Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Téli, színpompás vendégünk: a süvöltő

A jellegzetes hangú, pintyfélékhez tartozó madárnak beszélő név jutott. Éneke szomorkásnak hat és messzire szól: „phjü-phjü”, vagy hi-üp kiáltása egyesek szerint lágy füttyentésre, elnyújtott fuvolahangra emlékeztet, mások szerint inkább a talicska csikorgására hasonlít. Sokan innen, és nem is díszes tollazatáról ismerik fel először. Pedig igencsak feltűnő, főleg a hím egyed: kékes fényű, fekete farktollai, kékes, hamuszürke háta, fehér farcsíkja és hasi oldala mellett begyszíne a legékesebb, amely az eperszíntől a cinóberpiros árnyalatokig pompázik. Fekete csőrét, barna szemét fekete sapka keretezi. A tojó visszafogottabb árnyalatú, tollazata vöröses hamuszürke az élénk vörös helyett. Szép piros színének köszönheti másik, ma a szaknyelvben már nem annyira használt nevét, a pirókot, ami a piros, pirít, pirongat szócsalád tövéből keletkezett kicsinyítő képzővel.

Karácsonykor különösen népszerű, főként az angolszász területeken, kedves gömbölyded, piros begyes alakjával ugyanis szívesen illusztrálják a karácsonyi üdvözlőket.

Európa és Ázsia fenyőerdeiben fészkel, télen pedig ártereken, városi parkokban, sőt temetőkben fedezhető fel. Hozzánk október vége felé, novemberben érkezik meg és késő márciusig marad. Vendége lehet a madáretetőknek is. Növényi táplálékot fogyaszt, így gyommagvak, rügyek, különféle bogyók szerepelnek étlapján. Személyes kedvence a kőrisfa és a juharfa termése, ilyen lelőhelyeken is gyakran találkozhatunk vele.

Költési időszaka április és augusztus között tart, évente kétszer halványkék, vörös foltos tojásokból kelnek ki az utódok. Az apróságokat mindkét szülő táplálja, ők a különféle növényi élelem mellett rovarokat, pókokat is lakmároznak. Hazánkban költő párok főként az Alpokalja és az Északi-középhegység területén láthatók. A süvöltőt itthon védett madárként tartjuk nyilván, értéke 25 000,- forint.

A csodás, impozáns külseje miatt korábban kalitkamadárként is tartották, mint többi pinty rokonát. A viktoriánus korban, Angliában különösen népszerű volt a fogságban nevelésük. Könnyű volt befogni a példányokat, mert igen barátságos, társaságkedvelő madár, ráadásul hangját könnyű utánozni, így egyszerű közel csalogatni. E tulajdonsága, becsaphatósága miatt egyes területeken a népi neve gimpli, a német Gimpel, tökfilkó, balek jelentésű szóból.

A süvöltő vonzerejét szépségén túl az adta, hogy megvan a tehetsége a hangutánzáshoz. Néhány rövidebb dallam vagy kisebb nóta elfütyülésére könnyen betanítható. Kutatások szerint erre főként a hímekben van ügyesség, s akkor a legsikeresebb, ha már fióka koruktól megkezdik a trenírozásukat. Ehhez a 19. században egy, a fuvolához hasonlító kis hangszert is létrehoztak, de az is elég volt, ha „oktatójuk” naponta tíz-tizenötször ugyanúgy elfütyülte a visszahallani kívánt dallamot.

Amondó vagyok, akármilyen kedvesen is hangozhat egy ember alkotta dallam a süvöltő előadásában, mégis szívesebben leszek figyelmes egy csendes, téli vagy kora tavaszi sétán melankolikus, finom „phjü-phjü” énekére.

Tovább a teljes bejegyzéshez
376 Hits
0 hozzászólás