Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Sok előre elgondolt, megálmodott kép van a fejemben

Hogy készült az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton különdíjas fotója, a Hamm, bekaplak?

Általában kétévente szoktam indulni a Varázslatos Magyarország fotópályázaton, és tavaly nyertem egy négy alkalmas les bérletet Máté Bencénél. Ott készült a fotó. Rengeteg kormorán volt, ilyen helyzetben nagyon nehéz letisztult képet csinálni, össze-vissza röpködnek. Van, hogy lenne egy nagyon jó jelenet, de egy madár berepül a képbe, vagy a háttérben ücsörög egy másik, foltként. Sokszor már zavaróan közel jöttek. Ezért eldöntöttem, inkább portrékkal próbálkozom, igyekeztem egészen közeli képeket csinálni. Így sikerült ez a fotó. Nagyon szép időnk volt, gyönyörű délutáni naplemente előtti fények. Szinte vágatlan a kocka.

Sokan nem szeretik a kormoránokat, különösen a halastavaknál, mert sok halat megesznek, én sem rajongtam értük. Nem is láttam korábban ennyire közelről őket, mert félénkek. Jártunk többször a Tisza-tónál, ott sok kormorán van, de az ember közeledtére elrepülnek. Meglepődtünk, hogy a nászruhája ennyire pompás. A tollazata nagyon szép, gyönyörű zöld szeme van, mondhatom, hogy fotogének ebben az időszakban.

Miért kezdtél fotózni?

Igazából nem is hívhatjuk fotózásnak, ahogy kezdődött. Mindenki, aki megy kirándulni, nyaralni, közben fotózgat. Mi is vittük a kis Smena gépünket, vettünk 5-6 tekercs filmet, fotóztunk, előhívtuk, kinyomtattuk, albumba tettük, aztán a családot untattuk azzal, hogy megmutattuk, merre jártunk. Tíz éve megrendeltem a Digitális Fotó Magazint, és akkor a férjem azt kérdezte, hogy ha ennyire érdekel, nem akarom-e jobban megtanulni. Gondoltam, miért ne, hiszen addig mit csináltam? Automatára beállítottam a gépet, és nyomtam a gombot. Úgy tettem, mint a turista, aki felkel, megreggelizik, aztán elindul, és napközben fotózgat.

Beiratkoztam Imre Tamás és Imre Anikó fotóiskolájába, mert tetszett a tematika meg a sok gyakorlat. Volt város-, épület-, szocio-, modellfotózás, meg egy tájfotós gyakorlat. Amikor kimentünk a természetbe, akkor rájöttem, hogy nekem ez valahogy jobban tetszik, mint a városi közeg vagy akár az ember fotózása. Addig is sokat kirándultunk, meg túráztunk, sátoroztunk. Olyan azonban, hogy hajnalban felkeljünk fotózni, nem fordult elő. Elkezdtem a tájfotózást gyakorolni. Amikor kimentem először egy ködös hajnalban, az valami csodálatos élmény volt: rózsaszínben a köd előtted, szemben jön fel a nap, mintha egy mesefilmben lennél. Annyira megfogtak ezek a reggeli csodaszép élmények, hogy eldöntöttem, természetfotózással fogok foglalkozni, persze csak hobbi szinten. Beiratkoztam még egy természetfotó tanfolyamra ugyancsak a Tamásékhoz, ott már volt makro-, emlős- és madárfotózás. Nekem azóta is mindegy, hogy mi a téma, táj, növény vagy állat, az élmény a lényeg.

A fotózás folyamata végig alkotás, mert úgy megyünk ki fotózni, hogy van egy elképzelés, hogy mi a cél, mit szeretnénk megmutatni. Megtervezzük, hova, mikor, milyen időszakban érdemes menni. Ez sok utánajárást jelent. Aztán el kell döntenem, hogy milyen objektívet fogok használni, ki kell választanom, pontosan honnan a legjobb fotózni. Egy tájfotózásnál például felállítom az állványt, eldöntöm használjak-e félszűrőt, vagy vizes helyen, hogy használjak-e, és ha igen, milyen erősségű ND-szűrőt, majd, amikor előkészültem, már csak várni kell a csodaszép napkeltére. Ha szép reggel van, az minden munkát megér. Ha nem, az sem gond, majd legközelebb. Mindig gondolkodni kell, és újratervezni. Legyen az virág, állat, bármi, sok előre elgondolt megálmodott kép van a fejemben, de lehet, hogy nem jön össze. Az is lehet, hogy egy teljesen más kép születik, még jobb, mint amit elképzeltem. Ez az egész egy alkotó folyamat. Sok mindennek kell összeállnia, mégis elsősorban a fotóson múlik, mit tud kihozni az adott pillanatból. Az a szép a természetfotózásban, hogy soha nincs két egyforma pillanat, még ha ugyanazon a helyen vagyok is. A legfontosabb kint lenni és alkotni, a többi csak hab a tortán.

Mit tanultál a tanfolyamon? Technikát?

Igen. Addig automatára állítva használtam a gépet, ISO-t, záridőt, rekeszt mindent magától adott. Az első vizsgáknál, nekem kínai volt, hogy ha ilyen vagy olyan záridővel fotózom, éles lesz-e a kép? De pár év után ez annyira rögzül az ember fejében, hogy ha álmából ébresztik föl, akkor is tudja. Gyakorlaton is nagyon segítőkészek voltak a tanárok, sok mindent megmutattak. A suli elvégzése után párszor részt vettünk a Tamásék által szerveztt workshopokon. Ilyenkor 10-15 fotóssal elmegyünk olyan helyekre, ahol érdemes fotózni, például hegyeket vagy dombokat. A férjem is eljött velünk ezekre a túrákra. Már régóta férjnél vagyok, egyetem alatt kerültünk össze, van pár közös hobbink, összecsiszolódtunk, mindent együtt csinálunk és nem unjuk meg. A fotózást azonban ő kihagyta, én meg nem akartam azzal visszaélni, hogy elmegyek mondjuk este valahova, hogy hajnalra be tudjak ülni egy lesbe, ő meg egyedül marad. Így általában tájfotózásra korlátozódott a fotózásom. Amikor elmentünk kirándulni például a Balaton-felvidékre, akkor én hajnalban kimentem, reggeli előtt fotózgattam, majd reggeliztünk, és utána indult a nap. A túrákra eljött velem ő is, bár a hajnali fotózásokra nem jött ki, alapból nem vagyunk koránkelők, inkább éjszakai baglyok vagyunk mindketten. Napközben viszont már ott volt velünk, segített nekem, vitte a táskám, ami addigra 15 kilós lett, mert kellett mindig egy ilyen objektív meg egy olyan, nagylátószög, teleobjektív, makro. Aztán egyszer-kétszer eljött velem lesbe.

Amikor megvettem a következő gépet, ő megkapta az előzőt, és elkezdett kattintgatni. Egyszer sikerült kicsábítanom egy hajnalon a Bodrogzugban. Kifogtunk egy csodaszép hajnalt, és ott rájött, hogy ő is szeretne fotózni. Ez 3-4 éve történt, azóta kinyíltak a lehetőségek, mert együtt megyünk fotózni, nem gond, ha háromkor kell kelni, mert például nyáron már négykor, még sötétben, kint kell lenni egy madárlesben. Most már a férjemnek is jó gépe van, így sajnos már nem segít cipelni az enyémet. Viszont nagyon jó, mert azóta van, hogy kimegyünk egy lesbe és ott alszunk a padlón éjszaka, vagy kimegyünk két napra nomád körülmények közé és fotózunk. Nagyon szeretem például a békákat is fotózni, ugye ők vízben élnek, így le kell kucorogni, hogy szintre kerüljek velük. Lekönyökölsz, bele a sárba, aztán a nagy izgalomban, mert csak a békákra figyelsz, vizes lesz mindened. Már az objektív vége is bent van az iszapban, és a mellcsizmába több liter víz kerül. A fotós el tud vonatkoztatni mindentől, mindent kizár, csak a képre koncentrál.

Amikor egy szép fotó születik, az nagy élmény, és öröm megmutatni a közönségnek is, hogy rácsodálkozzanak, milyen szép körülöttünk minden. Nagyon fontos az is, hogy mit mikor látsz, más egy szép táj egy gyönyörű napkeltében, amikor párolog a föld, más, amikor a nap fent van delelőn, mi olyankor már nem is fotózunk.

Mennyit nyúlsz hozzá a fotóhoz? A tájképeid olyanok, mint egy festmény.

Nem nagyon, természetfotó pályázatokon nem is engedik meg. Még a Photoshopot is csak tanulom. Csak annyit nyúlok a képhez, amit megengednek. Kétlakiak vagyunk. Budapesten is élünk, ott dolgozunk. Könyvvizsgáló vagyok, a Közgazdasági Egyetemet Kolozsváron végeztem, majd Budapesten külkereskedelmi szakközgazdász diplomát szereztem. A férjem gépészmérnök, másoddiplomaként elvégezte a közgazdaságit, most adószakértő. Van egy könyvelőirodánk. A Covid miatt leköltöztünk vidékre, van egy házunk a Balatonhoz közel. Távmunkában innen is tudunk dolgozni.

Budapestről nagyon nehéz kikeveredni fotózni, mire kijutsz a városból, az már egy óra, és amíg találsz valami jó helyet, az plusz egy-másfél óra, oda vissza csak az utazás 4-5 óra. Most itt a Balatonnál elkezdtük a környéket fölfedezni. Körülöttünk nincsenek nagy erdők, a Bakony egy órányira van. Somogyfajszra szoktunk még járni, de az is körülbelül egy óra. Járjuk és feltérképezzük a környéket, kameracsapdákat helyezünk ki, hogy lássuk, milyen állatok mozognak arra. A házunktól nem messze van egy erdős rész, ott van etető őzeknek, majd ősszel, télen jó lesz oda kiülni egy lessátorral.

Van egy másik, sok időt igénylő szabadidős elfoglaltságunk, a vitorlázás. A vitorlásunkon tavasztól őszig próbálunk sok időt kint tölteni a vízen. A Balaton nem nagy tó, úgy 70 km hosszú, de nagyon jól el lehet rajta vitorlázgatni. Sokat túrázunk a hajóval, ahogy fúj a szél, arra megyünk, megállunk Füreden, Tihanyban, Badacsonyban, mikor hova érünk el az adott széllel. A hajón alszunk, néha nem is megyünk be kikötőbe, hanem horgonyon maradunk éjszakára is kint a vízen. Igy sokszor dönteni kell fotózás vagy hajózás, mert a vitorláson nem könnyű jó fotót csinálni, talán, ha jön egy vihar, zivatar akkor különleges képek születhetnek.

Hogyan készültök a fotózásra, utána is olvastok a témának?

A workshopok nagyon célirányosak. Elmentünk pár helyre például Svédországba, Izlandra. Leszáll a gép, beülünk az autóba és már jön a túra. Megvan, hogy hol szállunk meg, mit fotózunk, sokat nem kell foglalkozni a készülődéssel. Mióta Géza, a férjem is fotózik, már nem járunk workshopokra, hanem magunk szervezzük az utakat. Az már önmagában élmény eldönteni, mit szeretnél, hova, mikor menj, utánajárni a terveknek. Van olyan téma, aminek az előkészítése fél vagy egy év is lehet. Mindig úgy szervezük az útjainkat, hogy legyen idő közben megnézni a környéket, és ne az legyen, hogy kiszállok a repülőből, és irány az első helyszín, majd az utolsóról már megyek a reptére. Sokszor merítek ihletet természetfilmekből, vagy workshopprogramokból tájékozódom. Például egy természetfilmet látva merült fel bennünk, milyen jó lenne megnézni és lefotózni, amikor a gyilkos bálnák a fókabébiket elkapják. Ilyen csak Argentínában van. Fél éves kutatómunka volt, mire kiderítettük, pontosan melyik partszakaszon és hogy működik, és sikerült egy argentin kontaktot kapnom, akivel aztán levelezve meg tudtam szervezni, hogy kimehessünk az adott partszakaszra. Minisztériumi engedélyt kellett ehhez kapnunk. Összesen 6 fotós lehetett kint ezen a kb. 3-4 kilométeres partszakaszon, és végig velünk volt a természetőr. Turistaként is el lehet oda menni, de akkor csak az útról, több kilométerről lehet figyelni, ahogy – ha éppen úgy alakul – kijönnek az orkák. Amikor odaértünk, ahol várhatóak az orkák, 20 métert kúszva kellett megtenni hátizsákkal, hogy a parton levő fókákat nehogy megzavarjuk. Mi egy hétig voltunk ott, nekünk nem volt szerencsénk. Abban az időszakban nem jöttek arra vadászni, de nem is bántam, mert nagyon aranyosak voltak a kis fókák, nagyon sajnáltam volna őket. Másik kedvenc helyünk Namíbia, ahol már többször voltunk.

Tartják-e egymással a kapcsolatot a fotósok?

Igen, azokkal viszonylag rendszeresen, akikkel együtt voltam a képzésen. Sokszor össze is futunk egy-egy helyen. 3-4 éve tagja vagyok a Vadvilág Fotóklubnak. Országos szinten mindig bent vagyunk az első öt legjobb klubban. Nálunk csak természetfotósok vannak. Havonta találkozunk, most csak a Zoomon. Amikor bekerültem először a klubba, csak néztem, hogy milyen jó fotókat csinálnak a kollégák, milyen jó fotósok, próbáltam felnőni hozzájuk. Kicsit büszkélkedek: pár év alatt annyira felzárkóztam, hogy sikerült kétszer elnyerem a legjobb fotós díját a Vadvilág házi pályázatán, meg kétszer a klubban az Év fotója is az enyém volt.

Madarakat mióta fotózol?

Eleinte tehát volt a tájfotózás, de Magyarországon elég korlátozottak a lehetőségek, mindenhol vezetékek vannak, nincsenek nagy hegyeink, sokat kell utazni, hogy elérj egy érintetlenebb dombos tájra. Lehet persze repcét, pipacsokat, virágmezőt fotózni, de ez időben elég korlátozott. Erdőt is lehet fotózni, vagy csak a fákat, fatörzseket, ezt nagyon szeretem, főleg ősszel, amikor csodaszépek a színek.

Magyarországon nagyon sokféle madár van, mondhatni madárnagyhatalom vagyunk, így előbb utóbb kihagyhatatlan a madárfotózás. Nagyon szeretek madarakat fotózni, de nem mondanám magam madárfotósnak. A képeimnek csak 30-40 százaléka madárfotó. De szeretem megfigyelni őket, az életüket. A gólyatöcs például nagyon kedves kismadár, gyönyörű szép, kecses, ő az egyik kedvencem. A nagy kócsag is szép, főleg, amikor nászruhát ölt, vagy a fekete gólya. Van pár bakancslistás elképzelésem, amit még meg szeretnék fotózni, ilyen például a búbos vöcsök násztánca.

Most, hogy ideiglenesen elköltöztünk vidékre, próbálunk körbenézni, hogy mit és hogy lehetne a közelben fotózni, hogy ne kelljen több órát utazni ezért. Tiszaalpárra szoktunk például menni, az autóval két és fél óra csak oda. Azt azért szeretjük, mert változatos, vannak mozgó lesek. Ott készült a Sokadalom című képem, amelyik a MAFOSZ által szervezett, az Év Magyar Fotósa az Év Magyar Fotója pályázaton különdíjat kapott, és 2020-ban ki volt állítva a Golden Turtle-ön. Pont egy olyan semmilyen reggel volt, nem voltak jó fények, nem láttunk gázló madarakat, úgy gondoltuk, nem fogunk tudni jó fotót csinálni, viszont rengeteg sirály röpködött körülöttünk. Itt az előre elképzelt kép helyett újragondolással, az adott lehetőségeket kihasználva született meg a kép.

Persze sokkal jobb, amikor az ember saját maga épít lest, úgyhogy most ezen dolgozunk. Legutóbb bankának tettünk ki mezőre egy-két odút. Egy halastónál vagy más vizes élőhelyen saját lesből fotózni szinte lehetetlen. A halastó valakinek a tulajdona, vagy ha természetvédelmi területen, nemzeti parkban van, akkor meg azért nem szabad a bejárás. Több madárfotóssal beszéltem, akik nagyon jó fotósok, ők, hogy csinálják. Télen, amikor a halastavat leengedik, akkor lenne lehetőség például madarakat fotózni, ahogy a megmaradt kis vizes helyekre leszállnak élelmet keresni. A halastó tulajdonosától kellene engedélyt kérni. Ez csak akkor megy, ha ismeretséged van. A Rétszilasi tavak itt vannak tőlünk fél órára, ideális lenne, hogy oda kijárjunk, sok szürke gém, meg nagy kócsag volt ott a télen. Jó párszor arra jártunk, több napot rászántunk, nézelődtünk, próbáltuk felfedezni. Márciusban munkaidőben odamentem, kérdeztem, nem lehetne-e letenni egy lessátrat a partra, de mondták, hogy már járnak oda fotós ismerősök és az pont elég nekik.

Gyurgyalag projektben vagyunk most benne, remélem, amit kinéztünk területet, tőlünk nem messze, ott lesznek madarak, és lesátorból megtudjuk őket fotózni.

A fotózás hatására elkezdtünk a kertünkbe odúkat telepíteni, 5-6 éve kiraktunk néhányat, majd még párat, most van 8 kismadaras odúnk és kb. 100-120 kismadár kel ki és nő fel nálunk egy évben. Sok madár nem is odúban költ, hanem a bokrokban. Négy éve van balkáni gerlénk, köztudott, hogy megkapná a citrom díjat, ha fészeképítésről van szó, sajnos volt, hogy a tojását a teraszon találtuk meg összetörve. Aztán a férjem kicsit besegített pár ággal és a tavalyi fiókák itt teleltek, az idén már három pár fészkel. Az idén harmadik éve jött vissza egy örvösgalamb-pár, de van két fakopáncs is. Tengelic, zöldike, erdei pinty, cinkék, barázdabillegető, vörösbegy, a terasz alatt még rozsdafarkú is szokott tanyázni, és tavaly óta elég sok a veréb, pár éve nagyon megfogyatkoztak.

Télen etetjük őket, van egy kis kerti tavunk, ott nagyon szeretnek fürödni, kialakítottunk egy kis sekély részt, ahova nyugodtan bemehetnek. Most télen sajnos megjelent egy karvaly, párszor láttuk egy fán ücsörögni, még fürdött is a tóban. Nem örültünk neki, de ez az élet rendje, neki is túl kell élnie.

Igazából nem fotózás céljából próbáltunk madárbarát kertet létrehozni, mert arra a fákon lévő odúk vagy akár a tópart sem igazán megfelelő. Már gondolkodtunk azon, esetleg csinálunk egy itatót, ami mögé be lehet ülni, a szükséges anyagot a férjem már be is szerezte.

Mostanában elkezdtem a madarakat a tájban fotózni, ezt nagyon szeretem. Lehet cserkelni, vagy megbújni valahol, és úgy várni a megfelelő pillanatot, szeretek még a hosszú explózióval kísérletezni.

Van olyan pályázat, amin még nem indultál, de szeretnél?

Persze, biztosan. Amiket ismerek, azoknak a többségén már indultam. A spanyol Memorial María Luisa pályázaton már kétszer is jelent meg képem, mindkétszer ki tudtunk menni, az nagyon nagy élmény volt, hogy ott ismerkedhetsz fotósokkal. Az a fotósokról szóló kétnapos ünnep, annyira odafigyelnek rád. A Golden Turtle-ön is volt kétszer képem kiállítva, de oda nem jutottunk el, ott már a férjemnek is volt képe kiállítva, szóval nagyon jól halad ő is. Most a Memorial María Luisa pályázaton az előzetes hírek szerint mindkettőnek lesz képe, de sajnos a Covid miatt az idén is elmarad az ünnepség. A Milvuson szoktunk rendszeresen megjelenni, díjazott is voltam. Gézának már a MontPhoton is volt képe. Nemrég kaptam egy nagyon jó hírt, hogy a Siena Photo Awardson a természetfotó kategóriában lesz egy képem. Nagy vágyam a BBC, hogy egyszer legyen képünk kiállítva, nem vagyok egy feladós típus.

Nagyon sok jó fotó van, néha nem is értem, hogyan lehet pont azt a 100-at kiválasztani a több tízezerből. Az a nehéz, hogy mi ketten elfotózgatunk, meg feldolgozzuk a képeket, de nem igazán van olyan, aki megmondaná, hogy ez most jó vagy nem. Van, hogy egy képhez érzelmileg is kötődöm. Akkor azt hiszem, hogy hű de jó. Azért is nevezek pályázatokra, mert ha több helyre elküldöm és nincs eredmény, akkor kiderül, hogy mégiscsak az én értékítéletem téves, és nem olyan jó az a kép. A FIAP-on haladok előre. Már az ezüst fokozatnál tartok, ez a negyedik lépcső. Minden foknál több és több elfogadott, díjazott fotó kell ahhoz, hogy előrébb léphess. Kísérletezhetek, küldök fotókat, látom, hogy mi az, amit elfogadnak, mi az, amit esetleg díjaznak. A fotóklubunkban van néha értékelés, és itt ki is merül a visszajelzések lehetősége. A képek meg csak gyűlnek, gyűlnek, így küldeni is fogom őket pályázatokra. Ha kiállítják például egy Montieren, Aranyteknősön, ahol több ezer ember megnézi. Ha valaki csak egy pillanatra megáll és elfelejti a világot, csak a képet nézi, ami elvarázsolja és elgondolkodik, akkor az jó érzés, hogy sikerül egy kis szépet csempészni az életébe.

Mint természetfotós igen sokat vagyok kint a természetben. Csodás a mi kis bolygónk! Sajnos nagyon sok minden az emberi behatás következtében visszavonhatatlanul megváltozik. Félő, hogy azt a sok csodát, ami körülvesz minket, a későbbi generációk nem fogják látni. Azért is szeretek fotózni, hogy megpróbáljam bemutatni a természet szépséget, törékenységét. Az élővilág már most nagy bajban van, szennyeződés, felmelegedés, túlhalászás, sorolhatnám. Saját magam tapasztalom, ahogy egy-egy helyre visszatérek, hogy évről évre változik és sajnos nem a jó irányban. Ha mindenki összefog, elgondolkodunk a Föld jövőjén, talán még visszafordítható vagy megállítható egy-egy folyamat.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
412 Hits
0 hozzászólás

Amit azonnal megtehetünk: éljünk kicsit csendesebben!

Az elmúlt egy évben megszámlálhatatlanul sok írás jelent meg a koronavírusról és hatásairól, köztük arról a különös csendélményről, amit az utazási korlátozásoknak köszönhettünk. Tudtuk, hogy nem tart sokáig, és bár élveztük, mégis reméltük, nem tart majd sokáig. Pedig az erős zajok megkeserítik mindennapjainkat.

Életünkben a zaj olyan, mint a levegő, ott van szinte mindenütt, talán csak mesterséges körülmények között nem. Mérések bizonyítják, hogy 0 decibeles „csendszint” nem létezik. A csendesnek tekintett erdő is zajos, énekelnek a madarak, lehullik egy ág, átfut az avaron egy mókus, enyhe szellő mozgatja az ágakat, leveleket. A 0 decibel a hallásküszöbünk, ez az a hangnyomás, amit egy ember egy süketszobában még éppen érzékel, mondjuk egy szúnyog repülését 3 méterről.

A decibel két mennyiség arányának logaritmikus mértéke – több tudományterületen is használják. Az elnevezésben a „bel” Alexander Graham Bell nevéből származik, használata összefüggésben áll a telefóniával: a telefonkábel 1 mérföldes szakaszán bekövetkező hangerősségcsökkenés mértékének a meghatározására vezették be. A deci ennek a tizede.

Lakott településeken, nem csak nagyvárosokban, az egyik jelentős zajforrás a közúti közlekedés. Sokszor járok autóval vidéken, ilyenkor áthaladok kisebb falvakon. Eleinte, bevallom, bosszantott az a lassító ív, amit több település előtt építettek az útra, sőt a 30-as, 40-es forgalomkorlátozás is. Frusztrált a cammogásnak tűnő tempó. Hamar rájöttem azonban, hogy nem csak a biztonságot szolgálja a lassabb haladás, de a zajkibocsátásom is kisebb így.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (European Environment Agency – EEA) adatai szerint Európában legalább 100 millió ember szenved káros zajhatástól, ennek jelentős részét a közlekedés okozza. Ez még akkor is ijesztő, ha nem tudnánk, hogy a zaj nem pusztán bosszúság forrása, hanem közvetlen hatással van egészségünkre. Alvászavart okoz, szívbetegséghez vezet, hogy csak két következményt említsek. Szintén az ügynökség becslése szerint több mint 12000 olyan ember haláláért felelős a tartósan erős zaj, akik tovább élhettek volna, ha a környezetük csendesebb.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlásai értelmében ahhoz, hogy alvásunk pihentető legyen, a folyamatos háttérzaj erőssége nem haladhatja meg a 30 decibelt. Ez sok településen nem mindenütt érvényesül.

A jó hír, hogy az európai országok számos intézkedést hoztak a zajszint csökkentése érdekében, ilyen például az a sebességkorlátozás is, amit említettem. Talán sokan emlékeznek még, hogy Budapesten nagyon sok utat fedett macskakő. Ma már alig találni bazaltkövekkel fedett útszakaszt. Egyik szemem sír másik nevet. A macskaköves utak szépek, hangulatosak voltak. Magas a kopásállóságuk, sőt, ha fel kellett bontani egy útszakaszt, az is egyszerűbb volt, és kisebb zajjal járt. Ám az aszfalt, és ma már az ennél is korszerűbb burkolatok csendesebbek.

Nagyon jó irány a közlekedési zaj csökkentése érdekében az is, hogy egyre többen bicikliznek, és nem csak hobbiból, hétvégenként, hanem a napi tevékenységeik intézésére. Szintén egy pozitív hatása a COVID-járványnak, hogy látványosan megnőtt a kerékpárosok száma.

Nyilván jótékony hatással lesz a zajcsökkentésre, ha az autók jelentős része elektromos lesz. Az e-autóknál, mint tudjuk, az okozza inkább a gondot, hogyan tegyék mesterségesen zajosabbá annak érdekében, hogy a többi közlekedő hallja, ha egy ilyen jármű közelít.

A pandémia hatására, bár átmenetileg legalább a külső zajforrások csökkentek, kisebb a sokak életét amúgy napi szinten megkeserítő légiközlekedés, ám sokan home office-ba kényszerülve rájöttek, mennyire zajosak a szomszédaink. Sokkal többen és többet vagyunk otthon. Mosunk, tornázunk, átalakítjuk, felújítjuk a lakást, főzünk, ehhez darálunk, turmixolunk, használjuk igen zajos háztartási gépeinket, és szinte folyamatosan megy a számítógép. Nem kevesen ismerjük azt a megkönnyebbülést, amikor este kikapcsoljuk a gépet. Szinte csak akkor érezzük át egy pillanatra, mennyi energiát kivett belőlünk a folyamatos zúgás.

Az EU-ban évek óta szabályozzák a zajkibocsátást. A gépjárművek, háztartási gépek és kültéri berendezések zajkorlátozása egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza. A környezeti zajról szóló irányelv (END) 2002-es bevezetése is fontos lépés volt abban, hogy előre léphessünk egy csendesebb világ érdekében. Az irányelv nagy hangsúlyt fektet az adatgyűjtésre és különböző zajcsökkentő intézkedések bevezetésére.

Az emberi tevékenységek zaja, köztük a közlekedésé, az állatok életére is hatással van. Vannak fajok, amelyek képesek voltak alkalmazkodni, mások képtelenek felvenni a versenyt a városi zajokkal, így inkább feladják a rájuk jellemző dalolást, ez viszont megnehezíti az egymás közötti kommunikációjukat.

Készült egy szép és tanulságos animációs film, egy TED előadás, amely megmutatja, átélhetővé teszi, hogyan hatunk mi emberek a természetre. Talán hallottak arról, hogy egyes bálnák énekelnek. Hogy pontosan miért és hogyan, ezt még ma is kutatják, annyi biztos, hogy az egymás közti kommunikációjukban, sőt a táplálékszerzésben is kulcsszerepe van. Gondoltak valaha arra, hogy az emberi tevékenység miatt az óceánok is egyre zajosabbak? A hajózás, a katonai szonárok, a víz alatti építkezések mind komoly zajforrást jelentenek. Mi ennek a következménye? Javaslom, nézzék meg a filmet!

Tovább a teljes bejegyzéshez
333 Hits
0 hozzászólás

Erdei szalonka – az erdők koronázatlan királynője

Gyerekkoromban az egyik szomszédunk, Laci bácsi, rendszeresen járt vadászni. Velem egykorú lányával jóban voltunk, így történhetett, hogy egyszer magával vitt mindkettőnket egy hajtóvadászatra. Hamar leszerepeltem, mert nem volt türelmem a hosszú várakozáshoz. Rosszkor szólaltam meg, igen, kitalálták, sikerült elriasztanom a vadat. Azóta sem kedveltem meg a vadászatot. Laci bácsi viszont szenvedélyesen űzte ezt a sportot (ő annak tartotta), rendszeresen tért haza kisebb-nagyobb zsákmánnyal. Volt köztük erdei szalonka is. Mindenki örült, gratulált, és elégedetten elfogyasztotta a vadételeket, egyedül én sajnáltam az állatokat.

Laci bácsi büszke volt vadászkalapjára és annak toll-díszére. Egyszer elmagyarázta, hogy az egy vadásztrófea, olyan, akár a szarvasagancsok a falon. A toll a szalonka ecsettolla, azaz szárnyának elcsökevényesedett evezőtolla. Hát ez sem győzött meg. Azt értettem, hogy fantasztikus élmény lehet a szalonkahúzás, amikor alkonyatkor és hajnalban egy-egy terület fölött egy ideig, 10 percig vagy akár fél óráig körpályán repülnek a szalonkák. Nekem a látvány önmagában elegendő lenne, gondoltam. Az Európai Unió persze nem érzelmi alapon döntötte el 2009-ben, hogy a tavaszi szalonkavadászatot betiltja. Bevallom, egyetértek, miközben tudom, hogy a vadásztársadalom másképpen látja. Nyilván sokan úgy érzik, hogy egy szép hagyomány szakadt meg. Még gyászszalagot is készítettek, rajta a dátummal és a szalonka árnyképével.

Jól jelzi a szalonkák kiemelt szerepét a vadászatban, hogy az erdő királynőjének nevezik. Látszólag különös, hogy ezt a kicsi, nem feltűnő tollazatú madarat ilyen nemes címmel illetik, ám épp e jelentéktelenségből fakad az elnevezés, mert emiatt nem könnyű vadászzsákmány. Türelem és tudás kell az elejtéséhez.

A szalonka név a lengyel słomka, słonka szóból ered. A lengyel-magyar barátság egyik részeleme volt, hogy a főurak közös vadászatokon vettek részt, amikor a nagy lakomák, ünnepek sem maradtak el. Az étlapon nem egyszer szerepelt az ízletes húsú szalonka is. A latin neve a madár élőhelyére utal, a rusticola a „vidéki, földhöz tartozó” szó kicsinyítő képzős változata. Természetesen népi nevei is akadnak, például a batla és a sneff, ez utóbbi az erdei szalonka német nevéből – Schnepfe – ered.

Az erdei szalonkák kedvelik a nedves területeket, leginkább a hegyvidéki, laza talajú erdőket, ahol sűrű az aljnövényzet. Vonuló madarak, fő költőterületük a mérsékelt övön elsősorban Oroszországban nagyjából Szentpétervártól Vlagyivosztokig egy széles sávban, a Skandináv félszigeten, valamint Európa északi és keleti területein található. Telelni leginkább Európa nyugati és déli tájain szeretnek. Magyarországon az erdei szalonka rendszeres fészkelő és vonuló. Vonuló példányokat tavasszal március-áprilisban és ősszel szeptember-október során láthatunk.

Sokfelé találkozhatnánk a szalonkával, ha nem élne rejtőzködő életmódot, amiben nagyban segíti az avar színeihez hasonló tollazata: felül rozsdaszínű, szürke, sárga, szürkésbarna és fekete foltokkal tarkázott. A szalonkának több különlegessége is akad. Egyik az igen nagy szeme, még inkább annak elhelyezkedése a fején oldalt és a fejtetőn. Ennek köszönhetően a szalonka mindent lát körben, 360 fokban. Hogy érzékeltessem: halad előre és közben hátra is lát. Bámulatos! Legalább ilyen kiváló „találmány” a csőre, amelyben tapintótestecskék segítik a madárkát a vadászatban. Hosszú, hegyes csőrével kutatja fel leendő táplálékát úgy, hogy keresés közben döfködi vele a talajt. Amikor megtalálta, ott helyben a földben el is tudja csípni a kívánatos élelmet. Befut az üzenet az agyba, hogy „itt egy falat”, a csőr csúcsa kinyílik, és már be is kapja az áldozatot, gilisztákat, különféle ízeltlábúakat, férgeket.

A szalonka kiválóan repül, gyorsan mozog a talajon, valamint még ennél is ügyesebben várakozik moccanás nélkül. Olyan terepen, ahol gazdag az aljnövényzet, a földet vastag avarréteg fedi, lehullott, korhadt faágak, gallyak képeznek labirintust, mohos kövek alkotnak fedezéket, nem könnyű észrevenni ezt a kis madarat. Ki is használja ezt, megbújik, amikor veszély észlel.

Az erdei szalonkának, mint sok más madárnak, jellegzetes a párosodási szertartása. A hímek körbe-körbe röpködnek, s közben korrogó hangokat hallatnak. A tojók a földön ezt hallva hívó hanggal válaszolnak és közben kiterítik fehér végű farktollaikat, amely a sötétben jelzőfényként világít. A hím így látja és hallja is a tojót, és odarepül mellé.

Talajra, a sűrű aljnövényzet közé, kisebb mélyedésbe rejti, és avarral béleli fészkét. Négy tojást rak, melyen 22-24 napig kotlik. Az is különlegessége a szalonkának, hogy veszélyt érezve fiókáit képes a lábai között elszállítani. A kikelt fiókák fészekhagyók, szinte azonnal szerteszaladnak, és elbújnak a környező növényzetben. Bár a fiatalok egy hónapos korukban már röpképesek és önállóak, ám a család az őszi vonulásig többnyire együtt marad.

Magyarországon az erdei szalonkák állománya stabil, nem fenyegetett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
644 Hits
0 hozzászólás

Látványos kétéltűnk: a foltos szalamandra

Az állatrendszertan szerint a szalamandrák a kétéltűek osztályába, a farkos kétéltűek rendjébe tartozó család. A foltos szalamandra (Salamandra salamandra) e rend 10-20 cm hosszúságú faja. A szalamandra a jelképtan szerint jegyzett állat, több jelentése van, a legtöbb a tűzzel függ össze. Már az ókorban azt tartották róla, hogy a lángok között nem érez fájdalmat, sőt hideg testével képes eloltani a tüzet. Emiatt úgy gondolom, sok szegény szalamandra végezhette életét tűzhalállal.

Az őselemek ábrázolásánál a szalamandra a tűz szimbóluma, s mint ilyen a középkorban jelképezte a hívő emberek üdvözülését a tisztítótűz által, ám egyben a szerelmi lángolást, sőt a bujaság emésztő tüzét is. Jelképe volt a szüzességnek, mivel nem nélkülinek tartották. Mivel úgy gondolták, hogy ellenáll a tűznek, így lett az állhatatosság jelképe, s mint ilyen több uralkodó választotta címerállatnak.

Bár nem nagy, kecsesnek mégsem mondanám. Feje viszonylag széles, orra inkább kerek, szeme kiugró, mögötte pedig hosszúkás, színes fültőmirigy-dudorai nőttek. Mellső lábai inkább vaskosak. Összesen tizennyolc ujja van, négy-négy a mellső lábán, a hátsókon pedig öt.

Nagyon egyedi látványt nyújt, összetéveszthetetlen. Nyirkosan fénylő, fekete testén minden egyes egyeden más és más mintázatú és számú színes foltok láthatóak, melyek színe az élénk citromsárgától a narancsvörösig terjedő árnyalatban pompázik. A Nyugat-európai populációkban ismertek hosszanti csíkos egyedek. Ez az élénk szín olyan, mint egy felkiáltójel: ne közelíts, ne támadj, mert rosszul jársz. Bőre ugyanis enyhén mérgező. A mirigyeiben termelődő váladék egyik összetevője a szalamandrin alkaloida, mely az emlősöknél izomrángást, magas vérnyomást és szapora légzést okoz.

Európában az északi részek kivételével mindenütt honos, ezen kívül Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában fordul elő. Magyarországon megtalálható a Kőszegi-hegységben, a Soproni-hegységben, az Északi-középhegységben és az Őrségben. Valószínűleg élnek példányai a Pilis-Visegrádi-hegység területén is.

200-300 méter alatt csak ritkán fordul elő, Közép-Európában körülbelül 1000 méterig megtalálható, de délebbre ennél magasabban is találkozhatunk vele.

Szereti a nyirkos lomberdőket, főleg bükkösöket és gyertyános tölgyeseket, és az erdőkben húzódó patakvölgyeket. Kedveli a sűrű növényzetű, mohával borított, bokrokkal, cserjékkel és kövekkel tarkított lejtőket, valamint az olyan helyeket, ahol sok a kidőlt fa és farönk, mert ezek számára remek búvóhelyet jelentenek. Szüksége is van ilyenre, hiszen nem túl gyors a mozgása. Éjszaka járnak zsákmány után, de ha csendes eső esik, napközben is vadásznak, hiszen ilyenkor sok számukra kedves csemegét találnak. A kifejlett foltos szalamandrák lassan mozgó gerincteleneket fogyasztanak. A lárvák vízi gerincteleneket zsákmányolnak.

A párzási időszakban a hímek aktívak és mozgékonyak, szükségük is van erre, mert távolról nem képesek megállapítani fajtársukról, hogy az hím vagy nőstény. Oda kell menniük és a szagok, valamint a másik reakciói alapján derül ki számukra, hogy melyik nemmel van éppen dolguk.

A párzás maga általában 15-30 percig tart. Elevenszülő faj. A hím az ivarsejteket úgynevezett ondótokban helyezi a nőstény kloakájához, amelyet a nőstény saját kloakájával felvesz. A megtermékenyített peték a nőstény petevezetékében fejlődnek lárvává a nyári és őszi hónapokban. A 40-60 lárvát a nőstény a következő tavaszon rakja le, sekély vizű, lassú folyású patakokba, mindig éjszaka. A lárvák meglehetősen fejletten bújnak elő, széles fejük két oldalán 3-3 kopoltyúbojttal. A lárvák 4-5 hónap alatt, augusztus-szeptemberre alakulnak át, és hagyják el a vizet, de még 4 év kell az ivarérettségükig. A foltos szalamandra a vadonban 14–20 évig él, fogságban, ahol nem kell megküzdenie a fennmaradásért, akár 30 évig, vagy még tovább.

Magyarországon védett faj, eszmei értéke 50.000 Ft. A foltos szalamandra az Aggteleki Nemzeti Park címerállata.

Tovább a teljes bejegyzéshez
481 Hits
0 hozzászólás

Egy Magyarországon időszakosan vonuló madárnemről, amelynek egyik faja sajnos mára kihalófélben van

Egy őszinte vallomással kezdem: kedvelem a szalonkaféléket. Nem, nem enni, még kevésbé vadászni, ilyesmi meglehetősen távol áll az ízlésemtől. Viszont szívesen elnézem ezeket a madarakat, mindig jókedvre derítenek. Talán mert a gyerekrajzokra emlékeztetnek: kicsi gömb középen, két pipaszár lábacska és egy hosszú, vékony csőr. Pont, pont, vesszőcske, és készen van a szalonka, a cankó vagy a póling.

Aki kicsit foglalkozott már madárnevekkel, utánaolvasott, honnan származik egy-egy elnevezés, könnyen kitalálja, hogy a póling név hangutánzó szavaink közé tartozik. Igen, a pólingok dala éppen úgy szól, mintha azt kiáltanák, hogy póóóling, póóóling. Figyeljék csak! Nevezik még szélkiáltónak. Ha hallottak már pólingot, ezen kicsit sem csodálkoznak. Sok más nevet kaptak az elmúlt évszázadok során, ismert volt a szintén hangutánzó töcsmadár, vagy a bécsi német Goiserből származó gojzer megnevezés. A nép kedveli a humoros-tréfás névadásokat, így hívták a hosszú csőrére utalva piszének. Latin szaknyelvi nevük, a Numenius is jellegzetes, az újhold keskeny sarlójára emlékeztető, hosszú csőrükre utal, az újhold jelentésű görög numénia szóból.

A pólingok kecses madarak, hosszú csőrük enyhén hajlott, a hegye felé fokozatosan elvékonyodó, a felső kávája ráhajlik az alsóra. Lábuk is hosszú és vékony. Apró tollazatuk kemény, szorosan testhez álló és sem évszakonként, sem ivar szerint nem különbözik.

A nagy póling Magyarországon tavasszal (február és április) és ősszel (augusztus és november) rendszeresen átvonul, főleg az alföldi és dunántúli állóvizeket kedveli. Mindig víz közelében élnek, mocsaraknál, sekély tavaknál, vagy ahhoz közeli réteken és legelőkön. Néha áttelel nálunk, és van, hogy egy-egy példány a nyarat is itt tölti.

Szárazabb területeken, mezőkön, rovarokkal táplálkozik. Vízpartokon, ahol laza vagy iszapos a talaj, a zsákmányért keskeny, csipeszként működő csőrével, eredményes a „talajhorgászatban”, sokszor a földből csipkedi ki a férgeket, csigákat. A kétéltűeket sem veti meg.

Európában és Ázsiában költ, ősszel délre vonul, egészen Afrikáig. Általában 4 tojást rak. A szülők felváltva kotlanak közel egy hónapig. A fiókák nem sokáig élnek családi életet, 5-6 hetes korukban már röpképesek, és ott is hagyják szüleiket.

A kis póling a tundrákon bogyókkal táplálkozik, telelőterületén ízeltlábúakat és rovarokat is eszik. Magyarországon tavasszal márciusban és áprilisban, majd július és szeptember között főleg a Tiszántúlon lehet megfigyelni. Előfordulnak átnyaraló példányok is.

Észak-Amerika és Eurázsia északi területein költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába is. Szintén a vízközeli területeket kedveli, mocsaraknál, sekély tavak mellett él.

A vékonycsőrű póling a legkisebb szélkiáltónk, csőre is jóval rövidebb és feltűnően vékony. Szintén északi madár, fészkelőhelyei Nyugat-Szibériában a tajgán, tőzeglápokban, sásos-nyíres területeken vannak, vagy inkább csak voltak. Sajnos ugyanis a kihalás szélén áll, a világon élő állomány becsült egyedszáma 50 körüli.

Magyarországon vonulása idején jelenik meg, rendkívül ritka kóborlóként. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület információja szerint utoljára 2001-ben figyelték meg hazánkban, amely egyben utolsó bizonyított világmegfigyelése is a vékonycsőrű pólingnak!

Fokozottan védett, természetvédelmi értéke egy millió forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
689 Hits
0 hozzászólás