Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Leginkább a túrákon látott madárvilág sokszínűsége, változatossága nyűgözött le…

Hogyan és hol készült a különdíjas fotó?

A szegedi Búvár tónál készült, aminek két éve lakója egy bütykös hattyú pár. Az egyik tagja rendszeresen keresztülvágtatott a tó egyik végéből a másikba. Az indulás pillanatát sikerült megörökíteni ellenfényben.

 

Mikor kezdett fotózni és miért, volt-e valami különleges történés/esemény, ami elindította ezen az úton?

Diplomaosztómra kaptam annak idején egy kompakt fényképezőgépet, akkor még nem volt a telefonokban kamera. Így kezdtem a fényképezéssel ismerkedni. Azzal a három megapixeles kis géppel még csak a kompozícióra kellett figyelni, a digitális zoommal sem volt értelme bajlódni. Nyaralásokon, kirándulásokon próbálgattam. Majd három évre rá ezt váltotta egy optikai zoomos bridge gép, amivel már a Szegedet körülvevő töltés erdősávját jártam, lepkék, szitakötők, növények megörökítése céljából. Valamint a Kiskunsági Nemzeti Park által szervezett túrákon kattintgattam és hajnalonta a Fehér-tó határában lévő vadászleseken ülve vártam, hátha elcsípek egy tóról kirepülő madarat vagy legelésző őzet. 

 

Milyen témákat szeret fotózni?  

Előfordult, hogy a teraszunkon lévő virágokra szálló kacsafarkú szendert fényképeztem vagy a miskolctapolcai parkban tett kiránduláson az ott szaladgáló vörös mókusokat. Leginkább a túrákon látott madárvilág sokszínűsége, változatossága nyűgözött le, így egyre inkább ebbe az irányba fordítottam az objektívemet és azóta is őket fotózom legszívesebben.

 

Lesből vagy cserkeléssel fotózik madarakat?  

Tíz évvel ezelőtt vettem meg az első tükörreflexes fényképezőgépemet és teleobjektívemet, mert éreztem, hogy a természetfotós weboldalakon látott fényképek minőségét csak komolyabb felszereléssel lehetne megközelíteni. A minőségi ugrás meghozta a kellő hatást és még nagyobb lelkesedéssel mélyültem el egy teljesen új világban. Egyre több hajnalt töltöttem a szegedi Pláza mögötti Búvár-tó partján, építettem itatós lest, kijártam a Dorozsma határában lévő szikkasztó madárvilágát megfigyelni, valamint bejártam a lakóhelyünk környékén lévő parkokat, tavakat is. Az itatós les nem az én világom, nem vagyok jó az épített környezet kialakításában és akármennyire szépen is van kivitelezve, egy itatós fotó nekem egy kicsit mindig művinek tűnik. Fizetős lesbe elvből nem ülök be, mert más munkájának a gyümölcsével nem szeretek ékeskedni. Szerencsére itt Szegeden van két tó is a külvárosban panelekkel körülvéve, ahol a madarak már megszokták az ember közelségét és nem zavartatják magukat. Fotóimat az utóbbi években ezeknél a tavaknál készítem, les és álcázás nélkül. Ahol az ott élők nap mint nap elsétálnak a panelrengeteg árnyékában lévő tó mellett, és sokan észre sem veszik, milyen színes és mozgalmas környezet veszi őket körül. De ha egy kicsit is türelmesebben szemléli az ember ezeket a helyeket, akkor megláthatja az ott kialakult élővilág szépségét, észreveheti a nádasokban megbújó résztvevőit.

 

Volt-e valami különleges esemény az elmúlt évek során, valami „kaland”, amit a madárfotózásnak köszönhet, vagy valami különleges helyzet, amit átélt?  

Amikor a Dorozsma határában lévő szikkasztóhoz jártam fotózni, 12 kilométert tekertem minden alkalommal oda és vissza is a felszereléssel a hátamon. 

Manapság a lakóhelyünktől pár percre lévő tavaknál szoktam fotózni, ott napközben elég nagy a mozgás. Napfelkeltekor, amikor kifekszem a partra, kevés ember jár arra. Futók, kutyasétáltatók, hajnali munkába járók. Így is megtalálnak rendszeresen az emberek, mintha vonzanám őket. Volt, hogy sikoltva jött egy nő oda, mert azt hitte halott vagyok. Más leült mellém egy padra és elmesélte, ő mennyire szereti a kacsákat, és nem zavar-e, ha rágyújt mellettem. Ez annyira nem esett jól, mert én nem dohányzom. Egy Németországban dolgozó férfi rövid összefoglalót tartott a családi hátteréről, mert ő is itt lakott a tó közelében régebben. Egy hölgy odaállt mellém, majd hosszasan nézegetett és megkérdezte, hogy mit számolok. Egy másik hölgy rendszeresen elmesélné, hogy azt tudtam-e, hogy ez egy feneketlen búvár-tó? Egy hajléktalan srác megosztotta velem, hogy neki Zenit fotópuskája volt még Szerbiában. De az is előfordult, hogy migránsnak néztek. Amikor fiammal mentünk ki fényképezni, az egyik futó megállt, és minket kezdett el fotózni. Kicsit mindig tájidegen fura figurának tűnhetek az emberek szemében, ahogy a polifoamon fekszem a tó partján.

Mindezek ellenére hatalmas élmény, amikor a mezőgazdasági háló alatt megbújva nem vesz észre egy barázdabillegető, és a hátamon kezd el szaladgálni. Vagy amikor a pár napos kis récék karnyújtásnyira előttem lépkednek. De azok a pillanatok, jelenetek is, amiknek szemtanúja lehetek, még ha nem is sikerül valamiért megörökíteni őket.

Épített-e saját lest?

Albert Andrással a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őrkerület-vezetőjével a Szatymazi tájház mögötti erdőben építettünk itatós lest. Abban az évben használtam, valamint még egyszer, amikor a keresztfiam itt volt nálunk nyáron. Akkor a fiammal együtt kimentünk oda hárman fotózni. A Dorozsma melletti szikkasztónál fűtéscsőből és mezőgazdasági hálóból csináltam fekvőlest, amit két éven keresztül használtam.

 

A pályázatok milyen szerepet töltenek be a fotós karrierjében?

Amikor elkezdtem fotózni, akkor még azért pályáztam, hogy minél több kiállításon, könyvben, magazinban ott legyen a fotóm, minél több elismerést kapjak, esetleg díjazzák is. Az utóbbi években már inkább csak a játék kedvéért küldöm be a képeimet. Olyan, mint amikor az ember szurkol egy csapatnak és figyelemmel követi az eredményit, számolgatja a pontokat. Ugyan ezt élem át. Már jobban élvezem az előkészületeket, a képválogatást, kidolgozást. Néhány pályázaton lehetőség van rá, hogy a pontozás menetét is követni lehessen, ilyenkor figyelem, melyik fordulóban hány pontot ér el a képem, szurkolok magamban neki. Persze, jól esik az elismerés, ha díjazzák a képem, vagy ott van a falon. Szerencsére ezekben már volt részem, így inkább már az odavezető út megélése a fontosabb számomra, mint a cél. A magam örömére fotózok. Ha nekem tetszik a végeredmény akkor már elégedett vagyok. Nem szomorít el, ha másnak nem tetszik, vagy nem válogatják be. Annál inkább, ha egy pályázaton nem minden képre érvényesítik a kiírt szabályokat, a hangoztatott elveket. Ilyenkor elvész a játék öröme.

 

Tagja-e egy fotóklubnak? Ha igen, ennek milyen előnyei vannak?

Nem vagyok tagja fotóklubnak. Esetemben nem látom hasznát, értelmét.

 

Tanulta-e a fotózást valamilyen hivatalos tanfolyamon vagy iskolában?

Autodidakta módon szereztem meg az alapokat, valamint a birdphotography.hu alapítása utáni években aktívabb fotósok hozzászólásaiból, a madárfotós oldalakon látott képekből sokat tanultam. Grafikusként dolgoztam régebben, így a képkidolgozásban napi rutint ott szereztem. Műtermi, esküvői fotózást is kellett csinálnom, amit nem igazán szerettem. Viszont annyi haszna volt, hogy azóta is akkurátusan ügyelek rá, hogy a képeimen ne legyen kiégett részlet.

 

Hogyan tud a munkája mellett fotózni? Mi a „hivatalos” munkája?

Informatikus vagyok. Általában márciustól októberig szoktam fotózni, nem szeretem a hideget. Amikor a nap már olyan korán kel, hogy érdemes kimenni fotózni hétközben is legalább egy fél órára, akkor ott szoktam lenni, mielőtt elviszem a fiamat az iskolába, majd dolgozni megyek. Egyébként a hétvégéken a kelő nap a tóparton szokott érni, ha az időjárás megfelelő.

 

Mit jelent a fotózásban a maga számára a siker?

Ha olyan pillanatot tudok elkapni, amilyet előtte még nem sikerült. Vagy ha már sikerült hasonlót megörökíteni akkor az, ha jobb minőségben, optimálisabb körülmények között meg tudom szebb végeredménnyel valósítani.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
503 Hits
0 hozzászólás

…azonnal elfogott valami varázslatos érzés

Interjú Keresztes Zoltánnal, az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban – 2020 fotópályázat egyik különdíjasával

Hol és hogyan készült a különdíjas* fotója?

Máté Bence erdei itatós lesében készült 2020 júliusában. Ez a les számomra lenyűgöző volt, előtte voltam már pár lesben, de erdei itatósban még nem. Amikor beléptem és elhelyezkedtem, majd kinéztem a lesből, azonnal elfogott valami varázslatos érzés. Tudtam, hogy itt jó képeket fogok tudni készíteni, ami így is lett, bár akkor még eszembe sem jutott, hogy fotópályázaton fogok indulni egy ott készült képpel.

Mikor és miért kezdett fotózni?

A párom beszélt rá. Mi mindent együtt csinálunk, mindenhova együtt megyünk. Jó pár évig közös szenvedélyünk volt az autóversenyezés, aztán az egyik versenyen kigyulladt a versenyautónk, utána már nem akartuk újrakezdeni ezt a sportot. Új hobbit kellett találnunk, a párom kezdett el a fotózás iránt igazán érdeklődni, így vele tartottam – bár ekkor inkább videókamerát szerettem volna vásárolni és kisfilmeket vágni, de végül én is a fényképezés mellett döntöttem.

Fotós iskolába egyáltalán nem jártam, de amikor megvettük a fényképezőgépeket a 220voltnál egy ingyenes, egész napos fotós oktatás is járt hozzá, amit Pesti Péter fotós – aki a futball-labdás fotóiról ismert - tartott, így erre közösen elmentünk. Nagyon hasznos volt, főleg azért, mert nem azt tanította, hogyan kell jó képeket készíteni, milyen szögből kell fotózni, vagy hogy álljunk a naphoz képest, hanem azt, hogy mi történik a fényképpel és mi történik a fényképezőgépben a különböző beállítások alkalmazásával.

Milyen témákat szokott fotózni, ezek közül mi a kevesebb téma és miért?

Mivel rajongtam a repülőgépekért, így elkezdtünk kijárni a budapesti reptérre fel- és leszálló gépeket nézni, videózni, majd később elkezdtük őket fotózni. A pandémia beköszöntével lecsökkent a repülőgép-forgalom, ekkor kezdtük el a természetfotózást és azóta is ez a legfőbb témánk. Időnként készítünk még városi képeket is, de ez ritka. Egyszer kipróbáltam magam egy politikai fotóriportázsban, az nagyon megtetszett, szerintem ilyet még fogok csinálni. Sportfotózásban is szeretném majd magam kipróbálni, de ahhoz nagyon drága eszközök kellenek, illetve hobbi szinten azt nem szokás űzni, engedély nélkül nehéz bejutni egy-egy esemény helyszínére.

Hol szokott természetfotót készíteni?

Leginkább lesekben, ritkábban cserkelés közben lessátorból. Voltunk már Pusztaszeren, Ópusztaszeren, Attyapusztán, Ürbőpusztán, Albertirsán, a Kiskunsági Nemzeti Parkban, a Gemenci erdőben, illetve Budapest határában a Naplás tónál.

A lesfotózásban az a jó, hogy többnyire garantált a siker – bár vannak kivételek. A lesekhez odaszoktatják, olykor beetetik az állatokat, így nagy valószínűséggel le fogjuk tudni fotózni őket közelről, természetes környezetükben úgy, hogy nem zavarjuk meg az életüket. A saját gyakorlatunkban volt az ellenkezőjére is példa. Az egyik jégmadaras lesfotózásnál nagyon szerencsétlenül jártunk, egész nap egyetlen egyszer közelítette meg a lest a madár, és akkor sem maradt pár percnél tovább. Persze ez nem a les hibája, az állatok nem menetrendszerinti járatot követnek, így nincs biztosíték arra, hogy ha ma odajöttek a leshez, holnap is jönni fognak. Az említett jégmadaras lesben már többször jártunk, egy másik alkalommal négyszer tudtunk fotózni, egy harmadik alkalommal pedig folyamatosan jött madár, az egy élvezetes nap volt, teljes mértékben kárpótolt minket. Azért voltunk többször a jégmadaras lesben, mert a páromnak ez az egyik kedvenc madara. A jégmadár szereti az állóvizet, a víz fölé belógó faágról vagy nádról a vízbe csapódva fogja ki a halat, ez nagyon látványos tud lenni egy fényképen.

Az erdei itatós lesekben az a jó, hogy ott sokfajta madár megfordulhat – igazából nemcsak madarak, hanem például mókus is – cinege, búbos banka, harkály, citromsármány, pinty, rigó, vadgalamb, tengelic, meggyvágó, zöld küllő, vörösbegy, csuszka és még sorolhatnám. Így még inkább garantált a siker, mert szinte folyamatosan érkeznek madarak. Ritka, amikor 10-15 percig nem tudsz fotózni egy madarat sem, ezért az ilyen lesekben jó, ha van nálunk több memóriakártya, mert hamar betelik. Szerencsére az erdei madarak jól viselik az ember közelségét, így, ha ki kell menni valamiért a lesből, ugyan elrepülnek, de hamar vissza is térnek az itatóhoz. A nagy ragadozómadaraknál nem így van. Vannak olyan fajok, amelyek miatt nappal a lesből nem szabad kimenni, mert ha meglátnak minket, hetekre elijeszthetjük őket. A be- és a kiköltözés ilyen helyen csakis sötétben történhet. Az állatok többségéről elmondható, hogy a hangunk nem nagyon zavarja őket, akár beszélgethetünk is fényképezés közben, viszont, ha észrevesznek, akkor hamar távozásra kényszerítjük őket, így érdemes sötét vagy terepmintázatú ruhában lenni, és a fejünkön, valamint a kezünkön is el kell takarnunk a bőrt. Az állatok sokkal jobban látnak minket, mint ahogy azt gondolnánk, így a legfontosabb mindig az álcázás, ami elég kényelmetlenné tudja tenni a fotózást, például nyáron a nagy melegben nem kellemes terepmintás kesztyűt, hosszujjú felsőt és nadrágot, valamint arctakarót viselni. A téli időszakban ez még előnyös is lehet a hideg miatt, bár túl sokat nem fűt. Szerencsére némelyik lesben van fűtési lehetőség, néhol még klíma, illetve áram is, melyekre szükség van, ha egész napos vagy több napos fotózásra indulunk - az ilyen lesekben fekvőhely is van, bár érdemes hálózsákot vinni.

Mennyire kell ismerni a madarak életét a fotózáshoz?

Lesfotózáshoz nem szükséges nagyon ismerni a madarakat, maximum csak annyira, hogy melyik évszakban melyik lesbe érdemes menni, de az adott lest üzemeltetők ezt tudják, általában hasznos tanácsokkal látják el a vendégeiket.

Ha cserkelni szeretnénk, akkor már kell a szaktudás, főleg azért, mert tudnunk kell, milyen környezetben él az az állat, amelyet szeretnénk lefotózni. Nem mellesleg nem árt tudni, hogyan viselkedik, mikor és mit eszik (magvakat, bogyókat, vagy húsevő, halevő), mikor aktív, mikor van a párzási időszak, mikor költ, mikor táplálja a fiókákat. Így eredményesebb lehet a túránk. A cserkelve fotózás sokkal időigényesebb.

Amikor belevágtunk a természetfotózásba, szinte semmit nem tudtam a madarakról és ez lényegében most is így van, de minden egyes alkalommal tanulok valami újat. Például, ami nagyon érdekes volt nekem – függetlenül attól, hogy az ország melyik részén fotóztam -, hogy az állatok is tartanak napközbeni sziesztát, olyankor kevésbé kaphatók lencsevégre. Sok mást is megtanultam az állatokról, lenyűgöz, hogy mennyire „okosak”. A halevő madarak a halat mindig úgy nyelik le, hogy a feje legyen a torkuk felé, így a pikkely nem akad meg a csőrben, nyelőcsőben, tehát könnyebben lecsúszik. Ezek az ismeretek a fotózás járulékos hasznai, azon kívül, hogy nagyon jól érezzük magunkat, miközben kint vagyunk a természetben. Ha valaki rendszeresen jár fotózni, önkéntelenül is megismeri az állatok életét, szokásait.

Van-e saját lesük, terveznek-e ilyet építeni?

Saját lesünk nincs, de gondolkoztunk már azon, hogy kellene építeni egyet. Sajnos sok pénz kell hozzá, és a helyszín kiválasztása sem könnyű. Egyelőre most nem foglalkozunk vele, de nem mondtunk le erről a tervünkről, lehet egyszer majd beruházunk rá.

Milyen szerepe van az életében a fotózásnak (hobbi, munka…)?

Csakis hobbi. Bár kaptam néhány megkeresést, hogy vállaljak portré, meg esküvőfotózást, de elutasítottam, mert nem akarok ezzel munkaként foglalkozni. Kivétel lehetne ez alól mondjuk a fotóriportázs, az nagyon tetszik, de már több mint 20 éve dolgozom ugyanannál a stabil vállalatnál, és nem szándékozom otthagyni őket.

Miért szeret fotózni?

Élvezettel tölt el az akciódús események megörökítése, amikor a képen egy mozdulat, mozdulatsor vagy történés egyetlen pillanattá dermed. Ezért fotózom inkább állatokat vagy olyan eseményeket, ahol biztosan történik valami, és ezért nem fotózom műteremben, nem foglalkozom előre beállított témákkal. Félreértés ne essék, azoknak is megvan a maga szépsége és nehézsége, csak én jobban szeretek előre nem megjósolható pillanatokat megörökíteni. A természetfotózásban azt szeretem még, hogy sokszínű, egy lesben vagy cserkelés közben öt, tíz, vagy akár húsz különböző állatot is le lehet fotózni egy nap.

Szokott-e rendszeresen pályázatokon indulni?

Igazából nem, ez volt az első komolynak mondható pályázatom, erre is a párom beszélt rá, magamtól eszembe sem jutott volna, hogy induljak. Nem is reménykedtem benne, hogy nyerhetek valamilyen díjat, de kellemes meglepetésként ért már az is, amikor azt írták, hogy bekerült az egyik képem a döntősök közé, a különdíj pedig kifejezetten nagy öröm volt számomra.

*Mondd, kis kócos, hol van a mamád? – Tata város különdíja

Tovább a teljes bejegyzéshez
745 Hits
0 hozzászólás

Sok előre elgondolt, megálmodott kép van a fejemben

Hogy készült az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton különdíjas fotója, a Hamm, bekaplak?

Általában kétévente szoktam indulni a Varázslatos Magyarország fotópályázaton, és tavaly nyertem egy négy alkalmas les bérletet Máté Bencénél. Ott készült a fotó. Rengeteg kormorán volt, ilyen helyzetben nagyon nehéz letisztult képet csinálni, össze-vissza röpködnek. Van, hogy lenne egy nagyon jó jelenet, de egy madár berepül a képbe, vagy a háttérben ücsörög egy másik, foltként. Sokszor már zavaróan közel jöttek. Ezért eldöntöttem, inkább portrékkal próbálkozom, igyekeztem egészen közeli képeket csinálni. Így sikerült ez a fotó. Nagyon szép időnk volt, gyönyörű délutáni naplemente előtti fények. Szinte vágatlan a kocka.

Sokan nem szeretik a kormoránokat, különösen a halastavaknál, mert sok halat megesznek, én sem rajongtam értük. Nem is láttam korábban ennyire közelről őket, mert félénkek. Jártunk többször a Tisza-tónál, ott sok kormorán van, de az ember közeledtére elrepülnek. Meglepődtünk, hogy a nászruhája ennyire pompás. A tollazata nagyon szép, gyönyörű zöld szeme van, mondhatom, hogy fotogének ebben az időszakban.

Miért kezdtél fotózni?

Igazából nem is hívhatjuk fotózásnak, ahogy kezdődött. Mindenki, aki megy kirándulni, nyaralni, közben fotózgat. Mi is vittük a kis Smena gépünket, vettünk 5-6 tekercs filmet, fotóztunk, előhívtuk, kinyomtattuk, albumba tettük, aztán a családot untattuk azzal, hogy megmutattuk, merre jártunk. Tíz éve megrendeltem a Digitális Fotó Magazint, és akkor a férjem azt kérdezte, hogy ha ennyire érdekel, nem akarom-e jobban megtanulni. Gondoltam, miért ne, hiszen addig mit csináltam? Automatára beállítottam a gépet, és nyomtam a gombot. Úgy tettem, mint a turista, aki felkel, megreggelizik, aztán elindul, és napközben fotózgat.

Beiratkoztam Imre Tamás és Imre Anikó fotóiskolájába, mert tetszett a tematika meg a sok gyakorlat. Volt város-, épület-, szocio-, modellfotózás, meg egy tájfotós gyakorlat. Amikor kimentünk a természetbe, akkor rájöttem, hogy nekem ez valahogy jobban tetszik, mint a városi közeg vagy akár az ember fotózása. Addig is sokat kirándultunk, meg túráztunk, sátoroztunk. Olyan azonban, hogy hajnalban felkeljünk fotózni, nem fordult elő. Elkezdtem a tájfotózást gyakorolni. Amikor kimentem először egy ködös hajnalban, az valami csodálatos élmény volt: rózsaszínben a köd előtted, szemben jön fel a nap, mintha egy mesefilmben lennél. Annyira megfogtak ezek a reggeli csodaszép élmények, hogy eldöntöttem, természetfotózással fogok foglalkozni, persze csak hobbi szinten. Beiratkoztam még egy természetfotó tanfolyamra ugyancsak a Tamásékhoz, ott már volt makro-, emlős- és madárfotózás. Nekem azóta is mindegy, hogy mi a téma, táj, növény vagy állat, az élmény a lényeg.

A fotózás folyamata végig alkotás, mert úgy megyünk ki fotózni, hogy van egy elképzelés, hogy mi a cél, mit szeretnénk megmutatni. Megtervezzük, hova, mikor, milyen időszakban érdemes menni. Ez sok utánajárást jelent. Aztán el kell döntenem, hogy milyen objektívet fogok használni, ki kell választanom, pontosan honnan a legjobb fotózni. Egy tájfotózásnál például felállítom az állványt, eldöntöm használjak-e félszűrőt, vagy vizes helyen, hogy használjak-e, és ha igen, milyen erősségű ND-szűrőt, majd, amikor előkészültem, már csak várni kell a csodaszép napkeltére. Ha szép reggel van, az minden munkát megér. Ha nem, az sem gond, majd legközelebb. Mindig gondolkodni kell, és újratervezni. Legyen az virág, állat, bármi, sok előre elgondolt megálmodott kép van a fejemben, de lehet, hogy nem jön össze. Az is lehet, hogy egy teljesen más kép születik, még jobb, mint amit elképzeltem. Ez az egész egy alkotó folyamat. Sok mindennek kell összeállnia, mégis elsősorban a fotóson múlik, mit tud kihozni az adott pillanatból. Az a szép a természetfotózásban, hogy soha nincs két egyforma pillanat, még ha ugyanazon a helyen vagyok is. A legfontosabb kint lenni és alkotni, a többi csak hab a tortán.

Mit tanultál a tanfolyamon? Technikát?

Igen. Addig automatára állítva használtam a gépet, ISO-t, záridőt, rekeszt mindent magától adott. Az első vizsgáknál, nekem kínai volt, hogy ha ilyen vagy olyan záridővel fotózom, éles lesz-e a kép? De pár év után ez annyira rögzül az ember fejében, hogy ha álmából ébresztik föl, akkor is tudja. Gyakorlaton is nagyon segítőkészek voltak a tanárok, sok mindent megmutattak. A suli elvégzése után párszor részt vettünk a Tamásék által szerveztt workshopokon. Ilyenkor 10-15 fotóssal elmegyünk olyan helyekre, ahol érdemes fotózni, például hegyeket vagy dombokat. A férjem is eljött velünk ezekre a túrákra. Már régóta férjnél vagyok, egyetem alatt kerültünk össze, van pár közös hobbink, összecsiszolódtunk, mindent együtt csinálunk és nem unjuk meg. A fotózást azonban ő kihagyta, én meg nem akartam azzal visszaélni, hogy elmegyek mondjuk este valahova, hogy hajnalra be tudjak ülni egy lesbe, ő meg egyedül marad. Így általában tájfotózásra korlátozódott a fotózásom. Amikor elmentünk kirándulni például a Balaton-felvidékre, akkor én hajnalban kimentem, reggeli előtt fotózgattam, majd reggeliztünk, és utána indult a nap. A túrákra eljött velem ő is, bár a hajnali fotózásokra nem jött ki, alapból nem vagyunk koránkelők, inkább éjszakai baglyok vagyunk mindketten. Napközben viszont már ott volt velünk, segített nekem, vitte a táskám, ami addigra 15 kilós lett, mert kellett mindig egy ilyen objektív meg egy olyan, nagylátószög, teleobjektív, makro. Aztán egyszer-kétszer eljött velem lesbe.

Amikor megvettem a következő gépet, ő megkapta az előzőt, és elkezdett kattintgatni. Egyszer sikerült kicsábítanom egy hajnalon a Bodrogzugban. Kifogtunk egy csodaszép hajnalt, és ott rájött, hogy ő is szeretne fotózni. Ez 3-4 éve történt, azóta kinyíltak a lehetőségek, mert együtt megyünk fotózni, nem gond, ha háromkor kell kelni, mert például nyáron már négykor, még sötétben, kint kell lenni egy madárlesben. Most már a férjemnek is jó gépe van, így sajnos már nem segít cipelni az enyémet. Viszont nagyon jó, mert azóta van, hogy kimegyünk egy lesbe és ott alszunk a padlón éjszaka, vagy kimegyünk két napra nomád körülmények közé és fotózunk. Nagyon szeretem például a békákat is fotózni, ugye ők vízben élnek, így le kell kucorogni, hogy szintre kerüljek velük. Lekönyökölsz, bele a sárba, aztán a nagy izgalomban, mert csak a békákra figyelsz, vizes lesz mindened. Már az objektív vége is bent van az iszapban, és a mellcsizmába több liter víz kerül. A fotós el tud vonatkoztatni mindentől, mindent kizár, csak a képre koncentrál.

Amikor egy szép fotó születik, az nagy élmény, és öröm megmutatni a közönségnek is, hogy rácsodálkozzanak, milyen szép körülöttünk minden. Nagyon fontos az is, hogy mit mikor látsz, más egy szép táj egy gyönyörű napkeltében, amikor párolog a föld, más, amikor a nap fent van delelőn, mi olyankor már nem is fotózunk.

Mennyit nyúlsz hozzá a fotóhoz? A tájképeid olyanok, mint egy festmény.

Nem nagyon, természetfotó pályázatokon nem is engedik meg. Még a Photoshopot is csak tanulom. Csak annyit nyúlok a képhez, amit megengednek. Kétlakiak vagyunk. Budapesten is élünk, ott dolgozunk. Könyvvizsgáló vagyok, a Közgazdasági Egyetemet Kolozsváron végeztem, majd Budapesten külkereskedelmi szakközgazdász diplomát szereztem. A férjem gépészmérnök, másoddiplomaként elvégezte a közgazdaságit, most adószakértő. Van egy könyvelőirodánk. A Covid miatt leköltöztünk vidékre, van egy házunk a Balatonhoz közel. Távmunkában innen is tudunk dolgozni.

Budapestről nagyon nehéz kikeveredni fotózni, mire kijutsz a városból, az már egy óra, és amíg találsz valami jó helyet, az plusz egy-másfél óra, oda vissza csak az utazás 4-5 óra. Most itt a Balatonnál elkezdtük a környéket fölfedezni. Körülöttünk nincsenek nagy erdők, a Bakony egy órányira van. Somogyfajszra szoktunk még járni, de az is körülbelül egy óra. Járjuk és feltérképezzük a környéket, kameracsapdákat helyezünk ki, hogy lássuk, milyen állatok mozognak arra. A házunktól nem messze van egy erdős rész, ott van etető őzeknek, majd ősszel, télen jó lesz oda kiülni egy lessátorral.

Van egy másik, sok időt igénylő szabadidős elfoglaltságunk, a vitorlázás. A vitorlásunkon tavasztól őszig próbálunk sok időt kint tölteni a vízen. A Balaton nem nagy tó, úgy 70 km hosszú, de nagyon jól el lehet rajta vitorlázgatni. Sokat túrázunk a hajóval, ahogy fúj a szél, arra megyünk, megállunk Füreden, Tihanyban, Badacsonyban, mikor hova érünk el az adott széllel. A hajón alszunk, néha nem is megyünk be kikötőbe, hanem horgonyon maradunk éjszakára is kint a vízen. Igy sokszor dönteni kell fotózás vagy hajózás, mert a vitorláson nem könnyű jó fotót csinálni, talán, ha jön egy vihar, zivatar akkor különleges képek születhetnek.

Hogyan készültök a fotózásra, utána is olvastok a témának?

A workshopok nagyon célirányosak. Elmentünk pár helyre például Svédországba, Izlandra. Leszáll a gép, beülünk az autóba és már jön a túra. Megvan, hogy hol szállunk meg, mit fotózunk, sokat nem kell foglalkozni a készülődéssel. Mióta Géza, a férjem is fotózik, már nem járunk workshopokra, hanem magunk szervezzük az utakat. Az már önmagában élmény eldönteni, mit szeretnél, hova, mikor menj, utánajárni a terveknek. Van olyan téma, aminek az előkészítése fél vagy egy év is lehet. Mindig úgy szervezük az útjainkat, hogy legyen idő közben megnézni a környéket, és ne az legyen, hogy kiszállok a repülőből, és irány az első helyszín, majd az utolsóról már megyek a reptére. Sokszor merítek ihletet természetfilmekből, vagy workshopprogramokból tájékozódom. Például egy természetfilmet látva merült fel bennünk, milyen jó lenne megnézni és lefotózni, amikor a gyilkos bálnák a fókabébiket elkapják. Ilyen csak Argentínában van. Fél éves kutatómunka volt, mire kiderítettük, pontosan melyik partszakaszon és hogy működik, és sikerült egy argentin kontaktot kapnom, akivel aztán levelezve meg tudtam szervezni, hogy kimehessünk az adott partszakaszra. Minisztériumi engedélyt kellett ehhez kapnunk. Összesen 6 fotós lehetett kint ezen a kb. 3-4 kilométeres partszakaszon, és végig velünk volt a természetőr. Turistaként is el lehet oda menni, de akkor csak az útról, több kilométerről lehet figyelni, ahogy – ha éppen úgy alakul – kijönnek az orkák. Amikor odaértünk, ahol várhatóak az orkák, 20 métert kúszva kellett megtenni hátizsákkal, hogy a parton levő fókákat nehogy megzavarjuk. Mi egy hétig voltunk ott, nekünk nem volt szerencsénk. Abban az időszakban nem jöttek arra vadászni, de nem is bántam, mert nagyon aranyosak voltak a kis fókák, nagyon sajnáltam volna őket. Másik kedvenc helyünk Namíbia, ahol már többször voltunk.

Tartják-e egymással a kapcsolatot a fotósok?

Igen, azokkal viszonylag rendszeresen, akikkel együtt voltam a képzésen. Sokszor össze is futunk egy-egy helyen. 3-4 éve tagja vagyok a Vadvilág Fotóklubnak. Országos szinten mindig bent vagyunk az első öt legjobb klubban. Nálunk csak természetfotósok vannak. Havonta találkozunk, most csak a Zoomon. Amikor bekerültem először a klubba, csak néztem, hogy milyen jó fotókat csinálnak a kollégák, milyen jó fotósok, próbáltam felnőni hozzájuk. Kicsit büszkélkedek: pár év alatt annyira felzárkóztam, hogy sikerült kétszer elnyerem a legjobb fotós díját a Vadvilág házi pályázatán, meg kétszer a klubban az Év fotója is az enyém volt.

Madarakat mióta fotózol?

Eleinte tehát volt a tájfotózás, de Magyarországon elég korlátozottak a lehetőségek, mindenhol vezetékek vannak, nincsenek nagy hegyeink, sokat kell utazni, hogy elérj egy érintetlenebb dombos tájra. Lehet persze repcét, pipacsokat, virágmezőt fotózni, de ez időben elég korlátozott. Erdőt is lehet fotózni, vagy csak a fákat, fatörzseket, ezt nagyon szeretem, főleg ősszel, amikor csodaszépek a színek.

Magyarországon nagyon sokféle madár van, mondhatni madárnagyhatalom vagyunk, így előbb utóbb kihagyhatatlan a madárfotózás. Nagyon szeretek madarakat fotózni, de nem mondanám magam madárfotósnak. A képeimnek csak 30-40 százaléka madárfotó. De szeretem megfigyelni őket, az életüket. A gólyatöcs például nagyon kedves kismadár, gyönyörű szép, kecses, ő az egyik kedvencem. A nagy kócsag is szép, főleg, amikor nászruhát ölt, vagy a fekete gólya. Van pár bakancslistás elképzelésem, amit még meg szeretnék fotózni, ilyen például a búbos vöcsök násztánca.

Most, hogy ideiglenesen elköltöztünk vidékre, próbálunk körbenézni, hogy mit és hogy lehetne a közelben fotózni, hogy ne kelljen több órát utazni ezért. Tiszaalpárra szoktunk például menni, az autóval két és fél óra csak oda. Azt azért szeretjük, mert változatos, vannak mozgó lesek. Ott készült a Sokadalom című képem, amelyik a MAFOSZ által szervezett, az Év Magyar Fotósa az Év Magyar Fotója pályázaton különdíjat kapott, és 2020-ban ki volt állítva a Golden Turtle-ön. Pont egy olyan semmilyen reggel volt, nem voltak jó fények, nem láttunk gázló madarakat, úgy gondoltuk, nem fogunk tudni jó fotót csinálni, viszont rengeteg sirály röpködött körülöttünk. Itt az előre elképzelt kép helyett újragondolással, az adott lehetőségeket kihasználva született meg a kép.

Persze sokkal jobb, amikor az ember saját maga épít lest, úgyhogy most ezen dolgozunk. Legutóbb bankának tettünk ki mezőre egy-két odút. Egy halastónál vagy más vizes élőhelyen saját lesből fotózni szinte lehetetlen. A halastó valakinek a tulajdona, vagy ha természetvédelmi területen, nemzeti parkban van, akkor meg azért nem szabad a bejárás. Több madárfotóssal beszéltem, akik nagyon jó fotósok, ők, hogy csinálják. Télen, amikor a halastavat leengedik, akkor lenne lehetőség például madarakat fotózni, ahogy a megmaradt kis vizes helyekre leszállnak élelmet keresni. A halastó tulajdonosától kellene engedélyt kérni. Ez csak akkor megy, ha ismeretséged van. A Rétszilasi tavak itt vannak tőlünk fél órára, ideális lenne, hogy oda kijárjunk, sok szürke gém, meg nagy kócsag volt ott a télen. Jó párszor arra jártunk, több napot rászántunk, nézelődtünk, próbáltuk felfedezni. Márciusban munkaidőben odamentem, kérdeztem, nem lehetne-e letenni egy lessátrat a partra, de mondták, hogy már járnak oda fotós ismerősök és az pont elég nekik.

Gyurgyalag projektben vagyunk most benne, remélem, amit kinéztünk területet, tőlünk nem messze, ott lesznek madarak, és lesátorból megtudjuk őket fotózni.

A fotózás hatására elkezdtünk a kertünkbe odúkat telepíteni, 5-6 éve kiraktunk néhányat, majd még párat, most van 8 kismadaras odúnk és kb. 100-120 kismadár kel ki és nő fel nálunk egy évben. Sok madár nem is odúban költ, hanem a bokrokban. Négy éve van balkáni gerlénk, köztudott, hogy megkapná a citrom díjat, ha fészeképítésről van szó, sajnos volt, hogy a tojását a teraszon találtuk meg összetörve. Aztán a férjem kicsit besegített pár ággal és a tavalyi fiókák itt teleltek, az idén már három pár fészkel. Az idén harmadik éve jött vissza egy örvösgalamb-pár, de van két fakopáncs is. Tengelic, zöldike, erdei pinty, cinkék, barázdabillegető, vörösbegy, a terasz alatt még rozsdafarkú is szokott tanyázni, és tavaly óta elég sok a veréb, pár éve nagyon megfogyatkoztak.

Télen etetjük őket, van egy kis kerti tavunk, ott nagyon szeretnek fürödni, kialakítottunk egy kis sekély részt, ahova nyugodtan bemehetnek. Most télen sajnos megjelent egy karvaly, párszor láttuk egy fán ücsörögni, még fürdött is a tóban. Nem örültünk neki, de ez az élet rendje, neki is túl kell élnie.

Igazából nem fotózás céljából próbáltunk madárbarát kertet létrehozni, mert arra a fákon lévő odúk vagy akár a tópart sem igazán megfelelő. Már gondolkodtunk azon, esetleg csinálunk egy itatót, ami mögé be lehet ülni, a szükséges anyagot a férjem már be is szerezte.

Mostanában elkezdtem a madarakat a tájban fotózni, ezt nagyon szeretem. Lehet cserkelni, vagy megbújni valahol, és úgy várni a megfelelő pillanatot, szeretek még a hosszú explózióval kísérletezni.

Van olyan pályázat, amin még nem indultál, de szeretnél?

Persze, biztosan. Amiket ismerek, azoknak a többségén már indultam. A spanyol Memorial María Luisa pályázaton már kétszer is jelent meg képem, mindkétszer ki tudtunk menni, az nagyon nagy élmény volt, hogy ott ismerkedhetsz fotósokkal. Az a fotósokról szóló kétnapos ünnep, annyira odafigyelnek rád. A Golden Turtle-ön is volt kétszer képem kiállítva, de oda nem jutottunk el, ott már a férjemnek is volt képe kiállítva, szóval nagyon jól halad ő is. Most a Memorial María Luisa pályázaton az előzetes hírek szerint mindkettőnek lesz képe, de sajnos a Covid miatt az idén is elmarad az ünnepség. A Milvuson szoktunk rendszeresen megjelenni, díjazott is voltam. Gézának már a MontPhoton is volt képe. Nemrég kaptam egy nagyon jó hírt, hogy a Siena Photo Awardson a természetfotó kategóriában lesz egy képem. Nagy vágyam a BBC, hogy egyszer legyen képünk kiállítva, nem vagyok egy feladós típus.

Nagyon sok jó fotó van, néha nem is értem, hogyan lehet pont azt a 100-at kiválasztani a több tízezerből. Az a nehéz, hogy mi ketten elfotózgatunk, meg feldolgozzuk a képeket, de nem igazán van olyan, aki megmondaná, hogy ez most jó vagy nem. Van, hogy egy képhez érzelmileg is kötődöm. Akkor azt hiszem, hogy hű de jó. Azért is nevezek pályázatokra, mert ha több helyre elküldöm és nincs eredmény, akkor kiderül, hogy mégiscsak az én értékítéletem téves, és nem olyan jó az a kép. A FIAP-on haladok előre. Már az ezüst fokozatnál tartok, ez a negyedik lépcső. Minden foknál több és több elfogadott, díjazott fotó kell ahhoz, hogy előrébb léphess. Kísérletezhetek, küldök fotókat, látom, hogy mi az, amit elfogadnak, mi az, amit esetleg díjaznak. A fotóklubunkban van néha értékelés, és itt ki is merül a visszajelzések lehetősége. A képek meg csak gyűlnek, gyűlnek, így küldeni is fogom őket pályázatokra. Ha kiállítják például egy Montieren, Aranyteknősön, ahol több ezer ember megnézi. Ha valaki csak egy pillanatra megáll és elfelejti a világot, csak a képet nézi, ami elvarázsolja és elgondolkodik, akkor az jó érzés, hogy sikerül egy kis szépet csempészni az életébe.

Mint természetfotós igen sokat vagyok kint a természetben. Csodás a mi kis bolygónk! Sajnos nagyon sok minden az emberi behatás következtében visszavonhatatlanul megváltozik. Félő, hogy azt a sok csodát, ami körülvesz minket, a későbbi generációk nem fogják látni. Azért is szeretek fotózni, hogy megpróbáljam bemutatni a természet szépséget, törékenységét. Az élővilág már most nagy bajban van, szennyeződés, felmelegedés, túlhalászás, sorolhatnám. Saját magam tapasztalom, ahogy egy-egy helyre visszatérek, hogy évről évre változik és sajnos nem a jó irányban. Ha mindenki összefog, elgondolkodunk a Föld jövőjén, talán még visszafordítható vagy megállítható egy-egy folyamat.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
939 Hits
0 hozzászólás