Fejben dől el!

Aki jelen volt november utolsó délutánján az életmód klub rendezvényén, igen sokat tanulhatott gyereknevelésről, önmagáról, és mindezt igen szórakoztató módon. A hosszú előadás egy percig sem volt unalmas, és olyan sok érdekes, fontos részletre kitért, amiről blogomban is szívesen beszámolok. Hogy ne legyen befogadhatatlanul hosszú, inkább több részletben teszem.

Kádár Annamáriának szinte minden elméleti tételhez volt egy könnyen befogadható példatörténete. Rögtön egy ilyennel indított.

Trénerként középvezetőknek csapatépítőt vezetett egy barlangban, ahol a segítő barlangász egy ponton kijelentette: ahhoz hogy tovább haladjanak, egy egészen szűk nyíláson át kell préselniük magukat, lényegében centiről centire, nagyjából úgy, hogy magzati pózt kell közben felvenni. Az egyik fiatalember azonnal rávágta, hogy ő egészen biztosan nem fog átférni. 190 centi magas, így a lábszára túl hosszú, tehát ahol a nyílásban fordulni kellene, ott az ő lába nem fogja „bevenni a kanyart”. Ez igazi önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. Fél órán keresztül a csapat bízott abban, hogy együtt megoldják a problémát, „Micimackójukat” át fogják húzni-vonni a lyukon, ahova látványosan beragadt. Nem jutottak eredményre. A barlangász ekkor elővett egy kalapácsot, és elkezdte - a csapattól távolabb - kocogtatni a falat, majd kis idő elteltével kijelentette, semmi gond nincs, mert kitágította a nyílást. A fiatalember szinte azonnal átjutott a megfelelő oldalra. Persze, a nyílás egy centit sem tágult!

A fiatalembernek ez az élmény túlzás nélkül megváltoztatta az életét, más lett az érzelmi hozzáállása a világhoz, átértékelt magában sok mindent. A történet az ottlét élménye nélkül is tanulságos.

Az érzelmi intelligenciával régebb óta foglalkozik a tudomány, az igazi áttörést a TIME magazin címlapos cikke jelentette 1995-ben. A cikk szinte lavinaként indította el a média érdeklődését az érzelmi intelligenciával kapcsolatban, és hozzájárult ahhoz, hogy életre kelt néhány tévhit is vele kapcsolatban.

Mint megtudtuk, ilyen például az, hogy az EI gyorsan és szinte korlátlanul fejleszthető. Pedig az érzelmi változások egyáltalán nem feltétlenül gyorsak, és van, ami egy embernél egy egész élet során nem változik. Vagy az, hogy az EI a szeretet művészete. Ezt még ma is sokan gondolják, miközben az érzelmeknek éppúgy része például a csalódás, a szomorúság, vagy a gyász, mint az öröm. A teljes érzelmi skálán helye van a pozitívnak és negatívnak is, mindennek meg van a maga jelentősége.

Mi is az az érzelmi intelligencia?

Egyszerűen fogalmazva saját érzéseink felismerése, egyben az a képesség, hogy ezeket megnevezzük, és ki is fejezzük. Az érzelmi intelligencia kutatásával foglalkozó két tudós, John D. Mayer és Peter Salovey szerint az érzelmek érzékelésének és megértésének képessége egy újfajta intelligenciát határoz meg, az érzelmi intelligenciát az érzelmek megértésének képességével, és az érzelmekkel való érvelés képességével határozták meg.

Kádár Annamária végigvitte hallgatóságát azon a négy területen, amelyet a Mayer és Salovey az érzelmi intelligencia négy fő képesség-területeként határozott meg:

1.     Képesség az érzelmek pontos érzékelésére

2.     Képesség a gondolkodás érzelmek segítségével való előremozdításában

3.     Képesség az érzelmek jelentésének megértésére

4.     Képesség az érzelmek kezelésére

Hitelesség és ambivalencia

Az előadó felhívta a hallgatóság figyelmét arra, mennyire fontos, hogy hitelesek legyenek az érzelmeink. Hogy amit megélek, és amit kifejezek, az összhangban legyen egymással. A gyerekeknek nincs ezzel gondjuk, amit éreznek, azt ki is mutatják.

A kérdés számukra az ambivalens érzések kezelése. Lehet-e ebben segíteni egy gyereknek, tette föl a kérdést Kádár Annamária. Hiszen ez a felnőttek számára sem könnyű. Sokszor felnőtt emberek is azt élik meg, hogy valami probléma van a párkapcsolatukkal, ha néha vitáznak, veszekszenek egymással. Pedig ezzel nincs semmi gond! Képesnek kell lennünk arra, hogy az érzelmeink ambivalenciáját elviseljük. A szeretet nem zárja ki, hogy néha dühösek legyünk arra, akit szeretünk!

A gyerek számára ez ismeretlen óvodás, kisiskolás korban, mert a gondolkodása – ahogy előadónk fogalmazott – olyan, mint a mesében. A dolgok tehát vagy fehérek, vagy feketék, az emberek jók vagy rosszak. Egy gyerek számára nem könnyű feldolgozni, annak az ambivalenciáját, hogy este, amikor ő még nem akar lefeküdni, de édesanyja erre „kényszeríti”, akkor ő dühös rá.

A mesék nagyon sokat segítenek abban, hogy ezeket a negatív érzelmeket a kicsik megtanulják, a helyükön kezelni. Az érzelmek felcímkézését is a családban tanulják meg. Óvodás korban még nem tud egy kicsi arról beszélni, hogy hogyan érzi magát.

Lassan felnövünk

Fontos mások érzelmeinek a felismerése és az ezzel kapcsolatos empátia.

Sokunk számára ismerős volt az előadó ezzel kapcsolatos példája: nem egyszer megtörténik, hogy szeretnénk, ha a kicsi a játékát megosztaná a másik gyerekkel, aki valamiért azt nagyon szeretné megkapni. Ilyenkor sokszor rászólunk gyermekünkre, add oda neki egy kicsit, hadd játsszon ő is, szegény hogy sír. És nem értjük, a kicsi miért nem érzi át a másik szomorúságát. Pedig nem rossz a gyerekünk, csak még nem tart ott a fejlődésben, hogy empátiát érezzen. Megtanulják később, különösen, ha jó példát látnak maguk körül, de ez is egy hosszú folyamat.

A zöld szemű „testvérszörny”

Ahol több gyerek van a családban, szinte mindenki találkozott a testvérféltékenységgel. Sokszor a szülők elbagatellizálják, pedig könnyű átérezni, milyen fájdalmas lehet letaszíttatni egy korábbi pozícióból.

A szülői alapállásunk általában: szeretned kell a testvéredet, ám ezzel terhet rakunk a nagyobbra, vagy éppen irracionális módon vigasztaljuk: örülj, milyen jókat fogtok majd együtt játszani! De hát arra leghamarabb 4 évvel később kerülhet sor, az pedig még egy felnőtt számára is szinte beláthatatlan időtáv. A helyzet Kádár Annamária szerint pont olyan, mintha a férj egy nap egy új nővel állítana haza, mondván: „drágám, hoztam egy új feleséget, nagyon jól meglesztek majd egymással, kávézgattok, beszélgettek…”

Néhány példa is elhangzott, amikor a nagyobb gyerekből egyszer csak kiszakad őszintén, hogyan is éli meg a korábbi családi egyensúlyi állapot hirtelen felbomlását.

Egy tapasztalt pszichológus anyuka úgy gondolta, semmi gond nem lesz hét és fél éves fiával, nem lesz féltékeny kishúgára. Részben, mert a hét évesnél nagyobb életkori különbség esetén általában már nem gyakori a testvérféltékenység, részben meg is tudták beszélni, és a fia látszólag nagyon örült a kislány érkezésének. Amikor már otthon voltak, volt pár apró jel, hogy mégsem stimmel minden, ám amikor egy este megkérte az anyuka a fiát, hogy tegye meg, menjen, nézze meg, hogy a húga elaludt-e, a srác felsóhajtott: „Remélem, megdöglött!”

Nem mindegy, hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket! A legjobb, ha esélyt adunk a gyereknek, hogy megélhesse a szomorúságát és a dühét. Ne akarjuk elfojtani, és legfőképpen kezeljük a helyén, hiszen egy ilyen megfogalmazott vágy (kinek-kinek nyilván megvan a maga vonatkozó mondata: Nem lehetne visszavinni? Esetleg nem tudnád újra lenyelni?...) csak a jogos keserűség megfogalmazása: elvesztettem a jó pozíciómat a családban.

 

Az előadás folytatása jövő héten a dackorszakkal és az átkeretezéssel.