Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Különös formájú gyökér, hallucinogén hatóanyag – ismerkedjünk meg egy legendás növénnyel!

 A mandragóra (Mandragora officinarum) a burgonyafélék családjába tartozik, ám eszébe se jusson senkinek enni belőle! Szerencsére Európában igen ritka, inkább csak délen, Görögországban, Olaszországban található meg. A Földközi-tengertől egészen Kis-Ázsiáig terjed természetes élőhelye, de a világ számos országában termesztették.

A mandragóra nagyra növő, szokatlan formájú gyökeréről híres. Az évelő növény széles, hosszú levelei tőrózsát alkotva nőnek ki a földből, és a közepéből nőnek ki a kék vagy lila harangocskák, a virágok. A növény föld feletti része igazi „álca”, olyan, mint egy jelentéktelen gyomnövény. Sárga bogyótermése gyümölcsös illatú. Népnyelvi nevei részben erre utalnak: kutyaalma, földialma, ördögalma. Más megnevezések a növénynek tulajdonított szinte csodatevő erőt emelik ki (varázsgyökér), illetve a benne lévő anyagok hatását (álomfű).

Aligha van olyan ember, aki ne találkozott volna a mandragóra nevével. Régen is ismert volt, sokak fantáziáját megmozgatta, mostanság pedig valószínűleg leginkább J. K. Rowlingnak köszönheti népszerűségét. A Titkok kamrájában határozott kézzel kell bánni az izgő-mozgó, kicsit kelletlen gyökéremberkékkel, és csakis fülvédőben szabad kihúzni őket a földből, mert aki meghallja visításukat, szörnyethal. Nos, ez kezelhető kockázat a varázslótanoncok számára, igazán apróság ahhoz képest, hogy a főzete oldja a mágikus bénultságokat. A Harry Potter sikoltozó növényemberkéje félelmetes lehet a gyerekeknek. A legendákban élő növény azonban ennél sokkal ijesztőbb, és több mindenre alkalmasnak tartották.

„Elkábítottak olcsó mandragórák” (Ady Endre: Vágyakozás)

Túlértékelték, csodatévő erőt tulajdonítottak neki már az ókorban, nem pusztán a benne lévő hatóanyagok miatt, de azért is, mert gyökere emberi alakra hasonlít. Ez már az ősidőkben a termékenység jelképévé tette, az egyiptomiak elsősorban afrodiziákumként tartották számon. A görögök a gyökerét nyugtató és az emésztést serkentő szernek tartották.

Mi, emberek magyarázatot akarunk mindenre, még akkor is, ha nincs hozzá elég tudásunk. Ez történt a középkorban is. Úgy tartották, a mandragórának szelleműző energiája, varázsereje van. Hitték egykor, ha a szigorú előírásokat betartják, a kiásott gyökér hatalmat, pénzt, szerelmet hoz birtoklójának. Sokan amulettként a nyakukban viselték. Mások kis fadobozban tartották. Ám nem volt elég csak őrizni, minden pénteken meg kellett fürdetni, mert ha ez elmaradt, a mandragóra ismét csak sikoltozni kezdett. Még a fürdető vizet is eladták, terhes nőknek, mert a hiedelem úgy tartotta, ettől könnyebb lesz a szülés. Szárított gyökere a boldog otthon biztosítéka volt, megvédett a betegségektől és a gonosztól. Nem csoda, hogy aranyárban mérték!

Nem mindegy persze, hogyan ásunk!

Mandragórához jutni fáradságos és veszélyes művelet volt, tudta ezt mindenki. A biztonság növelésére többféle módszer járta, mind kellően bonyolult volt. Akadtak, akik úgy tartották, egész csapat kell az ásáshoz. Egyikük folyamatosan nyugat felé nézve három kört húzott a kiásandó gyökér körül. A többiek közben körtáncot lejtettek erotikus szavakat suttogva.

A Grimm testvérek szerint az sem mindegy, hogy melyik nap állunk neki mandragórát gyűjteni. Az alkalmas nap a péntek, persze napfelkelte előtt. Fontos kellék a gyapjú, vagy a viasz, amivel a fülünket bedughatjuk, és szükséges még egy kellően nagy és éhes, fekete kutya. Biztos, ami biztos, vessünk három keresztet, majd lazítsuk fel a mandragóra körül a földet. A növény föld feletti részét kössük a kutya farkához, majd egy kis kenyérrel ösztökéljük mozgásra a kutyát, mi pedig még nála is sebesebben rohanjunk el, nehogy meghalljuk az előbukkanó gyökér sikolyát. A kutyáért persze nem kár, gondolták, akkoriban még nem nagyon volt érték az állatvédelem.

Középkori hiedelem volt az is, amire a növény egyik népi neve, az akasztófamanó utal, hogy a mandragóra a bitófa alatt növekszik. Ugyancsak a középkorban a boszorkányok egyik kedvenc növényének tartották: úgy vélték, a mandragóra a „repülőzsír” egyik fontos alkotóeleme, aki ezzel bekeni a varázsseprűt, máris repülhet.

A mandragóra az orvoslásban

Gyógynövényként sem az ókorban, sem pedig a középkorban nem volt ismeretlen a mandragóra. Az ókori görögök a friss vagy szárított mandragórát borban áztatták és afrodiziákumként használták, akár az egyiptomiak. Az ókori Kínában érzéstelenítő és altatószerként alkalmazták. Az asszírok használták fogfájásra, szülési komplikációk esetén valamint aranyér és gyomorbetegségek kezelésére. Hippocrates mandragórával javított a melankolikus emberek hangulatán. Platón erős érzéstelenítőnek tartotta, és az orvoslásban használták is sebészeti műtéteknél.

A középkorban fájdalomcsillapításra és altatónak, valamint sebgyógyításra alkalmazták. A 20. században a morfiumfüggőséget próbálták vele kezelni. A mandragóra volt talán a legszélesebb körben használt gyógynövény a régi időkben.

Ma már nem alkalmazzák, mert inkább árt, mint használ. A nadragulyával kapcsolatban senkinek kétsége sincs, hogy mérgező, méghozzá a benne lévő alkaloidok miatt. A mandragóra is hasonló anyagokat tartalmaz, kábultságot, látomásokat okoz, egyértelműen mérgező.

Tovább a teljes bejegyzéshez
3015 Hits
0 hozzászólás