Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Mi ez?


Ez egy személyes blog, közérdekű témákról: hétköznapi környezetvédelemről, például szelektív hulladékgyűjtésről, és az ipar környezetvédelmi lehetőségeiről, ezen belül kiemelten az almásfüzitői vörösiszap tározókról. Szeretném ugyanis, ha nem csak a médián átszűrt hírek jutnának el mindazokhoz, akiket érdekel: mik ezek a tározók, miért vannak a Duna partján, jelentenek-e kockázatot a környezetükre, ki az, aki kezeli, és mit lehet róla tudni.


Ki vagyok én?


Szeretem a tiszta helyzeteket, így nem is titkolom, hogy a tározót kezelő cégnek vagyok a kommunikációs munkatársa. Biztosan lesznek olyanok, akik szerint ez hitelteleníti az írásaimat, mert elfogult leszek. Ezzel szemben én úgy gondolom, így van kellő rálátásom arra, hogy a cég hogyan működik, mit tesz. Mindenkit megillett, hogy elmondhassa a saját álláspontját.

Sok előre elgondolt, megálmodott kép van a fejemben

Hogy készült az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton különdíjas fotója, a Hamm, bekaplak?

Általában kétévente szoktam indulni a Varázslatos Magyarország fotópályázaton, és tavaly nyertem egy négy alkalmas les bérletet Máté Bencénél. Ott készült a fotó. Rengeteg kormorán volt, ilyen helyzetben nagyon nehéz letisztult képet csinálni, össze-vissza röpködnek. Van, hogy lenne egy nagyon jó jelenet, de egy madár berepül a képbe, vagy a háttérben ücsörög egy másik, foltként. Sokszor már zavaróan közel jöttek. Ezért eldöntöttem, inkább portrékkal próbálkozom, igyekeztem egészen közeli képeket csinálni. Így sikerült ez a fotó. Nagyon szép időnk volt, gyönyörű délutáni naplemente előtti fények. Szinte vágatlan a kocka.

Sokan nem szeretik a kormoránokat, különösen a halastavaknál, mert sok halat megesznek, én sem rajongtam értük. Nem is láttam korábban ennyire közelről őket, mert félénkek. Jártunk többször a Tisza-tónál, ott sok kormorán van, de az ember közeledtére elrepülnek. Meglepődtünk, hogy a nászruhája ennyire pompás. A tollazata nagyon szép, gyönyörű zöld szeme van, mondhatom, hogy fotogének ebben az időszakban.

Miért kezdtél fotózni?

Igazából nem is hívhatjuk fotózásnak, ahogy kezdődött. Mindenki, aki megy kirándulni, nyaralni, közben fotózgat. Mi is vittük a kis Smena gépünket, vettünk 5-6 tekercs filmet, fotóztunk, előhívtuk, kinyomtattuk, albumba tettük, aztán a családot untattuk azzal, hogy megmutattuk, merre jártunk. Tíz éve megrendeltem a Digitális Fotó Magazint, és akkor a férjem azt kérdezte, hogy ha ennyire érdekel, nem akarom-e jobban megtanulni. Gondoltam, miért ne, hiszen addig mit csináltam? Automatára beállítottam a gépet, és nyomtam a gombot. Úgy tettem, mint a turista, aki felkel, megreggelizik, aztán elindul, és napközben fotózgat.

Beiratkoztam Imre Tamás és Imre Anikó fotóiskolájába, mert tetszett a tematika meg a sok gyakorlat. Volt város-, épület-, szocio-, modellfotózás, meg egy tájfotós gyakorlat. Amikor kimentünk a természetbe, akkor rájöttem, hogy nekem ez valahogy jobban tetszik, mint a városi közeg vagy akár az ember fotózása. Addig is sokat kirándultunk, meg túráztunk, sátoroztunk. Olyan azonban, hogy hajnalban felkeljünk fotózni, nem fordult elő. Elkezdtem a tájfotózást gyakorolni. Amikor kimentem először egy ködös hajnalban, az valami csodálatos élmény volt: rózsaszínben a köd előtted, szemben jön fel a nap, mintha egy mesefilmben lennél. Annyira megfogtak ezek a reggeli csodaszép élmények, hogy eldöntöttem, természetfotózással fogok foglalkozni, persze csak hobbi szinten. Beiratkoztam még egy természetfotó tanfolyamra ugyancsak a Tamásékhoz, ott már volt makro-, emlős- és madárfotózás. Nekem azóta is mindegy, hogy mi a téma, táj, növény vagy állat, az élmény a lényeg.

A fotózás folyamata végig alkotás, mert úgy megyünk ki fotózni, hogy van egy elképzelés, hogy mi a cél, mit szeretnénk megmutatni. Megtervezzük, hova, mikor, milyen időszakban érdemes menni. Ez sok utánajárást jelent. Aztán el kell döntenem, hogy milyen objektívet fogok használni, ki kell választanom, pontosan honnan a legjobb fotózni. Egy tájfotózásnál például felállítom az állványt, eldöntöm használjak-e félszűrőt, vagy vizes helyen, hogy használjak-e, és ha igen, milyen erősségű ND-szűrőt, majd, amikor előkészültem, már csak várni kell a csodaszép napkeltére. Ha szép reggel van, az minden munkát megér. Ha nem, az sem gond, majd legközelebb. Mindig gondolkodni kell, és újratervezni. Legyen az virág, állat, bármi, sok előre elgondolt megálmodott kép van a fejemben, de lehet, hogy nem jön össze. Az is lehet, hogy egy teljesen más kép születik, még jobb, mint amit elképzeltem. Ez az egész egy alkotó folyamat. Sok mindennek kell összeállnia, mégis elsősorban a fotóson múlik, mit tud kihozni az adott pillanatból. Az a szép a természetfotózásban, hogy soha nincs két egyforma pillanat, még ha ugyanazon a helyen vagyok is. A legfontosabb kint lenni és alkotni, a többi csak hab a tortán.

Mit tanultál a tanfolyamon? Technikát?

Igen. Addig automatára állítva használtam a gépet, ISO-t, záridőt, rekeszt mindent magától adott. Az első vizsgáknál, nekem kínai volt, hogy ha ilyen vagy olyan záridővel fotózom, éles lesz-e a kép? De pár év után ez annyira rögzül az ember fejében, hogy ha álmából ébresztik föl, akkor is tudja. Gyakorlaton is nagyon segítőkészek voltak a tanárok, sok mindent megmutattak. A suli elvégzése után párszor részt vettünk a Tamásék által szerveztt workshopokon. Ilyenkor 10-15 fotóssal elmegyünk olyan helyekre, ahol érdemes fotózni, például hegyeket vagy dombokat. A férjem is eljött velünk ezekre a túrákra. Már régóta férjnél vagyok, egyetem alatt kerültünk össze, van pár közös hobbink, összecsiszolódtunk, mindent együtt csinálunk és nem unjuk meg. A fotózást azonban ő kihagyta, én meg nem akartam azzal visszaélni, hogy elmegyek mondjuk este valahova, hogy hajnalra be tudjak ülni egy lesbe, ő meg egyedül marad. Így általában tájfotózásra korlátozódott a fotózásom. Amikor elmentünk kirándulni például a Balaton-felvidékre, akkor én hajnalban kimentem, reggeli előtt fotózgattam, majd reggeliztünk, és utána indult a nap. A túrákra eljött velem ő is, bár a hajnali fotózásokra nem jött ki, alapból nem vagyunk koránkelők, inkább éjszakai baglyok vagyunk mindketten. Napközben viszont már ott volt velünk, segített nekem, vitte a táskám, ami addigra 15 kilós lett, mert kellett mindig egy ilyen objektív meg egy olyan, nagylátószög, teleobjektív, makro. Aztán egyszer-kétszer eljött velem lesbe.

Amikor megvettem a következő gépet, ő megkapta az előzőt, és elkezdett kattintgatni. Egyszer sikerült kicsábítanom egy hajnalon a Bodrogzugban. Kifogtunk egy csodaszép hajnalt, és ott rájött, hogy ő is szeretne fotózni. Ez 3-4 éve történt, azóta kinyíltak a lehetőségek, mert együtt megyünk fotózni, nem gond, ha háromkor kell kelni, mert például nyáron már négykor, még sötétben, kint kell lenni egy madárlesben. Most már a férjemnek is jó gépe van, így sajnos már nem segít cipelni az enyémet. Viszont nagyon jó, mert azóta van, hogy kimegyünk egy lesbe és ott alszunk a padlón éjszaka, vagy kimegyünk két napra nomád körülmények közé és fotózunk. Nagyon szeretem például a békákat is fotózni, ugye ők vízben élnek, így le kell kucorogni, hogy szintre kerüljek velük. Lekönyökölsz, bele a sárba, aztán a nagy izgalomban, mert csak a békákra figyelsz, vizes lesz mindened. Már az objektív vége is bent van az iszapban, és a mellcsizmába több liter víz kerül. A fotós el tud vonatkoztatni mindentől, mindent kizár, csak a képre koncentrál.

Amikor egy szép fotó születik, az nagy élmény, és öröm megmutatni a közönségnek is, hogy rácsodálkozzanak, milyen szép körülöttünk minden. Nagyon fontos az is, hogy mit mikor látsz, más egy szép táj egy gyönyörű napkeltében, amikor párolog a föld, más, amikor a nap fent van delelőn, mi olyankor már nem is fotózunk.

Mennyit nyúlsz hozzá a fotóhoz? A tájképeid olyanok, mint egy festmény.

Nem nagyon, természetfotó pályázatokon nem is engedik meg. Még a Photoshopot is csak tanulom. Csak annyit nyúlok a képhez, amit megengednek. Kétlakiak vagyunk. Budapesten is élünk, ott dolgozunk. Könyvvizsgáló vagyok, a Közgazdasági Egyetemet Kolozsváron végeztem, majd Budapesten külkereskedelmi szakközgazdász diplomát szereztem. A férjem gépészmérnök, másoddiplomaként elvégezte a közgazdaságit, most adószakértő. Van egy könyvelőirodánk. A Covid miatt leköltöztünk vidékre, van egy házunk a Balatonhoz közel. Távmunkában innen is tudunk dolgozni.

Budapestről nagyon nehéz kikeveredni fotózni, mire kijutsz a városból, az már egy óra, és amíg találsz valami jó helyet, az plusz egy-másfél óra, oda vissza csak az utazás 4-5 óra. Most itt a Balatonnál elkezdtük a környéket fölfedezni. Körülöttünk nincsenek nagy erdők, a Bakony egy órányira van. Somogyfajszra szoktunk még járni, de az is körülbelül egy óra. Járjuk és feltérképezzük a környéket, kameracsapdákat helyezünk ki, hogy lássuk, milyen állatok mozognak arra. A házunktól nem messze van egy erdős rész, ott van etető őzeknek, majd ősszel, télen jó lesz oda kiülni egy lessátorral.

Van egy másik, sok időt igénylő szabadidős elfoglaltságunk, a vitorlázás. A vitorlásunkon tavasztól őszig próbálunk sok időt kint tölteni a vízen. A Balaton nem nagy tó, úgy 70 km hosszú, de nagyon jól el lehet rajta vitorlázgatni. Sokat túrázunk a hajóval, ahogy fúj a szél, arra megyünk, megállunk Füreden, Tihanyban, Badacsonyban, mikor hova érünk el az adott széllel. A hajón alszunk, néha nem is megyünk be kikötőbe, hanem horgonyon maradunk éjszakára is kint a vízen. Igy sokszor dönteni kell fotózás vagy hajózás, mert a vitorláson nem könnyű jó fotót csinálni, talán, ha jön egy vihar, zivatar akkor különleges képek születhetnek.

Hogyan készültök a fotózásra, utána is olvastok a témának?

A workshopok nagyon célirányosak. Elmentünk pár helyre például Svédországba, Izlandra. Leszáll a gép, beülünk az autóba és már jön a túra. Megvan, hogy hol szállunk meg, mit fotózunk, sokat nem kell foglalkozni a készülődéssel. Mióta Géza, a férjem is fotózik, már nem járunk workshopokra, hanem magunk szervezzük az utakat. Az már önmagában élmény eldönteni, mit szeretnél, hova, mikor menj, utánajárni a terveknek. Van olyan téma, aminek az előkészítése fél vagy egy év is lehet. Mindig úgy szervezük az útjainkat, hogy legyen idő közben megnézni a környéket, és ne az legyen, hogy kiszállok a repülőből, és irány az első helyszín, majd az utolsóról már megyek a reptére. Sokszor merítek ihletet természetfilmekből, vagy workshopprogramokból tájékozódom. Például egy természetfilmet látva merült fel bennünk, milyen jó lenne megnézni és lefotózni, amikor a gyilkos bálnák a fókabébiket elkapják. Ilyen csak Argentínában van. Fél éves kutatómunka volt, mire kiderítettük, pontosan melyik partszakaszon és hogy működik, és sikerült egy argentin kontaktot kapnom, akivel aztán levelezve meg tudtam szervezni, hogy kimehessünk az adott partszakaszra. Minisztériumi engedélyt kellett ehhez kapnunk. Összesen 6 fotós lehetett kint ezen a kb. 3-4 kilométeres partszakaszon, és végig velünk volt a természetőr. Turistaként is el lehet oda menni, de akkor csak az útról, több kilométerről lehet figyelni, ahogy – ha éppen úgy alakul – kijönnek az orkák. Amikor odaértünk, ahol várhatóak az orkák, 20 métert kúszva kellett megtenni hátizsákkal, hogy a parton levő fókákat nehogy megzavarjuk. Mi egy hétig voltunk ott, nekünk nem volt szerencsénk. Abban az időszakban nem jöttek arra vadászni, de nem is bántam, mert nagyon aranyosak voltak a kis fókák, nagyon sajnáltam volna őket. Másik kedvenc helyünk Namíbia, ahol már többször voltunk.

Tartják-e egymással a kapcsolatot a fotósok?

Igen, azokkal viszonylag rendszeresen, akikkel együtt voltam a képzésen. Sokszor össze is futunk egy-egy helyen. 3-4 éve tagja vagyok a Vadvilág Fotóklubnak. Országos szinten mindig bent vagyunk az első öt legjobb klubban. Nálunk csak természetfotósok vannak. Havonta találkozunk, most csak a Zoomon. Amikor bekerültem először a klubba, csak néztem, hogy milyen jó fotókat csinálnak a kollégák, milyen jó fotósok, próbáltam felnőni hozzájuk. Kicsit büszkélkedek: pár év alatt annyira felzárkóztam, hogy sikerült kétszer elnyerem a legjobb fotós díját a Vadvilág házi pályázatán, meg kétszer a klubban az Év fotója is az enyém volt.

Madarakat mióta fotózol?

Eleinte tehát volt a tájfotózás, de Magyarországon elég korlátozottak a lehetőségek, mindenhol vezetékek vannak, nincsenek nagy hegyeink, sokat kell utazni, hogy elérj egy érintetlenebb dombos tájra. Lehet persze repcét, pipacsokat, virágmezőt fotózni, de ez időben elég korlátozott. Erdőt is lehet fotózni, vagy csak a fákat, fatörzseket, ezt nagyon szeretem, főleg ősszel, amikor csodaszépek a színek.

Magyarországon nagyon sokféle madár van, mondhatni madárnagyhatalom vagyunk, így előbb utóbb kihagyhatatlan a madárfotózás. Nagyon szeretek madarakat fotózni, de nem mondanám magam madárfotósnak. A képeimnek csak 30-40 százaléka madárfotó. De szeretem megfigyelni őket, az életüket. A gólyatöcs például nagyon kedves kismadár, gyönyörű szép, kecses, ő az egyik kedvencem. A nagy kócsag is szép, főleg, amikor nászruhát ölt, vagy a fekete gólya. Van pár bakancslistás elképzelésem, amit még meg szeretnék fotózni, ilyen például a búbos vöcsök násztánca.

Most, hogy ideiglenesen elköltöztünk vidékre, próbálunk körbenézni, hogy mit és hogy lehetne a közelben fotózni, hogy ne kelljen több órát utazni ezért. Tiszaalpárra szoktunk például menni, az autóval két és fél óra csak oda. Azt azért szeretjük, mert változatos, vannak mozgó lesek. Ott készült a Sokadalom című képem, amelyik a MAFOSZ által szervezett, az Év Magyar Fotósa az Év Magyar Fotója pályázaton különdíjat kapott, és 2020-ban ki volt állítva a Golden Turtle-ön. Pont egy olyan semmilyen reggel volt, nem voltak jó fények, nem láttunk gázló madarakat, úgy gondoltuk, nem fogunk tudni jó fotót csinálni, viszont rengeteg sirály röpködött körülöttünk. Itt az előre elképzelt kép helyett újragondolással, az adott lehetőségeket kihasználva született meg a kép.

Persze sokkal jobb, amikor az ember saját maga épít lest, úgyhogy most ezen dolgozunk. Legutóbb bankának tettünk ki mezőre egy-két odút. Egy halastónál vagy más vizes élőhelyen saját lesből fotózni szinte lehetetlen. A halastó valakinek a tulajdona, vagy ha természetvédelmi területen, nemzeti parkban van, akkor meg azért nem szabad a bejárás. Több madárfotóssal beszéltem, akik nagyon jó fotósok, ők, hogy csinálják. Télen, amikor a halastavat leengedik, akkor lenne lehetőség például madarakat fotózni, ahogy a megmaradt kis vizes helyekre leszállnak élelmet keresni. A halastó tulajdonosától kellene engedélyt kérni. Ez csak akkor megy, ha ismeretséged van. A Rétszilasi tavak itt vannak tőlünk fél órára, ideális lenne, hogy oda kijárjunk, sok szürke gém, meg nagy kócsag volt ott a télen. Jó párszor arra jártunk, több napot rászántunk, nézelődtünk, próbáltuk felfedezni. Márciusban munkaidőben odamentem, kérdeztem, nem lehetne-e letenni egy lessátrat a partra, de mondták, hogy már járnak oda fotós ismerősök és az pont elég nekik.

Gyurgyalag projektben vagyunk most benne, remélem, amit kinéztünk területet, tőlünk nem messze, ott lesznek madarak, és lesátorból megtudjuk őket fotózni.

A fotózás hatására elkezdtünk a kertünkbe odúkat telepíteni, 5-6 éve kiraktunk néhányat, majd még párat, most van 8 kismadaras odúnk és kb. 100-120 kismadár kel ki és nő fel nálunk egy évben. Sok madár nem is odúban költ, hanem a bokrokban. Négy éve van balkáni gerlénk, köztudott, hogy megkapná a citrom díjat, ha fészeképítésről van szó, sajnos volt, hogy a tojását a teraszon találtuk meg összetörve. Aztán a férjem kicsit besegített pár ággal és a tavalyi fiókák itt teleltek, az idén már három pár fészkel. Az idén harmadik éve jött vissza egy örvösgalamb-pár, de van két fakopáncs is. Tengelic, zöldike, erdei pinty, cinkék, barázdabillegető, vörösbegy, a terasz alatt még rozsdafarkú is szokott tanyázni, és tavaly óta elég sok a veréb, pár éve nagyon megfogyatkoztak.

Télen etetjük őket, van egy kis kerti tavunk, ott nagyon szeretnek fürödni, kialakítottunk egy kis sekély részt, ahova nyugodtan bemehetnek. Most télen sajnos megjelent egy karvaly, párszor láttuk egy fán ücsörögni, még fürdött is a tóban. Nem örültünk neki, de ez az élet rendje, neki is túl kell élnie.

Igazából nem fotózás céljából próbáltunk madárbarát kertet létrehozni, mert arra a fákon lévő odúk vagy akár a tópart sem igazán megfelelő. Már gondolkodtunk azon, esetleg csinálunk egy itatót, ami mögé be lehet ülni, a szükséges anyagot a férjem már be is szerezte.

Mostanában elkezdtem a madarakat a tájban fotózni, ezt nagyon szeretem. Lehet cserkelni, vagy megbújni valahol, és úgy várni a megfelelő pillanatot, szeretek még a hosszú explózióval kísérletezni.

Van olyan pályázat, amin még nem indultál, de szeretnél?

Persze, biztosan. Amiket ismerek, azoknak a többségén már indultam. A spanyol Memorial María Luisa pályázaton már kétszer is jelent meg képem, mindkétszer ki tudtunk menni, az nagyon nagy élmény volt, hogy ott ismerkedhetsz fotósokkal. Az a fotósokról szóló kétnapos ünnep, annyira odafigyelnek rád. A Golden Turtle-ön is volt kétszer képem kiállítva, de oda nem jutottunk el, ott már a férjemnek is volt képe kiállítva, szóval nagyon jól halad ő is. Most a Memorial María Luisa pályázaton az előzetes hírek szerint mindkettőnek lesz képe, de sajnos a Covid miatt az idén is elmarad az ünnepség. A Milvuson szoktunk rendszeresen megjelenni, díjazott is voltam. Gézának már a MontPhoton is volt képe. Nemrég kaptam egy nagyon jó hírt, hogy a Siena Photo Awardson a természetfotó kategóriában lesz egy képem. Nagy vágyam a BBC, hogy egyszer legyen képünk kiállítva, nem vagyok egy feladós típus.

Nagyon sok jó fotó van, néha nem is értem, hogyan lehet pont azt a 100-at kiválasztani a több tízezerből. Az a nehéz, hogy mi ketten elfotózgatunk, meg feldolgozzuk a képeket, de nem igazán van olyan, aki megmondaná, hogy ez most jó vagy nem. Van, hogy egy képhez érzelmileg is kötődöm. Akkor azt hiszem, hogy hű de jó. Azért is nevezek pályázatokra, mert ha több helyre elküldöm és nincs eredmény, akkor kiderül, hogy mégiscsak az én értékítéletem téves, és nem olyan jó az a kép. A FIAP-on haladok előre. Már az ezüst fokozatnál tartok, ez a negyedik lépcső. Minden foknál több és több elfogadott, díjazott fotó kell ahhoz, hogy előrébb léphess. Kísérletezhetek, küldök fotókat, látom, hogy mi az, amit elfogadnak, mi az, amit esetleg díjaznak. A fotóklubunkban van néha értékelés, és itt ki is merül a visszajelzések lehetősége. A képek meg csak gyűlnek, gyűlnek, így küldeni is fogom őket pályázatokra. Ha kiállítják például egy Montieren, Aranyteknősön, ahol több ezer ember megnézi. Ha valaki csak egy pillanatra megáll és elfelejti a világot, csak a képet nézi, ami elvarázsolja és elgondolkodik, akkor az jó érzés, hogy sikerül egy kis szépet csempészni az életébe.

Mint természetfotós igen sokat vagyok kint a természetben. Csodás a mi kis bolygónk! Sajnos nagyon sok minden az emberi behatás következtében visszavonhatatlanul megváltozik. Félő, hogy azt a sok csodát, ami körülvesz minket, a későbbi generációk nem fogják látni. Azért is szeretek fotózni, hogy megpróbáljam bemutatni a természet szépséget, törékenységét. Az élővilág már most nagy bajban van, szennyeződés, felmelegedés, túlhalászás, sorolhatnám. Saját magam tapasztalom, ahogy egy-egy helyre visszatérek, hogy évről évre változik és sajnos nem a jó irányban. Ha mindenki összefog, elgondolkodunk a Föld jövőjén, talán még visszafordítható vagy megállítható egy-egy folyamat.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
411 Hits
0 hozzászólás

Amit azonnal megtehetünk: éljünk kicsit csendesebben!

Az elmúlt egy évben megszámlálhatatlanul sok írás jelent meg a koronavírusról és hatásairól, köztük arról a különös csendélményről, amit az utazási korlátozásoknak köszönhettünk. Tudtuk, hogy nem tart sokáig, és bár élveztük, mégis reméltük, nem tart majd sokáig. Pedig az erős zajok megkeserítik mindennapjainkat.

Életünkben a zaj olyan, mint a levegő, ott van szinte mindenütt, talán csak mesterséges körülmények között nem. Mérések bizonyítják, hogy 0 decibeles „csendszint” nem létezik. A csendesnek tekintett erdő is zajos, énekelnek a madarak, lehullik egy ág, átfut az avaron egy mókus, enyhe szellő mozgatja az ágakat, leveleket. A 0 decibel a hallásküszöbünk, ez az a hangnyomás, amit egy ember egy süketszobában még éppen érzékel, mondjuk egy szúnyog repülését 3 méterről.

A decibel két mennyiség arányának logaritmikus mértéke – több tudományterületen is használják. Az elnevezésben a „bel” Alexander Graham Bell nevéből származik, használata összefüggésben áll a telefóniával: a telefonkábel 1 mérföldes szakaszán bekövetkező hangerősségcsökkenés mértékének a meghatározására vezették be. A deci ennek a tizede.

Lakott településeken, nem csak nagyvárosokban, az egyik jelentős zajforrás a közúti közlekedés. Sokszor járok autóval vidéken, ilyenkor áthaladok kisebb falvakon. Eleinte, bevallom, bosszantott az a lassító ív, amit több település előtt építettek az útra, sőt a 30-as, 40-es forgalomkorlátozás is. Frusztrált a cammogásnak tűnő tempó. Hamar rájöttem azonban, hogy nem csak a biztonságot szolgálja a lassabb haladás, de a zajkibocsátásom is kisebb így.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (European Environment Agency – EEA) adatai szerint Európában legalább 100 millió ember szenved káros zajhatástól, ennek jelentős részét a közlekedés okozza. Ez még akkor is ijesztő, ha nem tudnánk, hogy a zaj nem pusztán bosszúság forrása, hanem közvetlen hatással van egészségünkre. Alvászavart okoz, szívbetegséghez vezet, hogy csak két következményt említsek. Szintén az ügynökség becslése szerint több mint 12000 olyan ember haláláért felelős a tartósan erős zaj, akik tovább élhettek volna, ha a környezetük csendesebb.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlásai értelmében ahhoz, hogy alvásunk pihentető legyen, a folyamatos háttérzaj erőssége nem haladhatja meg a 30 decibelt. Ez sok településen nem mindenütt érvényesül.

A jó hír, hogy az európai országok számos intézkedést hoztak a zajszint csökkentése érdekében, ilyen például az a sebességkorlátozás is, amit említettem. Talán sokan emlékeznek még, hogy Budapesten nagyon sok utat fedett macskakő. Ma már alig találni bazaltkövekkel fedett útszakaszt. Egyik szemem sír másik nevet. A macskaköves utak szépek, hangulatosak voltak. Magas a kopásállóságuk, sőt, ha fel kellett bontani egy útszakaszt, az is egyszerűbb volt, és kisebb zajjal járt. Ám az aszfalt, és ma már az ennél is korszerűbb burkolatok csendesebbek.

Nagyon jó irány a közlekedési zaj csökkentése érdekében az is, hogy egyre többen bicikliznek, és nem csak hobbiból, hétvégenként, hanem a napi tevékenységeik intézésére. Szintén egy pozitív hatása a COVID-járványnak, hogy látványosan megnőtt a kerékpárosok száma.

Nyilván jótékony hatással lesz a zajcsökkentésre, ha az autók jelentős része elektromos lesz. Az e-autóknál, mint tudjuk, az okozza inkább a gondot, hogyan tegyék mesterségesen zajosabbá annak érdekében, hogy a többi közlekedő hallja, ha egy ilyen jármű közelít.

A pandémia hatására, bár átmenetileg legalább a külső zajforrások csökkentek, kisebb a sokak életét amúgy napi szinten megkeserítő légiközlekedés, ám sokan home office-ba kényszerülve rájöttek, mennyire zajosak a szomszédaink. Sokkal többen és többet vagyunk otthon. Mosunk, tornázunk, átalakítjuk, felújítjuk a lakást, főzünk, ehhez darálunk, turmixolunk, használjuk igen zajos háztartási gépeinket, és szinte folyamatosan megy a számítógép. Nem kevesen ismerjük azt a megkönnyebbülést, amikor este kikapcsoljuk a gépet. Szinte csak akkor érezzük át egy pillanatra, mennyi energiát kivett belőlünk a folyamatos zúgás.

Az EU-ban évek óta szabályozzák a zajkibocsátást. A gépjárművek, háztartási gépek és kültéri berendezések zajkorlátozása egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza. A környezeti zajról szóló irányelv (END) 2002-es bevezetése is fontos lépés volt abban, hogy előre léphessünk egy csendesebb világ érdekében. Az irányelv nagy hangsúlyt fektet az adatgyűjtésre és különböző zajcsökkentő intézkedések bevezetésére.

Az emberi tevékenységek zaja, köztük a közlekedésé, az állatok életére is hatással van. Vannak fajok, amelyek képesek voltak alkalmazkodni, mások képtelenek felvenni a versenyt a városi zajokkal, így inkább feladják a rájuk jellemző dalolást, ez viszont megnehezíti az egymás közötti kommunikációjukat.

Készült egy szép és tanulságos animációs film, egy TED előadás, amely megmutatja, átélhetővé teszi, hogyan hatunk mi emberek a természetre. Talán hallottak arról, hogy egyes bálnák énekelnek. Hogy pontosan miért és hogyan, ezt még ma is kutatják, annyi biztos, hogy az egymás közti kommunikációjukban, sőt a táplálékszerzésben is kulcsszerepe van. Gondoltak valaha arra, hogy az emberi tevékenység miatt az óceánok is egyre zajosabbak? A hajózás, a katonai szonárok, a víz alatti építkezések mind komoly zajforrást jelentenek. Mi ennek a következménye? Javaslom, nézzék meg a filmet!

Tovább a teljes bejegyzéshez
333 Hits
0 hozzászólás

Erdei szalonka – az erdők koronázatlan királynője

Gyerekkoromban az egyik szomszédunk, Laci bácsi, rendszeresen járt vadászni. Velem egykorú lányával jóban voltunk, így történhetett, hogy egyszer magával vitt mindkettőnket egy hajtóvadászatra. Hamar leszerepeltem, mert nem volt türelmem a hosszú várakozáshoz. Rosszkor szólaltam meg, igen, kitalálták, sikerült elriasztanom a vadat. Azóta sem kedveltem meg a vadászatot. Laci bácsi viszont szenvedélyesen űzte ezt a sportot (ő annak tartotta), rendszeresen tért haza kisebb-nagyobb zsákmánnyal. Volt köztük erdei szalonka is. Mindenki örült, gratulált, és elégedetten elfogyasztotta a vadételeket, egyedül én sajnáltam az állatokat.

Laci bácsi büszke volt vadászkalapjára és annak toll-díszére. Egyszer elmagyarázta, hogy az egy vadásztrófea, olyan, akár a szarvasagancsok a falon. A toll a szalonka ecsettolla, azaz szárnyának elcsökevényesedett evezőtolla. Hát ez sem győzött meg. Azt értettem, hogy fantasztikus élmény lehet a szalonkahúzás, amikor alkonyatkor és hajnalban egy-egy terület fölött egy ideig, 10 percig vagy akár fél óráig körpályán repülnek a szalonkák. Nekem a látvány önmagában elegendő lenne, gondoltam. Az Európai Unió persze nem érzelmi alapon döntötte el 2009-ben, hogy a tavaszi szalonkavadászatot betiltja. Bevallom, egyetértek, miközben tudom, hogy a vadásztársadalom másképpen látja. Nyilván sokan úgy érzik, hogy egy szép hagyomány szakadt meg. Még gyászszalagot is készítettek, rajta a dátummal és a szalonka árnyképével.

Jól jelzi a szalonkák kiemelt szerepét a vadászatban, hogy az erdő királynőjének nevezik. Látszólag különös, hogy ezt a kicsi, nem feltűnő tollazatú madarat ilyen nemes címmel illetik, ám épp e jelentéktelenségből fakad az elnevezés, mert emiatt nem könnyű vadászzsákmány. Türelem és tudás kell az elejtéséhez.

A szalonka név a lengyel słomka, słonka szóból ered. A lengyel-magyar barátság egyik részeleme volt, hogy a főurak közös vadászatokon vettek részt, amikor a nagy lakomák, ünnepek sem maradtak el. Az étlapon nem egyszer szerepelt az ízletes húsú szalonka is. A latin neve a madár élőhelyére utal, a rusticola a „vidéki, földhöz tartozó” szó kicsinyítő képzős változata. Természetesen népi nevei is akadnak, például a batla és a sneff, ez utóbbi az erdei szalonka német nevéből – Schnepfe – ered.

Az erdei szalonkák kedvelik a nedves területeket, leginkább a hegyvidéki, laza talajú erdőket, ahol sűrű az aljnövényzet. Vonuló madarak, fő költőterületük a mérsékelt övön elsősorban Oroszországban nagyjából Szentpétervártól Vlagyivosztokig egy széles sávban, a Skandináv félszigeten, valamint Európa északi és keleti területein található. Telelni leginkább Európa nyugati és déli tájain szeretnek. Magyarországon az erdei szalonka rendszeres fészkelő és vonuló. Vonuló példányokat tavasszal március-áprilisban és ősszel szeptember-október során láthatunk.

Sokfelé találkozhatnánk a szalonkával, ha nem élne rejtőzködő életmódot, amiben nagyban segíti az avar színeihez hasonló tollazata: felül rozsdaszínű, szürke, sárga, szürkésbarna és fekete foltokkal tarkázott. A szalonkának több különlegessége is akad. Egyik az igen nagy szeme, még inkább annak elhelyezkedése a fején oldalt és a fejtetőn. Ennek köszönhetően a szalonka mindent lát körben, 360 fokban. Hogy érzékeltessem: halad előre és közben hátra is lát. Bámulatos! Legalább ilyen kiváló „találmány” a csőre, amelyben tapintótestecskék segítik a madárkát a vadászatban. Hosszú, hegyes csőrével kutatja fel leendő táplálékát úgy, hogy keresés közben döfködi vele a talajt. Amikor megtalálta, ott helyben a földben el is tudja csípni a kívánatos élelmet. Befut az üzenet az agyba, hogy „itt egy falat”, a csőr csúcsa kinyílik, és már be is kapja az áldozatot, gilisztákat, különféle ízeltlábúakat, férgeket.

A szalonka kiválóan repül, gyorsan mozog a talajon, valamint még ennél is ügyesebben várakozik moccanás nélkül. Olyan terepen, ahol gazdag az aljnövényzet, a földet vastag avarréteg fedi, lehullott, korhadt faágak, gallyak képeznek labirintust, mohos kövek alkotnak fedezéket, nem könnyű észrevenni ezt a kis madarat. Ki is használja ezt, megbújik, amikor veszély észlel.

Az erdei szalonkának, mint sok más madárnak, jellegzetes a párosodási szertartása. A hímek körbe-körbe röpködnek, s közben korrogó hangokat hallatnak. A tojók a földön ezt hallva hívó hanggal válaszolnak és közben kiterítik fehér végű farktollaikat, amely a sötétben jelzőfényként világít. A hím így látja és hallja is a tojót, és odarepül mellé.

Talajra, a sűrű aljnövényzet közé, kisebb mélyedésbe rejti, és avarral béleli fészkét. Négy tojást rak, melyen 22-24 napig kotlik. Az is különlegessége a szalonkának, hogy veszélyt érezve fiókáit képes a lábai között elszállítani. A kikelt fiókák fészekhagyók, szinte azonnal szerteszaladnak, és elbújnak a környező növényzetben. Bár a fiatalok egy hónapos korukban már röpképesek és önállóak, ám a család az őszi vonulásig többnyire együtt marad.

Magyarországon az erdei szalonkák állománya stabil, nem fenyegetett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
644 Hits
0 hozzászólás

Látványos kétéltűnk: a foltos szalamandra

Az állatrendszertan szerint a szalamandrák a kétéltűek osztályába, a farkos kétéltűek rendjébe tartozó család. A foltos szalamandra (Salamandra salamandra) e rend 10-20 cm hosszúságú faja. A szalamandra a jelképtan szerint jegyzett állat, több jelentése van, a legtöbb a tűzzel függ össze. Már az ókorban azt tartották róla, hogy a lángok között nem érez fájdalmat, sőt hideg testével képes eloltani a tüzet. Emiatt úgy gondolom, sok szegény szalamandra végezhette életét tűzhalállal.

Az őselemek ábrázolásánál a szalamandra a tűz szimbóluma, s mint ilyen a középkorban jelképezte a hívő emberek üdvözülését a tisztítótűz által, ám egyben a szerelmi lángolást, sőt a bujaság emésztő tüzét is. Jelképe volt a szüzességnek, mivel nem nélkülinek tartották. Mivel úgy gondolták, hogy ellenáll a tűznek, így lett az állhatatosság jelképe, s mint ilyen több uralkodó választotta címerállatnak.

Bár nem nagy, kecsesnek mégsem mondanám. Feje viszonylag széles, orra inkább kerek, szeme kiugró, mögötte pedig hosszúkás, színes fültőmirigy-dudorai nőttek. Mellső lábai inkább vaskosak. Összesen tizennyolc ujja van, négy-négy a mellső lábán, a hátsókon pedig öt.

Nagyon egyedi látványt nyújt, összetéveszthetetlen. Nyirkosan fénylő, fekete testén minden egyes egyeden más és más mintázatú és számú színes foltok láthatóak, melyek színe az élénk citromsárgától a narancsvörösig terjedő árnyalatban pompázik. A Nyugat-európai populációkban ismertek hosszanti csíkos egyedek. Ez az élénk szín olyan, mint egy felkiáltójel: ne közelíts, ne támadj, mert rosszul jársz. Bőre ugyanis enyhén mérgező. A mirigyeiben termelődő váladék egyik összetevője a szalamandrin alkaloida, mely az emlősöknél izomrángást, magas vérnyomást és szapora légzést okoz.

Európában az északi részek kivételével mindenütt honos, ezen kívül Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában fordul elő. Magyarországon megtalálható a Kőszegi-hegységben, a Soproni-hegységben, az Északi-középhegységben és az Őrségben. Valószínűleg élnek példányai a Pilis-Visegrádi-hegység területén is.

200-300 méter alatt csak ritkán fordul elő, Közép-Európában körülbelül 1000 méterig megtalálható, de délebbre ennél magasabban is találkozhatunk vele.

Szereti a nyirkos lomberdőket, főleg bükkösöket és gyertyános tölgyeseket, és az erdőkben húzódó patakvölgyeket. Kedveli a sűrű növényzetű, mohával borított, bokrokkal, cserjékkel és kövekkel tarkított lejtőket, valamint az olyan helyeket, ahol sok a kidőlt fa és farönk, mert ezek számára remek búvóhelyet jelentenek. Szüksége is van ilyenre, hiszen nem túl gyors a mozgása. Éjszaka járnak zsákmány után, de ha csendes eső esik, napközben is vadásznak, hiszen ilyenkor sok számukra kedves csemegét találnak. A kifejlett foltos szalamandrák lassan mozgó gerincteleneket fogyasztanak. A lárvák vízi gerincteleneket zsákmányolnak.

A párzási időszakban a hímek aktívak és mozgékonyak, szükségük is van erre, mert távolról nem képesek megállapítani fajtársukról, hogy az hím vagy nőstény. Oda kell menniük és a szagok, valamint a másik reakciói alapján derül ki számukra, hogy melyik nemmel van éppen dolguk.

A párzás maga általában 15-30 percig tart. Elevenszülő faj. A hím az ivarsejteket úgynevezett ondótokban helyezi a nőstény kloakájához, amelyet a nőstény saját kloakájával felvesz. A megtermékenyített peték a nőstény petevezetékében fejlődnek lárvává a nyári és őszi hónapokban. A 40-60 lárvát a nőstény a következő tavaszon rakja le, sekély vizű, lassú folyású patakokba, mindig éjszaka. A lárvák meglehetősen fejletten bújnak elő, széles fejük két oldalán 3-3 kopoltyúbojttal. A lárvák 4-5 hónap alatt, augusztus-szeptemberre alakulnak át, és hagyják el a vizet, de még 4 év kell az ivarérettségükig. A foltos szalamandra a vadonban 14–20 évig él, fogságban, ahol nem kell megküzdenie a fennmaradásért, akár 30 évig, vagy még tovább.

Magyarországon védett faj, eszmei értéke 50.000 Ft. A foltos szalamandra az Aggteleki Nemzeti Park címerállata.

Tovább a teljes bejegyzéshez
481 Hits
0 hozzászólás

Egy Magyarországon időszakosan vonuló madárnemről, amelynek egyik faja sajnos mára kihalófélben van

Egy őszinte vallomással kezdem: kedvelem a szalonkaféléket. Nem, nem enni, még kevésbé vadászni, ilyesmi meglehetősen távol áll az ízlésemtől. Viszont szívesen elnézem ezeket a madarakat, mindig jókedvre derítenek. Talán mert a gyerekrajzokra emlékeztetnek: kicsi gömb középen, két pipaszár lábacska és egy hosszú, vékony csőr. Pont, pont, vesszőcske, és készen van a szalonka, a cankó vagy a póling.

Aki kicsit foglalkozott már madárnevekkel, utánaolvasott, honnan származik egy-egy elnevezés, könnyen kitalálja, hogy a póling név hangutánzó szavaink közé tartozik. Igen, a pólingok dala éppen úgy szól, mintha azt kiáltanák, hogy póóóling, póóóling. Figyeljék csak! Nevezik még szélkiáltónak. Ha hallottak már pólingot, ezen kicsit sem csodálkoznak. Sok más nevet kaptak az elmúlt évszázadok során, ismert volt a szintén hangutánzó töcsmadár, vagy a bécsi német Goiserből származó gojzer megnevezés. A nép kedveli a humoros-tréfás névadásokat, így hívták a hosszú csőrére utalva piszének. Latin szaknyelvi nevük, a Numenius is jellegzetes, az újhold keskeny sarlójára emlékeztető, hosszú csőrükre utal, az újhold jelentésű görög numénia szóból.

A pólingok kecses madarak, hosszú csőrük enyhén hajlott, a hegye felé fokozatosan elvékonyodó, a felső kávája ráhajlik az alsóra. Lábuk is hosszú és vékony. Apró tollazatuk kemény, szorosan testhez álló és sem évszakonként, sem ivar szerint nem különbözik.

A nagy póling Magyarországon tavasszal (február és április) és ősszel (augusztus és november) rendszeresen átvonul, főleg az alföldi és dunántúli állóvizeket kedveli. Mindig víz közelében élnek, mocsaraknál, sekély tavaknál, vagy ahhoz közeli réteken és legelőkön. Néha áttelel nálunk, és van, hogy egy-egy példány a nyarat is itt tölti.

Szárazabb területeken, mezőkön, rovarokkal táplálkozik. Vízpartokon, ahol laza vagy iszapos a talaj, a zsákmányért keskeny, csipeszként működő csőrével, eredményes a „talajhorgászatban”, sokszor a földből csipkedi ki a férgeket, csigákat. A kétéltűeket sem veti meg.

Európában és Ázsiában költ, ősszel délre vonul, egészen Afrikáig. Általában 4 tojást rak. A szülők felváltva kotlanak közel egy hónapig. A fiókák nem sokáig élnek családi életet, 5-6 hetes korukban már röpképesek, és ott is hagyják szüleiket.

A kis póling a tundrákon bogyókkal táplálkozik, telelőterületén ízeltlábúakat és rovarokat is eszik. Magyarországon tavasszal márciusban és áprilisban, majd július és szeptember között főleg a Tiszántúlon lehet megfigyelni. Előfordulnak átnyaraló példányok is.

Észak-Amerika és Eurázsia északi területein költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába is. Szintén a vízközeli területeket kedveli, mocsaraknál, sekély tavak mellett él.

A vékonycsőrű póling a legkisebb szélkiáltónk, csőre is jóval rövidebb és feltűnően vékony. Szintén északi madár, fészkelőhelyei Nyugat-Szibériában a tajgán, tőzeglápokban, sásos-nyíres területeken vannak, vagy inkább csak voltak. Sajnos ugyanis a kihalás szélén áll, a világon élő állomány becsült egyedszáma 50 körüli.

Magyarországon vonulása idején jelenik meg, rendkívül ritka kóborlóként. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület információja szerint utoljára 2001-ben figyelték meg hazánkban, amely egyben utolsó bizonyított világmegfigyelése is a vékonycsőrű pólingnak!

Fokozottan védett, természetvédelmi értéke egy millió forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
689 Hits
0 hozzászólás

Ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép

Boromisza Zsombor, tájépítész, természetfotós fotózásról, a pályázatok fontosságáról

Fényterápia című fotójával az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton harmadik díjat nyert? Hol és hogyan készült a kép? Mi a története?

Számomra ennek a képnek a jelentősége nyilván nem abban rejlik, hogy természetvédelmi szempontból értékes fajt vagy szituációt mutat be, vagy ilyen üzenete lenne. Egy tőkésréce szerepel rajta, hétköznapi faj, amely ráadásul kiválóan tűri az ember közelségét, tehát városi környezetben is nagyon jól érzi magát. Debrecenben készült a kép, ott nyaraltunk. Hajnalonként kisétáltam a Nagyerdőbe és ott fotóztam különféle helyzeteket. Ez az ottani tó partján készült, egy nyári, napfelkelte utáni maximum egy órában. A récék kijöttek a partra, és szembe fordultak a nappal. Az a tekintet, amivel a nap felé fordult ez a madár, nekem olyan volt, mintha ő is egy fotós lenne, mintha ő is ugyanúgy csodálná azokat a hajnali fényeket, mint ahogy én. Tudjuk persze, hogy ennek etológiai szempontból túl sok racionalitása nincs, mégis azt éreztem, ő is ugyan azt éli át, mint én. Nekem a kép szépsége pont ebben a hangulatban, ebben a magamra ismerésben volt. Ellenfényben fotóztam a tojót, míg a tó vizén játszott a felkelő nap fénye, az adta ezt a szép mintázatot, amely a kacsa feje fölött látható. A földön feküdtem a fűben, ahogy azt kell, mindent elfelejtve. Amikor flow van, akkor az ember nem tudja, hogy hol van, hogy ki van körülötte, hogy mekkora sár van alatta, hanem belefekszik, és ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép.

Miért kezdett fotózni?

Ez előbb-utóbb várható, vagy magától értetődő volt, hogy fotózni fogok. A kötődésem a természethez végig ott volt és van az életemben. Már kiskoromban megjelent. Jellemző, hogy milyen meséket szeret egy gyerek, miről rajzol, nekem már akkor is az állatok, a madarak voltak a középpontban. Édesapám elvitt a Magyar Madártani Egyesületbe és a szervezett túráikra, meg ő maga is sokat vitt kirándulni. Aztán nagypapámmal jártam horgászni és mindkettő hasonlóról szólt. Mindkettőben egyfajta nyugalom, a természet csodálata, a városi környezetből, rohanásból kiszakadás és a csend, vagy csak a természet hangjai voltak jelen. Mindkét esetben nagyon sokat tanultam az élővilág működéséről. Megtanultam felismerni a madárhangokat. Később, ahogy az ember középiskolás lesz, már nem az a menő, hogy a „Mit csinálsz szabadidődben? kérdésre azt válaszolja, hogy „Madarászni járok”.

Az egyetem körül került elő a természet fontossága megint az életemben, mert tájépítész mérnöknek kezdtem el tanulni. Fölfedeztem, hogy a szakmám által olyan eszközöket kapok a kezembe, amelyekkel tudok tenni azokért az értékekért, amelyekre érzékeny vagyok, amelyeket fontosnak tartok. Egyre tudatosabban kezdtem olyan egyetemi feladatokat vállalni, olyan diplomatervet választottam, hogy minél inkább ebbe az irányba fordulhassak. Ez nem a fotózásról szólt, csak a természet megéléséről, és valami aktív cselekvésről a természetvédelem érdekében.

Komolyabban 8-10 éve kezdtem el fotózni, tehát viszonylag későn. Velem nem az a szituáció, ami az ifjú természetfotósoknál, akik már 14 évesen világversenyeken vesznek részt. Felnőtt fejjel, a gyermekeimet kezdtem az első komolyabb felszereléssel fotózni. Utána elég gyorsan bejött, hogy szeretném a természetet is megörökíteni. Jól kiegészítette a szakmámat, meg elkezdtem az egyetemen dolgozni a tájépítész munkám mellett, és ott is jól hasznosítottam, mert az előadásokat jól tudtam illusztrálni így. A természetfotózás úgy, hogy tudatosan tervezek projekteket, az nem régóta van. Azt meg, hogy pályázaton induljak, csak másfél éve kezdtem el.

Mit szeret fotózni, milyen témákat?

Főleg a madárvilágot és a tavaszi növényeket. Mindig más érzelmi hatása van, amikor végre vége a télnek, és megjelennek például az első kökörcsinek. Jópofa, amikor az egész képet kitölti szép élesen egy színes madár, de emellett egyre inkább érdekelnek azok a témák, amikor valami természetvédelemhez kapcsolódót tudok kifejezni, megmutatni, vagy valami rehabilitációhoz kapcsolódó témát fotózhatok. Szeretném bemutatni, elhozni az embereknek, hogy mit jelent az élőhelyek helyreállítása, milyen eredménye van. Ez akár egyes fajokat is jelenthet, meg az egész szellemiséget, folyamatot közérthetővé és szerethetővé kellene tenni.

Hogyan tud a fotózásra időt szakítani?

Sokszor jóval hátrébb szorul az életemben, mint amire igényem lenne. Azt azonban egyre tudatosabban igyekszem betenni a heti ritmusomba, hogy minden héten legyen egy kicsi, legalább ilyen „kifutok egy órára-két órára” fotózás. Sokszor a munka előtt még kicsi belefér, igaz, ehhez korán kell kelni, de a fények miatt amúgy is korán kéne kelni. Nagyon sok feladatom van, de általában kötetlen munkaidőben dolgozom, tehát meg tudom tenni, hogy néha hétköznap is felszabadítsak magamnak egy órát két órát. A munkám, főleg a privát tájvédelmi szakértői és tervezési munkáim miatt nagyon sokat utazom vidékre, különböző helyszínekre. Egyre tudatosabban próbálom ezeket összekapcsolni, ha már kimozdulok és új helyszínre jutok el, akkor rákalkulálok egy-két plusz órát a kiszállásra, és akkor tudok fotózni.

Mit szeretne a fotókkal megmutatni?

Nagyon izgat az a gondolat, hogy olyan dolgokat átadjak, amit alapból nem feltétlen a képi világhoz társítunk, hanem más érzékszervekhez. A hangot már sokan megmutatták, az, ahogy a hidegben éneklő madarak a párát kilehelik, igen látványos. Nyilván nem akarom az ezrediket legyártani abból, amit már valaki kitalált, de még mindig látok fantáziát abban, hogy más természethangokat hogyan lehetne illusztrálni. Vagy az illatokat hogyan lehetne képi formába önteni. Erről csak nagyon homályos elképzeléseim vannak, de kétségkívül mozgatja a fantáziámat.

A fotóiból derű és béke árad – milyen hangulatokat akar megmutatni?

Ha rehabilitációs fotós projektekkel foglalkoznék, az biztos, hogy teljesen más érzelmi színezettel bírna. Annak biztos, hogy nem egy ilyen „szép az élet” üzenete lenne, hanem az optimizmusnak egy más dimenzióját tudná tükrözni. Nem vetem el azokat a témákat sem, ami ennek az ellenkezője. Ma már Magyarországon is van néhány kiváló fotós, aki a „nem szép” környezeti problémákat örökíti meg. Ha nincs jól eltalálva, akkor nem is megy át az üzenet, mert az emberek úgy vannak vele, hogy nincs szükségük több stresszre, lelkiismeretfurdalásra, problémára.

Szokott-e lesből fotózni madarakat?

Kb. egy hónapja voltam először lesben fotózni. Most jutottam el oda, hogy már kíváncsi vagyok erre a dologra, mert olyan lehetőséget nyújt, amire csekély az esély, hogy véletlenül összejöjjön. Eddig két helyen voltam, az egyik a Jászságban, ott ragadozómadarakat lehet fotózni (Fatér Imre lese). Győr mellett is fotóztam egy lesben, ott főleg erdei énekesmadarak vannak (Mekli Zoltán lese). Mindkét helyen nagyon kedves, segítőkész vendéglátásban volt részem!

Amit eddig láttam, az tetszett, mert valóban olyan közelségbe lehet kerülni egy jó lesben az állatokhoz, amit csak úgy bujkálva a bokrokban, akár álcaruhában nem nagyon lehet elérni. Nem csak arról van szó, hogy akár két évig feküdhetnék, mire elém kerül pont úgy egy madár, hanem ezek a speciális üvegek, semmit nem látnak a fotósból a madarak, én viszont kifele mindent látok, teljesen más lehetőségeket nyitottak meg. Ez egy kényelmes műfaj, ezért is lehet szeretni. Az ember ül egy széken egy pici épületecskében, ha akar, ehet-ihat. Kicsit örömfotózás. Nem mondom, hogy kizárólag erre akarok váltani. Arra is szükségem van, hogy amikor fekszem a sárban, bújok a bokorban, egyszer csak olyan történik, amit soha nem lehet előre tudni. Annak a varázsát nem hiszem, hogy bármikor megunnám, hogy csak úgy spontán járjam a természetet, és mindenfajta kötöttség, egy épület, egy üvegfelület nélkül valamit meglássak és megörökítsek.

Tervez-e saját lest?

Fölmerült bennem, hogy szeretnék majd, de nem hiszem, hogy ez az idei év projektje lesz. Az első képeim egy részét egy családi ház kertjében csináltam, de az nem épített les volt, hanem egy lessátor, ami akkora volt, hogy gubbasztva belefértem. Az elsőt magam barkácsoltam egy festőfóliából, zörgött, mint a fene, ahogy fújta a szél, de a kertvárosban élő madarak egy része még ezt is elviselte. Télen ültem a kertben, biztos mindenki hülyének nézett, hogy egy ilyen tákolmányban, a mínusz öt fokban ülök kint, és az élvezem, hogy elém repül egy meggyvágó. Mégis, ott is születtek jó képek.

Miért kezdett pályázni a fotóival?

Egyrészt az emberben van egyfajta kíváncsiság, hogy hol tart ő ebben a fotózásban. A pályázatok, persze versenynek is hívhatjuk őket, nagyon jó lehetőséget adnak, hogy az ember visszajelzéseket kapjon. Lássa azt, hogy mások, akiket a szakma legnagyobbjai értékelnek, mit csinálnak, hogyan csinálnak, hogyan csinálnak jól. Kíváncsi voltam, hol tartok ehhez képest, mi az, amit jól, és mi az, amit nem jól csinálok. Az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban versenynek Potyó Imre volt a zsűrielnöke, ő két, számomra nagyon fontos dolgot is mondott egy interjúban. Szerinte, aki természetfotós, az pályázzon, mert így jut el az emberekhez. Teljesen más, ha én otthon fotózok, és megmutatom a gyerekeimnek, az is fontos, viszont társadalmi hatást akkor lehet elérni, akkor kaphat nagyobb nyilvánosságot a kép, ha az ember egy pályázatra beadja. Akkor fog az üzenet eljutni az emberekhez, mert felkerül egy platformra, eljut kiállításokra, könyvekbe, hírekbe. A szakmám minden területén igyekszem a kommunikációt tudatosan irányítani, mert pontosan értem, hogy akkor tudom a fontos értékeket jól képviselni, ha ebből a szempontból is odateszem magam. Csak félig van elvégezve a feladat, ha valami okosat leírtam, de az nem jut el az emberekhez. Akkor kevésbé volt értelme a munkámnak. A másik, amit Potyó Imre mondott, hogy a fotók bírálata nem annyira szubjektív, mit ahogy az emberek gondolják. Felsorolt kapásból 10-20 szempontot, hogy ő mi mindent néz egy fotón. Ha pedig ennyi szempont van, akkor már nem lehet azt mondani, hogy teljesen szubjektív. Élesség, háttér, természetvédelmi üzenet, színek, kompozíció stb. – ekkor tudatosult bennem, ezek mennyi mindent jelentenek.

Mit tud hasznosítani ebből az, aki jó fotót adott be, de voltak nála még jobbak?

A Madarak fényben és árnyékban pályázatra több mint 900 kép érkezett be. Amikor megjelent a kiíró online galériájában, meg a Vadlúd Sokadalom Facebook oldalán, megállapítottam, van legalább 50 kép, amelyik közül bármelyik nyerhetne. Nem gondoltam, hogy én itt ennyire elől végezhetek. Potyó Imrétől hallottam az is, hogy el kell indulni több pályázaton, és előbb-utóbb helyére kerül a fotó.

Magyarországon valószínűleg a legnagyobb, csak természetfotókat fogadó verseny az Év természetfotósa, ahova 3-4000 kép is beérkezik. Eddig ott minden évben előrébb jutottam. Először bekerültem az első ezerbe két képpel. Tavaly már a 400-ban volt képem, és csak egy ponton múlt, hogy pont ezzel a kacsás képpel „felkerüljek a falra”. Akkor eldöntöttem, hogy még ide beadom, és ha itt sem sorolódik előrébb, akkor több visszajelzést kaptam már, hogy ez nem kerül be a legjobbak körébe, és akkor félreteszem, vagy legalább pihentetem.

Nagyon nehéz helyzet, amikor másképpen jó két kép. Nem a szubjektumról beszélek, hanem más az értéke. Más szakmai szempontok miatt van előrébb. Ennek a kedves kacsának természetvédelmi üzenete kevesebb van. Bizonyos mérték szerint nem olyan izgalmas. Bárki fotózhatna ilyet, mert mindenhol van kacsa, és a nap is fölkel.

Boromisza Zsombor (Forrás: bzsombor.hu)

Tanulmányok

 Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, okleveles tájépítész mérnök (2000-2005)

Tájépítészet és Döntéstámogató Rendszerek Doktori Iskola (2008-2010), PhD fokozat (agrárműszaki, 2012), értekezés címe: Tópartok tájépítészeti szempontú elvei és módszerei a Velencei-tó példáján

Munkahely

Szent István Egyetem (korábban Budapesti Corvinus Egyetem), Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, egyetemi tanársegéd (2006-2012), egyetemi adjunktus (2012 -2017), egyetemi docens (2017 – )

Szent István Egyetem, Tájépítészeti és Településtervezési kar, oktatási és kutatási dékánhelyettes (2017 – 2021)

Szent István Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, mb. tanszékvezető (2019 – )

MATE Budai Campus, általános és stratégiai főigazgató-helyettes (2021 – )

 Egyéb képesítések, szakmai közéleti tevékenység

 

Magyar Madártani Egyesület tagja (1989 -)

Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium mentora (2009 -)

Magyar Hidrológiai Társaság tagja (2010 -)

Magyar Kertépítészek és Tájrendezők Szövetségének tagja (2011 -)

Tájvédelmi szakértő (2011 -) (SZTjV SZ-22/2011)

4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2014 – 2016)

MTA köztestületének tagja (2014)

Polish Journal of Natural Sciences folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2015 -)

Élővilágvédelmi szakértő (2016 - ) (SZTV SZ-019/2016)

The Problems of Landscape Ecology folyóirat, szerkesztőbizottsági tag (2016 -)

Európai Táj Egyezmény, Szakértői Testület tagja (2019 – )

 Szakmai elismerések

 

Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, év oktatója (2011)

Budapesti Corvinus Egyetem, Kutatási kiválósági díj (2012)

Budapesti Corvinus Egyetem, Érdemes dolgozó (2016)

Földművelésügyi Minisztérium – Magyar Turisztikai Ügynökség, “Év Ökoturisztikai létesítménye” pályázat, tanösvény kategória II. helyezés (Égerösvény – Termáltó és Ökopart tanösvény tervezője) (2016)

Hévíz III. – Tervpályázat a tófürdő továbbfejlesztésére, I. díj (tervezői csoport tagja, természetvédelmi bemutatás koncepciója) (2016)

FameLab, a British Council tudománykommunikációs versenyének országos döntőse (2018)

Szent István Egyetem, Pro Negotio Universitatis kitüntetés (2019)

Év Tájépítésze Díj (2019): közönségdíj; MÖFÖSZ különdíj

 Fotópályázat elismerések

 

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat 3. díj (2020)

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat, Száz Völgy Természetvédő Egyesület különdíja (2020)

Calendula Pharma “Egészség a természet erejével!” fotópályázat 1. díj (2020)

Tovább a teljes bejegyzéshez
379 Hits
0 hozzászólás

Egy téma, amely minden ember érint: március 23-án ünnepeljük a meteorológiai világnapot

Azok a fránya meteorológusok, már megint babráltak az időjárással – szokta mondani egy kedves ismerősöm. Tréfából, természetesen. Szinte mindenkit foglalkoztat, hogy milyen az idő, mert el akarjuk dönteni, mit vegyünk föl, kell-e sapka, sál, vigyünk-e esernyőt magunkkal, érdemes-e hétvégére kirándulást szerveznünk, lesz-e napsütés a Balatonon, ha június második felében vesszük ki a szabadságunkat… Ezek csak a legegyszerűbb kérdések, ezekre manapság nagyon megbízható választ kaphatunk. Egy héttel előre szinte napra pontosan látható, milyen lesz az idő. Mobiltelefonunkon naponta tapasztaljuk, hogy az időjós kifejezés mára elavulttá vált. A meteorológia, mint tudomány egyre pontosabb információt nyújt a várható időjárásról, ám szerepe messze nem merül ki ebben.

Az embert mindig foglalkoztatta, hogy előre kitalálja előre, milyen lesz másnap, a következő héten, vagy akár egy évszakban az időjárás. Régebben az időjárás előrejelzésében fontos szerepe volt a megfigyeléseknek. Mindannyian ismerünk népi időjárási bölcsességeket. Ha vörös az égalja, szeles idő lesz másnap. Vagy egy másik – a blogbejegyzésemnél pár nappal korábbi jeles napokhoz kapcsolódó – megfigyelés: Sándor, József, Benedek, zsákban hoznak meleget. Nos, a fagyosszentek nem iparkodtak idén abban, hogy melegebbre forduljon az idő. Egy harmadik példa: ha húsvét vasárnapján esik az eső, pünkösdig minden vasárnapon fog, és változékony lesz az időjárás. Nos, ellenőrizzék majd!

Ha a népi időjáráselőrejelzésről beszélünk, szót kell ejtenünk a kalendáriumokról is. Ősei voltak az ún. csíziók, amelyek először 1200 körül jelentek meg Nyugat-Európában. Eredetileg rövid, verses öröknaptárak voltak, majd a könyvnyomtatás elterjedésével alakultak kalendáriumokká, amelyek fontos részét képezték az általános műveltségnek. Mondják, hogy elterjedtségük négy évszázadon át a bibliával vetekedett. A kalendárium része volt csízió, tehát a naptár az ünnepekkel, a szentek napjaival, de szerepelt benne rövid csillagászati összefoglaló, egészségügyi és életviteli tanácsadás, és ami most számunkra különösen érdekes, szó esett benne az időjárásról, a különleges égi jelenségekről.

Az első jelentős, időjárással foglalkozó egyesülés csak a 19. század második felében, 1873-ban jött létre. A Nemzetközi Meteorológiai Szervezet utódaként aztán 1950-ben, Genfben alakult meg a Meteorológiai Világszervezet (World Meteorological Organization - WMO). A WMO-nak jelenleg több mint 191 ország a tagja. A szervezet az időjárás, az éghajlat, a hidrológia, a vízkészlet-gazdálkodás és a környezetvédelem kérdéseivel foglalkozik. Célja a meteorológus szakemberek összefogása, a különböző meteorológiai szervezetek közötti nemzetközi együttműködés működtetése, valamint annak biztosítása, hogy a tagországok között működjön a gyors információ-csere.

1960 óta, a WMO alapokmánya életbelépésének napjára emlékezve ünnepeljük évente március 23-án a meteorológia világnapját.

Ilyenkor nem csak díjakat adnak át szerte a világon meteorológiai kutatóknak, szakembereknek, de a WMO kiemel egy, a Földünk jövőjének szempontjából fontos, globális kérdést. A téma idén az óceán, az óceánok hatása éghajlatunkra, időjárásunkra. A témaválasztás egyben felvezetője az ENSZ óceántudományi évtizedének (2021-2030), amelyet a fenntartható fejlődés jegyében indít.

Tudták, hogy a Föld felszínének mintegy 70%-át lefedő óceánok meghatározó szerepet töltenek be abban, milyen az időjárásunk? Hallottak arról, hogy az óceánokon zajlik a világ kereskedelmének közel 90 százaléka, és a partjaitól 100 kilométeren belül élő emberek 40%-ának megélhetését biztosítja azzal, hogy munkát ad és élelmiszerforrásként szolgál?

Sokat olvasunk-hallunk manapság a klímaváltozásról. Tudósok nyilatkoznak rendszeresen arról, hogy ha nem hozunk radikális változásokat életmódunkban, gazdálkodásunkban, ha nem hagyunk fel azzal, hogy kizsákmányoljuk erőforrásainkat, akkor katasztrofális következményekkel kell számolnunk belátható időn belül. Az éghajlatváltozás fokozódó hatása miatt az óceánok megfigyelése, kutatása minden eddiginél lényegesebbé vált.

Tovább a teljes bejegyzéshez
590 Hits
0 hozzászólás

Nyitnak a méhecskehotelek – rájuk szerencsére nem vonatkoznak a COVID-korlátozások

Aki úgy döntött, hogy ebben az évben megtesz mindent, amit csak tud a szorgos és nélkülözhetetlen méhekért, még idejében van. Most még érdemes kitenni az új méhecske-szállodákat. Akik még nem készítettek méhecskehotelt, bátran nézzenek körül az interneten, mert rengeteg hasznos információt találnak arról, mi mindenből lehet készíteni, hogyan kell kihelyezni. Jó forrás a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület oldala, ahol Orbán Zoltán, az egyesület szóvivője részletesen beavatja az érdeklődőket, milyen egy jó darázsgarázs. Igen, a darázsgarázs is méhecskehotel, csak kicsit játékosabb, humorosabb kifejezés ugyanarra az intézményre.

A legfontosabb tudnivaló, hogy méhecskehotelt bárhol érdemes alapítani, ahol a környéken virágok nyílnak. Nem csak azok élhetnek ezzel a lehetőséggel, akiknek nagy kertje van. Akárhol kihelyezhetjük, nem igényel túl nagy helyet. Ha van egy kicsi erkélyünk, már belevághatunk ebbe a kalandba. Egy természetbarát munkahelyen, vagy iskolában, óvodában kezdeményezhetjük, hogy ne csak távolról szeressük a méheket, hanem aktívan segítsük őket. Érdemes, hiszen a méhek az emberiség élelmiszerellátásnak fontos szereplői. A növények 63 százalékának beporzásáért felelősek! Sokat olvashattunk korábban arról, hogy a méhek világszerte bajban vannak. Csökken az élőhelyük, pusztulnak, jelentős részben miattunk, mert túl sok vegyszert, túl sok mérget használunk a mezőgazdaságban is. Leginkább a nagyüzemi mezőgazdálkodás a felelős azért is, hogy egyre kevesebb a virágzó növények száma. Régebben sok volt a vadvirágos mező, ám a gyors népességnövekedés miatt egyre több területet vesznek agrártermelésbe. Ezzel azonban jelentősen megfogyatkozott a méhek táplálékforrása. Néhány éve nemzetközi mozgalom is indult azért, hogy ültessünk virágokat. Mindezzel párhuzamosan betegségek is sújtják a méheket.

A méhek nem csak nagy, sokszor 50-60 ezer egyedet számláló kolóniákban élnek. A közel 20.000 féle méhfaj között van sok magányosan fészkelő. Sokan félnek a méhektől, ám ezek az egyedül portyázó fajok teljesen ártalmatlanok az emberre. A házi méhek faodvakban vagy kaptárokban élnek, a magányos egyedek egy hosszú, ujjnyinál nem vastagabb üregbe, például földbe vájt lyukakba rakják le a petéiket. A magányosan élő méhek mindenhol ott vannak, ahol virágokat találnak.

Hogy néz ki és hogyan lehet megépíteni egy méhecskehotelt? Számos megoldást találunk erre az interneten. Vannak például, akik egészen bonyolult, többszintes, elegáns vagy éppen rusztikus méhecskehotelt barkácsolnak. Senki ne hagyja elbizonytalanítani magát ettől! Akinek van kézügyessége és megfelelő eszköze, természetesen belevághat egy bonyolultabb „házikó” megépítésbe, de a méheknek teljesen megfelel a legegyszerűbb verzió is.

A hozzáértők szerint nádból vagy bambusz készíthetünk könnyen méhecskehotelt. A kész hotelt érdemes általában valahova felfüggeszteni, ha van kertünk, villás ágakra helyezve egy virágágyás mellé is kihelyezhetjük. Hogyan készül? A nád vagy bambusz szálakat szorosan egymás mellé helyezve összekötjük, finom fogazatú fűrésszel levágunk egy 30-40 centis szakaszt, kialakítunk egy biztos felfüggesztési pontot, és készen is van. Nagyon fontos, hogy a szálak átjárhatóak legyenek, mert csak ekkor fognak beköltözni a méhek. Egy dróttal tisztogassuk ki a szálakat!

Akinek van fúrógépe, és persze bánni is tud vele, egy darab tűzifában is kialakíthat hotelt úgy, hogy különböző vastagságú, 2-10 milliméter átmérőjű lyukakat fúr olyan mélységben, amit a fúrószár enged. Egy termetesebb fahasábot érdemesebb a talaj közelébe helyezni valamilyen alátámasztási felületre, lábakra, hogy ne kezdjen korhadni a talaj nedvességétől.

Ha azt szeretnénk, hogy biztosan legyen lakója szállodánknak, telepítsük a méhecskehotelt virágos növények közelébe!

Tovább a teljes bejegyzéshez
515 Hits
0 hozzászólás

Megkértem a mandulafát: „Nővérem, beszélj nekem Istenről.” És a mandulafa virágba borult. (Níkosz Kazandzákisz: Zorbász, a görög)

Ez a költői idézet magában rejti mindazt, amit évezredek során a mandulával kapcsolatban érzett és gondolt az ember.

A virágzás és a tavasz

Sokféle tavaszhírnök bújik elő a földből már február végén, március elején: hóvirág, téltemető, krókusz, sorolhatnám tovább is. Ám az igazi, ragyogó tavasz akkor válik látványossá, amikor a bokrok és a fák virágba borulnak. Az egyik legkorábban virágzó gyümölcsfánk a mandulafa, így joggal tekinthetjük tavaszköszöntőnek.

A mandula kedvező körülmények között közepesen nagy fává fejlődik, 8 méter magasra nőhet, a koronájának átmérője elérheti a 4-8 métert. Sokszor göcsörtös, erős és vastag törzset nevel. Szívós faj, napégette, száraz, sziklás lejtőkön is megél, bár ott nem nő magas fává. Levelei engem emlékeztetnek a leanderére, mert keskenyek, lándzsásak. Hosszuk elérheti a 12 centit, szélességük általában 4 cm, szélük enyhén fogazott, színük pompás sötétzöld. A mandula rózsaszín, esetleg fehér virága már lombfakadás előtt megjelenik.

A mandula szó a 12. század óta jelen van nyelvünkben, a görög eredetű „amügdalon” szó hozzánk olasz közvetítéssel érkezett. Nem véletlen, hiszen a mandula délen érzi magát otthon, őshazája Észak-Afrika és Közép-Ázsia. Szereti a száraz hegyoldalakat, élőhelye sok szempontból egyezik a szőlőtermesztés földrajzi elterjedésével.

Az isteni kapcsolódás

Egy szép-szomorú mitológiai történet is kötődik a mandulafához: eszerint Phütillisz trák hercegnő hazavárta szerelmesét Akamaszt, aki a vártnál később ért haza, mert hajója léket kapott egy nagy viharban. Bánatában az epekedő asszony Athéné segítségével mandulafává változott. Másnapra megérkezett Akamasz, de már csak a fa törzsét ölelhette át. Válaszul a simogatásra a mandulafából levelek helyett virágok fakadtak.

A Bibliában is megjelenik több helyen, így Jeremiás könyvében például /1,11-12/ „Szóla továbbá nékem az Úr, mondván: Mit látsz te, Jeremiás? És mondék: Mandulavesszőt látok én. És monda nékem az Úr: Jól láttál, mert gondom van az én igémre, hogy beteljesítsem azt.”

A mandulafa termése az olajos magvak közül az egyik legrégebb óta ismert. Igen, természetesen a mandula, mandulaforma jelképként is él, a középkori keresztény misztika egyik fontos jele. Krisztus vagy Mária-jelkép, a csonthéj a Szűzanyát, a mag a Fiút, illetve szűzi fogantatását jelképezi.

A mandula Magyarországon

Hazánkban a török hódoltság idején kezdték először nagyobb területen termeszteni, de igazából gyümölcsként a 19. század végén vált jelentőssé, amikor a filoxéravész miatt elpusztult szőlők helyére mandulafákat is ültettek, olyan fajtákat, amelyek már beértek Magyarországon. Több mint 30 fajta mandula létezik, Európában a vastagabb héjúak jellemzőek. Az öreg kontinensen a világ teljes mandulatermésének igen kicsi hányada, mindössze 5%-a terem meg, a legtöbbet, több mint 80%-ot Kalifornia adja.

Íze alapján van édes és keserű mandula. Az édes az, amelyet rendszeresen használunk, a piacon kimérve, vagy máshol zacskóban megveszünk, és például a marcipán alapanyagát képezi. A mandula nagyon egészséges, köszönhetően azoknak az egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírsavaknak és ásványi sóknak (K, Ca, Mg, Fe, P), amelyeket tartalmaz. A belső, barna maghéj antioxidáns-tartalma védi meg a vajszínű bél olaját attól, hogy a levegővel érintkezve megavasodjon. a székrekedésre, légzési zavarokra, köhögésre,

A mandula, mondják, jótékony hatással van a szívbetegségekre, vérszegénységre, valamint a cukorbetegségre, védi a csontokat, erősíti az immunrendszert, sőt, vannak, akik szerint hatásos az impotencia ellen, valamint segítség a rákos megbetegedések kialakulásával szemben.

Ha mindennek csak a töredéke igaz, már az fantasztikus. Megjegyzem, ha csak a finom íze lenne a mandula előnye, az sem lenne kevés. Jó édességekhez, de húsételekhez adva is fogyasztható.

A keserű mandulából mandulaolajat készítenek. Más formában nem használjuk, mert nyersen rendkívül mérgező anyagokat tartalmaz, amelyeket az olajgyártásnál eltávolítanak. Az E-vitaminban gazdag mandulaolaj nagyon jóbőrápoló szer a bőr puha és bársonyos lesz tőle, sőt, használható az enyhén napégette bőr kezelésére is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
795 Hits
0 hozzászólás

Fotóriporterként teljesen másképp látom a természetfotózást

 Beszélgetés Török János fotóriporterrel

 Hogyan indult a fotós pályafutása?

 

Néhány évvel ezelőtt megnéztem Németh György egy Ásotthalomról és környékéről szóló anyagát. A tanyasi életet fotózta meg, és annyira magaménak éreztem, hogy úgy döntöttem, ez lesz az én utam. A legeslegelején, amikor megvettem az első fényképezőgépemet, akkor tájfotózással kezdtem azért, hogy megtanuljak komponálni. Akkor Hódmezővásárhelyen laktam, a közelben van a mártélyi holtág, ott kezdtem gyakorolni. A tájfotózás után később átálltam a szociofotózásra. 

A természetfotózás akkor jött, amikor visszaköltöztem szülőfalumba, Sándorfalvára. Nálunk, ahol lakom, négyszáz méterre van a darvak éjszakázóhelye, így a madarak közül őket kezdtem leghamarabb fotózni. Aztán eljártam fizetett lesekbe, ahol megbabonázott, hogy olyan közelről fotózhatom a madarakat. Van egy területünk, ami a szüleimé igazából, a feleségem Röpföldnek nevezte el, most ott alakítok ki fotózásra alkalmas helyeket.

A madárfotózásban a legjobb képeket, azt mondják, inkább lesekből lehet készíteni. 

Abban nem hiszek, hogy jó és izgalmas képeket csinálni csak lesből lehet. Fotóriporterként teljesen másképp látom a természetfotózást. Ahhoz, hogy általánosságban a környezetében bemutassunk egy állatot, akármilyen az, mondjuk, ha az állatmentőknél fotózom le, ahol kiszolgáltatott helyzetben van, az így készült fotó maradandóbb anyag lehet. Vannak olyan természetfotóim, amelyek egyáltalán nem a lesről szólnak, ilyen az elhullott hattyú, amit a távvezetéknél az áram csapott agyon. Vagy van egy anyagom, amit most fejeztem be, ahol darvakat mentenek egy ködös időszakban. Ahhoz, hogy ütős képet lehessen csinálni, nem kell les, azt hozza majd az élet. Hogy szép képeket csináljunk, ahhoz már kellhet a les. Szép képet viszont már láttam milliót. Ha valakinek van egy fotós felszerelése, akkor biztosan össze fog jönni neki egy jó kép. Voltak persze úttörők, például Máté Bence. Nagyon sok madárfotós elkezdte őt utánozni. Én is eljárok persze lesekbe fotózni, például Máté Bencéhez, ez sem idegen tőlem. Amivel az Envirotis pályázaton második helyezést értem el, a kuvikos képemet is lesben készítettem, egy kisteleki bérelhető helyen.

Nehéz újszerűt csinálni ilyen terepen. Le van rakva valahova a les, az odú, a beszállóág, és ott már nagyon nehéz újat alkotni, ahhoz nagyon föl kell előre készülni. A helyiek, akik a lest üzemeltetik, nagyon vigyáznak arra, hogy sok módosítást ne csinálhasson a fotós, mert azzal megzavarhatja a madarakat.

Milyen alapon választja ki a témát, vagy azt, hogy hol bérel lest?

Amikor eldöntöttem, hogy fotós leszek, az nyolc éve volt. A természetfotózásba két éve vágtam bele komolyabban. Akkor ismerkedtem meg Marsó Vilmossal, aki a Varászlatos Magyarország pályázaton többször az élbolyban szerepelt. Sándorfalván csináltam egy fotós tábort, ahova őt is meghívtam. Ő vitt el Bencéhez, így voltam először lesben. Ott voltunk, eltöltöttünk egy egész napot, jól éreztem magamat, nagy élmény volt, jól meg van az a les csinálva. Tavalyelőtt, tavaly és idén év elején voltam ott egyszer. Még egy helyre járok, Gera Pistához, általában évente egyszer, eddig voltam jégmadarazni, és egyszer kuvikozni meg bankázni. A szabadidőmben inkább szociosorozatokat csinálok, az az elsőrendű számomra. A madárfotózás számomra inkább a társasági életet jelenti. Általában egy madarász ismerősömmel elmegyünk madarazni egy napra és kibeszélgetjük magunkat. Jó a beszélgetés és jó mellette a fotózás. A saját leseimbe itthon egyedül ülök be. Az már tervezettebb, és ott folyamatosan nézem, hogy mi a hiba.

Milyen lesei vannak?

Detektívüveges. Kihelyeztem egy rakás odút a területen. Úgy kezdődött, hogy egy búbos banka pár le föl járkált itt már hetek óta. Kerestem gyorsan fákat, kifaragtam a belsejüket, és kitettem pár odút meg egy vadkamerát, amin láttam, hogy nézegették a bankák meg a birkák. Ez a két érdeklődő akadt, de a bankák csak nem akartak beleköltözni. Bár földközelben szeretnek fészkelni, de valamiért ez a lenti hely nem jött be nekik. Viszont a két és fél méter magasan lévőbe két nap múlva beköltöztek. Eleinte nem is vettem észre, később lett gyanús, hogy nagyon járnak oda. Az Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület megyei szervezete itt van hozzánk közel, velük együtt felnyitottuk az odú tetejét, és akkor láttuk már a fiókákat. Kiszámoltuk, hogy a kihelyezés után három nappal a tojások már ott voltak bent. Nem volt megfelelő költőhelyük a bankánknak, nagyon keresték az alkalmas odút. Így indult.

Mondják, hogy madarat csak úgy lehet jól fotózni, ha sokat tud a fotós az adott fajról. Ezt a tudást hogyan szerezte meg?

Van itthon egy csomó madaras könyvem, sokat olvasok, ráadásul van egy jó segítségem, a kislányomat ugyanis nagyon érdekli a téma. Szoktam mondani a kollégáimnak, hogy ő most öt évesen több madarat ismer, mint én három évvel ezelőtt. Van pár természetfotós ismerősöm, meg itt van a Madártani Egyesület, ők elmondják nekem a korlátokat, a szabályokat, a kivételeket, meg sok olyan tudást megosztanak velem, ami segítség.

Drónfotókat is készítek, a bivalyos képemmel most Kompozíció, forma és kísérletezés kategóriában I. díjat kaptam, a Lenergy – Év Természetfotósa pályázaton, előtte meg egy harmadik díjat a II. Drónfotópályázaton 2019-ben. A drónfotózásban elég tárgyilagos szoktam lenni. Ott is tanulnom kellett. Több mint egy évig kijártam Mórahalomra fotózni a bivalyokat, mert volt, hogy az árnyékhosszúság nem volt jó, kint kellett lennie a bivalyoknak, és nem volt mindegy, hogy melyik órában fotózok, volt, hogy madarak röpködtek jobbra-balra, akkor nem szállhattam föl, hogy ne zavarjam őket. 

 

Fotóriporterként szintén sokat kell tanulnom, mert ahova kimegyek ott nekem mindenképpen fotóznom kell. Természetfotósként kimegyek egy lesbe, ha nem fotózom, nem mutogatom. Nekünk, fotóriportereknek mutogatnunk kell, hiszen megjelenik az újságban, amit készítettünk. Nem mindig sikerül persze, mert van, hogy egy nap hét téma van, és rohanunk egyik helyről a másikra. De egy képről soha nem lehet tudni, hogy nekem csak tíz percem volt rá.

Az Envirotis fotópályázatra miért a kuvikos és a bankás fotóját adta be?

Egyszerű, az volt a címe, hogy Madarak a fényben és árnyékban – ennél a két fotómnál fontos volt a fény. Ezért. A Banka az esőben, a Röpföldes területünkön készült, amikor esett az eső és mögötte villantottam egyet. Az még tesztidőszakban készült, akkor még nem tudtam, hogy a bankákat mennyire zavarja a vakufény.

A Suhanás, a kuvikos úgy készült, hogy kirakott lámpák voltak az odú körül, az festette ki a repülés ívét, ez egy hosszú záridős kép, 400 milliméteres gyújtótávolsággal készült. A leses fotózásnál, ahogy már mondtam, kicsit kötve van a kezünk. Szerettem volna közelebb tenni a kamerát, de a tulajdonos nem engedte, Ezért csináltam hosszú záridőst. Több képet lőttem, hármat vagy négyet, kettő sikerült. A párja, a Két csapás című, a naturArt Magyar Természetfotósok Szövetsége 28. Az év természetfotósa pályázatán a Napnyugtától napkeltéig kategóriában 3. helyezést ért el, és megkapta a Lenergy által felajánlott, a Magyarországon készült legszebb természetfotó különdíjat. Ez a kuvik párja. Felváltva hordták a kaját, itt nincs fűszál a madár lábán, a másikon van. Azért lett az Envirotis pályázatra beadott fekete-fehér, mert a másik színes, és nem akartam, hogy azt mondják, hogy ez ugyanaz.

A 38. MÚOSZ Sajtófotó Pályázaton is több díjat kapott, ennek részeként két fotósorozata nyert, azok hogyan készültek?

Az elején úgy indul, hogy egy képet akarok fotózni, aztán már annyi kép születik, több ezer, hogy sorozat lesz. A Villanyfényben sorozathoz 8-10 alkalommal vissza kellett mennem, azon egy évig dolgoztam. Az Ingyen van a víz, csak el kell menni érte négy év alatt készült. Ebbe azért bele kell számolni azt is, amikor csak azért megyünk el, hogy elmenjünk. Kávézni, vagy beszélgetni, hogy mi újság, és nem lövök egy fotót sem. A focisnál az alatt az egy év alatt eljárkáltam a mérkőzésekre is, végigfotóztam a meccseket, végül egy darab sem került bele a sorozatba. De a beleölt energia ott van. Biztosan készült négy-ötezer kép. Nehezítette, hogy azt teljesen éjszaka csináltam, és az érzékelő zajával is meg kellett küzdenem, ott volt, hogy 12 ezer feletti ISO is használtam. Egy nagy területen összesen pár izzó égett, azon csodálkoztam, hogy egyáltalán a kaput eltalálták. Nem lehetett látni szinte semmit, kiszolgáltatott volt a helyzet, vagy talált élességet a kamerám, vagy nem.

A fotótémái a munkájából adódnak-e?

Időnként igen, de nem mindig. Oda-vissza működik. Az élet hozza azt a helyzetet, amikor a fotóriporter mondja meg, milyen anyag kerüljön be az újságba. Ha van egy téma, ami jól fotózható és magazinos jellegű, akkor jön az újságíró, és ír hozzá szöveget. Például, amit most csinálok, a darvas anyagot, azt én kezdtem el, én szerveztem le a Kiskunsági Nemzeti Park őreivel, hogy odahoznak egy kutyát, amelyik a dögöket keresi. Ebből van három az országban, kettő a Madártani Egyesületnél és egy náluk, és ez az egy állat a környező öt országban is keresi a mérgezett állatokat. Leszerveztem, aztán szóltam a kollégáknak, hogy érdekli-e őket, és persze, hogy jöttek, hiszen ez egy különleges kutya. Vagy ilyen volt, hogy elkezdtük a környékbeli tanyasi életet feldolgozni, ez is az én alapötletem volt.

A fotózásban megtalálta a hivatását?

Ahogy az elején mondtam, a fotózás egyszerűen jött, és szerettem csinálni. Amikor elmentem fotósiskolába, akkor a Délmagyarországot írtam be gyakornoki helynek, mert fotóriporter akartam lenni. Aztán nyilván letettem valamit az asztalra, mert az akkori rovatvezetőm azt mondta, hogy mindenképpen engem akar utódjának. De addigra eltelt két vagy három év, és úgy hívott vissza. Addig csinálgattam a magam életét, Vásárhelyen például egy társammal együtt megalapítottam a Lucien Hervé fotóklubot.

Szerettem, mert a fotókluboknál meg lehet ismerni, hogy ki mit csinál, hogy csinálja. Gyakori, hogy kiállításokat szervezünk. Nagyon sokat meg lehet tanulni arról, hogy mit mivel rakjunk össze, mit mivel nem lehet párosítani, milyen anyagokat használjunk a kiállított fotók nyomtatásához. A másik előnye egy klubnak, amit a tanítványaimnak is szoktam mondani, hogy ott, ahol fotózásról beszélnek, töményen megkapják a szakma lényegét, a fontos információkat. Ha valaki nagy impulzusokban kapja a fotóstudást, akkor hamarabb el tudja dönteni, hogy milyen úton menjen tovább.

Az biztos, hogy jól érzem magam a fotózásban, most már tanítom is a Szegedi Egyetemen fotográfiát, képi kommunikációt, több OKJ-s csoportot vezetek többedmagammal itt Szegeden és oktatok Pesten is.

Relatíve nem régen fotózik, mégis nagyon sok díjat nyert. Ez azt jelenti, hogy sokat pályázik. Miért fontos ez, segít-e a pályán?

Abban segít, hogy a következő munkát megkapjam, tehát az önmenedzselés egy formája. Betehetném a fiókomba is a fotókat. Tavaly abban a szerencsés helyzetben voltam a hazai pályázatokon, hogy amin elindultam, ott díjat kaptam.

Török János fotóriporter, fotóművész

2010 óta foglalkozik fotózással. A Szegedi Tudományegyetemen alkalmazott fotográfus szakon végzett, mellette a Délmagyarországnál volt gyakornok, 2015 óta a napilap fotóriportere. 2019 februárjától a Szegedi Egyetem újságíró hallgatóinak tanít sajtófotót, vizuális kommunikációt, valamint fotós tanfolyamokat vezet Szeged és Budapesten.

2014-ben, ötletgazdaként megalapította Hódmezővásárhelyen a Lucien Hervé Kamera Klubot 12 fotóssal, amely később az ország egyik legnagyobb fotóklubja lett 50 taggal, a klub titkára volt 2015-ig.

Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotóművészeti tagozatának.

Díjai

2018

36. Magyar Sajtófotó Pályázat
III. díj Társadalomábrázolás egyedi kategória
II. díj Természet és tudomány egyedi kategória
Délmagyarország Aranytoll díj

Az év természetfotósa pályázat
II. díj Fekete-fehér kategória

2019

37. Magyar Sajtófotó Pályázat
Dicséret, a megyékben dolgozó legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporteri díj

Év fotósa pályázat

III. díj Természet kategória
Különdíj Monokróm kötetlen kategória
II. Hazai drónfotó pályázaton harmadik helyezés

Románia Brassai sajtófotó-pályázat, szociofotó kategória
két I. díj

2020

38. Magyar Sajtófotó Pályázat
I. díj Sport sorozat kategória
I. díj Természet és tudomány egyedi kategória
II. díj Társadalomábrázolás sorozat kategória

A megyékben dolgozó legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporteri díj

Munkácsi Márton díj

28. naturArt – Év természetfotósa pályázat
I. díj Kompozíció, forma és kísérletezés kategória
III. díj Napnyugtától napkeletig kategória
Magyarországon készült legszebb természetfotó különdíj

Envirotis – Madarak fényben és árnyékban 2020 – második díj

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
752 Hits
0 hozzászólás

Tavaszváró hangulatban a téltemetőről

Európában őshonos a téltemető, ezen belül leginkább a mediterrán területeken találkozhatunk vele. Hazánkba több mint négyszáz évvel ezelőtt hozták be, sőt, egyes feltételezések szerint még korábban, a középkor idején. Ma már vadon is elterjedt, az évszázadok során ugyanis lassan „kiszökött” a kertekből. Ahol nem háborgatják, gyönyörű sárga szőnyeget alkot, szinte világít a tavasz elején még uralkodó barnaságban. A téltemetőt az sem zavarja, ha még hótakaró fedi a talajt. Korai nyílását a gumójában lévő tartalék tápanyagok teszik lehetővé.

Február végétől bújik ki a földből, így még téli, télvégi virág, nevét is erről kapta. Nevezik még télihunyornak és kikeletnyitónak is. Ez utóbbi talán a legtalálóbb elnevezése, bár szó, mi szó, néhány téltemető még nem csinál tavaszt, ám reménnyel tölt el mindenkit, aki látja. Ezt a hangulatot, érzést idézi meg Gyárfás Endre Ébresztő című verse.

Ébresztőt fújnak
fürge rigók;
ledobja kertem a
hótakarót.
/…/
Salamonpecsétje,
téltemető,
sáfrány és kankalin,
bújj csak elő!
Bőrlevél, jácint,
ébredjetek!
Itt az év reggel:
a kikelet!

A téltemető leginkább gyertyános-tölgyesekben, ligeterdőkben nő, ahol a zárt lombozat miatt az aljnövényzet szerény, ám tél végén, tavasz elején még áthatol rajta a napfény. Magyarországon öt-hat helyen találunk olyan területeket, ahol látványosan sok téltemető él, az egyik közülük a Balaton-felvidéken van, Aszófő mellett.

A téltemető geofiton növény, amely gyöktörzsével, gumójával vagy a hagymájával az év java részében a földbe visszahúzódva várakozik. A geofitonokra jellemző, hogy hamar elvirágoznak, sőt a termésük is beérik, mielőtt az erdő lombkoronája elzárná előlük a napfényt. Tavasz végére a növény minden része visszahúzódik a föld alá.

A téltemető szárgumós, 8–18 centiméter magas hajtásain 3–4 centi átmérőjű csúcsálló virágot hoz, amely csak napsütésben nyílik ki. A virág sajátossága, hogy a hatlevelű virágtakarón belül még tölcsérszerű mézelő szirmai is vannak. Kiváló rovarcsalogató, tüszőtermésének apró magvai a hangyáknak köszönhetően jutnak el messzebbre. Szeldelt, rendszerint hétosztatú tőlevelei virágzás után jelennek meg.

Mérgező növény. Kivonatát már az ókorban hatásos méregként tartották számon. Hazánkban védett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
672 Hits
0 hozzászólás

Ott repül a kismadár! De vajon sármány, vagy csicsörke, netán csilpcsalpfüzike?

A minap az interneten barangolva egy rügyhatározóra bukkantam, le is töltöttem magamnak azonnal, és már használtam is. Végre azonosítani tudom azokat a fákat a környékünkön, amelyekről eddig csak gyanítottam, hogy mi a nevük.

Így van ez a madarakkal is. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy hetekig látogatta a kertjüket egy gyönyörű zöld madár, és fogalma sem volt senkinek a családban, hogy mi lehet. Próbált rákeresni a neten, így sikerült beazonosítania a zöld küllőt.

Kivel ne fordult volna már elő, hogy az erdőben sétálva egy olyan madarat pillantott meg, amelyet korábban még sosem. Persze le is fotózhatjuk az ismeretlen kis madarat, és otthon alaposabban utánanézhetünk, ám ennél sokkal egyszerűbb, ha a zsebünkben lévő okostelefonunkkal ott helyben azonnal kideríthetjük, milyen fajra bukkantunk.

Aki a hazai madarakról ismereteket akar szerezni, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalán, nagy eséllyel megtalálja. Nem csak az egyes fajok rövid leírását képpel, de azt is, hogyan védhetjük madarainkat, hogyan, mikor, mivel etessük őket, mit tehetünk, hogy a kertünk igazán madárbarát legyen. Ha viszont egy konkrét madárról nem tudjuk eldönteni, hogy melyik faj képviselője, erre is van segítség. Madárhatározó applikációból is több létezik a neten, van köztük fizetős és ingyenes, én az MME fejlesztése mellett döntöttem, és nem bántam meg.

Immár öt éve működik az MME és a Farkaskölykök Ifjúsági Egyesület mobiltelefonos applikációja, kezdő madárhatározóknak. Az alkalmazás működik Android és iOS rendszeren is. A madarak gyönyörű és részletes grafikái Kókay Szabolcs, neves madárillusztrátor keze munkáját dicsérik. Ma már 384 faj szerepel az ingyenesen letölthető verzióban. Ez a szám azt jelenti, hogy a hazánkban előforduló madárfajok közül szinte az összesre rákereshetünk az applikációban. A Magyarországon megfigyelhető madárfajok teljes száma úgy 400-410 körül van (Forrás: MME 2015), ez az európai kontinensen élő fajok közel fele.

Nem írnám le most részletesen, hogyan is működik a program, akit érdekel, az MME honlapján megtalálja. Az applikáció egyszerű, minden előzetes magyarázat nélkül is könnyű a használata. Van benne egy szuper kis lexikon, amely a madárfajokat tartalmazza abc sorrendben, rövid leírással, képpel, sőt, az egyes madarak hangját is meg lehet itt hallgatni.

A madárhatározó rész végtelenül egyszerű. Felkínált lehetőségek közül választhatjuk ki a madár formáját, a tollazatának színét, itt több színt is választhatunk egyszerre, hiszen számos madár nem pusztán fehér vagy fekete, netán barna, hanem akár csak Mehemed tehenei között, itt is szép számmal akadnak tarkák. Még egy választási lehetőségünk van, az élőhely megadása. Bejelölhetjük, hol (városban, réten, vízparton…) láttuk a madarat.

Próbára is tehetjük tudásunkat egy egyszerű kis játékkal, a megjelenő madárképekhez minden esetben három lehetőséget kínál fel a program, nekünk csak választanunk kell, melyik nevet gondoljuk igaznak.

A profibb madármegfigyelőknek is kínál érdekességet ez az applikáció. Aki regisztrál az applikációban, adatokat tölthet fel a Madáratlasz Programba (MAP), igaz, itt csak ún. „Alkalmi megfigyelés” megadására van lehetőség.

Hamarosan itt a tavasz, töltsünk minél több időt a szabadban, és állapítsuk meg minden egyes elénk kerülő madárkáról, hogy melyik faj egyede. Ezzel gazdagodnak ismereteink a minket körülvevő világról.

 

A fotó megfejtése: csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita)

Tovább a teljes bejegyzéshez
816 Hits
0 hozzászólás

Amikor először láttam, azt hittem, egy rajzfilmfigura

Mivel nem találkoztam a világ összes madarával, erős túlzás lenne kijelenteni, hogy a kéklábú szula a létező legmókásabb közülük, de gyanakszom, ha lenne ilyen verseny, mindenképpen az élmezőnyben végezne. Valószerűtlenül kék lába csak az egyik eleme különös megjelenésének, de mindenképpen meghatározó. A szín a madár táplálkozásával függ össze, az elfogyasztott friss halaknak köszönheti úszóhártyái ragyogó türkizkékjét. Minél többet eszik, annál erőteljesebb a szín, tehát egyben jelzi a külvilágnak: köszönöm, jól vagyok! Sőt, azt is üzeni, hogy felnőttem, ugyanis a kicsik lába szürke vagy zöldes árnyalatú.

Nem kicsi madár, testhossza 76-84 centiméter. Csőre erős és hegyes, szüksége is van rá, hogy a halakat „kihorgássza” a tengerből. A kék szula hasonlóan a pingvinekhez a szárazföldön kicsit esetlen, ám ellentétben velük, kiválóan röpül. Mit röpül?! Szárnyal! Remekül manőverezik a levegőben, és szinte tévedhetetlenül becélozza fentről a vízben úszó zsákmányt.

Tudják, hol él a kéklábú szula? Ha nem, akkor tippeljenek! Igen, aki a Galápagosz-szigetekre gondolt, eltalálta. Kéklábú madarunk a szigeteken kívül leginkább Közép- és Dél-Amerika tengerparti sávjára jellemző. A szula (Sula nebouxii) egyike a szigetek különleges élőlényeinek. Ez az egyedi élővilág azért alakulhatott ki (hasonlóan más, nagy kontinensektől távoli szigetekhez) mert elkerülték a jelentősebb hajózási útvonalak, így az egykori felfedezők ide nem jutottak el, és az élővilág sokáig megmaradhatott ősi formájában.

Úgy tartják, hogy az itt jellemző élővilág úgy alakulhatott ki, hogy a dél-amerikai kontinensről repülve, úszva vagy fatörzseken sodródva jutottak el a Galápagosz-szigetekre. Azzal, hogy ide érkeztek, egyben elszigetelték magukat a szárazföldtől. Itt éltek, fejlődtek, hatottak egymásra. Ezért gazdag itt az állatvilág madarakban, tengeri emlősökben és hüllőkben.

Szerencsére ma már ott tart a környezet- és természetvédelem, hogy a szigetek teljes területét védetté nyilvánították. Turisták ettől még eljuthatnak a Galápagoszra, de rendkívül korlátozott számban és kizárólag szervezett utazással.

Visszatérve a kéklábú szulához, érdemes tudni róla, hogy párjához mindvégig hűséges és lelkes társaslény. Nagy kolóniákban élnek a párok, sőt a családok, hiszen a kicsik hosszan, legalább egy negyedévig együtt maradnak szüleikkel.

A kék szula is azon madarak táborát erősíti, amelyek látványos és bonyolult násztáncot adnak elő. Ennek részeként olykor mindkét lábukat az égnek emelik, és a farkukra támaszkodnak eközben.

Kezdetleges fészküket a szárazföldön, sziklák közé építik, átlagosan egy-három tojást raknak, melyeken 41 napig kotlik a tojó.

És egy igazi jó hír a végére: a Természetvédelmi Világszövetség 2018-ban stabilnak nyilvánította az állományt, azaz a korábbi veszélyeztetett státuszból mára „LC” (Least Concern) lett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1814 Hits
0 hozzászólás

A folyó, amely főnixként újjászületett

Egy emléknappal nagy jelentőségű eseményre emlékezünk, olyanra, amire büszkék lehetünk vagy ami miatt gyászolunk. A Tisza Élővilágának Emléknapjáról az Országgyűlés 2000. június 16-án határozott, az okot egy tragikus esemény adta. Sosem felejtem el azt a 12 napot. Leginkább a tehetetlenség érzése maradt meg bennem, hogy szinte csak szemlélők lehetünk. Végig kellett néznünk, ahogy a Romániában, Nagybánya mellett, Zazárnál történt ipari katasztrófa gyilkos zagyvize végighömpölyög a Tiszán, és nekünk egyedül a kárenyhítés lehetősége marad.

A háttérről

A román állam és az ausztrál Esmeralda Exploration közös cége, az Aurul bányavállalat a nagybánya környéki fémbányák meddőhányóiból nyerte ki az aranyat és ezüstöt. A cég által alkalmazott technológiára jellemző, hogy a működési engedélykérelmüket többször visszadobták a hatóságok. A román környezetvédelmi hatóság végül mégis kiadta az ideiglenes engedélyt. A sors keserű fintora, hogy mindössze pár hónappal a katasztrófa előtt.

Az Aurul elavult, nagy vízigényű technológiát alkalmazott, ún. ciános kioldást. Ennek részeként a ciánt tartalmazó mosóvizet egy műanyaggal bélelt tározóba vezették vissza, a vizet ülepítés után ismét felhasználták. A cián mérgező hatását a laikusok is jól ismerik. Az élő szervezetekben a sejtek lélegzéséhez szükséges enzimet blokkolja, így fejti ki hatását. Létezik ugyan ellenszere, de mivel a cián szinte pillanatok alatt hat, mire megérkezne a segítség, már késő. Így könnyen érthető, hogy a zagyvíz a folyó élővilágát ahogy haladt lefelé a víz folyásával, azonnal pusztítani kezdte. A halak percek alatt megfulladtak, amint elérte őket a szennyezés.

2000. január 30.

A Zazár név jelentése Hólépatak, ami önmagában is jól jelzi, hogy azon a tájon a nagy mennyiségű, általában tavaszi hóolvadás rendszeres jelenség. Egy felelős ipari cégnek ezzel számolnia kellett volna. Abban az évben már január végén, az akkori heves esőzések következtében, gyorsan olvadni kezdett a hóréteg. A hirtelen érkezett, nagy mennyiségű csapadék következtében beszakadt a tározó oldalának egy szakasza. Az Aurul a gátszakadást tétlenül nézte, nem volt semmilyen kárelhárítási tervük. A szennyeződés, amely a cián mellett egyéb nehézfémeket is tartalmazott, Magyarországra február 1-én, 15 órakor ért, és Vásárosnaménynál másnap jelent meg a Tiszában. A beérkezett összes cianid mennyiségét 130-175 tonnára becsülik. A szennyezés brutális mértékét talán ennél is jobban érzékelteti 40 kilométeres hossza. A halálos anyagok koncentrációja a baleset helyén több mint 180-szorosa volt a megengedett határértéknek, míg azon a ponton, ahol a Szamos és a Tisza összefolyik, 135-szöröse, a Tisza-tónál pedig 34-szerese.

A vízügyi kárenyhítés

A kárenyhítésre az egyetlen kínálkozó beavatkozási lehetőség a hígítás volt, ebben a magyar vízügy elismerésre méltó munkát végzett.

„A cselekvési terv kulcsfontosságú eleme a Kiskörei-Vízlépcső rendkívüli üzemrendjének kidolgozása volt annak érdekében, hogy a cianidos vizet a Tisza-tavon belül a folyómederben tartsák, majd a tározó medencéiből származó tiszta vízzel felhígítsák.” Forrás: Közép-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság

A folyamatot jól szemlélteti a vízügy animációja. A Tisza-tó szokásos téli vízszintjét csaknem 1 méterrel megemelték, azaz 55 millió köbméternyi, jó minőségű vizet tározak be még azelőtt, hogy a szennyezés elérte volna a tavat. Ezután lezárták a gátakat, hogy a folyó vize ne juthasson be a tóba, és amikor a szennyezés megérkezett, megnyitották a tározókat, azaz lényegében mesterséges árhullámot indítottak el a folyón. A pontos folyamatról a fenti linken elérhető a Vízügy kiváló összefoglalója.

Így sikerült elérni, hogy a Tisza-tó felületének 93 százaléka épen maradt, és a kiskörei erőmű alatti szakaszon a holtágak és az árterek is csak minimális mértékben szennyeződtek.

A pusztítás mértéke

A katasztrófát látva a természetvédők attól tartottak, hogy teljesen felborul a folyó ökológiai rendszere és hosszú évekbe telik majd, hogy újra magához tér a környék élővilága. A planktonok szinte teljes mértékben elpusztultak, de az emberek számára leginkább látható a halpusztulás volt. A folyó területéről csak az összegyűjtött haltömeg több mint 150 tonnányi volt, de a kárfelmérés kimutatta, hogy az összes elhullás 1241 tonnára tehető. Több faj állománya jelentősen károsodott, azonban egyetlen faj sem pusztult ki a folyóból. A Tisza ökoszisztéma állapotának egyik szimbolikus indikátora, a tiszavirág is túlélte a katasztrófát.

A Tisza újjászületése

A Tisza hamarabb magához tért, mint ahogy a szakemberek gondolták. Már a szennyezés levonulása után nem sokkal lehetett fürdeni a vízben. Két évvel a katasztrófa után pedig az alacsonyabb rendű élőlények állománya is helyreállt csaknem teljesen. Ez fantasztikus, nekem mégis eszembe jut egy mostanában nagyon aktuális hasonlat.

Egy kulturális területen dolgozó barátom mesélte a minap, hogyan érintette a COVID-19 vírus az ő anyagi helyzetét. Bár a vírus miatt elrendelt korlátozás a szakmáját erősen érintette, szerencsére volt anyagi tartaléka. Sőt, azt mondja, kivételesen jó éve volt, mert a nyitás néhány hónapjában rendkívül jól keresett, mindenki pótolni akarta a veszteségeit, így ő is sok munkához jutott. Így év végére elérte azt az állapotot, amiben tavasszal, még a vírus előtt volt. Igen, szerintem is nagyon jól alakult az élete, ám ha belegondolok, sokkal, de sokkal előrébb tarthatna, ha nincs a járvány. Persze, tudjuk, ez a katasztrófák természete, és szerencsés, aki megerősödve túléli. Ez történt a Tiszán is.

Elmaradt kártérítés

A magyar állam az Aurul ellen 29,3 milliárd forintos kárigényt jelentett be, amely a természeti veszteségeket és a helyreállítási költségeket fedezte volna. A peren kívüli megegyezés kísérlete nem vezetett eredményre, ezért 2001-ben bírósági keresetet adott be Magyarország. Öt évvel később a Fővárosi Bíróság ítélete kimondta, hogy a ciánkatasztrófáért az időközben megszűnt Aurul jogutódja, a Transgold cég a felelős, mely céget azonban időközben törölték, így alperes hiányában az eljárás megszűnt.

Biztató epilógus

A nagybányai üzemet 2013-ban a Romaltyn Mining nevű cég szerette volna újraindítani, de Nagybánya önkormányzata nem adott engedélyt a vállalatnak. A döntést a cég perre vitte, végül három évvel később az az ítélet született, hogy nem hozhatnak létre ciántechnológiás aranymosó üzemet.

Tovább a teljes bejegyzéshez
527 Hits
0 hozzászólás

Fontos a fotóig vezető út

Jakab Tibor természetfotós nyerte a 2020-as Envirotis - Madarak fényben és árnyékban fotópályázatot, ebből az alkalomból készült interjúnk. A pálya kezdetéről, az etikus fotózásról, veszélyekről és szenvedélyről…

Mióta fotózik?

10 éves koromban kezdtem a fotózást, laborálással. Az édesapám bevitt a szobájából kialakított sötétkamrába, és egy filmet hívtunk elő, amit ő fotózott. Ez a folyamat olyan, mint amikor Harry Potter varázsol. Bárcsak minden gyerek meg tudná élni ezt a csodát! Három gyermekem van, mindegyik Harry Potteren nevelkedett, ami megszerettette velük az olvasást. Szinte egymás után „falták” a könyveket, ami jó irányba terelte őket. Minden fotós vénájú gyereket valahogy így kellene elindítani az úton. Mikor előjön a negatív, majd abból lesz egy papírkép, amit kézbe lehet fogni és megmutatni a szüleimnek vagy a nagymamámnak, az varázslatos.

Az, hogy ma minden okostelefonon van kamera, nem változtatja meg ezt a világot?

A digitális kamera felgyorsítja a tanulási folyamatot. Szerdánként fotós szakkört tartok gyerekeknek és érdeklődő felnőtteknek – most persze online –, akiknek szemmel látható, folyamatosan követhető a fejlődésük. Ma, amikor valaki rosszul exponál, egy pici gondolkodás után rögtön meg tudja találni, hogy miért lett rossz a felvétele. Ez az átfutási idő nálam a kezdetekkor még olyan volt, hogy ha lefotóztam valamit, akkor hazamentem, előhívtam, megszárítottam, kinagyítottam, és másfél nap múlva derült ki, hogy sikerült-e. Ha színes felvételt csináltam, akkor lehet, hogy hetekig kóválygott valahol az országban. Most, egy nehéz expozíciónál, ha például nagyon súlyosak a fények, és tartok attól, hogy nem lesz jó a fotó, akkor csinálok egy tízes expozíciósorozatot, és megvan közte a telitalálat. Nincs gond ezzel, mert a kártyámon, vagy a telefonomon több ezer vagy tízezer képet tudok tárolni. Régen viszont 36 kockából kellett gazdálkodni. A legszebb, legnehezebb az volt, amikor diafilmet kellett előhívni, mert ott nagyon pontosan kellett exponálni. Meg kellett tanulni a felvételi technikákat, hogy a fényeket hogyan lehet okosan belőni. Nagyon-nagyon felkészültnek kellett lenni szakmailag. Most Magyarországon, bárki, aki csinál egy helyes expozíciót, mondjuk egy arcról, az kiírja a közösségi oldalára, hogy XY Photographer, és attól kezdve akár pénzt is kereshet vele.

Mennyit ér ma egy fotó?

Semmit, ha az ember nem ér el vele eredményt, ha nem nyer egy első díjat, ami tárgy- vagy pénzjutalommal jár.

Ma már sokaknak a fotó a lényeg és nem az út. Én azt tudom csak elfogadni, aminek az útja is tökéletesen tiszta és etikus. Ha a fotózás során nem zavarjuk, nem bántjuk az állatokat, nem alakítjuk át a környezetüket. Olyanba bele sem megyek, mint például egy gomba fotózása, mert ahhoz a gomba környékén általában mindent ki kell irtani, hogy a végeredmény jó legyen. Mert még olyat nem láttam – persze biztos keveset tapasztaltam az 52 évemmel –, hogy a gomba egyedül áll önmagában. Ha ökológiailag is rendben akarunk lenni magunkkal, akkor nem autóval megyünk, és ha lehet, akkor mindig figyelünk a lábunk elé, hogy mire lépünk rá.

A természetfotózás, az igazi természetfotózás, számomra azt jelenti, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Tényleg szó szerint!

Hogyan fotózik? Ez egy állandó állapot, hogy bárhol is legyen, fotózik, vagy témát választ és úgy indul el, azt keresi?

A fotózás fotózást generál. Például, amikor kimegyek őzet fotózni hajnalban, és teljesen átázom a harmattól, akkor tudom, hogy a következő nap makrózni fogok a harmatban. Az egyik téma hozza a másikat. Van, hogy egész nap fotózással tudok molyolni, mert hajnalban harmatot makróztam, utána 10 óra körül beültem az itthoni lesembe, ahol madarakat fotóztam, délután négy órakor pedig kimentem őzre, lesbe. Ezzel egy egész nap is elmehet. Három hete etetek például egy patkányt a melléképületünkben, a vadkamerám gyönyörűen fogja. Hamarosan betelepülök majd a sarokba, felállítok egy mobil lest, bevakuzom a helyet, a patkányt nem zavarja a vaku, és meg tudom fotózni. Hasonló volt az ugró egér fotóm. Az a legtöbbet ellopott képem. Egyszer utánanéztem a Google képkeresőben, rengeteg találat volt rá.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb fotós története?

Féltem már a haláltól fotózás közben. Az időjárás kiszámíthatatlan. Volt egy lesem, fűszálakkal, szalmával bevonva, jól illeszkedett a tájba. Nagyon klassz volt, csak jött egy ónos eső, rá a hó, aztán megint ónos eső. Ez egy könnyűszerkezetes les volt, amit nagyon szeretek, mert nyom nélkül eltüntethető. Nem hagy igazi nyomot maga után. 45 másodperc alatt felállítható, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. Az volt a baj, hogy rettentően magas volt rajta a hóréteg, a szalma megszívta magát vízzel, és amikor bebújtam, az egész összeomlott. Mint egy lavina. Légszomj, pánik, klausztrofóbia, minden rám tört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak: maradjak, hogy majd kiolvad, vagy előre vagy hátra menjek. Annyira összeszorította a tüdőmet, hogy csak aprókat lélegezhettem. Végül lelkileg összeszedtem magam, és centinként kikúsztam alóla. Miután kijutottam, még fél órát kellett ülnöm a les mellett, hogy észhez térjek.

A másik élményem Poroszlónál, a Tisza-tónál volt, pontosabban a tó fölött Tiszafüred felé átvezető útnál. Éjszaka mentem be a vízbe libákat fotózni. Valószínűleg egy forrásba léptem bele, mert egy pillanat alatt elsüllyedtem derékig, és egyre jobban mentem le a víz alá. Annyi volt a szerencsém, hogy egy náddarabot el tudtam kapni, és azt nagyon óvatosan húztam, hogy elérjek egy stabilabb kapaszkodót. Mindezt egy kézzel, hogy a felszerelésemet a másik kezemmel a víz fölé tartsam. Végül az lett a legfőbb bánatom, hogy a libák húsz méterre húztak el mellettem. Röhögtek rajtam. Ezekből a helyzetekből lehetett volna baj. Állatoktól soha nem féltem, pedig voltam már rókától három méterre, őztől hat méterre, vaddisznótól tíz méterre.

Mi foglalkoztatja leginkább a fotózásban mostanában?

Nemrég ragadozókat etettünk, egy nagyon jó haverommal közösen a könnyűszerkezetes lesem közelében. Mondják, hogy a rétisasnak nagyon jó a szeme, és az ilyen leseket, mint az enyém, kiszúrja. Kísérletünk bizonyította, hogy ez nem így van. A haverom egy nap befeküdt a lesbe, és a rétisas ott evett előtte, és egyáltalán nem zavartatta magát, bár a srác mozgatta a kamerát. A rétisas pont úgy viselkedett, mint az egerész ölyv, amelyik nem annyira óvatos madár, mint ahogy a rétisasról tartják.

Úgy tudom, csak saját lesből fotózik. Miért nem kedveli az „idegen” leseket?

A „nem Jakab Tibor kompatibilis” leseket úgy alakították ki, hogy félig áteresztő tükrökön át lehet figyelni a környezetet, és aki bent ül, az semmit nem érzékel a természetből. Nem érzékeli a szagokat, nem hallja teljes tökéletességében a hangokat. Mostanában már betonból is építenek kényelmes, jól felszerelt leseket. Elvetem, amikor nem én szögelem a lest, nem én varrom a huzatot hozzá. Ez úgy hívom, hogy konzerv fotográfia, vagy „vett-les”. Azt látom, hogy nagyon sokszor a pénzen múlik minden. Ezzel szemben én a természetben minden egyes képért megküzdök. Ezért mondom, hogy nagyon fontos az út. Mások is mondták már előttem: a természetfotózás a cél és nem az eszköz.

Nagyon jó, hogy megnyertem a tavalyi Envirotis fotópályázatot. De ha nem nyerek, az sem probléma. Engem az érdekel, hogy számomra elfogadható képeket tudok csinálni úgy is, hogy nem kapok érte díjat.

Nyilván az ember vágyik arra, hogy sikeres legyen. Magának állítja fel a sikerkritériumokat?

Ez a sport, a természetfotózás, pont nem erről szól. Aki igazi természetfotós szeretne lenni, abban alázatnak kell lennie, a képpel szemben is, és nem szabad megelégednie soha magával. Aki megelégszik magával, az nem fog fotózni. A természetfotózás nálam szenvedély. El tudok viselni 12-14 órát mínusz 16 fokban és garantált élménnyel megyek haza. Az a baj, hogy nagyon sokan a pénzükért akarnak garantált élményt, amit én nulla forintért kapok. Ha nem fotózok semmit, akkor is biztosan látok olyat, ami soha többé nem megy ki a fejemből.

Például építettünk egy lest fából meg nádszövetből. Egyik nap ott fotóztam a jégmadarakat már fél órája, amikor hallottam egy sziszegést. Egy akkora vízisikló, amekkorát még soha nem láttam, ott mocorgott a les sarkában. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni.

Hogyan választja ki, hogy hova pályázik?

A nevezési díjat nem szeretem. Az Envirotis pályázati kiírása nagyon szimpatikus volt. Bár minden pályázat ilyen lenne, mert ingyenes, mégis megadják a módját. Voltam az előzőn is, akkor harmadik díjat kaptam.

Nemzetközi pályázatokon indul?

Én nem, de Flóra lányom igen. Ehhez kapcsolódik egy szép történet. Engem itt Hevesen, a szülővárosomban, szeretnek az emberek. 2013-ban, Flóra a Memorial Maria Lujza Nemzetközi hegyi és természetfotós pályázaton, az Ifjú kategória nyertese lett Légitámadás című képével. Meghívták, hogy személyesen vegye át a díjat, de akkoriban úgy alakult az életünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni az odautat. Máig meghatva emlékezem vissza arra, hogy a hevesiek a tudtunk nélkül összegyűjtötték nekünk az útiköltséget. Aki csak tudott, támogatott minket.

Van-e olyan téma, amit mindig szeretett volna megfotózni, de még nem sikerült?

Kétszázezred másodpercet akarok létrehozni vakuval, hogy egy ugró sáskát le tudjak fotózni élesen. Van egy találmányom, egy lézeres megoldás, ami a reakcióidőt lecsökkentette egy milliszekundumra. Vettem egy kínai vakut, amivel a madarakat már meg tudom fotózni, de a rovarokat még nem. Az induló, elrugaszkodó sáska iszonyatosan gyors.

A díjnyertes, Asztrál landolás című fotójának technikája foglalkoztatja-e még mostanában, vagy ezen már túl van?

Én nem autofókusszal állítok, mint a többség, hanem manuálisan. Vannak még mozdulatok, amiket bár lát az ember, de mindig lemarad a keze róla. Van egy reakcióideje a gépnek és az emberi kéznek is. Ebben még fejlődnöm kell. Nagyon nehéz. Mindig ott van az a pár milliméter, ami még kellene. De hát ez a csoda benne!

Jakab Tibor (52)

10 éves kora óta fotózik rendszeresen. A debreceni 127-es szakmunkásképzőben fényképész szakon végzett. Tagja a Heves Megyei Fotóklubnak, a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), valamint alapítója és elnöke a DigiNatura Heves Megyei Természetfotósok Egyesületének.

A Heves Megyei Nap külsős fotóriportere volt öt éven át, ezalatt több mint ezer képe jelent meg. Fotóival több hazai pályázaton nyert díjakat, fotós albumokban jelentek meg fotói.

Jakab Tibor Facebook oldala

Jakab Tibor fotói (válogatás)

Tovább a teljes bejegyzéshez
915 Hits
0 hozzászólás

A bükkfák szerelmese: a havasi cincér

A Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata a havasi cincér. Eleinte csodálkoztam, miért választottak egy bogarat a logójukba, hiszen annyi más szép és érdekes állat mellett dönthettek volna. Ám meg kell hagyni, a havasi cincér sem csúnya! Sőt! Sokak szerint Európa legszebb bogara. Szépségét alkatának és tarka mintázatának köszönheti. Talán nem mindenki tudja, hogy sűrű, igen rövid szőröcskék fedik a kültakaróját, amely fekete, akár a nagy hőscincéré. A különleges és jellegzetes, mégis példányonként más és más alakzatot a szürkéskék vagy kék – kis költői túlzással égkék – szőröcskék adják. A kék szőrtakaró a bogár háta közepén (szárnyfedőkön) egyenetlen szélű fekete sávot, a fej felé két nagyobb, a potroh felé pedig kisebb, szintén bársonyos fekete foltot hagy szabadon.

A cincér csápjai ezt a színösszeállítást megismétlik, mintha kék és fekete gyöngyszemeket fűzött volna fel valaki. Közelebbről megnézve látható, hogy a csápok ízeinek végén a fekete szőrszálak kis bojtocskákat képeznek.

Az egész, ahogy a természetben csaknem minden, arra megy ki, hogy kiválóan tudjon rejtőzködni a fák kérgén, főként a kedvencén, a bükkön. A havasi cincér nem csak különleges ruhát hord, de kecses is. Az összhatást fokozza, különösen a hím egyedeknél, hogy a csáp a testük hosszának akár a kétszerese is lehet, a nőstényeknél „csak” a test hosszával megegyező méretűek.

Aki arra tippel, hogy a bogár a cincér nevet a hangja alapján kapta, jól gondolja. Az imágó, azaz a kifejlett bogár, ha megfogják, a tor két egymást átfedő, recézett felületét összedörzsölve cincegő-ciripelő hangot ad. De miért havasi? És hogy kerül a havasi cincér a Duna-Ipoly térségbe, vetődhet fel a kérdés. Ha jobban utánanézünk, egyértelmű, hogy a cincér nem a havasokból költözött alacsonyabb régiókba, hanem a névadás nem volt teljesen precíz. Carl von Linnétől származik a faj első tudományos leírása még Cerambyx alpinus néven 1758-ból. Itt szerepel, hogy Habitat in Helvetia, azaz Svájcban honos. A leírás alapjául egy több mint 50 évvel korábban fogott bogár szolgált, melyet a svájci Alpokban találtak.

A havasi cincér nevének dacára inkább a dombságok és középhegységek lakója, lomberdőkben, Közép-Európában leginkább bükkösökben él, fejlődhet emellett gyertyánban, hársban és juharban is. A sűrű erdőket nem kedveli, mert szaporodásához szüksége van napsütötte, elhalt fákra, ugyanis szaproxilofág, azaz holtfával táplálkozó faj. Ha a lárvák számára alkalmas fa teljes árnyékban van, a lárvák a gombák elszaporodása miatt nem fejlődnek megfelelően, sőt, el is pusztulhatnak.

A hím havasi cincérek védik a kiválasztott területüket. Általában mozdulatlanul ülnek, a csápjukkal figyelve a terepet. Veszély esetén azonnal menekülőre fogják. A konkurens hímeket igyekeznek elüldözni. Ha viszont nőstény egyedet érzékelnek, követik, és párosodni próbálnak vele. Ha a nőstény fogékony a közeledésre, akkor egy óráig is eltart a párzás, majd a hím egy ideig még követi, felügyeli a megtermékenyített nőstényt, nehogy valamely vetélytárs is párosodhasson vele.

A nőstény cincér ezután kiválasztja a peterakásra alkalmas helyet, majd lerakja a petéket egyesével az elhalt fák törzsébe és ágaiba, általában 1–1,5 centiméterre. A lárvák a kikelésük után mélyebbre húzódnak, és ott 3–4 évig fejlődnek. Az utolsó fázisban visszatérnek a felszín közelébe, kimeneti csatornát rágnak, majd visszatömítik, előkészítve a kifejlett bogár útját, és a korábban készített bábbölcsőben bebábozódnak. Júliusban először a kifejlett hím bogarak, majd a nőstények, a kialakított röplyukakon át távoznak a fából. Az impozáns havasi cincérek élete maximum három hét, de van, hogy két hét sincs.

Ha figyelembe vesszük, hogy a havasi cincér elhalt fákba rakja petéit, a kikelő lárváknak pedig még 3-4 évet kell a bábban eltölteniük, könnyű megérteni, mennyire sérülékennyé vált a faj azzal, hogy erdeinkben kevés a nem karbantartott terület. Ha az erdőgazdálkodók nem hagyják érintetlenül a korhadó bükkfatörzseket, a havasi cincéreknek nem lesz hova a petéket elhelyezniük. Ha pedig egy erdőt, erdőrészletet egy időben telepítenek, akkor ott nem lesz olyan idős, természetes módon kidőlt, korhadó fa, ami a cincéreknek kellene a szaporodáshoz. Kockázatos számukra az is, ha a kitermelendő fákat nem télen vágják ki, sőt, ha nem szállítják el a területről még a cincérek rajzása előtt, azaz áprilisban, de legkésőbb májusban. Ez ugyanis csapdahelyzet a bogarak számára, hiszen azt hiszik, megfelelő helyre rakják a petéket, de azokat később, a nyár során elszállítják az élőhelyről, és a peték, lárvák megsemmisülnek a fa feldolgozása során.

A havasi cincér védelmét elsősorban az élőhelyének védelme, a sérült fák, kidőlt törzsek megőrzése jelenti. A faj szaporodását mesterséges tenyészhelyek kialakulásával is lehet segíteni.

A havasi cincér Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
816 Hits
0 hozzászólás

Az idei év madara a cigánycsuk

Többször írtam arról, miért hasznosak a világnapok: felhívják a figyelmet egy sokakat érintő ügyre, egy problémára, amelyet meg kellene oldani, vagy legalább kísérletet tenni rá. Az év fája, virága, madara… kezdeményezések szerepe éppen ilyen. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) több mint negyven éve indított „Év madara” akciója szeretné sokak figyelmét felhívni arra, mennyire sérülékeny a minket körülvevő, ám már messze nem érintetlen természet. A mezőgazdaság, az intenzív termelés, a klímaváltozás, mind hatással van vadvilágunk életére, így a madarakra is.

Az év madara program menete minden évben a következő: a nyár derekáig lehet szavazni a következő év madarára. 2020-ban három énekesmadarat ajánlott a figyelmünkbe az MME: a sordélyt, erről a különös hangú kis madárról korábban írtam már, a hazánkban csak rövid időt töltő kis őrgébicset, valamint a cigánycsukot. Az ajánlásba kerülő madarakat nem hasra ütéssel és nem random választják ki, a legfőbb szempont mindig az aktualitás, az, hogy mely madarak, milyen természetvédelmi probléma igényel leginkább figyelmet. A tavalyi ajánlás hátterében az áll, hogy mindhárom madárfajra kockázatos a sok vegyszert, növényvédőszert használó nagyüzemi gazdálkodás. A cél, hogy az „Év madara” idén felhívja a figyelmet arra, léteznek olyan természetkímélő megoldások az agráriumban is, amelyeket időszerű lenne mind több helyen alkalmazni. A szavazást a cigánycsuk nyerte el, de szereplése mindegyik, agár élőhelyhez kötődő énekesmadár számára, és lássuk be, minden embernek is hasznos lesz reményeink szerint.

A kezdeményezés kétségtelenül nagyon sikeres, ezt bizonyítja az is, hogy nagyon sok, fontos online portál hírt adott a szavazás eredményéről.

A cigánycsuk nevében a „csuk” hangutázó szó, a madárka cserregő, csettegő hangjára utal. A cigány előtagot a hímek fekete feje és torka alapján kapta a faj. Népies nevei még: csaláncsuk, cigánystiglic, cigánygébics.

Költöző madár, de enyhébb időjárásban áttelel. Rövid távú vonuló, leginkább a mediterrán térségben tölti a hűvösebb téli hónapokat. Korán visszatér, sokszor már február végén megjelennek példányai, és egészen októberig itt maradnak. Bokros domboldalak, árokpartok, rétek és legelők, mezőgazdasági területek a kedves lakóhelyei, szereti a nyíltabb élőhelyeket.

Méretre kicsi madár, tömege pedig még a két dekát sem éri el. A hím sokkal színesebb, mint a tojó, ami az utódvédelmet szolgálja, a fakóbb költő madár jobban beleolvad a környezetbe.

A hím feje, torka és háta, ahogy már írtam is, fekete, begye és melle rozsdavörös, nyakán, szárnyán és farkán fehér tollak világítanak.

Vártamadár. Többnyire egyenesen ül egy ágon, egy kiemelkedő ponton, onnan vizsgálja környezetét, hogy lecsaphasson zsákmányára, azaz rovarokra, pókokra, kisebb csigákra. Az étlap bővülhet télen bogyókkal, magvakkal, amikor fehérjedúsabb táplálék nem adódik.

Évente kétszer költ hazánkban, de vannak olyan területek, ahol három fészekaljat is rak. Száraz növényi szálakból álló fészkét a tojó a talajra, fűcsomó tövébe építi növényi szálakat, gyökérdarabokat és mohát használ, a fészek belsejébe szőröket és tollakat helyez. A fészekalja általában 4-7 tojásból áll. A tojások halványkékek, rozsdabarna foltokkal. A tojó kotlik, de a fiókákat már mindkét szülő eteti. A fiókák hamar kirepülnek, ami érthető is, hiszen a fészek nem a legbiztonságosabb menedék számukra.

A magyar állomány az MME információja szerint az elmúlt húsz évben közel 54 százalékkal csökkent. Az egyesület meglátása szerint a nagyüzemi táblák melletti szegélyélőhelyek meghagyásával, kezeletlenül hagyásával, valamint a gazos területek égetésének további tiltásával sokat lehetne javítani a cigánycsukok életlehetőségein.

Tovább a teljes bejegyzéshez
744 Hits
0 hozzászólás

Egy fogalom, három jelkép

 „Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:

zengő szavakkal s egyre lelkesebben

szóltam hozzád könnyűléptű béke!”

Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

(részlet)

 

Az ENSZ kezdeményezésére 2000 óta minden év első napja, január elseje, az emberiség egyik legfőbb vágyát jelképezi: ez a békevilágnap. Méltó megünneplése volt az ezredfordulónak! Ez a kezdetben katolikus egyházi ünnep (VI. Pál pápa javaslatára vezették be 1968-től) eleinte „Egy nap békében” címszó alatt futott, ma inkább „Nemzetközi családi nap” a megnevezése, jelképezve, hogy a Föld lakói egy nagy, békés családot alkotnak.

Több értelmezése van a béke szónak, jelenthet háborúmentes, vagy két háború közötti időszakot, esetleg egy háború lezárását. A januári ünnepnap általánosabb jelentésű: emlékeztet minket arra, hogy törekedjünk békében élni a velünk vagy a körülöttünk élőkkel és legfőképpen önmagunkkal.

A békének több jelképe létezik, a galambot szerintem mindenki ismeri. Ez egy ősi, több jelentésű szimbólum. Egyiptomban a halhatatlanság madara, az életfa ágán ülve, csőrében a fa gyümölcsét tartja az ábrázolásokon. A zsidó hagyományban ehhez nagyon közeli, a halál fölött aratott győzelem jelképe. Az ókeresztények tovább vitték ezt az értelmezést. A Bibliában Noé galambjai, az, amelyik olajággal tér vissza és amelyik már nem tér vissza, a helyreállt harmóniát, megbékélést, a békét jelképezik. Általánosan ismert békejellé mégis akkor vált, amikor a második világháború után, 1949-ben Picasso megrajzolta az azóta számtalan reprodukcióban és verzióban testet öltött, olajágat tartó galambját, a Béke Világtanács felkérésére.

Egy későbbi jelkép, amelyet a 60-as években szinte mindenki ismert, mára talán kikopott a köztudatból. Érdekes lenne megkérdezni a Z-generáció néhány tagját, vajon tudják-e, mit jelent az a jel, amely mintha egy, a kezét az égre emelő pálcikaember lenne fejjel lefelé, egy körbe zárva. Eredetileg a Nukleáris Lefegyverkezési Kampány (Campaign for Nuclear Disarmament) szimbóluma volt. Érdekes módon éppen katonai jelzésekből alakult ki. 1958-ban rajzolta meg Gerald Holtom művész, designer a Nukleáris Háború Elleni Bizottság (Committee Against Nuclear War) számára. A Nuclear Disarmament szavak kezdőbetűit jelképezi az ikon, zászlójelzéseket alapul véve. A két kezében jelzőzászlókat tartó ember szorosan teste mellett tartva két karját, az egyikkel lefelé mutat, a másikat magasba emeli, ezzel egy d-t formáz. Az n-t jelöli, amikor mindkét zászlóval lefelé mutat, két kezét 45 fokban eltartva magától. A jel a hatvanas évek háborúellenes mozgalmaiban lett a béke szimbóluma, és bizonyos értelemben az egész korszak jelképe.

A szivárványzászlót inkább a melegmozgalmak jelképeként ismerjük, de eredetileg a békemozgalom szimbóluma. Olaszországban tűnt fel első alkalommal, szintén a 60-as években, egy békemenetben. 2002-ben az iraki háború elleni tiltakozás jegyében meghirdették a „Béke minden erkélyről” mozgalmat, ekkor is a szivárványos zászlót használták, melynek hét sávja a lila, kék, világoskék, zöld, sárga, narancssárga és piros, középen pedig többnyire ott a PEACE, azaz béke felirat.

A békének létezik egy újabb keletű szimbóluma is, a Gong, igaz ez inkább egy emlékmű. Indonéziában alkották meg, a világbékét jelképezi: közepén a kék földgolyót láthatjuk, amelyet a főbb világvallások szimbólumai vesznek körül, valamint a Föld országainak zászlói. Szomorú apropó ösztönözte a megalkotását. Az indonéz Világbéke Bizottság rendelte meg az alkotást a Bali szigetén a fővároshoz közeli üdülőfaluban, Kutában 2002-ben elkövetett robbantásos merénylet áldozatainak emlékére. A zsúfolt belváros egyik bárjába öngyilkos merénylő sétált be egy októberi estén, majd felrobbantotta a hátizsákjában lévő pokolgépet. Az utcában egy közeli, robbanószerekkel megrakott mikrobusz szinte ezzel egy időben robbant fel. A támadásnak 202 halottja és 209 sebesültje volt – a legtöbbjük ausztrál állampolgár. A merényletet a Dzsema Iszlamíja, az al-Káida indonéziai szervezete vállalta magára.

Az első 2 méter átmérőjű, 150 kilós Gongot Indonézia akkori köztársasági elnöke szólaltatta meg Balin, 2002. december 31-én, pontban éjfélkor. 2007-ben a világon az ötödik, Európában az első és máig egyetlen emlékművet Indonézia Gödöllőnek adta ajándékba, mert a város részt vállalt a 2004-es cunami utáni magyar mentő- és orvoscsoportok által nyújtott segítségben.

Még egy érdekesség a béke világnapjával kapcsolatban. Tudták, hogy létezik az ún. GPI, azaz Global Peace Index (Globális békeindex)? Egy nonprofit békeszervezet hozta létre, különböző mutatók – milyen az ország közbiztonsága, törekszik-e a békés együttélésre a szomszédos országokkal stb. – alapján rangsorolják az országokat. A 2009-ben megalkotott index ma már 163 országot értékel. Az első helyen, hosszú évek óta, Izland áll, hazánk 2019-ben a 21 volt a listán.

Tovább a teljes bejegyzéshez
770 Hits
0 hozzászólás

Vágott vagy földlabdás, illatos vagy tartós, trendi vagy hagyományos – fenyőválasztások és indokok

Bori barátnőm családja az állatorvosi ló, ami fenyőhasználatban elképzelhető karácsonykor, annak minden lehetséges variációját szemléltetni lehet velük.

 Bori és szűkebb családja

Boriék a férjével minden otthoni feladatot megosztanak, és a gyerekek sem ússzák meg a teendőket. Meg is lennének bántva, ha kimaradnának a teendőkből. Közösen döntenek arról is, milyen legyen a karácsonyfa, együtt választják ki és díszítik fel. Bori nem osztja azoknak az aggodalmát, akik ellenzik, hogy karácsonykor vágott fenyőket árulnak. Ez szerinte olyan, mintha tiltakoznánk a vágott virágok ellen. Az ünnepekre szánt fákat ültetvényeken nevelik azért, hogy decemberben eladják őket. Nincs lelkifurdalása, pedig elkötelezett környezetvédő. A hulladékot szelektíven gyűjtik, a veszélyes hulladékot hulladékudvarba viszik, sőt anyagilag támogatnak egy zöld szervezetet. Karácsonykor vágott fenyőfát vesznek. Sokfélét kipróbáltak már.

Nagyon szerette a narancsos illatú duglászfenyőt, az egész családnak tetszett kicsit szokatlan puha, világoszöld levelei miatt. Sokáig szép maradt, nem hullatta a tűleveleket. A laza ágrendszerének köszönhetően könnyű volt díszíteni, de a súlyosabb, párosan kötött szaloncukroknak nem könnyen találtak megfelelően stabil helyet. Szomorúan, de úgy döntöttek, tovább próbálkoznak.

Egyik évben nemes jegenyefenyőt vettek, ezt persze csak utólag tudta meg. Az eladónak fogalma sem volt arról, milyen fajta, egy másik vásárló Fraser-fenyőnek mondta, tévedett. A szép sötétzöld fa különlegessége az volt, hogy egészen szellősen álltak erős ágai. Nem szúrtak a tűlevelei, így könnyen feldíszíthették, és a felaggatott kincsek nagyon jól mutattak az ágak közében. A következő évben azonban hiába kerestek hasonlót, akkor éppen nem találtak.

Váltottak, kipróbálták az erdeifenyőt, ám nem kedvelték meg. Nehéz volt feldíszíteni a hosszú tűlevelek miatt, jót összeszurkálta őket. Igaz, még húsvétkor is ott állt a nappaliban, rendületlenül. Így aztán azoknak ajánlja, mondta egyszer nekem, akik szeretnék, ha egész évben, de legalább egész télen karácsony lenne.

Az ezüstfenyőt szerették, mert már önmagában a kékes-ezüstös színe is dísze volt a lakásnak. Viaszos tűlevelei nem hullottak, öröm volt ránézni, erős, szép ágai, alul duci, felfelé keskenyedő formája mindenkinek tetszett a családban. Aztán lemondtak róla, mert a sűrű, tömött ágak közé a sok-sok szép díszüket nem igazán tudták felaggatni. Rengeteg karácsonyfadíszük van. Édesanyja éveken át gyűjtötte a különböző figurákat, kecses teáskannát, szódásüveget, bohócot, hóembert, gólyát, málnát, epret, kiskosarat, szívecskéket, tarka és csíkos gömböket, csavart függőket és még hosszan sorolhatnám. Minden évben odaajándékozott közülük néhányat Boriénak. Kapott volna a nővére, Dóra is, de ő köszönte, nem kérte, mert csak az egyszínű gömböket szereti. Boriék imádják gazdagon díszíteni a fát.

Végül a nevére rácáfolóan, a Kaukázusban őshonos, nordmann fenyőnél kötöttek ki, ehhez ragaszkodnak évek óta. Szép formájú, tömött, mégsem áthatolhatatlanul sűrű fa. Ágai felfelé állnak, de nem túl sűrűn, így könnyű díszíteni. A színe ragyogó fényes zöld, a tűlevelek fonákján fehér csík húzódik. Illata finom, de nem túl erős. Szeretik, hogy nem hullatja a levelét, igaz, januárra náluk szinte üvegesre szárad.

Bori sógornője kertes házban él, sokszor földlabdás fát választ

A sógornő hatalmas kertjében álló szép fenyők közül több karácsonyfaként kezdte. Klára eleinte nem járt sikerrel, mert rosszul választott. Ma már csak megbízható helyen vásárol, mindig ellenőrzi a fenyő frissességét: meghajlítja valamelyik levelet, és ha azonnal kiegyenesedik, amint elengedi, csak akkor veszi meg a fát. Így biztos lehet abban, hogy még nem indult el a kiszáradás. Otthon a melegebb nappaliban csak egy hétig áll a fa, január legelején kiteszik a hűvösebb verandára, akkor még a díszekkel együtt. Január vége felé leszedik a díszeket, és a fácska a teraszon várja meg a tavaszt, amikor az első adandó alkalommal el is ültetik.

Bori nővére, Dóra, a műfenyőre esküszik

A nővére tanult a gyerekkori karácsonyokból, neki semmi kedve ahhoz, hogy tülekedjen a zöldségesnél vagy valamelyik élelmiszerlánc parkolójában, válogasson a fák között, minden évben új talpat vegyen, vagy otthonról cipelje magával az előző évit, hogy az árusok beleállítsák a fát. Neki ugyanis sosem volt otthon megfelelő eszköze, baltája, fűrésze ehhez. Ha lett volna se tudta volna használni, mert nem egy ezermester. A férje persze, ha kell, mindent megszerel, de karácsonyfát faragni nem tartozik a szükséges teendők közé. Legalább is a férje szerint. Nem rajong ugyanis a karácsonyi díszítésért, nem is hajlandó részt venni a folyamatban. Nem zavarja, nem üldözi, de köszöni, ezt nélküle kell megoldani. Dóra ezért úgy döntött pár éve, hogy vásárol egy műfenyőt. Drága volt, de három év alatt meghozta az árát. A karácsonyok így felszabadult élménnyé váltak számára, ugyanis korábban a fenyővadászat okozta neki a legnagyobb stressz. Ezt hagyta mindig a sor végére – a kifogás az volt, hogy ne száradjon otthon a melegben több nappal karácsony előtt a fa. Persze csak halogatott. Utálta, hogy minden évben csalódott, mert nordmannak mondták, de otthon rájött, hogy lucfenyőt adtak, mert egyenesnek látta a törzsét, de a díszítésnél világossá vált, hogy csálé. Most mindig dús, tömött, egyenes a fa, sosem kell küzdeni január elején, hogyan kösse össze, hogy ne legyen tele a lehulló maradék tűlevelekkel az egész lépcsőház, és hogyan porszívózzon, hogy húsvétkor ne bukkanjon újabb és újabb kósza tűlevelekre a padlórésekben.

Jó megoldás a műfenyő, mert kényelmes és szép. Ma már kiváló minőségű példányokat lehet kapni, igaz, borsos áron. Ám, ha állandó a lakásban a helye, és nem bánjuk, hogy minden évben szinte ugyanolyan a fa, akkor érdemes emellett dönteni.

Bori és Dóra szülei: a karácsonyfa csakis luc lehet

A szülők, akár generációjuk sok más tagja, hagyománytisztelők. Ott ragadtak azokban az években, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és szerették volna őket évről évre elbűvölni. Na jó, kicsit nekik is tetszett. Mindig legalább két méter magas fát vettek, és titokban díszítették fel. Amikor fenyőfákat kezdtek vásárolni, még nem is volt nagyon másfajta, mint a luc. Ők nem bánták sosem, hogy hullatják a tűleveleket, számukra ez a folyamat része volt. Sosem szerették a nagy meleget a lakásban, így a fa is jobban bírta, mint másoknál. Egy időben még lefűrészelték a törzs alját, és beleállították egy vödör vízbe a fát. Aztán leszoktak erről, mert január 6-ig, vízkeresztig, mindig kitartottak a választott példányok nagyobb tűlevéláldozat nélkül. Szép formájú, jól díszíthető fák és mind közül a lucfenyőnek a legintenzívebb az illata. Az a gyantás fenyőfaillat náluk az ünnep nélkülözhetetlen része.

Sokan vannak, aki nem vesznek fenyőfát, mert nem engedhetik meg maguknak, vagy számukra túl sok gonddal járna. Vannak, akik fenyőágakat állítanak vázába, esetleg a trendi, alternatív megoldásokat kedvelik. Bárhogy legyen is, mindenkinek nagyon békés, kellemes ünnepeket kívánok!

Tovább a teljes bejegyzéshez
493 Hits
0 hozzászólás

Várakozunk. Már csak néhányat kell aludni, és…

Vajon mi írnivalója van a várakozásról, adventről egy főként természettel, természetvédelemmel, környezetvédelmi témákkal foglalkozó blognak?

Az adventről a természet persze mit sem tud, ahogy a várakozásról sem, ám a természetet szemlélő ember mégis könnyen megérti az idő lényegét. Részben ezért szeretek kirándulni, mert olyankor átalakul az időérzékelésem, minden lelassul, más ritmust veszek fel, jutalma pedig, hogy a lelkem is felfrissül. A természetben élő állatok éhen halnának, ha nem tudnának várakozni. A legszebb természetfotókban ott a várakozás élménye. Vagy keserve, kínja – mondaná más, hiszen vannak, akik szerint a várakozás idegőrlő, lélekölő. Megint mások viszont úgy látják, a várakozás értékessé teszi a dolgokat.

Egy kedves pszichológus ismerősöm mesélt egyszer a várakozásról, ami sokszor eszembe jut azóta is. Mennyire igaza volt! A történet lényege: egy időben anonim online tanácsadást tartott. Nem az elmúlt hónapokban kényszer szülte Skype-os vagy Zoom-os, vagy bármi más applikáció segítségével lebonyolított élőképes, ám távolságtartó beszélgetést, hanem írásban lehetett feltenni a kérdést. A kérdező a választ is írásban kapta meg. Mindig alapos, megfontolt, szakmailag tisztességes választ, sok visszakérdezéssel, érzékenyen. Jó pár nappal később, mint ahogy a kérdés beérkezett. Nem azért, mert a pszichológus lusta lett volna vagy munkával túlterhelt. Nem, egészen egyszerűen, elvből. Mert fontos a várakozás. Segít abban, hogy felismerjük egy-egy dolog helyiértékét az életünkben. Pár nap elteltével egy hatalmasnak tűnő probléma egyszerűen léptéket vált, és rájövünk, apróság csak az életünkben. Vagy éppen fordítva.

A várakozásra szükségünk van. Mindenkinek, annak is, aki ezt még nem ismerte fel. Nem halogatásról beszélek vagy mulasztásról. Várakozásról, ami munkát, befektetett energiát igényel. A várakozás sosem passzív. Értelmezésemben biztosan nem. A várakozás tele van reménnyel és kíváncsisággal. Része a félelem, az aggódás, vajon bekövetkezik-e, megtörténik-e, amire várunk. Van, amikor tudjuk, biztosan meg fog történni, mégis jó rá várakozni. Ilyen például a karácsony előtti négy hét.

Az advent az év egyik legintenzívebb „várakozós” időszaka, legyünk bár vallásosak, vagy ateisták, netán a kettő között valamely átmenet. Aki vallásos, mélyen átéli az ünnep szentségét, várakozásának „jutalma” az eljövetel. Aki nem vallásos, annak a családdal töltött békés ünneplős együttlét, az ajándékok, a finom ételek, a meghitt fények az, ami beteljesül, amire annyit készült, várt. Mennyire nem mindegy azonban, hogyan várakozunk. Nem a hit vagy nem hit kérdése a döntő, hanem az, hogy benne vagyunk-e a várakozásban a lelkünkkel.

Sokaknak ez az időszak egy kipipálós, feladat-teljesítős roham. Eltervezzük, milyen legyen a lakás ünnepi díszítése, kitaláljuk, összeírjuk, mi legyen az ünnepi menü, kiket hívunk meg vendégségbe, kinek mi legyen az ajándék és így tovább. Csak ennyi és nem több. Ki-ki futja a családban a saját köreit, pedig lehetne ezeket a heteket arra is használni, hogy együttműködjünk jobban, mint valaha.

Mostanában egyre többet találkozom azzal a szemlélettel, hogy tekintsük a helyzeteket lehetőségnek. Talán a COVID-járvány segít abban, hogy újraértékeljük az ünnepet. Átgondoljuk, számunkra mi a fontos benne. Pici közvélemény-kutatást végeztem. Minden megkérdezett rokonom, ismerősöm azt mondta, hogy az ünnepekben számára a legfontosabb az együttlét a családdal. Nem az ajándékokat emlegették, nem az ünnepi menüt – na jó, bevallom, sokan ezt sem felejtették ki a felsorolásból –, hanem azt, hogy találkozhatnak azokkal a rokonokkal, akiket ritkábban látnak, a szorosabban vett családjukkal pedig békés, önfeledt órákat, napokat élhetnek át. Ilyenkor félretesznek minden mást, csak egymásra figyelnek.

Bejegyzésem helyett ide írhattam volna egyetlen Pilinszky idézetet, mert mondandóm lényegről szól:

„…a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. … Aki hazakészül, az készülődésében már otthon van. … Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Pilinszky János: Hitünk titkairól (Új Ember 1974. december 15.)

Békés, meghitt, egymásra figyelős ünnepeket kívánok!

Tovább a teljes bejegyzéshez
756 Hits
0 hozzászólás