Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Várakozunk. Már csak néhányat kell aludni, és…

Vajon mi írnivalója van a várakozásról, adventről egy főként természettel, természetvédelemmel, környezetvédelmi témákkal foglalkozó blognak?

Az adventről a természet persze mit sem tud, ahogy a várakozásról sem, ám a természetet szemlélő ember mégis könnyen megérti az idő lényegét. Részben ezért szeretek kirándulni, mert olyankor átalakul az időérzékelésem, minden lelassul, más ritmust veszek fel, jutalma pedig, hogy a lelkem is felfrissül. A természetben élő állatok éhen halnának, ha nem tudnának várakozni. A legszebb természetfotókban ott a várakozás élménye. Vagy keserve, kínja – mondaná más, hiszen vannak, akik szerint a várakozás idegőrlő, lélekölő. Megint mások viszont úgy látják, a várakozás értékessé teszi a dolgokat.

Egy kedves pszichológus ismerősöm mesélt egyszer a várakozásról, ami sokszor eszembe jut azóta is. Mennyire igaza volt! A történet lényege: egy időben anonim online tanácsadást tartott. Nem az elmúlt hónapokban kényszer szülte Skype-os vagy Zoom-os, vagy bármi más applikáció segítségével lebonyolított élőképes, ám távolságtartó beszélgetést, hanem írásban lehetett feltenni a kérdést. A kérdező a választ is írásban kapta meg. Mindig alapos, megfontolt, szakmailag tisztességes választ, sok visszakérdezéssel, érzékenyen. Jó pár nappal később, mint ahogy a kérdés beérkezett. Nem azért, mert a pszichológus lusta lett volna vagy munkával túlterhelt. Nem, egészen egyszerűen, elvből. Mert fontos a várakozás. Segít abban, hogy felismerjük egy-egy dolog helyiértékét az életünkben. Pár nap elteltével egy hatalmasnak tűnő probléma egyszerűen léptéket vált, és rájövünk, apróság csak az életünkben. Vagy éppen fordítva.

A várakozásra szükségünk van. Mindenkinek, annak is, aki ezt még nem ismerte fel. Nem halogatásról beszélek vagy mulasztásról. Várakozásról, ami munkát, befektetett energiát igényel. A várakozás sosem passzív. Értelmezésemben biztosan nem. A várakozás tele van reménnyel és kíváncsisággal. Része a félelem, az aggódás, vajon bekövetkezik-e, megtörténik-e, amire várunk. Van, amikor tudjuk, biztosan meg fog történni, mégis jó rá várakozni. Ilyen például a karácsony előtti négy hét.

Az advent az év egyik legintenzívebb „várakozós” időszaka, legyünk bár vallásosak, vagy ateisták, netán a kettő között valamely átmenet. Aki vallásos, mélyen átéli az ünnep szentségét, várakozásának „jutalma” az eljövetel. Aki nem vallásos, annak a családdal töltött békés ünneplős együttlét, az ajándékok, a finom ételek, a meghitt fények az, ami beteljesül, amire annyit készült, várt. Mennyire nem mindegy azonban, hogyan várakozunk. Nem a hit vagy nem hit kérdése a döntő, hanem az, hogy benne vagyunk-e a várakozásban a lelkünkkel.

Sokaknak ez az időszak egy kipipálós, feladat-teljesítős roham. Eltervezzük, milyen legyen a lakás ünnepi díszítése, kitaláljuk, összeírjuk, mi legyen az ünnepi menü, kiket hívunk meg vendégségbe, kinek mi legyen az ajándék és így tovább. Csak ennyi és nem több. Ki-ki futja a családban a saját köreit, pedig lehetne ezeket a heteket arra is használni, hogy együttműködjünk jobban, mint valaha.

Mostanában egyre többet találkozom azzal a szemlélettel, hogy tekintsük a helyzeteket lehetőségnek. Talán a COVID-járvány segít abban, hogy újraértékeljük az ünnepet. Átgondoljuk, számunkra mi a fontos benne. Pici közvélemény-kutatást végeztem. Minden megkérdezett rokonom, ismerősöm azt mondta, hogy az ünnepekben számára a legfontosabb az együttlét a családdal. Nem az ajándékokat emlegették, nem az ünnepi menüt – na jó, bevallom, sokan ezt sem felejtették ki a felsorolásból –, hanem azt, hogy találkozhatnak azokkal a rokonokkal, akiket ritkábban látnak, a szorosabban vett családjukkal pedig békés, önfeledt órákat, napokat élhetnek át. Ilyenkor félretesznek minden mást, csak egymásra figyelnek.

Bejegyzésem helyett ide írhattam volna egyetlen Pilinszky idézetet, mert mondandóm lényegről szól:

„…a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. … Aki hazakészül, az készülődésében már otthon van. … Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Pilinszky János: Hitünk titkairól (Új Ember 1974. december 15.)

Békés, meghitt, egymásra figyelős ünnepeket kívánok!

Tovább a teljes bejegyzéshez
757 Hits
0 hozzászólás

Kis karácsony, nagy karácsony - Hogyan lehetnek békések, boldogok és környezettudatosak ünnepnapjaink

Nem újdonság, hogy itt a karácsony, vele minden szép és jó, valamint persze az árnyoldal is. Arról már többször írtam korábban, hogy környezettudatosságunkat az ünnepekre készülve sem kell félretennünk: érdemes átgondolnunk, milyen fenyőt veszünk, mit és mennyit főzünk-sütünk, mibe csomagoljuk az ajándékainkat. Nem csak a szép fényes, látványos és kényelmes ünnepi papírtasakokban lehet ajándékokat átadni. Sokkal érdekesebb a csomag, ha egy maradék fényes anyag, netán saját rajzzal díszített fehér papír burkolja. Most azonban nem erről fogok írni.

Azon töprengtem el, vajon ki, hogyan ajándékoz meg másokat? Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy régi rutinjainkon változtassunk? Nemrég egy külföldi utazáson ott álltam egy gigantikus méretű bóvliárus bódé előtt: az értelmetlen, felesleges tárgyak halmazán hüledeztem. Ezeket a cuccokat is megveszi valaki, hiszen ha nem lenne rá igény, nyilván eltűnnének a piacról a csicsás képeslapok, kulcstartók, pólók, bögrék, öngyújtók és társaik. Megvásárolják őket, ám a többség a kukában végzi. Sok ilyen holmit azért veszünk meg, mert úgy érezzük, valamit vinnünk kell a külföldi útról a barátainknak, a rokonainknak, de annyira nem ismerjük őket, hogy értelmes tárgyat vegyünk, aminek biztos örülne, hasznát venné, vagy csak szívesen nézegetné.

Karácsonykor is sokszor ebben a helyzetben vagyunk. Úgy érezzük, hogy mindenképpen kell vennünk valamit rokonainknak, ismerőseinknek, ezzel őket is arra kényszerítve, hogy viszonozzák ezt. Vajon ez lenne a legfontosabb az ünnepben? Talán a gyerekeknek igen, de nekik sem feltétlenül.

Ismerek több olyan családot, ahol már a kicsiknek sem vesznek karácsonyra újabb és újabb játékokat, legfeljebb könyvet kapnak, vagy valamilyen „élményt”. Egy extra állatkerti látogatást az unokatestvérekkel, egy utazást együtt néhány baráttal, vagy jegyeket egy színházi előadásra.

Talán mostanában már változóban vannak ajándékozási szokásaink, egyre több családtól hallom, hogy beszüntették a „mindenki mindenkinek vesz valamit” gyakorlatát. Sokan nem is azért, mert anyagilag megterhelő lenne számukra. Persze ez sem egy szégyellnivaló szempont! Ha egy nagy család szívesen összejön az ünnepeken, és vannak tízen, húszan, akkor már nem mindegy, hány ajándékot kell vennünk. Nem beszélve arról, hogy egy családban egyáltalán nem biztos, hogy mindenki azonos anyagi lehetőségekkel bír.

Két remek gyakorlatról hallottam, ami biztosan nem egyedi, nyilván vannak mások is, akik alkalmazzák, de most megosztom, mert talán még eddig nem jutott eszébe mindenkinek. Remélem, ezzel többeknek segítek abban, hogy karácsonykor ne az üzleteket járja kétségbeesetten, hogy még a nagynénjének és a sógorának kell vennie valamit, ami legalább olyan értékű, mint amit ő kapott tőlük egy évvel korábban.

Az egyik lehetőség, hogy a nagy család tagjai közül mindenki húz egy nevet, és egyes-egyedül annak vesz ajándékot, akit a szerencse dobott neki. Ráadásul adott, előre meghatározott összeghatáron belül. Nekem nagyon teszik ez a megoldás. Sőt, akitől hallottam erről, elmesélte, hogy ajándékozáskor körbeülnek, és egyszerre mindig csak egy családtagra figyelnek. Vele örülnek, ha tetszik neki, amit kapott, dicsérik azt, akinek köszönhető az ötletes ajándék, ami lehet vásárolt áru, de akár saját készítésű tárgy is. Így bensőségesebb az ünnep, beszélgetnek közben, mindenki ajándéka figyelmet kap, nem egy őrült, „mindenki bontogat magányosan” karácsonyi ámokfutás náluk az ünnep.

A másik megoldás sem rossz. Ott a nagy család egy háztartásban élő családrészei egy-egy karácsonyi zsákocskát töltenek meg kisebb ajándékokkal. Minden családnak megvan a maga zsákja, amit évről évre megőriznek, és ez így megy már sok-sok éve. A csomagokba általában édesség, saját készítésű lekvár, finom tea, kakaó vagy különleges fűszer kerül.

Mindkét család elmondhatja magáról, hogy nem szennyezik felesleges tárgyak vásárlásával a környezetet. Sőt tudom, arra is odafigyelnek, hogy élelmiszert se pazaroljanak. Nem az evésről szól így a közös ünnep, hanem az együttlétről, a beszélgetésről, a közös társasjátékozásról. Mert számukra különösen értékesek ezek a karácsonyok, hiszen nem tud mindig együtt lenni a teljes család. Sokan már nem is egy városban élnek.

Persze terített asztal mellett is lehet jókat beszélgetni, de az ünnep második napján már mindenki telítődött az addig elfogyasztott finomságokkal, már sokkal több marad meg ilyenkor a kirakott ételből, mind amennyi elfogy.

Ez csak két ötlet, bizonyára még van számos másik is. Arra bíztatom hát olvasóimat, hogy osszák meg velünk saját jó ünnepi gyakorlatukat: hogyan lehet visszafogottan, az emberi oldalra figyelve együtt tölteni ezt a szép ünnepet.

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Nem újdonság, hogy itt a karácsony, vele minden szép és jó, valamint persze az árnyoldal is. Arról már többször írtam korábban, hogy környezettudatosságunkat az ünnepekre készülve sem kell félretennünk: érdemes átgondolnunk, milyen fenyőt veszünk, mit és mennyit főzünk-sütünk, mibe csomagoljuk az ajándékainkat. Nem csak a szép fényes, látványos és kényelmes ünnepi papírtasakokban lehet ajándékokat átadni. Sokkal érdekesebb a csomag, ha egy maradék fényes anyag, netán saját rajzzal díszített fehér papír burkolja. Most azonban nem erről fogok írni.

Azon töprengtem el, vajon ki, hogyan ajándékoz meg másokat? Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy régi rutinjainkon változtassunk? Nemrég egy külföldi utazáson ott álltam egy gigantikus méretű bóvliárus bódé előtt: az értelmetlen, felesleges tárgyak halmazán hüledeztem. Ezeket a cuccokat is megveszi valaki, hiszen ha nem lenne rá igény, nyilván eltűnnének a piacról a csicsás képeslapok, kulcstartók, pólók, bögrék, öngyújtók és társaik. Megvásárolják őket, ám a többség a kukában végzi. Sok ilyen holmit azért veszünk meg, mert úgy érezzük, valamit vinnünk kell a külföldi útról a barátainknak, a rokonainknak, de annyira nem ismerjük őket, hogy értelmes tárgyat vegyünk, aminek biztos örülne, hasznát venné, vagy csak szívesen nézegetné.

Karácsonykor is sokszor ebben a helyzetben vagyunk. Úgy érezzük, hogy mindenképpen kell vennünk valamit rokonainknak, ismerőseinknek, ezzel őket is arra kényszerítve, hogy viszonozzák ezt. Vajon ez lenne a legfontosabb az ünnepben? Talán a gyerekeknek igen, de nekik sem feltétlenül.

Ismerek több olyan családot, ahol már a kicsiknek sem vesznek karácsonyra újabb és újabb játékokat, legfeljebb könyvet kapnak, vagy valamilyen „élményt”. Egy extra állatkerti látogatást az unokatestvérekkel, egy utazást együtt néhány baráttal, vagy jegyeket egy színházi előadásra.

Talán mostanában már változóban vannak ajándékozási szokásaink, egyre több családtól hallom, hogy beszüntették a „mindenki mindenkinek vesz valamit” gyakorlatát. Sokan nem is azért, mert anyagilag megterhelő lenne számukra. Persze ez sem egy szégyellnivaló szempont! Ha egy nagy család szívesen összejön az ünnepeken, és vannak tízen, húszan, akkor már nem mindegy, hány ajándékot kell vennünk. Nem beszélve arról, hogy egy családban egyáltalán nem biztos, hogy mindenki azonos anyagi lehetőségekkel bír.

Két remek gyakorlatról hallottam, ami biztosan nem egyedi, nyilván vannak mások is, akik alkalmazzák, de most megosztom, mert talán még eddig nem jutott eszébe mindenkinek. Remélem, ezzel többeknek segítek abban, hogy karácsonykor ne az üzleteket járja kétségbeesetten, hogy még a nagynénjének és a sógorának kell vennie valamit, ami legalább olyan értékű, mint amit ő kapott tőlük egy évvel korábban.

Az egyik lehetőség, hogy a nagy család tagjai közül mindenki húz egy nevet, és egyes-egyedül annak vesz ajándékot, akit a szerencse dobott neki. Ráadásul adott, előre meghatározott összeghatáron belül. Nekem nagyon teszik ez a megoldás. Sőt, akitől hallottam erről, elmesélte, hogy ajándékozáskor körbeülnek, és egyszerre mindig csak egy családtagra figyelnek. Vele örülnek, ha tetszik neki, amit kapott, dicsérik azt, akinek köszönhető az ötletes ajándék, ami lehet vásárolt áru, de akár saját készítésű tárgy is. Így bensőségesebb az ünnep, beszélgetnek közben, mindenki ajándéka figyelmet kap, nem egy őrült, „mindenki bontogat magányosan” karácsonyi ámokfutás náluk az ünnep.

A másik megoldás sem rossz. Ott a nagy család egy háztartásban élő családrészei egy-egy karácsonyi zsákocskát töltenek meg kisebb ajándékokkal. Minden családnak megvan a maga zsákja, amit évről évre megőriznek, és ez így megy már sok-sok éve. A csomagokba általában édesség, saját készítésű lekvár, finom tea, kakaó vagy különleges fűszer kerül.

Mindkét család elmondhatja magáról, hogy nem szennyezik felesleges tárgyak vásárlásával a környezetet. Sőt tudom, arra is odafigyelnek, hogy élelmiszert se pazaroljanak. Nem az evésről szól így a közös ünnep, hanem az együttlétről, a beszélgetésről, a közös társasjátékozásról. Mert számukra különösen értékesek ezek a karácsonyok, hiszen nem tud mindig együtt lenni a teljes család. Sokan már nem is egy városban élnek.

Persze terített asztal mellett is lehet jókat beszélgetni, de az ünnep második napján már mindenki telítődött az addig elfogyasztott finomságokkal, már sokkal több marad meg ilyenkor a kirakott ételből, mind amennyi elfogy.

Ez csak két ötlet, bizonyára még van számos másik is. Arra bíztatom hát olvasóimat, hogy osszák meg velünk saját jó ünnepi gyakorlatukat: hogyan lehet visszafogottan, az emberi oldalra figyelve együtt tölteni ezt a szép ünnepet.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2109 Hits
0 hozzászólás

Közeleg a karácsony - Élelmiszerpazarlásról és az élelmezési világnapról az ünnep ürügyén

Nem akarok ünneprontó lenni, de a karácsony közeledtével egyre többször gondolok arra, hogy most még kedvesebbet kellene ennem, mert akárhogy vigyázok, az ünnepek alatt szinte mindig felszedek valamennyi plusz súlyt. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Ez a probléma egyik része, a másik az, hogy ilyenkor még több élelmiszer megy a szemétbe, mint egyébként. Mert nem csak mi főzünk bőségesebb mennyiséget, hanem a látogatóba érkező családtagok is hoznak valamit magukkal, hogy kedveskedjenek, és egy idő után már a hűtő sem bírja.

Ahogy ezen eltöprengtem, eszembe jutott, hogy egy hónappal ezelőtt volt egy most is aktuális világnap, aminek az üzenete nagyon illik a fenti, ünnep előtti gondolatomhoz.

A World Food Day magyar kezdeményezésre jött létre 1979-ben, október 16-án.

Felfoghatatlan számok

A 2. világháború befejezésének évében 2,4 milliárd ember élt a Földön. A WFD kezdeményezésének a napjára, tehát 40 évvel ezelőttre a szám szinte megduplázódott, a mostani évfordulón pedig már 7 701 666 677-an* vagyunk. A népességbővülés üteme ugyan csökkent a 60-as évek óta, de az ENSZ becslése szerint 2024-re biztosan elérjük a 8 milliárdot.

Hogyan lehet ennyi embert jóllakatni? Leginkább talán ellentmondásosan, hiszen az éhezés és a túltápláltság egyszerre van jelen világunkban, ráadásul pazarlóak is vagyunk. Az élelmiszer-pazarlás globális költségét 2,6 trillió dollárra becsülik.

Az élelmiszerpazarlásban Európa, így hazánk is élen jár. Mi is tehetünk azért, hogy kevesebben éhezzenek a Földön. Ha nem vásárolunk feleslegesen élelmiszert, ha nem dobjuk ki a maradékot, hanem átalakítva felhasználjuk, már tettünk egy lépést. Tudják: sok kicsi…

Tegyük meg legalább azt, ami a hatalmunkban áll, és akkor kevesebben fognak éhezni a világban. Mondjuk süssünk két rúddal kevesebb bejglit, vagy talán elegendő a négy tagú családnak 10 szelet rántott ponty, 15 már fölösleges.

A kilencedik éhen marad

Ma minden kilencedik ember számára nem egyértelmű és magától értetődő, hogy naponta tud-e enni valamit, akár csak egyszer is.

1999-ben a világ vezető gazdasági nagyhatalmai az ENSZ kezdeményezésére úgy döntöttek, hogy felszámolják a világban a szegénységet, ezért elfogadták a Millenniumi Fejlesztési Célokat (MDG). Vállalása részeként az MDG-ben részt vevő 129 ország közül 73 csökkentette is az éhezők számát. 2015-ben pedig a világ országai megállapodtak, hogy 2030-ra teljes mértékben felszámolják az éhezést, ez bizonyos számítások szerint azt jeleni, hogy 60%-kal több élelmiszert kellene termelni, ami persze újabb kérdéseket vet föl.

Adnának, de miből? Kérdés a hogyan is

Nincs például korlátlan számban megművelhető terület, sőt a klímaváltozással jelenleg sok helyütt a mértékük tovább csökken. A megoldás módja összetett, legkevésbé a direkt élelmiszer-segélyezés a megoldás, ám a családi gazdaságok támogatása, a nők képzése, a mezőgazdasági fejlesztések mind hozzájárulnak ahhoz, hogy elérhető legyen a kitűzött cél.

Vannak olyan kezdeményezések is, amelyek az étrendben látják a megoldást. A vegetáriánus étrendet népszerűsítő cikkek tömege ellenére túl sok húst eszünk, ami nem csak az egészségünkre káros, hanem a környezetünket is terheli. Ahhoz például, hogy egy kilónyi marhahúst megvehessünk, szinte hihetetlen mennyiségű vízre van szükség, nagyságrendileg 13000 literre. Persze ezt nem a feldolgozás során használják fel, ebben benne van az a mennyiség is, amelyet az állat élete során megiszik. Ezzel szemben a sok és jó minőségű fehérjét tartalmazó hüvelyesek „vízbarátabbak”, 1 kiló lencse megtermeléséhez elegendő 50 liter víz.

A húst hússal már nem divat

Egy újabb apróság, amit mi is megtehetünk: gondoljuk át, mennyi húst eszünk! Az EAT-Lancet Commission, egy az étkezéssel tudományos alapon foglalkozó nemzetközi szervezet szerint állati fehérjéből naponta elegendő például 29 gramm, ami azt jelenti, hogy kb. 15 deka csirkehúsnál többet nem kellene enni. Szerintem ez nem is kevés! J

Mi például eldöntöttük, hogy bár nem vagyunk vegetáriánusok, de idén húsmentes karácsonyt rendezünk. Szép dolog a hagyomány, ám az egészségünk érdekében még jobb újítani.

 

Ebben a témában szintén ajánlanám még az Élelmiszerbank weboldalát is meglátogatni, valamint támogatással segíteni a szervezet élelmiszermentő tevékenységét.

 

*a http://nepesseg.population.city/world/ oldal segítségével számítva

Tovább a teljes bejegyzéshez
1266 Hits
0 hozzászólás