Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép

Boromisza Zsombor, tájépítész, természetfotós fotózásról, a pályázatok fontosságáról

Fényterápia című fotójával az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton harmadik díjat nyert? Hol és hogyan készült a kép? Mi a története?

Számomra ennek a képnek a jelentősége nyilván nem abban rejlik, hogy természetvédelmi szempontból értékes fajt vagy szituációt mutat be, vagy ilyen üzenete lenne. Egy tőkésréce szerepel rajta, hétköznapi faj, amely ráadásul kiválóan tűri az ember közelségét, tehát városi környezetben is nagyon jól érzi magát. Debrecenben készült a kép, ott nyaraltunk. Hajnalonként kisétáltam a Nagyerdőbe és ott fotóztam különféle helyzeteket. Ez az ottani tó partján készült, egy nyári, napfelkelte utáni maximum egy órában. A récék kijöttek a partra, és szembe fordultak a nappal. Az a tekintet, amivel a nap felé fordult ez a madár, nekem olyan volt, mintha ő is egy fotós lenne, mintha ő is ugyanúgy csodálná azokat a hajnali fényeket, mint ahogy én. Tudjuk persze, hogy ennek etológiai szempontból túl sok racionalitása nincs, mégis azt éreztem, ő is ugyan azt éli át, mint én. Nekem a kép szépsége pont ebben a hangulatban, ebben a magamra ismerésben volt. Ellenfényben fotóztam a tojót, míg a tó vizén játszott a felkelő nap fénye, az adta ezt a szép mintázatot, amely a kacsa feje fölött látható. A földön feküdtem a fűben, ahogy azt kell, mindent elfelejtve. Amikor flow van, akkor az ember nem tudja, hogy hol van, hogy ki van körülötte, hogy mekkora sár van alatta, hanem belefekszik, és ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép.

Miért kezdett fotózni?

Ez előbb-utóbb várható, vagy magától értetődő volt, hogy fotózni fogok. A kötődésem a természethez végig ott volt és van az életemben. Már kiskoromban megjelent. Jellemző, hogy milyen meséket szeret egy gyerek, miről rajzol, nekem már akkor is az állatok, a madarak voltak a középpontban. Édesapám elvitt a Magyar Madártani Egyesületbe és a szervezett túráikra, meg ő maga is sokat vitt kirándulni. Aztán nagypapámmal jártam horgászni és mindkettő hasonlóról szólt. Mindkettőben egyfajta nyugalom, a természet csodálata, a városi környezetből, rohanásból kiszakadás és a csend, vagy csak a természet hangjai voltak jelen. Mindkét esetben nagyon sokat tanultam az élővilág működéséről. Megtanultam felismerni a madárhangokat. Később, ahogy az ember középiskolás lesz, már nem az a menő, hogy a „Mit csinálsz szabadidődben? kérdésre azt válaszolja, hogy „Madarászni járok”.

Az egyetem körül került elő a természet fontossága megint az életemben, mert tájépítész mérnöknek kezdtem el tanulni. Fölfedeztem, hogy a szakmám által olyan eszközöket kapok a kezembe, amelyekkel tudok tenni azokért az értékekért, amelyekre érzékeny vagyok, amelyeket fontosnak tartok. Egyre tudatosabban kezdtem olyan egyetemi feladatokat vállalni, olyan diplomatervet választottam, hogy minél inkább ebbe az irányba fordulhassak. Ez nem a fotózásról szólt, csak a természet megéléséről, és valami aktív cselekvésről a természetvédelem érdekében.

Komolyabban 8-10 éve kezdtem el fotózni, tehát viszonylag későn. Velem nem az a szituáció, ami az ifjú természetfotósoknál, akik már 14 évesen világversenyeken vesznek részt. Felnőtt fejjel, a gyermekeimet kezdtem az első komolyabb felszereléssel fotózni. Utána elég gyorsan bejött, hogy szeretném a természetet is megörökíteni. Jól kiegészítette a szakmámat, meg elkezdtem az egyetemen dolgozni a tájépítész munkám mellett, és ott is jól hasznosítottam, mert az előadásokat jól tudtam illusztrálni így. A természetfotózás úgy, hogy tudatosan tervezek projekteket, az nem régóta van. Azt meg, hogy pályázaton induljak, csak másfél éve kezdtem el.

Mit szeret fotózni, milyen témákat?

Főleg a madárvilágot és a tavaszi növényeket. Mindig más érzelmi hatása van, amikor végre vége a télnek, és megjelennek például az első kökörcsinek. Jópofa, amikor az egész képet kitölti szép élesen egy színes madár, de emellett egyre inkább érdekelnek azok a témák, amikor valami természetvédelemhez kapcsolódót tudok kifejezni, megmutatni, vagy valami rehabilitációhoz kapcsolódó témát fotózhatok. Szeretném bemutatni, elhozni az embereknek, hogy mit jelent az élőhelyek helyreállítása, milyen eredménye van. Ez akár egyes fajokat is jelenthet, meg az egész szellemiséget, folyamatot közérthetővé és szerethetővé kellene tenni.

Hogyan tud a fotózásra időt szakítani?

Sokszor jóval hátrébb szorul az életemben, mint amire igényem lenne. Azt azonban egyre tudatosabban igyekszem betenni a heti ritmusomba, hogy minden héten legyen egy kicsi, legalább ilyen „kifutok egy órára-két órára” fotózás. Sokszor a munka előtt még kicsi belefér, igaz, ehhez korán kell kelni, de a fények miatt amúgy is korán kéne kelni. Nagyon sok feladatom van, de általában kötetlen munkaidőben dolgozom, tehát meg tudom tenni, hogy néha hétköznap is felszabadítsak magamnak egy órát két órát. A munkám, főleg a privát tájvédelmi szakértői és tervezési munkáim miatt nagyon sokat utazom vidékre, különböző helyszínekre. Egyre tudatosabban próbálom ezeket összekapcsolni, ha már kimozdulok és új helyszínre jutok el, akkor rákalkulálok egy-két plusz órát a kiszállásra, és akkor tudok fotózni.

Mit szeretne a fotókkal megmutatni?

Nagyon izgat az a gondolat, hogy olyan dolgokat átadjak, amit alapból nem feltétlen a képi világhoz társítunk, hanem más érzékszervekhez. A hangot már sokan megmutatták, az, ahogy a hidegben éneklő madarak a párát kilehelik, igen látványos. Nyilván nem akarom az ezrediket legyártani abból, amit már valaki kitalált, de még mindig látok fantáziát abban, hogy más természethangokat hogyan lehetne illusztrálni. Vagy az illatokat hogyan lehetne képi formába önteni. Erről csak nagyon homályos elképzeléseim vannak, de kétségkívül mozgatja a fantáziámat.

A fotóiból derű és béke árad – milyen hangulatokat akar megmutatni?

Ha rehabilitációs fotós projektekkel foglalkoznék, az biztos, hogy teljesen más érzelmi színezettel bírna. Annak biztos, hogy nem egy ilyen „szép az élet” üzenete lenne, hanem az optimizmusnak egy más dimenzióját tudná tükrözni. Nem vetem el azokat a témákat sem, ami ennek az ellenkezője. Ma már Magyarországon is van néhány kiváló fotós, aki a „nem szép” környezeti problémákat örökíti meg. Ha nincs jól eltalálva, akkor nem is megy át az üzenet, mert az emberek úgy vannak vele, hogy nincs szükségük több stresszre, lelkiismeretfurdalásra, problémára.

Szokott-e lesből fotózni madarakat?

Kb. egy hónapja voltam először lesben fotózni. Most jutottam el oda, hogy már kíváncsi vagyok erre a dologra, mert olyan lehetőséget nyújt, amire csekély az esély, hogy véletlenül összejöjjön. Eddig két helyen voltam, az egyik a Jászságban, ott ragadozómadarakat lehet fotózni (Fatér Imre lese). Győr mellett is fotóztam egy lesben, ott főleg erdei énekesmadarak vannak (Mekli Zoltán lese). Mindkét helyen nagyon kedves, segítőkész vendéglátásban volt részem!

Amit eddig láttam, az tetszett, mert valóban olyan közelségbe lehet kerülni egy jó lesben az állatokhoz, amit csak úgy bujkálva a bokrokban, akár álcaruhában nem nagyon lehet elérni. Nem csak arról van szó, hogy akár két évig feküdhetnék, mire elém kerül pont úgy egy madár, hanem ezek a speciális üvegek, semmit nem látnak a fotósból a madarak, én viszont kifele mindent látok, teljesen más lehetőségeket nyitottak meg. Ez egy kényelmes műfaj, ezért is lehet szeretni. Az ember ül egy széken egy pici épületecskében, ha akar, ehet-ihat. Kicsit örömfotózás. Nem mondom, hogy kizárólag erre akarok váltani. Arra is szükségem van, hogy amikor fekszem a sárban, bújok a bokorban, egyszer csak olyan történik, amit soha nem lehet előre tudni. Annak a varázsát nem hiszem, hogy bármikor megunnám, hogy csak úgy spontán járjam a természetet, és mindenfajta kötöttség, egy épület, egy üvegfelület nélkül valamit meglássak és megörökítsek.

Tervez-e saját lest?

Fölmerült bennem, hogy szeretnék majd, de nem hiszem, hogy ez az idei év projektje lesz. Az első képeim egy részét egy családi ház kertjében csináltam, de az nem épített les volt, hanem egy lessátor, ami akkora volt, hogy gubbasztva belefértem. Az elsőt magam barkácsoltam egy festőfóliából, zörgött, mint a fene, ahogy fújta a szél, de a kertvárosban élő madarak egy része még ezt is elviselte. Télen ültem a kertben, biztos mindenki hülyének nézett, hogy egy ilyen tákolmányban, a mínusz öt fokban ülök kint, és az élvezem, hogy elém repül egy meggyvágó. Mégis, ott is születtek jó képek.

Miért kezdett pályázni a fotóival?

Egyrészt az emberben van egyfajta kíváncsiság, hogy hol tart ő ebben a fotózásban. A pályázatok, persze versenynek is hívhatjuk őket, nagyon jó lehetőséget adnak, hogy az ember visszajelzéseket kapjon. Lássa azt, hogy mások, akiket a szakma legnagyobbjai értékelnek, mit csinálnak, hogyan csinálnak, hogyan csinálnak jól. Kíváncsi voltam, hol tartok ehhez képest, mi az, amit jól, és mi az, amit nem jól csinálok. Az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban versenynek Potyó Imre volt a zsűrielnöke, ő két, számomra nagyon fontos dolgot is mondott egy interjúban. Szerinte, aki természetfotós, az pályázzon, mert így jut el az emberekhez. Teljesen más, ha én otthon fotózok, és megmutatom a gyerekeimnek, az is fontos, viszont társadalmi hatást akkor lehet elérni, akkor kaphat nagyobb nyilvánosságot a kép, ha az ember egy pályázatra beadja. Akkor fog az üzenet eljutni az emberekhez, mert felkerül egy platformra, eljut kiállításokra, könyvekbe, hírekbe. A szakmám minden területén igyekszem a kommunikációt tudatosan irányítani, mert pontosan értem, hogy akkor tudom a fontos értékeket jól képviselni, ha ebből a szempontból is odateszem magam. Csak félig van elvégezve a feladat, ha valami okosat leírtam, de az nem jut el az emberekhez. Akkor kevésbé volt értelme a munkámnak. A másik, amit Potyó Imre mondott, hogy a fotók bírálata nem annyira szubjektív, mit ahogy az emberek gondolják. Felsorolt kapásból 10-20 szempontot, hogy ő mi mindent néz egy fotón. Ha pedig ennyi szempont van, akkor már nem lehet azt mondani, hogy teljesen szubjektív. Élesség, háttér, természetvédelmi üzenet, színek, kompozíció stb. – ekkor tudatosult bennem, ezek mennyi mindent jelentenek.

Mit tud hasznosítani ebből az, aki jó fotót adott be, de voltak nála még jobbak?

A Madarak fényben és árnyékban pályázatra több mint 900 kép érkezett be. Amikor megjelent a kiíró online galériájában, meg a Vadlúd Sokadalom Facebook oldalán, megállapítottam, van legalább 50 kép, amelyik közül bármelyik nyerhetne. Nem gondoltam, hogy én itt ennyire elől végezhetek. Potyó Imrétől hallottam az is, hogy el kell indulni több pályázaton, és előbb-utóbb helyére kerül a fotó.

Magyarországon valószínűleg a legnagyobb, csak természetfotókat fogadó verseny az Év természetfotósa, ahova 3-4000 kép is beérkezik. Eddig ott minden évben előrébb jutottam. Először bekerültem az első ezerbe két képpel. Tavaly már a 400-ban volt képem, és csak egy ponton múlt, hogy pont ezzel a kacsás képpel „felkerüljek a falra”. Akkor eldöntöttem, hogy még ide beadom, és ha itt sem sorolódik előrébb, akkor több visszajelzést kaptam már, hogy ez nem kerül be a legjobbak körébe, és akkor félreteszem, vagy legalább pihentetem.

Nagyon nehéz helyzet, amikor másképpen jó két kép. Nem a szubjektumról beszélek, hanem más az értéke. Más szakmai szempontok miatt van előrébb. Ennek a kedves kacsának természetvédelmi üzenete kevesebb van. Bizonyos mérték szerint nem olyan izgalmas. Bárki fotózhatna ilyet, mert mindenhol van kacsa, és a nap is fölkel.

Boromisza Zsombor (Forrás: bzsombor.hu)

Tanulmányok

 Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, okleveles tájépítész mérnök (2000-2005)

Tájépítészet és Döntéstámogató Rendszerek Doktori Iskola (2008-2010), PhD fokozat (agrárműszaki, 2012), értekezés címe: Tópartok tájépítészeti szempontú elvei és módszerei a Velencei-tó példáján

Munkahely

Szent István Egyetem (korábban Budapesti Corvinus Egyetem), Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, egyetemi tanársegéd (2006-2012), egyetemi adjunktus (2012 -2017), egyetemi docens (2017 – )

Szent István Egyetem, Tájépítészeti és Településtervezési kar, oktatási és kutatási dékánhelyettes (2017 – 2021)

Szent István Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, mb. tanszékvezető (2019 – )

MATE Budai Campus, általános és stratégiai főigazgató-helyettes (2021 – )

 Egyéb képesítések, szakmai közéleti tevékenység

 

Magyar Madártani Egyesület tagja (1989 -)

Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium mentora (2009 -)

Magyar Hidrológiai Társaság tagja (2010 -)

Magyar Kertépítészek és Tájrendezők Szövetségének tagja (2011 -)

Tájvédelmi szakértő (2011 -) (SZTjV SZ-22/2011)

4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2014 – 2016)

MTA köztestületének tagja (2014)

Polish Journal of Natural Sciences folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2015 -)

Élővilágvédelmi szakértő (2016 - ) (SZTV SZ-019/2016)

The Problems of Landscape Ecology folyóirat, szerkesztőbizottsági tag (2016 -)

Európai Táj Egyezmény, Szakértői Testület tagja (2019 – )

 Szakmai elismerések

 

Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, év oktatója (2011)

Budapesti Corvinus Egyetem, Kutatási kiválósági díj (2012)

Budapesti Corvinus Egyetem, Érdemes dolgozó (2016)

Földművelésügyi Minisztérium – Magyar Turisztikai Ügynökség, “Év Ökoturisztikai létesítménye” pályázat, tanösvény kategória II. helyezés (Égerösvény – Termáltó és Ökopart tanösvény tervezője) (2016)

Hévíz III. – Tervpályázat a tófürdő továbbfejlesztésére, I. díj (tervezői csoport tagja, természetvédelmi bemutatás koncepciója) (2016)

FameLab, a British Council tudománykommunikációs versenyének országos döntőse (2018)

Szent István Egyetem, Pro Negotio Universitatis kitüntetés (2019)

Év Tájépítésze Díj (2019): közönségdíj; MÖFÖSZ különdíj

 Fotópályázat elismerések

 

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat 3. díj (2020)

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat, Száz Völgy Természetvédő Egyesület különdíja (2020)

Calendula Pharma “Egészség a természet erejével!” fotópályázat 1. díj (2020)

Tovább a teljes bejegyzéshez
379 Hits
0 hozzászólás

Fontos a fotóig vezető út

Jakab Tibor természetfotós nyerte a 2020-as Envirotis - Madarak fényben és árnyékban fotópályázatot, ebből az alkalomból készült interjúnk. A pálya kezdetéről, az etikus fotózásról, veszélyekről és szenvedélyről…

Mióta fotózik?

10 éves koromban kezdtem a fotózást, laborálással. Az édesapám bevitt a szobájából kialakított sötétkamrába, és egy filmet hívtunk elő, amit ő fotózott. Ez a folyamat olyan, mint amikor Harry Potter varázsol. Bárcsak minden gyerek meg tudná élni ezt a csodát! Három gyermekem van, mindegyik Harry Potteren nevelkedett, ami megszerettette velük az olvasást. Szinte egymás után „falták” a könyveket, ami jó irányba terelte őket. Minden fotós vénájú gyereket valahogy így kellene elindítani az úton. Mikor előjön a negatív, majd abból lesz egy papírkép, amit kézbe lehet fogni és megmutatni a szüleimnek vagy a nagymamámnak, az varázslatos.

Az, hogy ma minden okostelefonon van kamera, nem változtatja meg ezt a világot?

A digitális kamera felgyorsítja a tanulási folyamatot. Szerdánként fotós szakkört tartok gyerekeknek és érdeklődő felnőtteknek – most persze online –, akiknek szemmel látható, folyamatosan követhető a fejlődésük. Ma, amikor valaki rosszul exponál, egy pici gondolkodás után rögtön meg tudja találni, hogy miért lett rossz a felvétele. Ez az átfutási idő nálam a kezdetekkor még olyan volt, hogy ha lefotóztam valamit, akkor hazamentem, előhívtam, megszárítottam, kinagyítottam, és másfél nap múlva derült ki, hogy sikerült-e. Ha színes felvételt csináltam, akkor lehet, hogy hetekig kóválygott valahol az országban. Most, egy nehéz expozíciónál, ha például nagyon súlyosak a fények, és tartok attól, hogy nem lesz jó a fotó, akkor csinálok egy tízes expozíciósorozatot, és megvan közte a telitalálat. Nincs gond ezzel, mert a kártyámon, vagy a telefonomon több ezer vagy tízezer képet tudok tárolni. Régen viszont 36 kockából kellett gazdálkodni. A legszebb, legnehezebb az volt, amikor diafilmet kellett előhívni, mert ott nagyon pontosan kellett exponálni. Meg kellett tanulni a felvételi technikákat, hogy a fényeket hogyan lehet okosan belőni. Nagyon-nagyon felkészültnek kellett lenni szakmailag. Most Magyarországon, bárki, aki csinál egy helyes expozíciót, mondjuk egy arcról, az kiírja a közösségi oldalára, hogy XY Photographer, és attól kezdve akár pénzt is kereshet vele.

Mennyit ér ma egy fotó?

Semmit, ha az ember nem ér el vele eredményt, ha nem nyer egy első díjat, ami tárgy- vagy pénzjutalommal jár.

Ma már sokaknak a fotó a lényeg és nem az út. Én azt tudom csak elfogadni, aminek az útja is tökéletesen tiszta és etikus. Ha a fotózás során nem zavarjuk, nem bántjuk az állatokat, nem alakítjuk át a környezetüket. Olyanba bele sem megyek, mint például egy gomba fotózása, mert ahhoz a gomba környékén általában mindent ki kell irtani, hogy a végeredmény jó legyen. Mert még olyat nem láttam – persze biztos keveset tapasztaltam az 52 évemmel –, hogy a gomba egyedül áll önmagában. Ha ökológiailag is rendben akarunk lenni magunkkal, akkor nem autóval megyünk, és ha lehet, akkor mindig figyelünk a lábunk elé, hogy mire lépünk rá.

A természetfotózás, az igazi természetfotózás, számomra azt jelenti, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Tényleg szó szerint!

Hogyan fotózik? Ez egy állandó állapot, hogy bárhol is legyen, fotózik, vagy témát választ és úgy indul el, azt keresi?

A fotózás fotózást generál. Például, amikor kimegyek őzet fotózni hajnalban, és teljesen átázom a harmattól, akkor tudom, hogy a következő nap makrózni fogok a harmatban. Az egyik téma hozza a másikat. Van, hogy egész nap fotózással tudok molyolni, mert hajnalban harmatot makróztam, utána 10 óra körül beültem az itthoni lesembe, ahol madarakat fotóztam, délután négy órakor pedig kimentem őzre, lesbe. Ezzel egy egész nap is elmehet. Három hete etetek például egy patkányt a melléképületünkben, a vadkamerám gyönyörűen fogja. Hamarosan betelepülök majd a sarokba, felállítok egy mobil lest, bevakuzom a helyet, a patkányt nem zavarja a vaku, és meg tudom fotózni. Hasonló volt az ugró egér fotóm. Az a legtöbbet ellopott képem. Egyszer utánanéztem a Google képkeresőben, rengeteg találat volt rá.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb fotós története?

Féltem már a haláltól fotózás közben. Az időjárás kiszámíthatatlan. Volt egy lesem, fűszálakkal, szalmával bevonva, jól illeszkedett a tájba. Nagyon klassz volt, csak jött egy ónos eső, rá a hó, aztán megint ónos eső. Ez egy könnyűszerkezetes les volt, amit nagyon szeretek, mert nyom nélkül eltüntethető. Nem hagy igazi nyomot maga után. 45 másodperc alatt felállítható, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. Az volt a baj, hogy rettentően magas volt rajta a hóréteg, a szalma megszívta magát vízzel, és amikor bebújtam, az egész összeomlott. Mint egy lavina. Légszomj, pánik, klausztrofóbia, minden rám tört. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak: maradjak, hogy majd kiolvad, vagy előre vagy hátra menjek. Annyira összeszorította a tüdőmet, hogy csak aprókat lélegezhettem. Végül lelkileg összeszedtem magam, és centinként kikúsztam alóla. Miután kijutottam, még fél órát kellett ülnöm a les mellett, hogy észhez térjek.

A másik élményem Poroszlónál, a Tisza-tónál volt, pontosabban a tó fölött Tiszafüred felé átvezető útnál. Éjszaka mentem be a vízbe libákat fotózni. Valószínűleg egy forrásba léptem bele, mert egy pillanat alatt elsüllyedtem derékig, és egyre jobban mentem le a víz alá. Annyi volt a szerencsém, hogy egy náddarabot el tudtam kapni, és azt nagyon óvatosan húztam, hogy elérjek egy stabilabb kapaszkodót. Mindezt egy kézzel, hogy a felszerelésemet a másik kezemmel a víz fölé tartsam. Végül az lett a legfőbb bánatom, hogy a libák húsz méterre húztak el mellettem. Röhögtek rajtam. Ezekből a helyzetekből lehetett volna baj. Állatoktól soha nem féltem, pedig voltam már rókától három méterre, őztől hat méterre, vaddisznótól tíz méterre.

Mi foglalkoztatja leginkább a fotózásban mostanában?

Nemrég ragadozókat etettünk, egy nagyon jó haverommal közösen a könnyűszerkezetes lesem közelében. Mondják, hogy a rétisasnak nagyon jó a szeme, és az ilyen leseket, mint az enyém, kiszúrja. Kísérletünk bizonyította, hogy ez nem így van. A haverom egy nap befeküdt a lesbe, és a rétisas ott evett előtte, és egyáltalán nem zavartatta magát, bár a srác mozgatta a kamerát. A rétisas pont úgy viselkedett, mint az egerész ölyv, amelyik nem annyira óvatos madár, mint ahogy a rétisasról tartják.

Úgy tudom, csak saját lesből fotózik. Miért nem kedveli az „idegen” leseket?

A „nem Jakab Tibor kompatibilis” leseket úgy alakították ki, hogy félig áteresztő tükrökön át lehet figyelni a környezetet, és aki bent ül, az semmit nem érzékel a természetből. Nem érzékeli a szagokat, nem hallja teljes tökéletességében a hangokat. Mostanában már betonból is építenek kényelmes, jól felszerelt leseket. Elvetem, amikor nem én szögelem a lest, nem én varrom a huzatot hozzá. Ez úgy hívom, hogy konzerv fotográfia, vagy „vett-les”. Azt látom, hogy nagyon sokszor a pénzen múlik minden. Ezzel szemben én a természetben minden egyes képért megküzdök. Ezért mondom, hogy nagyon fontos az út. Mások is mondták már előttem: a természetfotózás a cél és nem az eszköz.

Nagyon jó, hogy megnyertem a tavalyi Envirotis fotópályázatot. De ha nem nyerek, az sem probléma. Engem az érdekel, hogy számomra elfogadható képeket tudok csinálni úgy is, hogy nem kapok érte díjat.

Nyilván az ember vágyik arra, hogy sikeres legyen. Magának állítja fel a sikerkritériumokat?

Ez a sport, a természetfotózás, pont nem erről szól. Aki igazi természetfotós szeretne lenni, abban alázatnak kell lennie, a képpel szemben is, és nem szabad megelégednie soha magával. Aki megelégszik magával, az nem fog fotózni. A természetfotózás nálam szenvedély. El tudok viselni 12-14 órát mínusz 16 fokban és garantált élménnyel megyek haza. Az a baj, hogy nagyon sokan a pénzükért akarnak garantált élményt, amit én nulla forintért kapok. Ha nem fotózok semmit, akkor is biztosan látok olyat, ami soha többé nem megy ki a fejemből.

Például építettünk egy lest fából meg nádszövetből. Egyik nap ott fotóztam a jégmadarakat már fél órája, amikor hallottam egy sziszegést. Egy akkora vízisikló, amekkorát még soha nem láttam, ott mocorgott a les sarkában. Ezeket az élményeket nem lehet elfelejteni.

Hogyan választja ki, hogy hova pályázik?

A nevezési díjat nem szeretem. Az Envirotis pályázati kiírása nagyon szimpatikus volt. Bár minden pályázat ilyen lenne, mert ingyenes, mégis megadják a módját. Voltam az előzőn is, akkor harmadik díjat kaptam.

Nemzetközi pályázatokon indul?

Én nem, de Flóra lányom igen. Ehhez kapcsolódik egy szép történet. Engem itt Hevesen, a szülővárosomban, szeretnek az emberek. 2013-ban, Flóra a Memorial Maria Lujza Nemzetközi hegyi és természetfotós pályázaton, az Ifjú kategória nyertese lett Légitámadás című képével. Meghívták, hogy személyesen vegye át a díjat, de akkoriban úgy alakult az életünk, hogy nem tudtuk volna kifizetni az odautat. Máig meghatva emlékezem vissza arra, hogy a hevesiek a tudtunk nélkül összegyűjtötték nekünk az útiköltséget. Aki csak tudott, támogatott minket.

Van-e olyan téma, amit mindig szeretett volna megfotózni, de még nem sikerült?

Kétszázezred másodpercet akarok létrehozni vakuval, hogy egy ugró sáskát le tudjak fotózni élesen. Van egy találmányom, egy lézeres megoldás, ami a reakcióidőt lecsökkentette egy milliszekundumra. Vettem egy kínai vakut, amivel a madarakat már meg tudom fotózni, de a rovarokat még nem. Az induló, elrugaszkodó sáska iszonyatosan gyors.

A díjnyertes, Asztrál landolás című fotójának technikája foglalkoztatja-e még mostanában, vagy ezen már túl van?

Én nem autofókusszal állítok, mint a többség, hanem manuálisan. Vannak még mozdulatok, amiket bár lát az ember, de mindig lemarad a keze róla. Van egy reakcióideje a gépnek és az emberi kéznek is. Ebben még fejlődnöm kell. Nagyon nehéz. Mindig ott van az a pár milliméter, ami még kellene. De hát ez a csoda benne!

Jakab Tibor (52)

10 éves kora óta fotózik rendszeresen. A debreceni 127-es szakmunkásképzőben fényképész szakon végzett. Tagja a Heves Megyei Fotóklubnak, a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt), valamint alapítója és elnöke a DigiNatura Heves Megyei Természetfotósok Egyesületének.

A Heves Megyei Nap külsős fotóriportere volt öt éven át, ezalatt több mint ezer képe jelent meg. Fotóival több hazai pályázaton nyert díjakat, fotós albumokban jelentek meg fotói.

Jakab Tibor Facebook oldala

Jakab Tibor fotói (válogatás)

Tovább a teljes bejegyzéshez
917 Hits
0 hozzászólás