Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Fontos a fotóig vezető út

Jakab Tibor természetfotós nyerte a 2020-as Envirotis - Madarak fényben és árnyékban fotópályázatot, ebből az alkalomból készült interjúnk. A pálya kezdetéről, az etikus fotózásról, veszélyekről és szenvedélyről…

Mióta fotózik?

10 éves koromban kezdtem a fotózást, laborálással. Az édesapám bevitt a szobájából kialakított sötétkamrába, és egy filmet hívtunk elő, amit ő fotózott. Ez a folyamat olyan, mint amikor Harry Potter varázsol. Bárcsak minden gyerek meg tudná élni ezt a csodát! Három gyermekem van, mindegyik Harry Potteren nevelkedett, ami megszerettette velük az olvasást. Szinte egymás után „falták” a könyveket, ami jó irányba terelte őket. Minden fotós vénájú gyereket valahogy így kellene elindítani az úton. Mikor előjön a negatív, majd abból lesz egy papírkép, amit kézbe lehet fogni és megmutatni a szüleimnek vagy a nagymamámnak, az varázslatos.

Az, hogy ma minden okostelefonon van kamera, nem változtatja meg ezt a világot?

A digitális kamera felgyorsítja a tanulási folyamatot. Szerdánként fotós szakkört tartok gyerekeknek és érdeklődő felnőtteknek – most persze online –, akiknek szemmel látható, folyamatosan követhető a fejlődésük. Ma, amikor valaki rosszul exponál, egy pici gondolkodás után rögtön meg tudja találni, hogy miért lett rossz a felvétele. Ez az átfutási idő nálam a kezdetekkor még olyan volt, hogy ha lefotóztam valamit, akkor hazamentem, előhívtam, megszárítottam, kinagyítottam, és másfél nap múlva derült ki, hogy sikerült-e. Ha színes felvételt csináltam, akkor lehet, hogy hetekig kóválygott valahol az országban. Most, egy nehéz expozíciónál, ha például nagyon súlyosak a fények, és tartok attól, hogy nem lesz jó a fotó, akkor csinálok egy tízes expozíciósorozatot, és megvan közte a telitalálat. Nincs gond ezzel, mert a kártyámon, vagy a telefonomon több ezer vagy tízezer képet tudok tárolni. Régen viszont 36 kockából kellett gazdálkodni. A legszebb, legnehezebb az volt, amikor diafilmet kellett előhívni, mert ott nagyon pontosan kellett exponálni. Meg kellett tanulni a felvételi technikákat, hogy a fényeket hogyan lehet okosan belőni. Nagyon-nagyon felkészültnek kellett lenni szakmailag. Most Magyarországon, bárki, aki csinál egy helyes expozíciót, mondjuk egy arcról, az kiírja a közösségi oldalára, hogy XY Photographer, és attól kezdve akár pénzt is kereshet vele.

Mennyit ér ma egy fotó?

Semmit, ha az ember nem ér el vele eredményt, ha nem nyer egy első díjat, ami tárgy- vagy pénzjutalommal jár.

Ma már sokaknak a fotó a lényeg és nem az út. Én azt tudom csak elfogadni, aminek az útja is tökéletesen tiszta és etikus. Ha a fotózás során nem zavarjuk, nem bántjuk az állatokat, nem alakítjuk át a környezetüket. Olyanba bele sem megyek, mint például egy gomba fotózása, mert ahhoz a gomba környékén általában mindent ki kell irtani, hogy a végeredmény jó legyen. Mert még olyat nem láttam – persze biztos keveset tapasztaltam az 52 évemmel –, hogy a gomba egyedül áll önmagában. Ha ökológiailag is rendben akarunk lenni magunkkal, akkor nem autóval megyünk, és ha lehet, akkor mindig figyelünk a lábunk elé, hogy mire lépünk rá.

A természetfotózás, az igazi természetfotózás, számomra azt jelenti, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Tényleg szó szerint!

Hogyan fotózik? Ez egy állandó állapot, hogy bárhol is legyen, fotózik, vagy témát választ és úgy indul el, azt keresi?

A fotózás fotózást generál. Például, amikor kimegyek őzet fotózni hajnalban, és teljesen átázom a harmattól, akkor tudom, hogy a következő nap makrózni fogok a harmatban. Az egyik téma hozza a másikat. Van, hogy egész nap fotózással tudok molyolni, mert hajnalban harmatot makróztam, utána 10 óra körül beültem az itthoni lesembe, ahol madarakat fotóztam, délután négy órakor pedig kimentem őzre, lesbe. Ezzel egy egész nap is elmehet. Három hete etetek például egy patkányt a melléképületünkben, a vadkamerám gyönyörűen fogja. Hamarosan betelepülök majd a sarokba, felállítok egy mobil lest, bevakuzom a helyet, a patkányt nem zavarja a vaku, és meg tudom fotózni. Hasonló volt az ugró egér fotóm. Az a legtöbbet ellopott képem. Egyszer utánanéztem a Google képkeresőben, rengeteg találat volt rá.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb fotós története?

Féltem már a haláltól fotózás közben. Az időjárás kiszámíthatatlan. Volt egy lesem, fűszálakkal, szalmával bevonva, jól illeszkedett a tájba. Nagyon klassz volt, csak jött egy ónos eső, rá a hó, aztán megint ónos eső. Ez egy könnyűszerkezetes les volt, amit nagyon szeretek, mert nyom nélkül eltüntethető. Nem hagy igazi nyomot maga után. 45 másodperc alatt felállítható, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. Az volt a baj, hogy rettentően magas volt rajta a hóréteg, a szalma megszívta magát vízzel, és amikor bebújtam, az egész összeomlott. Mint egy lavina. Légszomj, pánik, klausztrofóbia, minden rám tört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak: maradjak, hogy majd kiolvad, vagy előre vagy hátra menjek. Annyira összeszorította a tüdőmet, hogy csak aprókat lélegezhettem. Végül lelkileg összeszedtem magam, és centinként kikúsztam alóla. Miután kijutottam, még fél órát kellett ülnöm a les mellett, hogy észhez térjek.

A másik élményem Poroszlónál, a Tisza-tónál volt, pontosabban a tó fölött Tiszafüred felé átvezető útnál. Éjszaka mentem be a vízbe libákat fotózni. Valószínűleg egy forrásba léptem bele, mert egy pillanat alatt elsüllyedtem derékig, és egyre jobban mentem le a víz alá. Annyi volt a szerencsém, hogy egy náddarabot el tudtam kapni, és azt nagyon óvatosan húztam, hogy elérjek egy stabilabb kapaszkodót. Mindezt egy kézzel, hogy a felszerelésemet a másik kezemmel a víz fölé tartsam. Végül az lett a legfőbb bánatom, hogy a libák húsz méterre húztak el mellettem. Röhögtek rajtam. Ezekből a helyzetekből lehetett volna baj. Állatoktól soha nem féltem, pedig voltam már rókától három méterre, őztől hat méterre, vaddisznótól tíz méterre.

Mi foglalkoztatja leginkább a fotózásban mostanában?

Nemrég ragadozókat etettünk, egy nagyon jó haverommal közösen a könnyűszerkezetes lesem közelében. Mondják, hogy a rétisasnak nagyon jó a szeme, és az ilyen leseket, mint az enyém, kiszúrja. Kísérletünk bizonyította, hogy ez nem így van. A haverom egy nap befeküdt a lesbe, és a rétisas ott evett előtte, és egyáltalán nem zavartatta magát, bár a srác mozgatta a kamerát. A rétisas pont úgy viselkedett, mint az egerész ölyv, amelyik nem annyira óvatos madár, mint ahogy a rétisasról tartják.

Úgy tudom, csak saját lesből fotózik. Miért nem kedveli az „idegen” leseket?

A „nem Jakab Tibor kompatibilis” leseket úgy alakították ki, hogy félig áteresztő tükrökön át lehet figyelni a környezetet, és aki bent ül, az semmit nem érzékel a természetből. Nem érzékeli a szagokat, nem hallja teljes tökéletességében a hangokat. Mostanában már betonból is építenek kényelmes, jól felszerelt leseket. Elvetem, amikor nem én szögelem a lest, nem én varrom a huzatot hozzá. Ez úgy hívom, hogy konzerv fotográfia, vagy „vett-les”. Azt látom, hogy nagyon sokszor a pénzen múlik minden. Ezzel szemben én a természetben minden egyes képért megküzdök. Ezért mondom, hogy nagyon fontos az út. Mások is mondták már előttem: a természetfotózás a cél és nem az eszköz.

Nagyon jó, hogy megnyertem a tavalyi Envirotis fotópályázatot. De ha nem nyerek, az sem probléma. Engem az érdekel, hogy számomra elfogadható képeket tudok csinálni úgy is, hogy nem kapok érte díjat.

Nyilván az ember vágyik arra, hogy sikeres legyen. Magának állítja fel a sikerkritériumokat?

Ez a sport, a természetfotózás, pont nem erről szól. Aki igazi természetfotós szeretne lenni, abban alázatnak kell lennie, a képpel szemben is, és nem szabad megelégednie soha magával. Aki megelégszik magával, az nem fog fotózni. A természetfotózás nálam szenvedély. El tudok viselni 12-14 órát mínusz 16 fokban és garantált élménnyel megyek haza. Az a baj, hogy nagyon sokan a pénzükért akarnak garantált élményt, amit én nulla forintért kapok. Ha nem fotózok semmit, akkor is biztosan látok olyat, ami soha többé nem megy ki a fejemből.

Például építettünk egy lest fából meg nádszövetből. Egyik nap ott fotóztam a jégmadarakat már fél órája, amikor hallottam egy sziszegést. Egy akkora vízisikló, amekkorát még soha nem láttam, ott mocorgott a les sarkában. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni.

Hogyan választja ki, hogy hova pályázik?

A nevezési díjat nem szeretem. Az Envirotis pályázati kiírása nagyon szimpatikus volt. Bár minden pályázat ilyen lenne, mert ingyenes, mégis megadják a módját. Voltam az előzőn is, akkor harmadik díjat kaptam.

Nemzetközi pályázatokon indul?

Én nem, de Flóra lányom igen. Ehhez kapcsolódik egy szép történet. Engem itt Hevesen, a szülővárosomban, szeretnek az emberek. 2013-ban, Flóra a Memorial Maria Lujza Nemzetközi hegyi és természetfotós pályázaton, az Ifjú kategória nyertese lett Légitámadás című képével. Meghívták, hogy személyesen vegye át a díjat, de akkoriban úgy alakult az életünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni az odautat. Máig meghatva emlékezem vissza arra, hogy a hevesiek a tudtunk nélkül összegyűjtötték nekünk az útiköltséget. Aki csak tudott, támogatott minket.

Van-e olyan téma, amit mindig szeretett volna megfotózni, de még nem sikerült?

Kétszázezred másodpercet akarok létrehozni vakuval, hogy egy ugró sáskát le tudjak fotózni élesen. Van egy találmányom, egy lézeres megoldás, ami a reakcióidőt lecsökkentette egy milliszekundumra. Vettem egy kínai vakut, amivel a madarakat már meg tudom fotózni, de a rovarokat még nem. Az induló, elrugaszkodó sáska iszonyatosan gyors.

A díjnyertes, Asztrál landolás című fotójának technikája foglalkoztatja-e még mostanában, vagy ezen már túl van?

Én nem autofókusszal állítok, mint a többség, hanem manuálisan. Vannak még mozdulatok, amiket bár lát az ember, de mindig lemarad a keze róla. Van egy reakcióideje a gépnek és az emberi kéznek is. Ebben még fejlődnöm kell. Nagyon nehéz. Mindig ott van az a pár milliméter, ami még kellene. De hát ez a csoda benne!

Jakab Tibor (52)

10 éves kora óta fotózik rendszeresen. A debreceni 127-es szakmunkásképzőben fényképész szakon végzett. Tagja a Heves Megyei Fotóklubnak, a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), valamint alapítója és elnöke a DigiNatura Heves Megyei Természetfotósok Egyesületének.

A Heves Megyei Nap külsős fotóriportere volt öt éven át, ezalatt több mint ezer képe jelent meg. Fotóival több hazai pályázaton nyert díjakat, fotós albumokban jelentek meg fotói.

Jakab Tibor Facebook oldala

Jakab Tibor fotói (válogatás)

A bükkfák szerelmese: a havasi cincér
A folyó, amely főnixként újjászületett

Kapcsolódó hozzászólások

Hozzászólások

 
Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2021. március 06. szombat