Vörös és Zöld

Almásfüzitő

A talicskahangú szárcsa

Mondhatjuk, hogy a szárcsa fekete, mint a holló, ám van a homloka és a csőre találkozásánál egy jellegzetes, tollatlan, világító fehér homlokpajzsa. Még nevét (sőt népi elnevezéseinek többségét) is erről kapta. A szár főnév egykori jelentését „kopasz, világos”, ma már többnyire csak a nyelvészek ismerik. Ebből a csa kicsinyítő képzővel kiegészülve született a szárcsa elnevezés. Érdekesség, hogy ugyan ez a szó ismerhető fel a kopasz I. Béla király népi nevében, a Szegszárban. Innen pedig már csak egy lépés, hogy tudjuk, a szár szerepel Szekszárd nevében, ugyanis ott temették el I. Bélát, akit, azért emlékezzünk meg róla, hívtak Bajnok Bélának is.

Fotó:Arpingstone

A szárcsa hazánkban gyakori madár, itt költ, de vonuló madár lévén telelni többnyire délebbre költözik. Afrikában, Dél-Ázsiában, sőt Ausztráliában is előfordul. Hozzánk korán érkezik, általában már februárban hallani nyekergő hangjukat, ősszel pedig csak a fagyok beköszöntével, novemberben, vagy még később indulnak tovább. Enyhébb teleken, különösen meleg vizű forrásoknál, néhány másik költöző madárhoz hasonlatosan itt marad, nem indul vándorútra.

A síkvidéki vizes élőhelyeket kedveli, tehát hegyi tengerszemek mellett kár keresni. Leginkább a sűrű növényzettel benőtt tavakat, nádasokat keresi, külön élvezet számára, ha a víz hínárnövényzetben is gazdag, az sem zavarja, ha ez egy város kellős közepén van. Az ember közelségét jól viseli.

Nem kicsi madár, testhossza akár 40 centiméter is lehet, kiterjesztett szárnya két széle közötti távolság pedig ennek közel kétszerese, tömege fél kiló és egy kiló között van. Testük erős, fejük sem kicsi, csőrük összenyomott kúp alakú, széle fogazott és rendkívül éles, ha egyszer elkapta, egy halacska sem menekülhet. Apró tollazatuk rendkívül sűrű annak érdekében, hogy a szárcsák jól bírják a vízi életmódot,.

A szárcsák szeme világos piros, csőrük és homloklemezük, ahogy már volt róla szó, vakító fehér. A csüdjük sárgászöld, a lábujjaik zöldek, hosszúak, rajtuk bőrlebenyekkel, karéjos úszóhártyával, az úszás megkönnyítésére.

A víz alá bukásban sok úszómadárral felveszi a versenyt. Igen mélyre le tud merülni, sőt, szárnyai segítségével még evez is a víz alatt. Erről a képességéről még egy mese is megemlékezik. A holdvilág ebben arra kéri, hogy hozza fel neki azt az igazgyöngyöt, amit a Balaton vizébe ejtett.

A szárcsa hímje és a tojó messziről nem különböztethető meg egymástól, közelebbről látszik csak, hogy árnyalatnyi eltérések vannak csak közöttük. Nem túl kecses madár, lássuk be. Szárnyai rövidek, így nekifutva is nehézkesen száll fel. Amikor szalad a vízen, hatalmas, messziről hallható robajjal teszi, mint egy kis repülőgép.

Érdemes kicsit elidőznünk a hangjánál. A szárcsákról a visszafogottabbak azt állítják, hogy jellegzetes „kiv-kiiv-kiüv-kiv” hangot adnak. Sokan azonban nem finomkodnak. Általános a nézet, hogy a szárcsa hangja egy nyikorgó talicskára emlékeztet. Persze az sem jobb, amikor többen kijelentik róluk, hogy cipákolnak, kittyentenek, csikorognak, sőt, egyesek szerint ugatnak.

A szárcsa viszonylag nagy fészkét a parti növényzet szélére, a nyílt vízhez közel építi, és gyakran tervez hozzá lejárót is. A fészek anyaga elsősorban a nád és a sás. A hím és a tojó megosztozik az építkezés feladatain, a hím szállítja az alapanyagot, a tojó pedig beépíti.

Évente egyszer, olykor kétszer, ritkán háromszor is költ. 7–9 ovális, simahéjú, matt, a szürkés-árnyalatútól a vöröses-, sőt sötétbarnáig terjedő alapszínű, olykor barna foltokkal tarkított tojásán 21–24 napig kotlik. A fiókák fészekhagyók, és kikelésük után nem sokkal követik anyjukat a vízbe. A csibék eleinte fekete színűek pirosas fejjel, később szürkés tollruhájuk alakul ki. Őszre alakul ki fehér homlokpajzsuk és a felnőtt szárcsákra jellemző koromfekete tolluk.

Hogy a szárcsa a halastavakra mennyire veszélyes, arról megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy általában nem látják szívesen, hiszen a növényi magvak, hínár, zsenge hajtások, valamint a vízi rovarok és férgek mellett kedveli a halakat is, szívesen megdézsmálja az állományt.

Nem védett madár, sőt vadászható, kivéve az általános tilalom idején, április közepétől június végéig. Bár lehet vadászni, ennek hazánkban nincs nagy hagyománya, pedig még Brehm szerint is ehető a húsa. Ehhez meg kell nyúzni és kicsontozni, majd akár pörköltet, akár vagdaltat lehet belőle készíteni.

Hát gusztus dolga!

Normal 0 21 false false false EN-GB X-NONE X-NONE

Tovább a teljes bejegyzéshez
656 Hits
0 hozzászólás

Vajon miért szurkálja a töviseket a gébics?

Különös madárka a tövisszúró gébics (Lanius collurio). Látszólag ártatlan kis apróság, ám annak csak van valami oka, hogy családja latin nevének jelentése „hentes”. Ejha! Mintha egy tigrisről vagy minimum keselyűről beszélnénk! Van még jobb is! Az egyik rokon, a vörösfejű gébics német nevének tükörfordítása: pirosfejű gyilkos! A gébics szó valószínűleg a Gáborján keresztnévből származik, erre utal a madár számos népi neve: vasfejű gábor, vasfejű gaborján, vasgaborján, nagyfejű gábor. A jelző, a név első eleme igazi eufemizmus, hiszen nem hóhérnak, csak tövisszúrónak nevezik. A gébics ugyanis nem a töviseket szurkálja, hanem a növények, bokrok töviseire tűzködi fel áldozatait. Vajon miért alakult ki ez a kíméletlen szokása?

A tövisszúró gébics elsősorban rovarokkal, sáskákkal, tücskökkel táplálkozik. Kedvenc időszaka például a májusi cserebogárrajzás, ez olyan neki, mint északon a medvéknek a lazacívás. Elegendő egy helyben gubbasztaniuk, és a szájukba repül az elemózsia. Gébicsünk előrelátó madár, szeret tartalékolni, ezért szokása, hogy több rovart öl meg, mint amennyit ténylegesen elfogyaszt. A tövisszúró a „spájzoláshoz” szabályosan „karóba húzza” áldozatát: bokrok tüskéire bökve tárolja a megmaradt falatokat, ha alkalmasint nem jut friss táplálékhoz, ezekhez nyúljon. Sőt! Nem csak rovarokat preparál, kisebb számban akár rágcsálókkal, gyíkokkal, madárfiókákkal is elbánik.

Európában csaknem mindenütt, Ázsiában pedig egészen Szibériáig van költőhelyük. Hazánkban a zárt erdők kivételével szinte bárhol találkozhatunk vele, legjellemzőbben bokros domboldalakon, kiváltképpen galagonyásokban, kökényesekben, gyümölcsösökben, folyók ártereinek szélén.

Vártamadár, azaz gyakran üldögél kiemelkedő ponton, és így lesi zsákmányát. Ősszel, a fecskékkel egy időben, korán távozik, és vonuló madár lévén, a telet Afrikában, a Szaharában, illetve a füves szavannákon tölti, majd április végén, május elején, azaz nem túl korán érkezik vissza többek között hozzánk is.

Jellegzetes külsejű, elegáns madárka, különösen szép látvány, amikor szétterjeszti a szárnyát. A hím tövisszúró gébicset akár a madarak „Zorrójának” is hívhatnánk, hiszen a színes hímet a hamuszürke fejtető, gesztenyebarna hát mellett, a szemén áthúzódó széles fekete csík jellemzi. Elsőre kisméretű ragadozó madárnak is szokták nézni fekete, enyhén kampós csőre miatt. Torka fehér, oldalt rózsás árnyalattal. A tojó, ahogy ez a madaraknál lenni szokott, rejtőző színű: fejteteje barna, tarkója szürkés, szemsávja szintén barna, ahogy háta és farktollai is, hasa pedig sárgás-piszkosfehér, halvány harántcsíkokkal. Testhossza kb. 1618 cm, testtömege kb. 2535 g között mozog.

Alighogy visszatérnek telelésükből, ami lássuk be, inkább nyaralás, a hímek máris heves udvarlásba fognak. Peckesen járnak kiszemelt hölgymadaruk előtt, pózolnak, és halk, sok utánzást tartalmazó énekükkel próbálják elbűvölni választottjukat. Siker esetén a tojóval együtt keresik meg a költőhelyüket. A fészket már a tojó építi, alacsonyan, minimum húsz centiméter, maximum két méter magasságban, többnyire indás cserjékben vagy tüskés növények, mint a vadrózsa-, kökény- vagy galagonyabokrok belső ágain. A munkálatok akár hat napig is eltarthatnak – az építőanyag beszerzésében segítségére van társa. Pettyes tojások, szám szerint öt-hét, kerül ezután a fészekaljba, ezeket a tojó kb. két hétig melengeti. Mindkét szülő eteti a kikelt fiókákat, akik újabb két hét elteltével már el is hagyják otthonukat. A sikeres költéssel a gébicspár számára le is zárul az az évi utódnemzés – sikertelenség esetén azonban újrapróbálkoznak.

A tövisszúró gébics védett madarunk, természetvédelmi értéke: 25 000 forint. Gyakorlati védelmét elsősorban élőhelyének biztosítása, a bokrosok, bokorsávok védelme, telepítése segíti. 2006-ban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület az év madarának választotta.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1491 Hits
0 hozzászólás