. évi fészkelő pár felmérés legalább 2000 párban határozta meg Magyarország fészkelő nyári lúd állományát.

A nyári ludat hazánkban 1954-ben fokozottan védetté nyilvánították, majd a szigorú védelmi intézkedések következtében egyre nagyobb és stabilabb állományúvá vált, ezért 2012-től a szakminisztérium feloldotta védelmét, és vadászhatóvá tette.

 *NYÁRI LÚD (Anser anser) FAJKEZELÉSI TERV MAGYARORSZÁGON MANAGEMENT PLAN FOR GREYLAG GOOSE (Anser anser) IN HUNGARY Faragó Sándor, Kovács Gyula & Hajas Péter Pál Magyar Vízivad Kutató Csoport, Nyugat-magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet

Tovább a teljes bejegyzéshez
1212 Hits
0 hozzászólás

A hangja igazi természeti csoda – a karmazsinpirók

 Barátnőm nővérét mindig irigyeltem, igazából egyetlen tanult képessége miatt: mutató és hüvelykujját a szája elé téve, szédítően erős és azt kell, hogy mondjam, dallamos füttyjelet tudott kiadni. Kiskamaszként ámultan néztem föl rá. Ő jutott eszembe a karmazsinpirók (Carpodacus erythrinus) füttynek tűnő énekéről. Messze hangzó, magabiztos, diadalmas, ezeket a fogalmakat idézte föl bennem ez a kis borzas nyakú madárka. Éneke sajátos, nem téveszthető össze más pintyekkel.

Neve mintha tautológia lenne, azaz „…mindent kétszer mond, kétszer mond” (Karinthy Frigyes „Így írtok ti” Ady Endre: Törpe-fejűek)

A karmazsin szanszkrit eredetű szó (’krimdzsa’), amely arab közvetítéssel érkezett hozzánk. Jelentése: kermesztetű. A kermesztetű kisajtolt nedve értékes festékanyag volt. Érdekessége a szónak, hogy van olyan nyelv, amelyben a vöröses színnevet jelöli. Kapcsolódik a karmazsinhoz még az alkörmös dísznövény, más néven az amerikai karmazsinbogyó vagy festőbogyó. E növény bogyóiból egykor ételfestéket és gyógyszert készítettek, külföldön még ma is van, ahol használják a bor színezésére.

A pirókból könnyű arra következtetni, hogy kapcsolódik a pír, piros szóhoz, és a név jelentésének, valamint a madárka színének lehet egymáshoz valami köze. A ’pir’ tőből az ’ók’ képzőből létrejött szó jelentése vörös szőrű, hajú vagy tollú. Mondták emberre, állatra egyaránt. Pirókunkon a tolla miatt rajta is ragadt névként.

Úgy gondolom, mégsem fogalomismétléssel van ez esetben dolgunk, hanem a piros szín pontosításáról. Hogy tehát nem akármilyen pirók szóban forgó kis madarunk, hanem éppen karmazsin, élénk, világos, mint egykor a karmazsin csizmák voltak.

A karmazsinpirókoknál sincs másképpen, mint számos más madárnál, hogy a hímek szép színesek, a tojók, valamint a fiatal példányok jellegtelen barnás színűek. Ez utóbbiak emlékeztetnek a házi verébre, a nem gyakorlott madármegfigyelők akár összetéveszthetik őket.

A hímek feje, torka, begyének nagy része, valamint farktolla erősen vagy enyhén karmazsinpiros. A hímek színe az életkorral változik, az idősödő példányoknál csökken az intenzitása. Érdekes megfigyelés, hogy színüket akkor is elveszítik, ha fogságba kerülnek.

Egész Eurázsiában megtalálható, leginkább vízközelben. Költöző madár, télen délebbre vonul, Kínán keresztül Indiába, Turkesztánon át Perzsiába. Közép-Európába, így hozzánk is eljut. Szereti az olyan terepet, ahol könnyen elrejtőzhet, a bozótosok erre ideálisak. Nem véletlenül kedveli a vízpartokat, hiszen lelkes fogyasztója a fűzbarkának. Nem csak rügyekkel táplálkozik, nem veti meg a növények más részét sem, és hernyókat, bogarakat is fogyaszt.

A párok egész életre kötik össze életüket, és költőhelyükhöz is ragaszkodnak. Fészkükben egyszerre 3-4 tojást láthatunk, a tojó közel két hétig kotlik, a hím a táplálásban segít.

Olvastam, hogy Kamcsatkán különös becsben tartották, mert tavasszal a lazacfogás idején szólal meg először. Úgy tekintenek rá, mint a lazac-szezon hírnökére, és mivel e halnak kiemelt jelentősége van életükben, tisztelik a karmazsinpirókot is.

Hazánkban védett, természetvédelmi értéke 25 ezer forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2057 Hits
0 hozzászólás

Nem, ez nem pingvin!

Egy kisebb társasággal szójátékokat játszottunk nemrég. Az egyik feladat az volt, hogy mindenkinek egy fekete-fehér állatot kellett megneveznie, olyat, amit a körben korábban még nem említett senki. Már túl voltunk a pingvinen, a zebrán, a dalmatán, a szarkán, a borzon, sőt a gyilkos bálnán is, amikor a barátnőm kisfia bedobta az alkát. Mondanom sem kell, volt közöttünk olyan, aki azt sem tudta, hogy madár-e vagy hüllő, vagy miféle lény, ám utánanéztünk, és én meg is kedveltem. Nekem olyan, mintha egy papagájt és egy pingvint kereszteztek volna. El is döntöttem, hogy írok róla, hátha olvasóim közül másnak is újdonság lesz.

Sajnos hazánkban nemhogy nem honos, de még csak látogatóba sem jön ide, mert a tengerek szerelmese, a szárazföld belseje nem érdekli. Ha rákeresnek az interneten, biztosan megtalálják azt az információt, hogy egy példány ennek ellenére eljutott Magyarországra, 1935-ben feljegyezték, hogy látták. Szegény! Novellát lehetne írni arról, vagy még inkább verset, hogyan kerülhetett hozzánk. Ám a történet, bárhogyan is indult, szomorú véget ért, a Magyarországon turistáskodó alka Hajdúböszörményben nekiröpült egy templomtoronynak és elpusztult. Talán egy hajóskapitány hozta magával hosszú tengeri útjáról hazatérve. Lehet, hogy megkedvelte, és nem tudott megválni kis barátjától, kalitkába tette és hazahozta.

Az alka nem is olyan apró, testhossza 40 centi körül van, kicsi, kardszerűen hajlott szárnyát több mint másfélszer ekkorára tudja kiterjeszteni. Olyan, mintha nem is lenne szeme, mert a fején a fekete tollakba beleolvad fekete gombszeme. A torka ragyogó sárga, szinte világít, amikor kitátja csőrét.

Mivel kizárólag tengerparton él, ebből egyértelműen következik, hogy a tenger gyümölcseivel táplálkozik. Leginkább halakat fogyaszt, valamint angolnát, férgeket, csigákat. Az alka kiváló úszó, háromujjú úszólábai segíti ebben.

Telepesen költ, akár például a kormoránok. A párok évente visszatérnek ugyanahhoz a fészkekhez. Leginkább a sziklás partokat kedveli, fészkét sziklafalak üregeibe rakja, bár nem ez a pontos megfogalmazás, mert semmit nem tesz a fészekbe, nem béleli ki, nem rejti el a bejáratát. Egyszerűen a sziklára teszi a tojást, amin több mint egy hónapig kotlik. A hosszú időt egy madár nem bírná, ezért a szülők felváltva melengetik, őrzik a tojást. Az alka évente egyetlen tojást rak. Az alkatojások szépek és többfélék. Az alapszíne lehet bézs, barna, de türkiz is, amelyet sötét foltok tarkítanak művészi elrendezésben.

A kikelt fiókák azonnal teszik a dolgukat, és alig két héttel a születésük után bár bele is vetik magukat a tengerbe, bár a szülői gondoskodást még sokáig nem kell nélkülözniük.

Mondanom sem kell, hogy az alka populációra sincs jó hatással a környezetszennyezés, valamint a halászat. Ez utóbbi részben a halállomány, tehát a táplálék csökkenését eredményezte, de az sem ritka, hogy a halászhálóba gabalyodva pusztul el egy-egy alka.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1072 Hits
0 hozzászólás

Ők csak tudják, hogy mi a dürgés! Legdrágább madaraink egyike: a túzok

A túzok (Otis tarda) nem kicsi madár, nagyobb a pulykánál. Szárnyfesztávolsága elérheti a 2,5 métert. Tehát ha a túzok szembe áll az IKEA egyik legnagyobb, három személyes Grönlid kanapéjával, és szétterjeszti szárnyait, bőven eléri a bútor két végét, még túl is nyúlik rajta. Jó, jó, ez kicsit abszurd, ám engem mindig foglalkoztat, hogy felfogjuk-e igazán a mértékeket. Talán egy egyszerű hasonlat segítségével könnyebb elképzelni, mennyi az annyi. Ha már méreteknél tartunk: a nősténynél jóval nagyobb a túzokkakas. Magassága közel egy méter, tömege többnyire 15 kiló körül lehet, a túzoklányok ennek kb. a harmadára nőnek.

 Vonul is meg nem is

A pulykahasonlatból kiindulva, arra gondolhatnánk, hogy a túzok inkább a földön szeret helyet változtatni. Nem is tévedünk nagyot. Erős futólába van, és ezt ki is használja. Viszont képes, ha nem is villámgyorsan, de kb. 60 km/órával, kitartóan repülni. A túzok Európa legnagyobb repülni tudó madara. Szüksége is van erre a képességére, mert jellemzően vonuló madár. Igaz, az európai állomány (ami leginkább Közép és Dél-Európát jelenti, Oroszország déli területeit, Portugáliát, Spanyolországot, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát) lényegében állandó, nem költözködik. Csak abban az esetben vonulnak délebbre, például a Balkánra, ha igen kemény tél köszönt rájuk, azaz hosszan hó fedi a táplálékot adó területet. A vonulás inkább az Közép- és Kelet-Ázsiában élő populációra jellemző.

A keleti, ázsiai kapcsolat emléke talán az is, hogy a túzok madárnevünk ótörök jövevényszó. Vannak népnyelvi nevei is: vadpulyka, póka (a pulyka régies alakváltozata), vadpóka, az irodalmi nyelvben még a strucchoz is hasonlították, magyar strucc néven.

Hol és hogyan élnek?

A túzokállomány, egykori vadászhatóságuk miatt és az élőhelyek változásával, valamint, hogy a mezőgazdasági művelés egyre intenzívebbé vált, erősen lecsökkent.

A Keleti-tenger déli partján, Közép- és Kelet-Ázsiában találhatóak még szép számmal, Európában pedig a legtöbb Spanyolországban. A világállomány kétharmada az Ibériai félszigeten él. Magyarország specialitása, hogy nálunk van az európai populáció legnagyobb egybefüggő fészkelőhelye. A Körös–Maros Nemzeti Park területén létrehozott dévaványai túzokrezervátumban, valamint a Hortobágyon található jelentős populáció, és élnek még túzokcsapatok a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten. A múlt század végén az itthon még tömeges túzokállomány mára nagyon lecsökkent, tíz évvel ezelőtt alig másfél ezer példány élt hazánkban.

Nem csak országok vagy földrészek között vonul a túzok, az otthonát, „cserkészbirodalmát” az év során is változtatja. A dürgési időszakban a legkisebb az a terület, amit bejár, mindössze néhány hektár. A szaporodási időszak elmúltával a kakasok csapatokban jelentős távolságokat kóborolnak be, akár több ezer hektárt. Ugyan ezt teszik a fiatal, ivaréretlen példányok és az utódot nem nevelő tyúkok. Ősszel és télen akár 50 kilométeres körzetből mind összegyűlnek egy-egy jó táplálékot nyújtó területre.

Mini struccok?

Nem véletlen, hogy strucchoz is hasonlították és nem pusztán azért, mert jó futó. Kicsit emlékeztetnek egymásra. A túzok nyaka is megnyúlt a testéhez képest és a feje mókásan aránytalan az egész alakhoz viszonyítva.

Engem a vörösesbarna alapszíne a tyúkokra emlékeztet. A hasonlóság ebben persze ki is merül, a túzok tollazata bonyolultabb, fekete és világosabb haránt irányú sávok díszítik. A hasa fehér, a melle világosbarna. Három ujjú lábát hatszögletű pikkelyek borítják. Az igazi különlegessége a kakasok bajsza, ami lényegében fehér dísztollszálakból áll, ami az életkoruk előrehaladtával egyre dúsabbá és hosszabbá válik.

Amit talál, azt eszi, és legszívesebben ott él, ahol többféle eledelt is kínál a természet

Füves pusztákon, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területeken, nagy repce-, gabona- és kukoricatáblákban él. Fészkét ezek közé a termesztett növények közé is rakhatja, dürgőhelynek inkább a réteket, alacsony füves területeket választja. Szereti a változatosságot.

A túzok mindenevő, ám nem eszik meg mindig mindent. Mással táplálkozik a fiatal és az öreg egyed, és mást esznek attól függően, hogy egy-egy évszak mit kínál. Maximálisan alkalmazkodnak a körülményekhez. A kicsik főként ízeltlábúakat esznek, mert kell a növekedéshez az energia, csak később térnek át a növényi táplálékra. A túzok tavasszal vegyesen táplálkozik, nyár elején, amikor gazdag a vegetáció, inkább növényeket eszik, nyár végén megnő étrendjében a rovarok aránya. Állati eredetű táplálékra ekkor azért is van igénye, mert nyáron a teljes tollazatát levedli, és az új létrehozásához sok fehérjére van szüksége. Ősz vége felé, amikor kevesebb a rovar, a növényi táplálék ismét meghatározóvá válik.

A túzok, amikor vonulásra készül, főként rovarokon, bogarakon él, és néhány kisebb emlős is bekerül a menübe. Ismét csak azért, hogy legyen elegendő energiája, ez úttal a repülőúthoz. Ehhez komoly mennyiségű zsírt kell felhalmoznia. A túzok képes arra is, hogy a minőségi táplálékot mennyiségivel váltsa ki, növényekből tehát sokkal nagyobb adagot fogyaszt.

Tudták, hogy a túzok és a repce elválaszthatatlanok? Pontosabban repce nélkül képtelenek lennének áttelelni.

Veszélyes és látványos: a dürgés

A túzok poligám, ám a szaporodás érdekében meg kell küzdenie a többi hímmel. Különböző hangokkal, önmutogató, fenyegető magatartással próbálják megfélemlíteni riválisaikat. A tojóknak tánccal udvarolnak: fejüket hátrahajtják, farktollaikat felmerevítik, szárnyaikat kifordítják, torokzacskójukat felfújják. Ez maga a dürgés.

A tél végi-kora tavaszi, sokszor fizikai sérülésekkel is járó vetélkedést követően a domináns, győztes kakasok április elejétől a nyílt, zavartalan dürgőhelyeken fogadják a tyúkokat. A párzás után a tyúkok egyedül választják ki a fészkek helyét. A fészekalj átlagosan két tojásból áll.

A fiókák 28 nap kotlás után kelnek ki, és bár mintegy 6 hét múlva röpképessé válnak, még hetekig a fészek közelében táplálkoznak, és akár egy évig is ott maradnak még a „mamahotelben”.

Érthető is, hogy óvják a fiókákat a tyúkok, a kicsiknek ugyanis csupán 30 százalékuk éri el az egyéves kort. Még drámaibb a helyzet, ha azt nézzük, hogy a tojók 8-10 évente átlagosan mindössze egy fiókát nevelnek fel sikeresen, röpképessége eléréséig.

Védelemre szorul

Hazánkban idestova 50 éve védett a túzok, természetvédelmi értéke egymillió forint, ami a legmagasabb kategória, kevés madarunk „ér ennyit”. Érthető a figyelem és a védelem, hiszen évszázadok óta fogyatkozó faj. Mivel az egyedszám igen lecsökkent, ma már nem lenne megmenthető a faj pusztán passzív eszközökkel, ezért, akár a rákosi viperának, a túzoknak is létrehoztak egy rezervátumot.

A LIFE Túzokvédelmi Program keretében megvásárolt területen túzokvédő szakemberek dolgoznak. Gyepesítenek, lucernát és a túzok kedvencét, repcét telepítenek. Mesterségesen nevelik a fiókákat. A természetes élőhelyükön meg nem védhető fészekaljakat megmentik, a csibéket felnevelik, és visszajuttatják a természetbe.

A Hortobágyi Nemzeti Parkban madarak, így a túzok védelme érdekében, 80 kilométer hosszan föld alatt vezetik az elektromos vezetékeket, más vezetékekre pedig Firefly-t, azaz „szentjánosbogár” nevű, fluoreszkáló eszközöket szereltek.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1653 Hits
0 hozzászólás