Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Érzelmi intelligencia Kádár Annamária pszichológus, tréner volt az Almásfüzitői Egészségklub vendége 2. rész

A szülők rémálma: dackorszak

A dackorszak manapság egy éves kor körül kezdődik és többé-kevésbé 4 éves korig tart – folytatta előadását Kádár Annamária. Szülőknek és a környezetnek nem könnyű időszak, pedig az érzelmi fejlődésnek ez egy fontos időszaka. Ha a gyerek jól dacol, azaz, ha nem kell félnie, hogy az egyet nem értésével esetleg elveszíti szülei szeretetét, valamint a környezete jól kezeli mindezt, az hosszú távon meghozza a gyümölcsét, mert a felnőttkor magabiztossága, önállósága, az, hogy egy személyiség vállalja a saját véleményét, itt alapozódik meg. Nem jó, ha a gyerek túl jó, ha nem éli, nem élheti ki a dackorszakát.

Felnőttként pedig hogyan éljük túl a gyerek dacolását? Erre a legjobb módszer, ha bevetjük, esetleg kifejlesztjük a humorérzékünket, és persze sok türelem is kell.

Etelka én vagyok

Kádár Annamária elmesélte az egyik könyvében Etelka-módszerként leírt egyik lehetséges kezelési módot. Egy áruházban egy kislány rámutat az egyik babára, és kijelenti, hogy az neki márpedig kell. Édesanyja számos érvet felsorol, hogy miért nem vehetik meg, de a kislányra egyik sem hat, zokog, toporzékol. Az anyuka ekkor felhagy az érveléssel: „nyugodj meg, Etelka, mindjárt kint vagyunk az áruházból, nyugodj meg, Etelka, öt perc múlva már kint vagyunk a parkolóban” – mantrázza. A pénztárhoz vezető sorban mögöttük álló nő megszólal: „Mondja asszonyom, milyen nevelési elvek alapján próbálja így megnyugtatni a kislányát, Etelkát?” Az anyuka csodálkozva néz a nőre: „De hát Etelka én vagyok!”

Nem működik, hogy racionálisan magyarázzak meg valamit egy gyereknek, mert meg sem hallja, meg sem érti. Jobb tehát, ha magunkat bíztatjuk, hogy bírjuk ki, amíg a gyerek túllendül a hisztin.

Az indulat, a düh teljesen rendben van, szükséges, fontos, kikerülhetetlen érzelmek, de meg kell tanulnunk a kezelését. Dühös lehetek a főnökömre, még azt is gondolhatom, hogy legszívesebben pofon vágnám, de mégsem teszem meg.

Kádár Annamária megfogalmazása szerint arra is vigyáznunk kell, hogy ne nyomogassuk egymás piros pontjait, vagy ha az egyik fél megtette, tudja megállni a másik. Könnyű ugyanis egy csésze kiömlött teától egészen messzire eljutni, és már a másik családját emlegetjük, amire jön a viszontválasz, és sok olyasmi elhangzik, amit utána már nagyon nehéz kezelni.

Életmesénk érzelmi életünk biztos alapja

Az érzelmi intelligencia fejlesztésében fontos összetevő, hogy legyen mögöttünk családtörténet, tudjuk, hogy honnan jövünk és kik vagyunk, tehát lényeges, hogy mennyire van megírva egy gyerek életmeséje. Érzelmi magabiztosságunkat, ellenálló-képességünket erősíti, ha tudunk felmenőinkről. Két amerikai pszichológus egy érdekes kutatást végzett 2001-ben. Elmentek 50 kisgyerekes családhoz, és azt vizsgálták, hogy miről beszélgetnek egymással a szülők például reggelizés közben, ebédidőben, vacsoraidőben, majd a gyerekeknek feltettek 20 kérdést, olyanokat, hogy: tudod-e, hol ismerkedtek meg a szüleid, hova járt a nagyapád iskolába, milyen szempont szerint választották ki a keresztnevedet. Csupa olyan kérdést, amit csak akkor tudhat a gyerek, ha a szülők vagy a nagyszülők egyszer vagy többször elmesélték neki. A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy annak a gyereknek sokkal jobb volt az önbecsülése, aki többet tudott a saját családja történetéről. Ez az önbecsülés nem más, mint az önmagamhoz fűződő érzelmi viszony, azaz mennyire szeretem, mennyire fogadom el magam a saját hiányosságaimmal együtt.

A kutatók szeptember 11 után, miután az ikertornyok ledőltek, visszamentek ezekhez a családokhoz, és megnézték, hogy a gyerekek nehéz érzelmi helyzetekben való rugalmas alkalmazkodó képessége, rezilienciája mutat-e összefüggést azzal, hogy melyikük mennyit tud a saját családja történetéről. Ismét azt találták, hogy annak a gyereknek, akinek több ismerete, tudása van a családjáról, magasabb a rezilienciája. A családtörténeteket ismerő gyerekek mögött van egy ún. „intergenerációs én”, van egy történet, ahova be tud kapcsolódni. A kutatók azt is megállapították azonban, hogy bár fontos a családtörténet, de az sem mindegy. hogy ezt a történetet hogyan meséljük el.

Átkeretezés

Lehet a narratíva emelkedő, amikor a történet a negatívból a pozitív felé halad, tehát a dolgok jól alakulnak. Azaz: szegények voltunk, mint a templom egere, de egyszer csak a nagyapád megnyerte az ötös lottót, és attól kezdve jól éltünk. Ennél azonban gyakoribbak az ereszkedő narratívák, amikor régen minden jó volt, de rosszul alakultak a dolgok. Jól éltünk, de nagyanyád elkártyázta a családi vagyont – ehhez a narratívához általában bűnbak-képzés társul, ami megmagyarázza a családi kudarcot. Egyik narratíva sem igazán jó a gyerekek érzelmi fejlődésének a szempontjából. Őket ugyanis leginkább a népmesei, oszcilláló narratíva támogatja: történnek rossz dolgok, de utána mindig jön valami jó is: valaki meghal, de más megszületett, volt sok bajunk, de megoldottuk a problémákat. Ezek a családi történetek a reális problémamegoldásokról szólnak, voltak nehézségeink, de elmeséljük, hogyan éltük túl – ez az átkeretezés művészete. Ez a pszichoterápiás technika lehetővé teszi, hogy megváltoztassuk a perspektívát, ahogy a történetre tekintünk, miközben a tények ugyan azok.

Kádár Annamária erre is hozott egy történetet a személyes múltjából. Elmesélte, hogy ismert Marosvásárhelyen egy jó kedélyű, életvidám figurát, Jockát, aki virágárulásból és „szimpátianyerésből” tartotta fenn magát évekig, miközben rendszeresen kisebb balhékba keveredett. Így történt egyszer, hogy amikor két rendőr kísérte éppen, az egyik ismerőse az utca túloldaláról átkiáltott neki: hova mégy, Jocka. „Viszem ezt a két csávót a rendőrségre.” – hangzott a válasz. Az átkeretezés az, hogy a nevetve tudok beszélni például a saját ballépéseimről.

A negatív történeteket is el kell mesélni, részben azért, mert ezzel a feldolgozásukat segítjük. Az is lényeges, hogy a családtörténtetekből ne hagyjuk ki a „fekete bárányokat” se, a fotókról ne radírozzuk ki a kevésbé pozitív szereplőket, egyáltalán ne cenzúrázzuk a családtörténeteket mesélés közben, intette közönségét Kádár Annamária. Minden nehézséget el kell mesélni a gyereknek. Ne legyen tabu a családban, ne legyen űr a történetekben, mert ezt a hiányt a gyerek a saját szorongásaival fogja kitölteni.

Ne legyen otthon semmi tabu!

Volt egy esetem –folytatta az előadó –, eljött hozzám egy anyuka, hogy nem érti, mi van a gyerekével. Jól beilleszkedő óvodás volt, de az iskolában csak úgy hajlandó ott maradni, hogy ő, az anyuka egész tanítás alatt az osztály előtt, kint a folyosón ül, és a kislány egy-egy óráról kétszer-háromszor is kimegy megnézni, hogy az anyja ott ül-e még. A beszélgetés során kiderült, hogy azon a nyáron meghalt a kislány nagymamája, aki addig napi szinten része volt az életének. Kíméletből nem akarták elmondani a gyereknek, mi történt, így azt a sztorit találták ki, hogy a nagymama elhajózott Amerikába a barátnőjéhez, de nagyon gyorsan kellett indulnia, ezért el sem búcsúzott, és ha jól érzi magát ott, akkor nagyon valószínű, hogy sose fog visszajönni. A kislány persze ettől kezdve szorongott, hogy nem támad-e hasonló vágya az anyukának, és esetleg ő is elutazik valahova.

Vezessünk naplót!

A gyerekszáj-történetek közül csak az marad meg, amelyet többször elmesélünk, vagy leírunk. Senki nem fog tisztán emlékezni a régi történetekre, a részletek mindenképpen feledésbe merülnek. Igen értékes kincset ad a gyerekének az, aki a gyerek élettörténetét valamilyen formában rögzíti, átadhatóvá teszi. Nagyon erős kapaszkodót jelent, hogy egyszer valaki leírta az ő meséjét. Ez még akkor is nagyon jó, ha akár utólag készül, és csak egy-egy időszak összefoglalása. A fotóalbumok is segítenek, vagy írhatunk összefoglalókat minden évről, akár hónapról, egészen a gyerek felnőtté válásáig. – javasolta Kádár Annamária.

A négy személyiségtípus

Az előadás David W. Merrill és Roger H. Reid pszichológusok által leírt négy típus bemutatásával zárult. Ez a tipológia elsősorban a külső megfigyelő által látható jegyeket foglalja össze. Könnyű megállapítani, hogy ki melyik típusba tartozik.

Promoter típus

A promoter minden lében kanál, a társaság középpontja, gesztikulál, mindenről eszébe jut valami. Probléma nélkül elbeszélget egy akár buszmegállóban, öt perc alatt már tudja, hogy a mellette álló néni nyugdíja mennyi. A promoternek három nagy problémája van: nem tud rendet tartani, sosem tudja, hogy mit hova tett, a táskájában káosz van, találni benne megszáradt kiflivéget, régi számlákat… Gondja van az időkezeléssel is, fél órával később vagy korábban érkezik. Nem tudja az érzéseit szabályozni, nagyon örül és nagyon dühös. Minden pénzt azonnal elkölt. Ő az örök gyerek. A promoter még nyugdíjas korában sem nyugszik meg, imádják az unokák, mert ő bármikor kapható arra, hogy a hátán lovagoljanak. Nyughatatlan, ám hamar megunja a dolgokat.

Analyser típus

Az elemző minden, ami a promoter nem. Nála a szőnyegrojtok mindig katonásan állnak. A ruhák élére állítva vannak a gardróbban szín szerint osztályozva, van olyan, aki a lakása összes tárgyát egy excel táblában vezeti. Mindenhova fél órával korábban elindul, mint kellene, hiszen bármi közbejöhet, „túlélőcsomaggal” utazik, hogy fel legyen készülve minden eshetőségre. Spórol, mert nem nyugodt, ha nincs tartaléka, még a temetésre is félretesz. Nem tudja kifejezni sem az örömet, sem a dühöt. Ki kell találni, hogy mit gondol. Nem szereti a túl nagy felfordulást, zajt, nagyon sok idő kell, amíg komfortosan érzi magát egy szituációban.

Controller, vezető típus

Már gyerekkéni is látni, hogy az. Kicsiként is vezényel, kiosztja a szerepeket a játékban. Utálja az ölelést, letörli a puszikat. A kontrolláló típus általában azzal válik népszerűtlenné egy társaságban, hogy nagyon nyersen megmond dolgokat, és ez már gyerekkorában is így van. Az új óvónőnek, aki nem tetszik neki, megmondja, hogy „ha én lennék az óvodavezető, te holnaptól nem dolgoznál itt.” Beszólogat akár egy családi vacsorán is, összeugrasztja a családot. Semmit nem fél megmondani. Ám ha elköteleződik valami iránt, olyan, mint egy védőügyvéd, megmondja, kimondja, elintézi, nincsenek akadályok – ám ennek gyakran a kapcsolatai látják kárát, mindenkit elmar maga mellől.

Supporter típus

Az „igazi Teréz anya”, aki mindent és mindenkit meg akar menteni, folyamatosan odafigyel másokra. Főz és pakol, mindig összegyűjti a családot, nem mehetünk el tőle anélkül, hogy ne csomagolna valamit. Nehezen mond nemet, ezért könnyű kihasználni. A folyamatos segítés már gyerekként is központi motívuma.

Természetesen senki nem tiszta típus, mindegyik keveredhet a másikkal. Szülőként érdemes eltűnődünk, hová tartozik a gyerek, és kire üthetett, de tudnunk kell azt is, hogy nem lehet őket másnak átnevelni. Le kell mondanunk arról, hogy a másikat megváltoztassuk, inkább fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Természetesen nem lehet kifogásként felhozni, hogy kérem nincs mit tenni, én milyen vagyok. Az érzelmi intelligencia fejlesztése szempontjából ez a legnagyobb feladat: annak ellenére, hogy melyik típusba tartozom, szembenézek a saját fejlődési feladataimmal. Igen fontos, hogy bár vannak megoldhatatlan problémák, de nevetni mindig lehet rajtuk. – zárta a klubestet Kádár Annamária.

Érzelmi intelligencia Kádár Annamária pszichológu...
Nehéz téma, de beszélni kell róla - Időskori demen...

Kapcsolódó hozzászólások

Hozzászólások

 
Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2019. január 22. kedd