Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Sok előre elgondolt, megálmodott kép van a fejemben

Hogy készült az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton különdíjas fotója, a Hamm, bekaplak?

Általában kétévente szoktam indulni a Varázslatos Magyarország fotópályázaton, és tavaly nyertem egy négy alkalmas les bérletet Máté Bencénél. Ott készült a fotó. Rengeteg kormorán volt, ilyen helyzetben nagyon nehéz letisztult képet csinálni, össze-vissza röpködnek. Van, hogy lenne egy nagyon jó jelenet, de egy madár berepül a képbe, vagy a háttérben ücsörög egy másik, foltként. Sokszor már zavaróan közel jöttek. Ezért eldöntöttem, inkább portrékkal próbálkozom, igyekeztem egészen közeli képeket csinálni. Így sikerült ez a fotó. Nagyon szép időnk volt, gyönyörű délutáni naplemente előtti fények. Szinte vágatlan a kocka.

Sokan nem szeretik a kormoránokat, különösen a halastavaknál, mert sok halat megesznek, én sem rajongtam értük. Nem is láttam korábban ennyire közelről őket, mert félénkek. Jártunk többször a Tisza-tónál, ott sok kormorán van, de az ember közeledtére elrepülnek. Meglepődtünk, hogy a nászruhája ennyire pompás. A tollazata nagyon szép, gyönyörű zöld szeme van, mondhatom, hogy fotogének ebben az időszakban.

Miért kezdtél fotózni?

Igazából nem is hívhatjuk fotózásnak, ahogy kezdődött. Mindenki, aki megy kirándulni, nyaralni, közben fotózgat. Mi is vittük a kis Smena gépünket, vettünk 5-6 tekercs filmet, fotóztunk, előhívtuk, kinyomtattuk, albumba tettük, aztán a családot untattuk azzal, hogy megmutattuk, merre jártunk. Tíz éve megrendeltem a Digitális Fotó Magazint, és akkor a férjem azt kérdezte, hogy ha ennyire érdekel, nem akarom-e jobban megtanulni. Gondoltam, miért ne, hiszen addig mit csináltam? Automatára beállítottam a gépet, és nyomtam a gombot. Úgy tettem, mint a turista, aki felkel, megreggelizik, aztán elindul, és napközben fotózgat.

Beiratkoztam Imre Tamás és Imre Anikó fotóiskolájába, mert tetszett a tematika meg a sok gyakorlat. Volt város-, épület-, szocio-, modellfotózás, meg egy tájfotós gyakorlat. Amikor kimentünk a természetbe, akkor rájöttem, hogy nekem ez valahogy jobban tetszik, mint a városi közeg vagy akár az ember fotózása. Addig is sokat kirándultunk, meg túráztunk, sátoroztunk. Olyan azonban, hogy hajnalban felkeljünk fotózni, nem fordult elő. Elkezdtem a tájfotózást gyakorolni. Amikor kimentem először egy ködös hajnalban, az valami csodálatos élmény volt: rózsaszínben a köd előtted, szemben jön fel a nap, mintha egy mesefilmben lennél. Annyira megfogtak ezek a reggeli csodaszép élmények, hogy eldöntöttem, természetfotózással fogok foglalkozni, persze csak hobbi szinten. Beiratkoztam még egy természetfotó tanfolyamra ugyancsak a Tamásékhoz, ott már volt makro-, emlős- és madárfotózás. Nekem azóta is mindegy, hogy mi a téma, táj, növény vagy állat, az élmény a lényeg.

A fotózás folyamata végig alkotás, mert úgy megyünk ki fotózni, hogy van egy elképzelés, hogy mi a cél, mit szeretnénk megmutatni. Megtervezzük, hova, mikor, milyen időszakban érdemes menni. Ez sok utánajárást jelent. Aztán el kell döntenem, hogy milyen objektívet fogok használni, ki kell választanom, pontosan honnan a legjobb fotózni. Egy tájfotózásnál például felállítom az állványt, eldöntöm használjak-e félszűrőt, vagy vizes helyen, hogy használjak-e, és ha igen, milyen erősségű ND-szűrőt, majd, amikor előkészültem, már csak várni kell a csodaszép napkeltére. Ha szép reggel van, az minden munkát megér. Ha nem, az sem gond, majd legközelebb. Mindig gondolkodni kell, és újratervezni. Legyen az virág, állat, bármi, sok előre elgondolt megálmodott kép van a fejemben, de lehet, hogy nem jön össze. Az is lehet, hogy egy teljesen más kép születik, még jobb, mint amit elképzeltem. Ez az egész egy alkotó folyamat. Sok mindennek kell összeállnia, mégis elsősorban a fotóson múlik, mit tud kihozni az adott pillanatból. Az a szép a természetfotózásban, hogy soha nincs két egyforma pillanat, még ha ugyanazon a helyen vagyok is. A legfontosabb kint lenni és alkotni, a többi csak hab a tortán.

Mit tanultál a tanfolyamon? Technikát?

Igen. Addig automatára állítva használtam a gépet, ISO-t, záridőt, rekeszt mindent magától adott. Az első vizsgáknál, nekem kínai volt, hogy ha ilyen vagy olyan záridővel fotózom, éles lesz-e a kép? De pár év után ez annyira rögzül az ember fejében, hogy ha álmából ébresztik föl, akkor is tudja. Gyakorlaton is nagyon segítőkészek voltak a tanárok, sok mindent megmutattak. A suli elvégzése után párszor részt vettünk a Tamásék által szerveztt workshopokon. Ilyenkor 10-15 fotóssal elmegyünk olyan helyekre, ahol érdemes fotózni, például hegyeket vagy dombokat. A férjem is eljött velünk ezekre a túrákra. Már régóta férjnél vagyok, egyetem alatt kerültünk össze, van pár közös hobbink, összecsiszolódtunk, mindent együtt csinálunk és nem unjuk meg. A fotózást azonban ő kihagyta, én meg nem akartam azzal visszaélni, hogy elmegyek mondjuk este valahova, hogy hajnalra be tudjak ülni egy lesbe, ő meg egyedül marad. Így általában tájfotózásra korlátozódott a fotózásom. Amikor elmentünk kirándulni például a Balaton-felvidékre, akkor én hajnalban kimentem, reggeli előtt fotózgattam, majd reggeliztünk, és utána indult a nap. A túrákra eljött velem ő is, bár a hajnali fotózásokra nem jött ki, alapból nem vagyunk koránkelők, inkább éjszakai baglyok vagyunk mindketten. Napközben viszont már ott volt velünk, segített nekem, vitte a táskám, ami addigra 15 kilós lett, mert kellett mindig egy ilyen objektív meg egy olyan, nagylátószög, teleobjektív, makro. Aztán egyszer-kétszer eljött velem lesbe.

Amikor megvettem a következő gépet, ő megkapta az előzőt, és elkezdett kattintgatni. Egyszer sikerült kicsábítanom egy hajnalon a Bodrogzugban. Kifogtunk egy csodaszép hajnalt, és ott rájött, hogy ő is szeretne fotózni. Ez 3-4 éve történt, azóta kinyíltak a lehetőségek, mert együtt megyünk fotózni, nem gond, ha háromkor kell kelni, mert például nyáron már négykor, még sötétben, kint kell lenni egy madárlesben. Most már a férjemnek is jó gépe van, így sajnos már nem segít cipelni az enyémet. Viszont nagyon jó, mert azóta van, hogy kimegyünk egy lesbe és ott alszunk a padlón éjszaka, vagy kimegyünk két napra nomád körülmények közé és fotózunk. Nagyon szeretem például a békákat is fotózni, ugye ők vízben élnek, így le kell kucorogni, hogy szintre kerüljek velük. Lekönyökölsz, bele a sárba, aztán a nagy izgalomban, mert csak a békákra figyelsz, vizes lesz mindened. Már az objektív vége is bent van az iszapban, és a mellcsizmába több liter víz kerül. A fotós el tud vonatkoztatni mindentől, mindent kizár, csak a képre koncentrál.

Amikor egy szép fotó születik, az nagy élmény, és öröm megmutatni a közönségnek is, hogy rácsodálkozzanak, milyen szép körülöttünk minden. Nagyon fontos az is, hogy mit mikor látsz, más egy szép táj egy gyönyörű napkeltében, amikor párolog a föld, más, amikor a nap fent van delelőn, mi olyankor már nem is fotózunk.

Mennyit nyúlsz hozzá a fotóhoz? A tájképeid olyanok, mint egy festmény.

Nem nagyon, természetfotó pályázatokon nem is engedik meg. Még a Photoshopot is csak tanulom. Csak annyit nyúlok a képhez, amit megengednek. Kétlakiak vagyunk. Budapesten is élünk, ott dolgozunk. Könyvvizsgáló vagyok, a Közgazdasági Egyetemet Kolozsváron végeztem, majd Budapesten külkereskedelmi szakközgazdász diplomát szereztem. A férjem gépészmérnök, másoddiplomaként elvégezte a közgazdaságit, most adószakértő. Van egy könyvelőirodánk. A Covid miatt leköltöztünk vidékre, van egy házunk a Balatonhoz közel. Távmunkában innen is tudunk dolgozni.

Budapestről nagyon nehéz kikeveredni fotózni, mire kijutsz a városból, az már egy óra, és amíg találsz valami jó helyet, az plusz egy-másfél óra, oda vissza csak az utazás 4-5 óra. Most itt a Balatonnál elkezdtük a környéket fölfedezni. Körülöttünk nincsenek nagy erdők, a Bakony egy órányira van. Somogyfajszra szoktunk még járni, de az is körülbelül egy óra. Járjuk és feltérképezzük a környéket, kameracsapdákat helyezünk ki, hogy lássuk, milyen állatok mozognak arra. A házunktól nem messze van egy erdős rész, ott van etető őzeknek, majd ősszel, télen jó lesz oda kiülni egy lessátorral.

Van egy másik, sok időt igénylő szabadidős elfoglaltságunk, a vitorlázás. A vitorlásunkon tavasztól őszig próbálunk sok időt kint tölteni a vízen. A Balaton nem nagy tó, úgy 70 km hosszú, de nagyon jól el lehet rajta vitorlázgatni. Sokat túrázunk a hajóval, ahogy fúj a szél, arra megyünk, megállunk Füreden, Tihanyban, Badacsonyban, mikor hova érünk el az adott széllel. A hajón alszunk, néha nem is megyünk be kikötőbe, hanem horgonyon maradunk éjszakára is kint a vízen. Igy sokszor dönteni kell fotózás vagy hajózás, mert a vitorláson nem könnyű jó fotót csinálni, talán, ha jön egy vihar, zivatar akkor különleges képek születhetnek.

Hogyan készültök a fotózásra, utána is olvastok a témának?

A workshopok nagyon célirányosak. Elmentünk pár helyre például Svédországba, Izlandra. Leszáll a gép, beülünk az autóba és már jön a túra. Megvan, hogy hol szállunk meg, mit fotózunk, sokat nem kell foglalkozni a készülődéssel. Mióta Géza, a férjem is fotózik, már nem járunk workshopokra, hanem magunk szervezzük az utakat. Az már önmagában élmény eldönteni, mit szeretnél, hova, mikor menj, utánajárni a terveknek. Van olyan téma, aminek az előkészítése fél vagy egy év is lehet. Mindig úgy szervezük az útjainkat, hogy legyen idő közben megnézni a környéket, és ne az legyen, hogy kiszállok a repülőből, és irány az első helyszín, majd az utolsóról már megyek a reptére. Sokszor merítek ihletet természetfilmekből, vagy workshopprogramokból tájékozódom. Például egy természetfilmet látva merült fel bennünk, milyen jó lenne megnézni és lefotózni, amikor a gyilkos bálnák a fókabébiket elkapják. Ilyen csak Argentínában van. Fél éves kutatómunka volt, mire kiderítettük, pontosan melyik partszakaszon és hogy működik, és sikerült egy argentin kontaktot kapnom, akivel aztán levelezve meg tudtam szervezni, hogy kimehessünk az adott partszakaszra. Minisztériumi engedélyt kellett ehhez kapnunk. Összesen 6 fotós lehetett kint ezen a kb. 3-4 kilométeres partszakaszon, és végig velünk volt a természetőr. Turistaként is el lehet oda menni, de akkor csak az útról, több kilométerről lehet figyelni, ahogy – ha éppen úgy alakul – kijönnek az orkák. Amikor odaértünk, ahol várhatóak az orkák, 20 métert kúszva kellett megtenni hátizsákkal, hogy a parton levő fókákat nehogy megzavarjuk. Mi egy hétig voltunk ott, nekünk nem volt szerencsénk. Abban az időszakban nem jöttek arra vadászni, de nem is bántam, mert nagyon aranyosak voltak a kis fókák, nagyon sajnáltam volna őket. Másik kedvenc helyünk Namíbia, ahol már többször voltunk.

Tartják-e egymással a kapcsolatot a fotósok?

Igen, azokkal viszonylag rendszeresen, akikkel együtt voltam a képzésen. Sokszor össze is futunk egy-egy helyen. 3-4 éve tagja vagyok a Vadvilág Fotóklubnak. Országos szinten mindig bent vagyunk az első öt legjobb klubban. Nálunk csak természetfotósok vannak. Havonta találkozunk, most csak a Zoomon. Amikor bekerültem először a klubba, csak néztem, hogy milyen jó fotókat csinálnak a kollégák, milyen jó fotósok, próbáltam felnőni hozzájuk. Kicsit büszkélkedek: pár év alatt annyira felzárkóztam, hogy sikerült kétszer elnyerem a legjobb fotós díját a Vadvilág házi pályázatán, meg kétszer a klubban az Év fotója is az enyém volt.

Madarakat mióta fotózol?

Eleinte tehát volt a tájfotózás, de Magyarországon elég korlátozottak a lehetőségek, mindenhol vezetékek vannak, nincsenek nagy hegyeink, sokat kell utazni, hogy elérj egy érintetlenebb dombos tájra. Lehet persze repcét, pipacsokat, virágmezőt fotózni, de ez időben elég korlátozott. Erdőt is lehet fotózni, vagy csak a fákat, fatörzseket, ezt nagyon szeretem, főleg ősszel, amikor csodaszépek a színek.

Magyarországon nagyon sokféle madár van, mondhatni madárnagyhatalom vagyunk, így előbb utóbb kihagyhatatlan a madárfotózás. Nagyon szeretek madarakat fotózni, de nem mondanám magam madárfotósnak. A képeimnek csak 30-40 százaléka madárfotó. De szeretem megfigyelni őket, az életüket. A gólyatöcs például nagyon kedves kismadár, gyönyörű szép, kecses, ő az egyik kedvencem. A nagy kócsag is szép, főleg, amikor nászruhát ölt, vagy a fekete gólya. Van pár bakancslistás elképzelésem, amit még meg szeretnék fotózni, ilyen például a búbos vöcsök násztánca.

Most, hogy ideiglenesen elköltöztünk vidékre, próbálunk körbenézni, hogy mit és hogy lehetne a közelben fotózni, hogy ne kelljen több órát utazni ezért. Tiszaalpárra szoktunk például menni, az autóval két és fél óra csak oda. Azt azért szeretjük, mert változatos, vannak mozgó lesek. Ott készült a Sokadalom című képem, amelyik a MAFOSZ által szervezett, az Év Magyar Fotósa az Év Magyar Fotója pályázaton különdíjat kapott, és 2020-ban ki volt állítva a Golden Turtle-ön. Pont egy olyan semmilyen reggel volt, nem voltak jó fények, nem láttunk gázló madarakat, úgy gondoltuk, nem fogunk tudni jó fotót csinálni, viszont rengeteg sirály röpködött körülöttünk. Itt az előre elképzelt kép helyett újragondolással, az adott lehetőségeket kihasználva született meg a kép.

Persze sokkal jobb, amikor az ember saját maga épít lest, úgyhogy most ezen dolgozunk. Legutóbb bankának tettünk ki mezőre egy-két odút. Egy halastónál vagy más vizes élőhelyen saját lesből fotózni szinte lehetetlen. A halastó valakinek a tulajdona, vagy ha természetvédelmi területen, nemzeti parkban van, akkor meg azért nem szabad a bejárás. Több madárfotóssal beszéltem, akik nagyon jó fotósok, ők, hogy csinálják. Télen, amikor a halastavat leengedik, akkor lenne lehetőség például madarakat fotózni, ahogy a megmaradt kis vizes helyekre leszállnak élelmet keresni. A halastó tulajdonosától kellene engedélyt kérni. Ez csak akkor megy, ha ismeretséged van. A Rétszilasi tavak itt vannak tőlünk fél órára, ideális lenne, hogy oda kijárjunk, sok szürke gém, meg nagy kócsag volt ott a télen. Jó párszor arra jártunk, több napot rászántunk, nézelődtünk, próbáltuk felfedezni. Márciusban munkaidőben odamentem, kérdeztem, nem lehetne-e letenni egy lessátrat a partra, de mondták, hogy már járnak oda fotós ismerősök és az pont elég nekik.

Gyurgyalag projektben vagyunk most benne, remélem, amit kinéztünk területet, tőlünk nem messze, ott lesznek madarak, és lesátorból megtudjuk őket fotózni.

A fotózás hatására elkezdtünk a kertünkbe odúkat telepíteni, 5-6 éve kiraktunk néhányat, majd még párat, most van 8 kismadaras odúnk és kb. 100-120 kismadár kel ki és nő fel nálunk egy évben. Sok madár nem is odúban költ, hanem a bokrokban. Négy éve van balkáni gerlénk, köztudott, hogy megkapná a citrom díjat, ha fészeképítésről van szó, sajnos volt, hogy a tojását a teraszon találtuk meg összetörve. Aztán a férjem kicsit besegített pár ággal és a tavalyi fiókák itt teleltek, az idén már három pár fészkel. Az idén harmadik éve jött vissza egy örvösgalamb-pár, de van két fakopáncs is. Tengelic, zöldike, erdei pinty, cinkék, barázdabillegető, vörösbegy, a terasz alatt még rozsdafarkú is szokott tanyázni, és tavaly óta elég sok a veréb, pár éve nagyon megfogyatkoztak.

Télen etetjük őket, van egy kis kerti tavunk, ott nagyon szeretnek fürödni, kialakítottunk egy kis sekély részt, ahova nyugodtan bemehetnek. Most télen sajnos megjelent egy karvaly, párszor láttuk egy fán ücsörögni, még fürdött is a tóban. Nem örültünk neki, de ez az élet rendje, neki is túl kell élnie.

Igazából nem fotózás céljából próbáltunk madárbarát kertet létrehozni, mert arra a fákon lévő odúk vagy akár a tópart sem igazán megfelelő. Már gondolkodtunk azon, esetleg csinálunk egy itatót, ami mögé be lehet ülni, a szükséges anyagot a férjem már be is szerezte.

Mostanában elkezdtem a madarakat a tájban fotózni, ezt nagyon szeretem. Lehet cserkelni, vagy megbújni valahol, és úgy várni a megfelelő pillanatot, szeretek még a hosszú explózióval kísérletezni.

Van olyan pályázat, amin még nem indultál, de szeretnél?

Persze, biztosan. Amiket ismerek, azoknak a többségén már indultam. A spanyol Memorial María Luisa pályázaton már kétszer is jelent meg képem, mindkétszer ki tudtunk menni, az nagyon nagy élmény volt, hogy ott ismerkedhetsz fotósokkal. Az a fotósokról szóló kétnapos ünnep, annyira odafigyelnek rád. A Golden Turtle-ön is volt kétszer képem kiállítva, de oda nem jutottunk el, ott már a férjemnek is volt képe kiállítva, szóval nagyon jól halad ő is. Most a Memorial María Luisa pályázaton az előzetes hírek szerint mindkettőnek lesz képe, de sajnos a Covid miatt az idén is elmarad az ünnepség. A Milvuson szoktunk rendszeresen megjelenni, díjazott is voltam. Gézának már a MontPhoton is volt képe. Nemrég kaptam egy nagyon jó hírt, hogy a Siena Photo Awardson a természetfotó kategóriában lesz egy képem. Nagy vágyam a BBC, hogy egyszer legyen képünk kiállítva, nem vagyok egy feladós típus.

Nagyon sok jó fotó van, néha nem is értem, hogyan lehet pont azt a 100-at kiválasztani a több tízezerből. Az a nehéz, hogy mi ketten elfotózgatunk, meg feldolgozzuk a képeket, de nem igazán van olyan, aki megmondaná, hogy ez most jó vagy nem. Van, hogy egy képhez érzelmileg is kötődöm. Akkor azt hiszem, hogy hű de jó. Azért is nevezek pályázatokra, mert ha több helyre elküldöm és nincs eredmény, akkor kiderül, hogy mégiscsak az én értékítéletem téves, és nem olyan jó az a kép. A FIAP-on haladok előre. Már az ezüst fokozatnál tartok, ez a negyedik lépcső. Minden foknál több és több elfogadott, díjazott fotó kell ahhoz, hogy előrébb léphess. Kísérletezhetek, küldök fotókat, látom, hogy mi az, amit elfogadnak, mi az, amit esetleg díjaznak. A fotóklubunkban van néha értékelés, és itt ki is merül a visszajelzések lehetősége. A képek meg csak gyűlnek, gyűlnek, így küldeni is fogom őket pályázatokra. Ha kiállítják például egy Montieren, Aranyteknősön, ahol több ezer ember megnézi. Ha valaki csak egy pillanatra megáll és elfelejti a világot, csak a képet nézi, ami elvarázsolja és elgondolkodik, akkor az jó érzés, hogy sikerül egy kis szépet csempészni az életébe.

Mint természetfotós igen sokat vagyok kint a természetben. Csodás a mi kis bolygónk! Sajnos nagyon sok minden az emberi behatás következtében visszavonhatatlanul megváltozik. Félő, hogy azt a sok csodát, ami körülvesz minket, a későbbi generációk nem fogják látni. Azért is szeretek fotózni, hogy megpróbáljam bemutatni a természet szépséget, törékenységét. Az élővilág már most nagy bajban van, szennyeződés, felmelegedés, túlhalászás, sorolhatnám. Saját magam tapasztalom, ahogy egy-egy helyre visszatérek, hogy évről évre változik és sajnos nem a jó irányban. Ha mindenki összefog, elgondolkodunk a Föld jövőjén, talán még visszafordítható vagy megállítható egy-egy folyamat.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
413 Hits
0 hozzászólás

Erdei szalonka – az erdők koronázatlan királynője

Gyerekkoromban az egyik szomszédunk, Laci bácsi, rendszeresen járt vadászni. Velem egykorú lányával jóban voltunk, így történhetett, hogy egyszer magával vitt mindkettőnket egy hajtóvadászatra. Hamar leszerepeltem, mert nem volt türelmem a hosszú várakozáshoz. Rosszkor szólaltam meg, igen, kitalálták, sikerült elriasztanom a vadat. Azóta sem kedveltem meg a vadászatot. Laci bácsi viszont szenvedélyesen űzte ezt a sportot (ő annak tartotta), rendszeresen tért haza kisebb-nagyobb zsákmánnyal. Volt köztük erdei szalonka is. Mindenki örült, gratulált, és elégedetten elfogyasztotta a vadételeket, egyedül én sajnáltam az állatokat.

Laci bácsi büszke volt vadászkalapjára és annak toll-díszére. Egyszer elmagyarázta, hogy az egy vadásztrófea, olyan, akár a szarvasagancsok a falon. A toll a szalonka ecsettolla, azaz szárnyának elcsökevényesedett evezőtolla. Hát ez sem győzött meg. Azt értettem, hogy fantasztikus élmény lehet a szalonkahúzás, amikor alkonyatkor és hajnalban egy-egy terület fölött egy ideig, 10 percig vagy akár fél óráig körpályán repülnek a szalonkák. Nekem a látvány önmagában elegendő lenne, gondoltam. Az Európai Unió persze nem érzelmi alapon döntötte el 2009-ben, hogy a tavaszi szalonkavadászatot betiltja. Bevallom, egyetértek, miközben tudom, hogy a vadásztársadalom másképpen látja. Nyilván sokan úgy érzik, hogy egy szép hagyomány szakadt meg. Még gyászszalagot is készítettek, rajta a dátummal és a szalonka árnyképével.

Jól jelzi a szalonkák kiemelt szerepét a vadászatban, hogy az erdő királynőjének nevezik. Látszólag különös, hogy ezt a kicsi, nem feltűnő tollazatú madarat ilyen nemes címmel illetik, ám épp e jelentéktelenségből fakad az elnevezés, mert emiatt nem könnyű vadászzsákmány. Türelem és tudás kell az elejtéséhez.

A szalonka név a lengyel słomka, słonka szóból ered. A lengyel-magyar barátság egyik részeleme volt, hogy a főurak közös vadászatokon vettek részt, amikor a nagy lakomák, ünnepek sem maradtak el. Az étlapon nem egyszer szerepelt az ízletes húsú szalonka is. A latin neve a madár élőhelyére utal, a rusticola a „vidéki, földhöz tartozó” szó kicsinyítő képzős változata. Természetesen népi nevei is akadnak, például a batla és a sneff, ez utóbbi az erdei szalonka német nevéből – Schnepfe – ered.

Az erdei szalonkák kedvelik a nedves területeket, leginkább a hegyvidéki, laza talajú erdőket, ahol sűrű az aljnövényzet. Vonuló madarak, fő költőterületük a mérsékelt övön elsősorban Oroszországban nagyjából Szentpétervártól Vlagyivosztokig egy széles sávban, a Skandináv félszigeten, valamint Európa északi és keleti területein található. Telelni leginkább Európa nyugati és déli tájain szeretnek. Magyarországon az erdei szalonka rendszeres fészkelő és vonuló. Vonuló példányokat tavasszal március-áprilisban és ősszel szeptember-október során láthatunk.

Sokfelé találkozhatnánk a szalonkával, ha nem élne rejtőzködő életmódot, amiben nagyban segíti az avar színeihez hasonló tollazata: felül rozsdaszínű, szürke, sárga, szürkésbarna és fekete foltokkal tarkázott. A szalonkának több különlegessége is akad. Egyik az igen nagy szeme, még inkább annak elhelyezkedése a fején oldalt és a fejtetőn. Ennek köszönhetően a szalonka mindent lát körben, 360 fokban. Hogy érzékeltessem: halad előre és közben hátra is lát. Bámulatos! Legalább ilyen kiváló „találmány” a csőre, amelyben tapintótestecskék segítik a madárkát a vadászatban. Hosszú, hegyes csőrével kutatja fel leendő táplálékát úgy, hogy keresés közben döfködi vele a talajt. Amikor megtalálta, ott helyben a földben el is tudja csípni a kívánatos élelmet. Befut az üzenet az agyba, hogy „itt egy falat”, a csőr csúcsa kinyílik, és már be is kapja az áldozatot, gilisztákat, különféle ízeltlábúakat, férgeket.

A szalonka kiválóan repül, gyorsan mozog a talajon, valamint még ennél is ügyesebben várakozik moccanás nélkül. Olyan terepen, ahol gazdag az aljnövényzet, a földet vastag avarréteg fedi, lehullott, korhadt faágak, gallyak képeznek labirintust, mohos kövek alkotnak fedezéket, nem könnyű észrevenni ezt a kis madarat. Ki is használja ezt, megbújik, amikor veszély észlel.

Az erdei szalonkának, mint sok más madárnak, jellegzetes a párosodási szertartása. A hímek körbe-körbe röpködnek, s közben korrogó hangokat hallatnak. A tojók a földön ezt hallva hívó hanggal válaszolnak és közben kiterítik fehér végű farktollaikat, amely a sötétben jelzőfényként világít. A hím így látja és hallja is a tojót, és odarepül mellé.

Talajra, a sűrű aljnövényzet közé, kisebb mélyedésbe rejti, és avarral béleli fészkét. Négy tojást rak, melyen 22-24 napig kotlik. Az is különlegessége a szalonkának, hogy veszélyt érezve fiókáit képes a lábai között elszállítani. A kikelt fiókák fészekhagyók, szinte azonnal szerteszaladnak, és elbújnak a környező növényzetben. Bár a fiatalok egy hónapos korukban már röpképesek és önállóak, ám a család az őszi vonulásig többnyire együtt marad.

Magyarországon az erdei szalonkák állománya stabil, nem fenyegetett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
644 Hits
0 hozzászólás

Egy Magyarországon időszakosan vonuló madárnemről, amelynek egyik faja sajnos mára kihalófélben van

Egy őszinte vallomással kezdem: kedvelem a szalonkaféléket. Nem, nem enni, még kevésbé vadászni, ilyesmi meglehetősen távol áll az ízlésemtől. Viszont szívesen elnézem ezeket a madarakat, mindig jókedvre derítenek. Talán mert a gyerekrajzokra emlékeztetnek: kicsi gömb középen, két pipaszár lábacska és egy hosszú, vékony csőr. Pont, pont, vesszőcske, és készen van a szalonka, a cankó vagy a póling.

Aki kicsit foglalkozott már madárnevekkel, utánaolvasott, honnan származik egy-egy elnevezés, könnyen kitalálja, hogy a póling név hangutánzó szavaink közé tartozik. Igen, a pólingok dala éppen úgy szól, mintha azt kiáltanák, hogy póóóling, póóóling. Figyeljék csak! Nevezik még szélkiáltónak. Ha hallottak már pólingot, ezen kicsit sem csodálkoznak. Sok más nevet kaptak az elmúlt évszázadok során, ismert volt a szintén hangutánzó töcsmadár, vagy a bécsi német Goiserből származó gojzer megnevezés. A nép kedveli a humoros-tréfás névadásokat, így hívták a hosszú csőrére utalva piszének. Latin szaknyelvi nevük, a Numenius is jellegzetes, az újhold keskeny sarlójára emlékeztető, hosszú csőrükre utal, az újhold jelentésű görög numénia szóból.

A pólingok kecses madarak, hosszú csőrük enyhén hajlott, a hegye felé fokozatosan elvékonyodó, a felső kávája ráhajlik az alsóra. Lábuk is hosszú és vékony. Apró tollazatuk kemény, szorosan testhez álló és sem évszakonként, sem ivar szerint nem különbözik.

A nagy póling Magyarországon tavasszal (február és április) és ősszel (augusztus és november) rendszeresen átvonul, főleg az alföldi és dunántúli állóvizeket kedveli. Mindig víz közelében élnek, mocsaraknál, sekély tavaknál, vagy ahhoz közeli réteken és legelőkön. Néha áttelel nálunk, és van, hogy egy-egy példány a nyarat is itt tölti.

Szárazabb területeken, mezőkön, rovarokkal táplálkozik. Vízpartokon, ahol laza vagy iszapos a talaj, a zsákmányért keskeny, csipeszként működő csőrével, eredményes a „talajhorgászatban”, sokszor a földből csipkedi ki a férgeket, csigákat. A kétéltűeket sem veti meg.

Európában és Ázsiában költ, ősszel délre vonul, egészen Afrikáig. Általában 4 tojást rak. A szülők felváltva kotlanak közel egy hónapig. A fiókák nem sokáig élnek családi életet, 5-6 hetes korukban már röpképesek, és ott is hagyják szüleiket.

A kis póling a tundrákon bogyókkal táplálkozik, telelőterületén ízeltlábúakat és rovarokat is eszik. Magyarországon tavasszal márciusban és áprilisban, majd július és szeptember között főleg a Tiszántúlon lehet megfigyelni. Előfordulnak átnyaraló példányok is.

Észak-Amerika és Eurázsia északi területein költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába is. Szintén a vízközeli területeket kedveli, mocsaraknál, sekély tavak mellett él.

A vékonycsőrű póling a legkisebb szélkiáltónk, csőre is jóval rövidebb és feltűnően vékony. Szintén északi madár, fészkelőhelyei Nyugat-Szibériában a tajgán, tőzeglápokban, sásos-nyíres területeken vannak, vagy inkább csak voltak. Sajnos ugyanis a kihalás szélén áll, a világon élő állomány becsült egyedszáma 50 körüli.

Magyarországon vonulása idején jelenik meg, rendkívül ritka kóborlóként. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület információja szerint utoljára 2001-ben figyelték meg hazánkban, amely egyben utolsó bizonyított világmegfigyelése is a vékonycsőrű pólingnak!

Fokozottan védett, természetvédelmi értéke egy millió forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
690 Hits
0 hozzászólás

Ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép

Boromisza Zsombor, tájépítész, természetfotós fotózásról, a pályázatok fontosságáról

Fényterápia című fotójával az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton harmadik díjat nyert? Hol és hogyan készült a kép? Mi a története?

Számomra ennek a képnek a jelentősége nyilván nem abban rejlik, hogy természetvédelmi szempontból értékes fajt vagy szituációt mutat be, vagy ilyen üzenete lenne. Egy tőkésréce szerepel rajta, hétköznapi faj, amely ráadásul kiválóan tűri az ember közelségét, tehát városi környezetben is nagyon jól érzi magát. Debrecenben készült a kép, ott nyaraltunk. Hajnalonként kisétáltam a Nagyerdőbe és ott fotóztam különféle helyzeteket. Ez az ottani tó partján készült, egy nyári, napfelkelte utáni maximum egy órában. A récék kijöttek a partra, és szembe fordultak a nappal. Az a tekintet, amivel a nap felé fordult ez a madár, nekem olyan volt, mintha ő is egy fotós lenne, mintha ő is ugyanúgy csodálná azokat a hajnali fényeket, mint ahogy én. Tudjuk persze, hogy ennek etológiai szempontból túl sok racionalitása nincs, mégis azt éreztem, ő is ugyan azt éli át, mint én. Nekem a kép szépsége pont ebben a hangulatban, ebben a magamra ismerésben volt. Ellenfényben fotóztam a tojót, míg a tó vizén játszott a felkelő nap fénye, az adta ezt a szép mintázatot, amely a kacsa feje fölött látható. A földön feküdtem a fűben, ahogy azt kell, mindent elfelejtve. Amikor flow van, akkor az ember nem tudja, hogy hol van, hogy ki van körülötte, hogy mekkora sár van alatta, hanem belefekszik, és ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép.

Miért kezdett fotózni?

Ez előbb-utóbb várható, vagy magától értetődő volt, hogy fotózni fogok. A kötődésem a természethez végig ott volt és van az életemben. Már kiskoromban megjelent. Jellemző, hogy milyen meséket szeret egy gyerek, miről rajzol, nekem már akkor is az állatok, a madarak voltak a középpontban. Édesapám elvitt a Magyar Madártani Egyesületbe és a szervezett túráikra, meg ő maga is sokat vitt kirándulni. Aztán nagypapámmal jártam horgászni és mindkettő hasonlóról szólt. Mindkettőben egyfajta nyugalom, a természet csodálata, a városi környezetből, rohanásból kiszakadás és a csend, vagy csak a természet hangjai voltak jelen. Mindkét esetben nagyon sokat tanultam az élővilág működéséről. Megtanultam felismerni a madárhangokat. Később, ahogy az ember középiskolás lesz, már nem az a menő, hogy a „Mit csinálsz szabadidődben? kérdésre azt válaszolja, hogy „Madarászni járok”.

Az egyetem körül került elő a természet fontossága megint az életemben, mert tájépítész mérnöknek kezdtem el tanulni. Fölfedeztem, hogy a szakmám által olyan eszközöket kapok a kezembe, amelyekkel tudok tenni azokért az értékekért, amelyekre érzékeny vagyok, amelyeket fontosnak tartok. Egyre tudatosabban kezdtem olyan egyetemi feladatokat vállalni, olyan diplomatervet választottam, hogy minél inkább ebbe az irányba fordulhassak. Ez nem a fotózásról szólt, csak a természet megéléséről, és valami aktív cselekvésről a természetvédelem érdekében.

Komolyabban 8-10 éve kezdtem el fotózni, tehát viszonylag későn. Velem nem az a szituáció, ami az ifjú természetfotósoknál, akik már 14 évesen világversenyeken vesznek részt. Felnőtt fejjel, a gyermekeimet kezdtem az első komolyabb felszereléssel fotózni. Utána elég gyorsan bejött, hogy szeretném a természetet is megörökíteni. Jól kiegészítette a szakmámat, meg elkezdtem az egyetemen dolgozni a tájépítész munkám mellett, és ott is jól hasznosítottam, mert az előadásokat jól tudtam illusztrálni így. A természetfotózás úgy, hogy tudatosan tervezek projekteket, az nem régóta van. Azt meg, hogy pályázaton induljak, csak másfél éve kezdtem el.

Mit szeret fotózni, milyen témákat?

Főleg a madárvilágot és a tavaszi növényeket. Mindig más érzelmi hatása van, amikor végre vége a télnek, és megjelennek például az első kökörcsinek. Jópofa, amikor az egész képet kitölti szép élesen egy színes madár, de emellett egyre inkább érdekelnek azok a témák, amikor valami természetvédelemhez kapcsolódót tudok kifejezni, megmutatni, vagy valami rehabilitációhoz kapcsolódó témát fotózhatok. Szeretném bemutatni, elhozni az embereknek, hogy mit jelent az élőhelyek helyreállítása, milyen eredménye van. Ez akár egyes fajokat is jelenthet, meg az egész szellemiséget, folyamatot közérthetővé és szerethetővé kellene tenni.

Hogyan tud a fotózásra időt szakítani?

Sokszor jóval hátrébb szorul az életemben, mint amire igényem lenne. Azt azonban egyre tudatosabban igyekszem betenni a heti ritmusomba, hogy minden héten legyen egy kicsi, legalább ilyen „kifutok egy órára-két órára” fotózás. Sokszor a munka előtt még kicsi belefér, igaz, ehhez korán kell kelni, de a fények miatt amúgy is korán kéne kelni. Nagyon sok feladatom van, de általában kötetlen munkaidőben dolgozom, tehát meg tudom tenni, hogy néha hétköznap is felszabadítsak magamnak egy órát két órát. A munkám, főleg a privát tájvédelmi szakértői és tervezési munkáim miatt nagyon sokat utazom vidékre, különböző helyszínekre. Egyre tudatosabban próbálom ezeket összekapcsolni, ha már kimozdulok és új helyszínre jutok el, akkor rákalkulálok egy-két plusz órát a kiszállásra, és akkor tudok fotózni.

Mit szeretne a fotókkal megmutatni?

Nagyon izgat az a gondolat, hogy olyan dolgokat átadjak, amit alapból nem feltétlen a képi világhoz társítunk, hanem más érzékszervekhez. A hangot már sokan megmutatták, az, ahogy a hidegben éneklő madarak a párát kilehelik, igen látványos. Nyilván nem akarom az ezrediket legyártani abból, amit már valaki kitalált, de még mindig látok fantáziát abban, hogy más természethangokat hogyan lehetne illusztrálni. Vagy az illatokat hogyan lehetne képi formába önteni. Erről csak nagyon homályos elképzeléseim vannak, de kétségkívül mozgatja a fantáziámat.

A fotóiból derű és béke árad – milyen hangulatokat akar megmutatni?

Ha rehabilitációs fotós projektekkel foglalkoznék, az biztos, hogy teljesen más érzelmi színezettel bírna. Annak biztos, hogy nem egy ilyen „szép az élet” üzenete lenne, hanem az optimizmusnak egy más dimenzióját tudná tükrözni. Nem vetem el azokat a témákat sem, ami ennek az ellenkezője. Ma már Magyarországon is van néhány kiváló fotós, aki a „nem szép” környezeti problémákat örökíti meg. Ha nincs jól eltalálva, akkor nem is megy át az üzenet, mert az emberek úgy vannak vele, hogy nincs szükségük több stresszre, lelkiismeretfurdalásra, problémára.

Szokott-e lesből fotózni madarakat?

Kb. egy hónapja voltam először lesben fotózni. Most jutottam el oda, hogy már kíváncsi vagyok erre a dologra, mert olyan lehetőséget nyújt, amire csekély az esély, hogy véletlenül összejöjjön. Eddig két helyen voltam, az egyik a Jászságban, ott ragadozómadarakat lehet fotózni (Fatér Imre lese). Győr mellett is fotóztam egy lesben, ott főleg erdei énekesmadarak vannak (Mekli Zoltán lese). Mindkét helyen nagyon kedves, segítőkész vendéglátásban volt részem!

Amit eddig láttam, az tetszett, mert valóban olyan közelségbe lehet kerülni egy jó lesben az állatokhoz, amit csak úgy bujkálva a bokrokban, akár álcaruhában nem nagyon lehet elérni. Nem csak arról van szó, hogy akár két évig feküdhetnék, mire elém kerül pont úgy egy madár, hanem ezek a speciális üvegek, semmit nem látnak a fotósból a madarak, én viszont kifele mindent látok, teljesen más lehetőségeket nyitottak meg. Ez egy kényelmes műfaj, ezért is lehet szeretni. Az ember ül egy széken egy pici épületecskében, ha akar, ehet-ihat. Kicsit örömfotózás. Nem mondom, hogy kizárólag erre akarok váltani. Arra is szükségem van, hogy amikor fekszem a sárban, bújok a bokorban, egyszer csak olyan történik, amit soha nem lehet előre tudni. Annak a varázsát nem hiszem, hogy bármikor megunnám, hogy csak úgy spontán járjam a természetet, és mindenfajta kötöttség, egy épület, egy üvegfelület nélkül valamit meglássak és megörökítsek.

Tervez-e saját lest?

Fölmerült bennem, hogy szeretnék majd, de nem hiszem, hogy ez az idei év projektje lesz. Az első képeim egy részét egy családi ház kertjében csináltam, de az nem épített les volt, hanem egy lessátor, ami akkora volt, hogy gubbasztva belefértem. Az elsőt magam barkácsoltam egy festőfóliából, zörgött, mint a fene, ahogy fújta a szél, de a kertvárosban élő madarak egy része még ezt is elviselte. Télen ültem a kertben, biztos mindenki hülyének nézett, hogy egy ilyen tákolmányban, a mínusz öt fokban ülök kint, és az élvezem, hogy elém repül egy meggyvágó. Mégis, ott is születtek jó képek.

Miért kezdett pályázni a fotóival?

Egyrészt az emberben van egyfajta kíváncsiság, hogy hol tart ő ebben a fotózásban. A pályázatok, persze versenynek is hívhatjuk őket, nagyon jó lehetőséget adnak, hogy az ember visszajelzéseket kapjon. Lássa azt, hogy mások, akiket a szakma legnagyobbjai értékelnek, mit csinálnak, hogyan csinálnak, hogyan csinálnak jól. Kíváncsi voltam, hol tartok ehhez képest, mi az, amit jól, és mi az, amit nem jól csinálok. Az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban versenynek Potyó Imre volt a zsűrielnöke, ő két, számomra nagyon fontos dolgot is mondott egy interjúban. Szerinte, aki természetfotós, az pályázzon, mert így jut el az emberekhez. Teljesen más, ha én otthon fotózok, és megmutatom a gyerekeimnek, az is fontos, viszont társadalmi hatást akkor lehet elérni, akkor kaphat nagyobb nyilvánosságot a kép, ha az ember egy pályázatra beadja. Akkor fog az üzenet eljutni az emberekhez, mert felkerül egy platformra, eljut kiállításokra, könyvekbe, hírekbe. A szakmám minden területén igyekszem a kommunikációt tudatosan irányítani, mert pontosan értem, hogy akkor tudom a fontos értékeket jól képviselni, ha ebből a szempontból is odateszem magam. Csak félig van elvégezve a feladat, ha valami okosat leírtam, de az nem jut el az emberekhez. Akkor kevésbé volt értelme a munkámnak. A másik, amit Potyó Imre mondott, hogy a fotók bírálata nem annyira szubjektív, mit ahogy az emberek gondolják. Felsorolt kapásból 10-20 szempontot, hogy ő mi mindent néz egy fotón. Ha pedig ennyi szempont van, akkor már nem lehet azt mondani, hogy teljesen szubjektív. Élesség, háttér, természetvédelmi üzenet, színek, kompozíció stb. – ekkor tudatosult bennem, ezek mennyi mindent jelentenek.

Mit tud hasznosítani ebből az, aki jó fotót adott be, de voltak nála még jobbak?

A Madarak fényben és árnyékban pályázatra több mint 900 kép érkezett be. Amikor megjelent a kiíró online galériájában, meg a Vadlúd Sokadalom Facebook oldalán, megállapítottam, van legalább 50 kép, amelyik közül bármelyik nyerhetne. Nem gondoltam, hogy én itt ennyire elől végezhetek. Potyó Imrétől hallottam az is, hogy el kell indulni több pályázaton, és előbb-utóbb helyére kerül a fotó.

Magyarországon valószínűleg a legnagyobb, csak természetfotókat fogadó verseny az Év természetfotósa, ahova 3-4000 kép is beérkezik. Eddig ott minden évben előrébb jutottam. Először bekerültem az első ezerbe két képpel. Tavaly már a 400-ban volt képem, és csak egy ponton múlt, hogy pont ezzel a kacsás képpel „felkerüljek a falra”. Akkor eldöntöttem, hogy még ide beadom, és ha itt sem sorolódik előrébb, akkor több visszajelzést kaptam már, hogy ez nem kerül be a legjobbak körébe, és akkor félreteszem, vagy legalább pihentetem.

Nagyon nehéz helyzet, amikor másképpen jó két kép. Nem a szubjektumról beszélek, hanem más az értéke. Más szakmai szempontok miatt van előrébb. Ennek a kedves kacsának természetvédelmi üzenete kevesebb van. Bizonyos mérték szerint nem olyan izgalmas. Bárki fotózhatna ilyet, mert mindenhol van kacsa, és a nap is fölkel.

Boromisza Zsombor (Forrás: bzsombor.hu)

Tanulmányok

 Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, okleveles tájépítész mérnök (2000-2005)

Tájépítészet és Döntéstámogató Rendszerek Doktori Iskola (2008-2010), PhD fokozat (agrárműszaki, 2012), értekezés címe: Tópartok tájépítészeti szempontú elvei és módszerei a Velencei-tó példáján

Munkahely

Szent István Egyetem (korábban Budapesti Corvinus Egyetem), Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, egyetemi tanársegéd (2006-2012), egyetemi adjunktus (2012 -2017), egyetemi docens (2017 – )

Szent István Egyetem, Tájépítészeti és Településtervezési kar, oktatási és kutatási dékánhelyettes (2017 – 2021)

Szent István Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, mb. tanszékvezető (2019 – )

MATE Budai Campus, általános és stratégiai főigazgató-helyettes (2021 – )

 Egyéb képesítések, szakmai közéleti tevékenység

 

Magyar Madártani Egyesület tagja (1989 -)

Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium mentora (2009 -)

Magyar Hidrológiai Társaság tagja (2010 -)

Magyar Kertépítészek és Tájrendezők Szövetségének tagja (2011 -)

Tájvédelmi szakértő (2011 -) (SZTjV SZ-22/2011)

4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2014 – 2016)

MTA köztestületének tagja (2014)

Polish Journal of Natural Sciences folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2015 -)

Élővilágvédelmi szakértő (2016 - ) (SZTV SZ-019/2016)

The Problems of Landscape Ecology folyóirat, szerkesztőbizottsági tag (2016 -)

Európai Táj Egyezmény, Szakértői Testület tagja (2019 – )

 Szakmai elismerések

 

Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, év oktatója (2011)

Budapesti Corvinus Egyetem, Kutatási kiválósági díj (2012)

Budapesti Corvinus Egyetem, Érdemes dolgozó (2016)

Földművelésügyi Minisztérium – Magyar Turisztikai Ügynökség, “Év Ökoturisztikai létesítménye” pályázat, tanösvény kategória II. helyezés (Égerösvény – Termáltó és Ökopart tanösvény tervezője) (2016)

Hévíz III. – Tervpályázat a tófürdő továbbfejlesztésére, I. díj (tervezői csoport tagja, természetvédelmi bemutatás koncepciója) (2016)

FameLab, a British Council tudománykommunikációs versenyének országos döntőse (2018)

Szent István Egyetem, Pro Negotio Universitatis kitüntetés (2019)

Év Tájépítésze Díj (2019): közönségdíj; MÖFÖSZ különdíj

 Fotópályázat elismerések

 

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat 3. díj (2020)

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat, Száz Völgy Természetvédő Egyesület különdíja (2020)

Calendula Pharma “Egészség a természet erejével!” fotópályázat 1. díj (2020)

Tovább a teljes bejegyzéshez
379 Hits
0 hozzászólás

Ott repül a kismadár! De vajon sármány, vagy csicsörke, netán csilpcsalpfüzike?

A minap az interneten barangolva egy rügyhatározóra bukkantam, le is töltöttem magamnak azonnal, és már használtam is. Végre azonosítani tudom azokat a fákat a környékünkön, amelyekről eddig csak gyanítottam, hogy mi a nevük.

Így van ez a madarakkal is. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy hetekig látogatta a kertjüket egy gyönyörű zöld madár, és fogalma sem volt senkinek a családban, hogy mi lehet. Próbált rákeresni a neten, így sikerült beazonosítania a zöld küllőt.

Kivel ne fordult volna már elő, hogy az erdőben sétálva egy olyan madarat pillantott meg, amelyet korábban még sosem. Persze le is fotózhatjuk az ismeretlen kis madarat, és otthon alaposabban utánanézhetünk, ám ennél sokkal egyszerűbb, ha a zsebünkben lévő okostelefonunkkal ott helyben azonnal kideríthetjük, milyen fajra bukkantunk.

Aki a hazai madarakról ismereteket akar szerezni, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalán, nagy eséllyel megtalálja. Nem csak az egyes fajok rövid leírását képpel, de azt is, hogyan védhetjük madarainkat, hogyan, mikor, mivel etessük őket, mit tehetünk, hogy a kertünk igazán madárbarát legyen. Ha viszont egy konkrét madárról nem tudjuk eldönteni, hogy melyik faj képviselője, erre is van segítség. Madárhatározó applikációból is több létezik a neten, van köztük fizetős és ingyenes, én az MME fejlesztése mellett döntöttem, és nem bántam meg.

Immár öt éve működik az MME és a Farkaskölykök Ifjúsági Egyesület mobiltelefonos applikációja, kezdő madárhatározóknak. Az alkalmazás működik Android és iOS rendszeren is. A madarak gyönyörű és részletes grafikái Kókay Szabolcs, neves madárillusztrátor keze munkáját dicsérik. Ma már 384 faj szerepel az ingyenesen letölthető verzióban. Ez a szám azt jelenti, hogy a hazánkban előforduló madárfajok közül szinte az összesre rákereshetünk az applikációban. A Magyarországon megfigyelhető madárfajok teljes száma úgy 400-410 körül van (Forrás: MME 2015), ez az európai kontinensen élő fajok közel fele.

Nem írnám le most részletesen, hogyan is működik a program, akit érdekel, az MME honlapján megtalálja. Az applikáció egyszerű, minden előzetes magyarázat nélkül is könnyű a használata. Van benne egy szuper kis lexikon, amely a madárfajokat tartalmazza abc sorrendben, rövid leírással, képpel, sőt, az egyes madarak hangját is meg lehet itt hallgatni.

A madárhatározó rész végtelenül egyszerű. Felkínált lehetőségek közül választhatjuk ki a madár formáját, a tollazatának színét, itt több színt is választhatunk egyszerre, hiszen számos madár nem pusztán fehér vagy fekete, netán barna, hanem akár csak Mehemed tehenei között, itt is szép számmal akadnak tarkák. Még egy választási lehetőségünk van, az élőhely megadása. Bejelölhetjük, hol (városban, réten, vízparton…) láttuk a madarat.

Próbára is tehetjük tudásunkat egy egyszerű kis játékkal, a megjelenő madárképekhez minden esetben három lehetőséget kínál fel a program, nekünk csak választanunk kell, melyik nevet gondoljuk igaznak.

A profibb madármegfigyelőknek is kínál érdekességet ez az applikáció. Aki regisztrál az applikációban, adatokat tölthet fel a Madáratlasz Programba (MAP), igaz, itt csak ún. „Alkalmi megfigyelés” megadására van lehetőség.

Hamarosan itt a tavasz, töltsünk minél több időt a szabadban, és állapítsuk meg minden egyes elénk kerülő madárkáról, hogy melyik faj egyede. Ezzel gazdagodnak ismereteink a minket körülvevő világról.

 

A fotó megfejtése: csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita)

Tovább a teljes bejegyzéshez
817 Hits
0 hozzászólás

Amikor először láttam, azt hittem, egy rajzfilmfigura

Mivel nem találkoztam a világ összes madarával, erős túlzás lenne kijelenteni, hogy a kéklábú szula a létező legmókásabb közülük, de gyanakszom, ha lenne ilyen verseny, mindenképpen az élmezőnyben végezne. Valószerűtlenül kék lába csak az egyik eleme különös megjelenésének, de mindenképpen meghatározó. A szín a madár táplálkozásával függ össze, az elfogyasztott friss halaknak köszönheti úszóhártyái ragyogó türkizkékjét. Minél többet eszik, annál erőteljesebb a szín, tehát egyben jelzi a külvilágnak: köszönöm, jól vagyok! Sőt, azt is üzeni, hogy felnőttem, ugyanis a kicsik lába szürke vagy zöldes árnyalatú.

Nem kicsi madár, testhossza 76-84 centiméter. Csőre erős és hegyes, szüksége is van rá, hogy a halakat „kihorgássza” a tengerből. A kék szula hasonlóan a pingvinekhez a szárazföldön kicsit esetlen, ám ellentétben velük, kiválóan röpül. Mit röpül?! Szárnyal! Remekül manőverezik a levegőben, és szinte tévedhetetlenül becélozza fentről a vízben úszó zsákmányt.

Tudják, hol él a kéklábú szula? Ha nem, akkor tippeljenek! Igen, aki a Galápagosz-szigetekre gondolt, eltalálta. Kéklábú madarunk a szigeteken kívül leginkább Közép- és Dél-Amerika tengerparti sávjára jellemző. A szula (Sula nebouxii) egyike a szigetek különleges élőlényeinek. Ez az egyedi élővilág azért alakulhatott ki (hasonlóan más, nagy kontinensektől távoli szigetekhez) mert elkerülték a jelentősebb hajózási útvonalak, így az egykori felfedezők ide nem jutottak el, és az élővilág sokáig megmaradhatott ősi formájában.

Úgy tartják, hogy az itt jellemző élővilág úgy alakulhatott ki, hogy a dél-amerikai kontinensről repülve, úszva vagy fatörzseken sodródva jutottak el a Galápagosz-szigetekre. Azzal, hogy ide érkeztek, egyben elszigetelték magukat a szárazföldtől. Itt éltek, fejlődtek, hatottak egymásra. Ezért gazdag itt az állatvilág madarakban, tengeri emlősökben és hüllőkben.

Szerencsére ma már ott tart a környezet- és természetvédelem, hogy a szigetek teljes területét védetté nyilvánították. Turisták ettől még eljuthatnak a Galápagoszra, de rendkívül korlátozott számban és kizárólag szervezett utazással.

Visszatérve a kéklábú szulához, érdemes tudni róla, hogy párjához mindvégig hűséges és lelkes társaslény. Nagy kolóniákban élnek a párok, sőt a családok, hiszen a kicsik hosszan, legalább egy negyedévig együtt maradnak szüleikkel.

A kék szula is azon madarak táborát erősíti, amelyek látványos és bonyolult násztáncot adnak elő. Ennek részeként olykor mindkét lábukat az égnek emelik, és a farkukra támaszkodnak eközben.

Kezdetleges fészküket a szárazföldön, sziklák közé építik, átlagosan egy-három tojást raknak, melyeken 41 napig kotlik a tojó.

És egy igazi jó hír a végére: a Természetvédelmi Világszövetség 2018-ban stabilnak nyilvánította az állományt, azaz a korábbi veszélyeztetett státuszból mára „LC” (Least Concern) lett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1814 Hits
0 hozzászólás

Az idei év madara a cigánycsuk

Többször írtam arról, miért hasznosak a világnapok: felhívják a figyelmet egy sokakat érintő ügyre, egy problémára, amelyet meg kellene oldani, vagy legalább kísérletet tenni rá. Az év fája, virága, madara… kezdeményezések szerepe éppen ilyen. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) több mint negyven éve indított „Év madara” akciója szeretné sokak figyelmét felhívni arra, mennyire sérülékeny a minket körülvevő, ám már messze nem érintetlen természet. A mezőgazdaság, az intenzív termelés, a klímaváltozás, mind hatással van vadvilágunk életére, így a madarakra is.

Az év madara program menete minden évben a következő: a nyár derekáig lehet szavazni a következő év madarára. 2020-ban három énekesmadarat ajánlott a figyelmünkbe az MME: a sordélyt, erről a különös hangú kis madárról korábban írtam már, a hazánkban csak rövid időt töltő kis őrgébicset, valamint a cigánycsukot. Az ajánlásba kerülő madarakat nem hasra ütéssel és nem random választják ki, a legfőbb szempont mindig az aktualitás, az, hogy mely madarak, milyen természetvédelmi probléma igényel leginkább figyelmet. A tavalyi ajánlás hátterében az áll, hogy mindhárom madárfajra kockázatos a sok vegyszert, növényvédőszert használó nagyüzemi gazdálkodás. A cél, hogy az „Év madara” idén felhívja a figyelmet arra, léteznek olyan természetkímélő megoldások az agráriumban is, amelyeket időszerű lenne mind több helyen alkalmazni. A szavazást a cigánycsuk nyerte el, de szereplése mindegyik, agár élőhelyhez kötődő énekesmadár számára, és lássuk be, minden embernek is hasznos lesz reményeink szerint.

A kezdeményezés kétségtelenül nagyon sikeres, ezt bizonyítja az is, hogy nagyon sok, fontos online portál hírt adott a szavazás eredményéről.

A cigánycsuk nevében a „csuk” hangutázó szó, a madárka cserregő, csettegő hangjára utal. A cigány előtagot a hímek fekete feje és torka alapján kapta a faj. Népies nevei még: csaláncsuk, cigánystiglic, cigánygébics.

Költöző madár, de enyhébb időjárásban áttelel. Rövid távú vonuló, leginkább a mediterrán térségben tölti a hűvösebb téli hónapokat. Korán visszatér, sokszor már február végén megjelennek példányai, és egészen októberig itt maradnak. Bokros domboldalak, árokpartok, rétek és legelők, mezőgazdasági területek a kedves lakóhelyei, szereti a nyíltabb élőhelyeket.

Méretre kicsi madár, tömege pedig még a két dekát sem éri el. A hím sokkal színesebb, mint a tojó, ami az utódvédelmet szolgálja, a fakóbb költő madár jobban beleolvad a környezetbe.

A hím feje, torka és háta, ahogy már írtam is, fekete, begye és melle rozsdavörös, nyakán, szárnyán és farkán fehér tollak világítanak.

Vártamadár. Többnyire egyenesen ül egy ágon, egy kiemelkedő ponton, onnan vizsgálja környezetét, hogy lecsaphasson zsákmányára, azaz rovarokra, pókokra, kisebb csigákra. Az étlap bővülhet télen bogyókkal, magvakkal, amikor fehérjedúsabb táplálék nem adódik.

Évente kétszer költ hazánkban, de vannak olyan területek, ahol három fészekaljat is rak. Száraz növényi szálakból álló fészkét a tojó a talajra, fűcsomó tövébe építi növényi szálakat, gyökérdarabokat és mohát használ, a fészek belsejébe szőröket és tollakat helyez. A fészekalja általában 4-7 tojásból áll. A tojások halványkékek, rozsdabarna foltokkal. A tojó kotlik, de a fiókákat már mindkét szülő eteti. A fiókák hamar kirepülnek, ami érthető is, hiszen a fészek nem a legbiztonságosabb menedék számukra.

A magyar állomány az MME információja szerint az elmúlt húsz évben közel 54 százalékkal csökkent. Az egyesület meglátása szerint a nagyüzemi táblák melletti szegélyélőhelyek meghagyásával, kezeletlenül hagyásával, valamint a gazos területek égetésének további tiltásával sokat lehetne javítani a cigánycsukok életlehetőségein.

Tovább a teljes bejegyzéshez
744 Hits
0 hozzászólás

A zöld küllő nem biciklitartozék!

A nevét igen, valóban a küllőkről kapta. A Brehmben szereplő elnevezése tükörfordításban „ordító harkály”, ami lássuk be, nem túl hízelgő. Ehhez képest, hogy a magyar névadók szerint a hangja leginkább a küllők nyikorgására, finomabban szólva sajátos hangzására emlékeztet, igazán visszafogott. Leírásokban manapság inkább éles kacagáshoz hasonlítják a hangját, szerintem ez a hasonlat pontosabb. Nevezik még zöld harkálynak, tollazatának meghatározó, karakteres, sárgászöld színéről. Egyéb népi nevei például a külü a küllőből, vagy a zsolna, ez utóbbi szláv átvételként.

Mondják róla, hogy nem szívesen megy emberek közelébe, mégis láttam élőben zöld küllőt, méghozzá városi környezetben. Nem akartam hinni a szememnek. Először azt gondoltam, hogy egy kalitkában tartott papagáj szökött el, de a telefonos madárhatározó applikációmmal beazonosítottam: ez bizony egy zöld küllő. Az azonosításban segítségemre volt a piros kis sapka is a madárka fején, ami oly jellemző a harkályokra.

Magyarországon gyakori, rendszeres fészkelő, legfeljebb nagyon zord teleken vonuló. Mondják is, hogy a héja mellett a hideg tél a legfőbb ellensége. Az északi területek kivételével szinte egész Európában megtalálható, valamint előfordul Perzsiában és Kis-Ázsiában.

Kedveli a sík területeket és a hegyeket egyaránt. Ezen belül ligetes erdőkben, de városi parkokban is találkozhatunk vele, bár, ahogy írtam, inkább kerüli az emberek társaságát, ha megérzi, hogy figyelik, elbújik. Jól kúszik és a földön is ügyesen jár.

Nem kicsi madár, hossza úgy 30 centi, szárnyfesztávolsága ennél is nagyobb kb. 40 centi, tömege pedig 20 dekányi. A csőre sem rövid, de nyelvének impozáns 10 centis hosszától aztán igazán retteghetnek a hangyák, ezek jelentik ugyanis legfőbb táplálékát. Még télen is fölkutatja a hangyabolyokat. A telelő hangyákhoz olykor igen mély, a saját testhosszával vetekedő lyukat váj, hogy elérje a kiszemelt táplálékot. Vizsgálatok kimutatták, hogy néha 400–600 hangyát is elfogyaszt egyetlen alkalommal. Ebben jelentős segítség, hogy a nyelve végén található szarutüske alatti rész ragadós, így, mint egy légyfogóra, rátapadnak a hangyák. Emellett nem veti meg a rovarokat sem, igazi fakopáncshoz méltón a fák kérge alól „kopogtatja ki” őket. Télen, amikor nehezebb fehérjedús élelemhez jutnia, nem veti meg a magvakat és gyümölcsöket.

Odúban élnek, amelyet magasra építenek, vagy inkább alakítanak ki, és általában több éven át használnak. Évente egyszer, április és augusztus között, 6-8 porcelánfehér tojást rak, a szülők közösen gondoskodnak az utódokról. A fiókák általában közel egy hónaposan repülnek ki. A zöld küllő úgy 7 évig él, de találtak már 15 éves példányt is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1086 Hits
0 hozzászólás

Egy nem madárnak látszó madár: a kivi

 Új-Zélandra sokan úgy gondolnak, mint egy mesebeli természeti paradicsomra. Valóban különleges hely sok szempontból, most ezek közül csak egyet emelek ki, mégpedig a madárvilágot. Új-Zéland egykor a madarak birodalma volt. Ma már ez sajnos egyáltalán nem igaz. Friss hír, hogy Új-Zélandon az év madara lett a bagolypapagáj. A kakapó, e röpképtelen madár mára szinte teljesen kihalt, 1990-ben mindössze 50 példánya élt. Egyedül egy mentőprogramnak köszönheti, hogy mostanra megnégyszereződött az állománya. Sorsa, akár a kivié, mely madár mostani bejegyzésem alanya, jelképezi az Új-Zélandon egykor élt és máig túlélő madarak történetét.

Új-Zéland szigetei kb. 80 millió évvel ezelőtt, a tektonikai mozgások következtében teljesen elszigetelődtek más földrészektől, így a későbbi emlősök nem juthattak el a területére. A természet igen „gazdaságosan” működik, amire nincs szükség, az elsorvad. Mivel Új-Zélandon fölösleges volt a madaraknak repülniük, mert nem kellett a menekülés érdekében a föltől elemelkedniük, egészen egyedülálló fauna alakult itt ki. A kivi őse az Ausztráliából egykoron ide átrepült emu volt. A szárnyuk a zöld szigeteken azonban fokozatosan elcsökevényesedett, majd eltűnt.

Az első drámai változást a röpképtelen madarak életében az ember megjelenése jelentette. A maorik egészen rövid idő alatt kipusztították a moafélék (a legnagyobb testű röpképtelen madár volt akkor a szigeteken) összes faját. A kivik ezt a pusztítást megúszták, köszönhetően éjszakai életmódjuknak és viszonylag kis testüknek. Ami azonban már őket sem hagyta érintetlenül, az a telepesek megjelenése volt a 19 században, akik számos európai állatot hurcoltak be a szigetre, teljesen felborítva ezzel a korábbi ökológiai egyensúlyt. Az egyik drámai hiba a nyulak betelepítése volt, ám leginkább az a módszer jár katasztrofális következményekkel, amelyet a túlszaporulat kezelésére találtak ki. Hermelinekkel és görényekkel gondolták szabályozni a nyulak állományát, ám e ragadozók is igen értelmes lények, ha van könnyebben elejthető préda, nem futnak a gyorsabb után. Azt mondják, Új-Zéland erdei ma ezért csendesek.

A kivifélék a madarak osztályának a struccalakúak rendjébe tartozó család, ahova egy nem és öt faj tartozik, ők az úgynevezett laposmellű futómadarak legkisebb termetű képviselői.

A magyar kivi név a német kiwi átvétele, a maorik nyelvéből származik, hangutánzó szó. A latin neve (Apteryx) a legfontosabb tulajdonságára utal, arra ugyanis, hogy szárnyatlan.

A röpképtelen kivik kifejlett példányai általában 1-4 kilósak, magasságuk pedig 35-65 cm. A tojók nagyobbak, mint a hímek. Gömbölyded testüket szőrhöz hasonló tollazat fedi. Mókás megjelenésének egyik legfőbb oka hosszú csőszerű, egyenes csőre.

Üregekben élnek, a nappal nagy részét ott töltik, éjjel járnak vadászni lárvákat, rovarokat, puhatestűeket kaparnak ki a földből. Életmódjuk megfelel a más földrészeken élő talajlakó éjszakai emlősök életmódjának. A tojó évente egy tojást rak, amelynek mérete szokatlanul nagy, mondhatni hatalmas: tömege a tojó testtömegének 20-25%-a. Körülbelül két hónapig kotlanak, ezt a munkát a kivi család demokratikusan felosztja, a tojó és a hím egyformán kiveszi a részét belőle. A hímeknek erre a célra speciális költőtasakjuk alakult ki. A kivik családban töltik el az egész életüket, amely nagyjából tíz év. A párok mindvégig kitartanak egymás mellett.

Néhány civil szervezet foglalkozik a kivik megmentésével, de jelenleg is nagyobb az esélye annak, hogy a moafélék sorsára jutnak.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1885 Hits
0 hozzászólás

Vigye el a kánya!

Vajon ki ismeri ma ezt a kifejezést? Használja-e még bárki? Töpreng-e manapság azon valaki, hogy honnan ered a szólás? Miért épp a kánya vigye el? Ha belegondolunk, hogy a kánya helyén állhatna még az ördög, vagy a manó, akkor csak egyet tippelhetünk: a kánya nem egy népszerű madár. Nem is csoda, hogy kicsit tartanak tőle, mert eléggé rámenős, dögevő madár. Él olyan faja, amelyet még a keselyűk sem kedvelnek.

Honnan ered maga az elnevezés, és jelent-e bármit is túl azon, hogy a kánya madarat jelöli. A kánya szláv jövevényszó nyelvünkben, több szláv nyelvben is ismert: például a szlovák kaňa, vagy a szlovén kánja. Valószínűleg hangutánzó eredetű, emlékeztet ugyanis a madár vijjogására.

A kányák legszembetűnőbb ismertetőjegye villás farkuk. Természetesen kánya is többféle létezik, hazánkban a leginkább ismert a barna kánya. Nemcsak egész Európában elterjedt, de ismert Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, sőt még Ausztráliában is.

Csőre görbe, karmai kicsik, ám rendkívül élesek. Több szólásunk is megemlékezik arról, hogy ezekkel jobb nem találkozni: Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél; Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk.

Első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik a külseje: tulajdonképpen a barna különböző árnyalatai, ám ha közelebbről megfigyeljük, bámulatosan szép mintázatot mutatnak a tollazat világosabb csíkjai és ívei. Mintha egy vihar hosszúkás esőcseppjei lemosták volna róla a sötétebb barna festéket, majd a szárnytollak végén összegyűlve, csendben lecseppentek volna. Ennél persze sokkal precízebb, leírások olvashatók arról, milyen is a kánya tollazata. Egy divatbemutató moderátora nem tudna olyan részletességgel beszélni egy modell viseletéről, mint az ornitológusok a madarak tollazatáról.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a barna kánya a legkárosabb ragadozóink egyike, nyilván azért, mert nem válogat, bármilyen kisebb emlőst elkap, amelyet alacsonyan repülve meglát, de elragadja a madárfiókákat is. Mégis inkább hulladékot és dögöket keresgél, elgázolt állatokra csap le. Általános nézet, hogy a hazai állomány drasztikus csökkenését a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben éppen a döglött állatok, halak szervezetében felgyülemlett vegyszerek okozták.

Nálunk főleg az ártéri erdők fészkelője. Vonuló, tavasszal, március táján tér vissza Magyarországra telelőhelyéről és októberig marad. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. Fészke jól felismerhető, mert rongyokat és más hulladékot, például műanyag zacskódarabokat, is felhasznál az építéséhez. A fészekalja 2-4 tojásból áll, a fiókák általában egy hónap alatt kelnek ki, és ennél tovább, csaknem két hónapig otthon maradnak.

Hazai állománya 1960-1980 között erősen lecsökkent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) weboldaláról tudható, hogy az elmúlt években közel 123-163 pár élt nálunk.

A vörös kánya, népi nevén villás vagy villás farkú, fecskefarkú kánya nevét onnan kapta, hogy tollazata egy része jellegzetesen vörös, népi nevét pedig hosszú és mélyen villázott farkáról, mely segíti siklás és vitorlázás közben az egyensúlyozásban és a kormányzásban. Főleg repülés közben látványosak a vörös kánya jellegzetes, ujjszerűen elálló evezőtollai.

Táplálkozási szokásaiban, valamint élőhelyválasztásban sokban hasonlít a barna kányára. Különbség köztük, hogy a vörös kánya tartós párkapcsolatban él.

Itthoni állománya az 1970-es évek elejére lényegében összeomlott, 2014-ben az MME információja szerint 9-10 pár fészkelt hazánkban.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1297 Hits
0 hozzászólás

Ősszel a nyári lúdról

Hosszú évek óta állandó program az életemben, hogy november utolsó szombatját, vagy annak pár óráját a Tatai Vadlúd Sokadalomban töltöm. Nem tudom megunni! Pedig a ludakat bármelyik nap láthatnám, amikor elsétálok az Öreg-tó partján október végétől, november elejétől egészen a következő év februárjáig.

Fotó: Csonka Péter

Minden alkalommal tanulok valami újat ezekről a szerintem különleges madarakról, büszke vagyok arra, hogy sikerült már néhányat élőben a tópartról, teleszkópon át felismernem. Egyik szebb, mint a másik, ám most csak arról a fajról írok, amelyik hazánkban is fészkel, a ludak közül egyedüliként. A neve, nyári lúd, is erre utal. Nem mindig hívták így. Az 1840-es években még rendes lúd néven szerepelt, valamint márciusi lúd néven is ismert volt. Szürke lúdként is említik, mert tollazatának fő színe a szürke, azaz pontosabban a világosszürke. Talán épp ezért nevezik az Alföldön szőke libának.

A lábuk a hússzínűtől egészen a rózsás árnyalatokig többféle lehet. A csőrük hússzínű vagy narancssárga. Ez a legnagyobb termetű európai vadlúd. Hossza kb. 80 cm, szárnyfesztávolsága átlagosan 170 cm, testtömege pedig 2,5-4 kg. Alfaja a 4-5000 éve háziasított házi lúd, így nem csoda, hogy mindkét faj gágog.

A nyári lúd a Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, Európában sokfelé költ, például a Skandináv félszigeten, Izlandon, Írországban és Skóciában, Lengyelországban, a teljesség igénye nélkül. Itt jellemzően egy-egy területen, ám Ázsiában nagy, összefüggő területeken élnek.

Vonuló madár, Közép-Európából szeptember és november között nyugatabbra és délebbre vonul, ezzel egy időben az északon élő példányok szintén délebbre vonulnak, például Norvégiából Svédország déli területeire, vagy Izlandról Skóciába. Hazánkba is érkeznek Oroszországi területekről nyári ludak telelni. A nyári ludak vonuláskor nagy csapatokban járnak, jellegzetes V alakban repülnek.

A vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. Magyarországon a tavak és mocsarak nádasaiban, gyékényeseiben költ. Nem szereti, ha háborgatják. Növényi táplálékkal él, füvet, gabonát, lágy szárú növényeket eszik, de a nagy kedvence a kukorica. Csapatokban járnak a kukoricatarlókra.

A tojó egyedül építi fészkét nagy nádasokba, mindig valami védett, kiemelkedő felületre, a nádszálakat letördelve és egymásra halmozva alakítja ki a költőhelyet, amelyet saját tollaival bélel ki. Sokszor kolóniákban építkeznek, társaságkedvelő madarak. Hűségesek. Az udvarlási szakasz hosszabb ideig tart, az elköteleződés jele, hogy a két madár kórusban gágog. A párok kitartanak egymás mellett életük végéig. Amelyik madár párját veszti, sokszor nem is talál már társat magának.

Az általában 5-6 tojáson a tojó 28 napig kotlik, a tojó és a gúnár egyaránt vezeti a kikelt kislibákat, ivaréretté 2-3 éves korukban válnak. A nyári ludak általában 20 évig élnek.

Egy 2000-ben megjelent tanulmány* megállapításai szerint „Európa nyári lúd állománya mintegy 984.000 példányra tehető, ezen belül Közép-Európában 56.000-os állománya van.” Magyarország 1965. évi fészkelő nyári lúd állományát 250 párra becsülték, 1977-ben már 350-400 pár volt. Az 1980-as évek elején 650-760 pár, 2000. évi fészkelő pár felmérés legalább 2000 párban határozta meg Magyarország fészkelő nyári lúd állományát.

A nyári ludat hazánkban 1954-ben fokozottan védetté nyilvánították, majd a szigorú védelmi intézkedések következtében egyre nagyobb és stabilabb állományúvá vált, ezért 2012-től a szakminisztérium feloldotta védelmét, és vadászhatóvá tette.

 *NYÁRI LÚD (Anser anser) FAJKEZELÉSI TERV MAGYARORSZÁGON MANAGEMENT PLAN FOR GREYLAG GOOSE (Anser anser) IN HUNGARY Faragó Sándor, Kovács Gyula & Hajas Péter Pál Magyar Vízivad Kutató Csoport, Nyugat-magyarországi Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet

Tovább a teljes bejegyzéshez
997 Hits
0 hozzászólás

A hangja igazi természeti csoda – a karmazsinpirók

 Barátnőm nővérét mindig irigyeltem, igazából egyetlen tanult képessége miatt: mutató és hüvelykujját a szája elé téve, szédítően erős és azt kell, hogy mondjam, dallamos füttyjelet tudott kiadni. Kiskamaszként ámultan néztem föl rá. Ő jutott eszembe a karmazsinpirók (Carpodacus erythrinus) füttynek tűnő énekéről. Messze hangzó, magabiztos, diadalmas, ezeket a fogalmakat idézte föl bennem ez a kis borzas nyakú madárka. Éneke sajátos, nem téveszthető össze más pintyekkel.

Neve mintha tautológia lenne, azaz „…mindent kétszer mond, kétszer mond” (Karinthy Frigyes „Így írtok ti” Ady Endre: Törpe-fejűek)

A karmazsin szanszkrit eredetű szó (’krimdzsa’), amely arab közvetítéssel érkezett hozzánk. Jelentése: kermesztetű. A kermesztetű kisajtolt nedve értékes festékanyag volt. Érdekessége a szónak, hogy van olyan nyelv, amelyben a vöröses színnevet jelöli. Kapcsolódik a karmazsinhoz még az alkörmös dísznövény, más néven az amerikai karmazsinbogyó vagy festőbogyó. E növény bogyóiból egykor ételfestéket és gyógyszert készítettek, külföldön még ma is van, ahol használják a bor színezésére.

A pirókból könnyű arra következtetni, hogy kapcsolódik a pír, piros szóhoz, és a név jelentésének, valamint a madárka színének lehet egymáshoz valami köze. A ’pir’ tőből az ’ók’ képzőből létrejött szó jelentése vörös szőrű, hajú vagy tollú. Mondták emberre, állatra egyaránt. Pirókunkon a tolla miatt rajta is ragadt névként.

Úgy gondolom, mégsem fogalomismétléssel van ez esetben dolgunk, hanem a piros szín pontosításáról. Hogy tehát nem akármilyen pirók szóban forgó kis madarunk, hanem éppen karmazsin, élénk, világos, mint egykor a karmazsin csizmák voltak.

A karmazsinpirókoknál sincs másképpen, mint számos más madárnál, hogy a hímek szép színesek, a tojók, valamint a fiatal példányok jellegtelen barnás színűek. Ez utóbbiak emlékeztetnek a házi verébre, a nem gyakorlott madármegfigyelők akár összetéveszthetik őket.

A hímek feje, torka, begyének nagy része, valamint farktolla erősen vagy enyhén karmazsinpiros. A hímek színe az életkorral változik, az idősödő példányoknál csökken az intenzitása. Érdekes megfigyelés, hogy színüket akkor is elveszítik, ha fogságba kerülnek.

Egész Eurázsiában megtalálható, leginkább vízközelben. Költöző madár, télen délebbre vonul, Kínán keresztül Indiába, Turkesztánon át Perzsiába. Közép-Európába, így hozzánk is eljut. Szereti az olyan terepet, ahol könnyen elrejtőzhet, a bozótosok erre ideálisak. Nem véletlenül kedveli a vízpartokat, hiszen lelkes fogyasztója a fűzbarkának. Nem csak rügyekkel táplálkozik, nem veti meg a növények más részét sem, és hernyókat, bogarakat is fogyaszt.

A párok egész életre kötik össze életüket, és költőhelyükhöz is ragaszkodnak. Fészkükben egyszerre 3-4 tojást láthatunk, a tojó közel két hétig kotlik, a hím a táplálásban segít.

Olvastam, hogy Kamcsatkán különös becsben tartották, mert tavasszal a lazacfogás idején szólal meg először. Úgy tekintenek rá, mint a lazac-szezon hírnökére, és mivel e halnak kiemelt jelentősége van életükben, tisztelik a karmazsinpirókot is.

Hazánkban védett, természetvédelmi értéke 25 ezer forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1799 Hits
0 hozzászólás

Nem, ez nem pingvin!

Egy kisebb társasággal szójátékokat játszottunk nemrég. Az egyik feladat az volt, hogy mindenkinek egy fekete-fehér állatot kellett megneveznie, olyat, amit a körben korábban még nem említett senki. Már túl voltunk a pingvinen, a zebrán, a dalmatán, a szarkán, a borzon, sőt a gyilkos bálnán is, amikor a barátnőm kisfia bedobta az alkát. Mondanom sem kell, volt közöttünk olyan, aki azt sem tudta, hogy madár-e vagy hüllő, vagy miféle lény, ám utánanéztünk, és én meg is kedveltem. Nekem olyan, mintha egy papagájt és egy pingvint kereszteztek volna. El is döntöttem, hogy írok róla, hátha olvasóim közül másnak is újdonság lesz.

Sajnos hazánkban nemhogy nem honos, de még csak látogatóba sem jön ide, mert a tengerek szerelmese, a szárazföld belseje nem érdekli. Ha rákeresnek az interneten, biztosan megtalálják azt az információt, hogy egy példány ennek ellenére eljutott Magyarországra, 1935-ben feljegyezték, hogy látták. Szegény! Novellát lehetne írni arról, vagy még inkább verset, hogyan kerülhetett hozzánk. Ám a történet, bárhogyan is indult, szomorú véget ért, a Magyarországon turistáskodó alka Hajdúböszörményben nekiröpült egy templomtoronynak és elpusztult. Talán egy hajóskapitány hozta magával hosszú tengeri útjáról hazatérve. Lehet, hogy megkedvelte, és nem tudott megválni kis barátjától, kalitkába tette és hazahozta.

Az alka nem is olyan apró, testhossza 40 centi körül van, kicsi, kardszerűen hajlott szárnyát több mint másfélszer ekkorára tudja kiterjeszteni. Olyan, mintha nem is lenne szeme, mert a fején a fekete tollakba beleolvad fekete gombszeme. A torka ragyogó sárga, szinte világít, amikor kitátja csőrét.

Mivel kizárólag tengerparton él, ebből egyértelműen következik, hogy a tenger gyümölcseivel táplálkozik. Leginkább halakat fogyaszt, valamint angolnát, férgeket, csigákat. Az alka kiváló úszó, háromujjú úszólábai segíti ebben.

Telepesen költ, akár például a kormoránok. A párok évente visszatérnek ugyanahhoz a fészkekhez. Leginkább a sziklás partokat kedveli, fészkét sziklafalak üregeibe rakja, bár nem ez a pontos megfogalmazás, mert semmit nem tesz a fészekbe, nem béleli ki, nem rejti el a bejáratát. Egyszerűen a sziklára teszi a tojást, amin több mint egy hónapig kotlik. A hosszú időt egy madár nem bírná, ezért a szülők felváltva melengetik, őrzik a tojást. Az alka évente egyetlen tojást rak. Az alkatojások szépek és többfélék. Az alapszíne lehet bézs, barna, de türkiz is, amelyet sötét foltok tarkítanak művészi elrendezésben.

A kikelt fiókák azonnal teszik a dolgukat, és alig két héttel a születésük után bár bele is vetik magukat a tengerbe, bár a szülői gondoskodást még sokáig nem kell nélkülözniük.

Mondanom sem kell, hogy az alka populációra sincs jó hatással a környezetszennyezés, valamint a halászat. Ez utóbbi részben a halállomány, tehát a táplálék csökkenését eredményezte, de az sem ritka, hogy a halászhálóba gabalyodva pusztul el egy-egy alka.

Tovább a teljes bejegyzéshez
917 Hits
0 hozzászólás

Ők csak tudják, hogy mi a dürgés! Legdrágább madaraink egyike: a túzok

A túzok (Otis tarda) nem kicsi madár, nagyobb a pulykánál. Szárnyfesztávolsága elérheti a 2,5 métert. Tehát ha a túzok szembe áll az IKEA egyik legnagyobb, három személyes Grönlid kanapéjával, és szétterjeszti szárnyait, bőven eléri a bútor két végét, még túl is nyúlik rajta. Jó, jó, ez kicsit abszurd, ám engem mindig foglalkoztat, hogy felfogjuk-e igazán a mértékeket. Talán egy egyszerű hasonlat segítségével könnyebb elképzelni, mennyi az annyi. Ha már méreteknél tartunk: a nősténynél jóval nagyobb a túzokkakas. Magassága közel egy méter, tömege többnyire 15 kiló körül lehet, a túzoklányok ennek kb. a harmadára nőnek.

 Vonul is meg nem is

A pulykahasonlatból kiindulva, arra gondolhatnánk, hogy a túzok inkább a földön szeret helyet változtatni. Nem is tévedünk nagyot. Erős futólába van, és ezt ki is használja. Viszont képes, ha nem is villámgyorsan, de kb. 60 km/órával, kitartóan repülni. A túzok Európa legnagyobb repülni tudó madara. Szüksége is van erre a képességére, mert jellemzően vonuló madár. Igaz, az európai állomány (ami leginkább Közép és Dél-Európát jelenti, Oroszország déli területeit, Portugáliát, Spanyolországot, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát) lényegében állandó, nem költözködik. Csak abban az esetben vonulnak délebbre, például a Balkánra, ha igen kemény tél köszönt rájuk, azaz hosszan hó fedi a táplálékot adó területet. A vonulás inkább az Közép- és Kelet-Ázsiában élő populációra jellemző.

A keleti, ázsiai kapcsolat emléke talán az is, hogy a túzok madárnevünk ótörök jövevényszó. Vannak népnyelvi nevei is: vadpulyka, póka (a pulyka régies alakváltozata), vadpóka, az irodalmi nyelvben még a strucchoz is hasonlították, magyar strucc néven.

Hol és hogyan élnek?

A túzokállomány, egykori vadászhatóságuk miatt és az élőhelyek változásával, valamint, hogy a mezőgazdasági művelés egyre intenzívebbé vált, erősen lecsökkent.

A Keleti-tenger déli partján, Közép- és Kelet-Ázsiában találhatóak még szép számmal, Európában pedig a legtöbb Spanyolországban. A világállomány kétharmada az Ibériai félszigeten él. Magyarország specialitása, hogy nálunk van az európai populáció legnagyobb egybefüggő fészkelőhelye. A Körös–Maros Nemzeti Park területén létrehozott dévaványai túzokrezervátumban, valamint a Hortobágyon található jelentős populáció, és élnek még túzokcsapatok a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten. A múlt század végén az itthon még tömeges túzokállomány mára nagyon lecsökkent, tíz évvel ezelőtt alig másfél ezer példány élt hazánkban.

Nem csak országok vagy földrészek között vonul a túzok, az otthonát, „cserkészbirodalmát” az év során is változtatja. A dürgési időszakban a legkisebb az a terület, amit bejár, mindössze néhány hektár. A szaporodási időszak elmúltával a kakasok csapatokban jelentős távolságokat kóborolnak be, akár több ezer hektárt. Ugyan ezt teszik a fiatal, ivaréretlen példányok és az utódot nem nevelő tyúkok. Ősszel és télen akár 50 kilométeres körzetből mind összegyűlnek egy-egy jó táplálékot nyújtó területre.

Mini struccok?

Nem véletlen, hogy strucchoz is hasonlították és nem pusztán azért, mert jó futó. Kicsit emlékeztetnek egymásra. A túzok nyaka is megnyúlt a testéhez képest és a feje mókásan aránytalan az egész alakhoz viszonyítva.

Engem a vörösesbarna alapszíne a tyúkokra emlékeztet. A hasonlóság ebben persze ki is merül, a túzok tollazata bonyolultabb, fekete és világosabb haránt irányú sávok díszítik. A hasa fehér, a melle világosbarna. Három ujjú lábát hatszögletű pikkelyek borítják. Az igazi különlegessége a kakasok bajsza, ami lényegében fehér dísztollszálakból áll, ami az életkoruk előrehaladtával egyre dúsabbá és hosszabbá válik.

Amit talál, azt eszi, és legszívesebben ott él, ahol többféle eledelt is kínál a természet

Füves pusztákon, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területeken, nagy repce-, gabona- és kukoricatáblákban él. Fészkét ezek közé a termesztett növények közé is rakhatja, dürgőhelynek inkább a réteket, alacsony füves területeket választja. Szereti a változatosságot.

A túzok mindenevő, ám nem eszik meg mindig mindent. Mással táplálkozik a fiatal és az öreg egyed, és mást esznek attól függően, hogy egy-egy évszak mit kínál. Maximálisan alkalmazkodnak a körülményekhez. A kicsik főként ízeltlábúakat esznek, mert kell a növekedéshez az energia, csak később térnek át a növényi táplálékra. A túzok tavasszal vegyesen táplálkozik, nyár elején, amikor gazdag a vegetáció, inkább növényeket eszik, nyár végén megnő étrendjében a rovarok aránya. Állati eredetű táplálékra ekkor azért is van igénye, mert nyáron a teljes tollazatát levedli, és az új létrehozásához sok fehérjére van szüksége. Ősz vége felé, amikor kevesebb a rovar, a növényi táplálék ismét meghatározóvá válik.

A túzok, amikor vonulásra készül, főként rovarokon, bogarakon él, és néhány kisebb emlős is bekerül a menübe. Ismét csak azért, hogy legyen elegendő energiája, ez úttal a repülőúthoz. Ehhez komoly mennyiségű zsírt kell felhalmoznia. A túzok képes arra is, hogy a minőségi táplálékot mennyiségivel váltsa ki, növényekből tehát sokkal nagyobb adagot fogyaszt.

Tudták, hogy a túzok és a repce elválaszthatatlanok? Pontosabban repce nélkül képtelenek lennének áttelelni.

Veszélyes és látványos: a dürgés

A túzok poligám, ám a szaporodás érdekében meg kell küzdenie a többi hímmel. Különböző hangokkal, önmutogató, fenyegető magatartással próbálják megfélemlíteni riválisaikat. A tojóknak tánccal udvarolnak: fejüket hátrahajtják, farktollaikat felmerevítik, szárnyaikat kifordítják, torokzacskójukat felfújják. Ez maga a dürgés.

A tél végi-kora tavaszi, sokszor fizikai sérülésekkel is járó vetélkedést követően a domináns, győztes kakasok április elejétől a nyílt, zavartalan dürgőhelyeken fogadják a tyúkokat. A párzás után a tyúkok egyedül választják ki a fészkek helyét. A fészekalj átlagosan két tojásból áll.

A fiókák 28 nap kotlás után kelnek ki, és bár mintegy 6 hét múlva röpképessé válnak, még hetekig a fészek közelében táplálkoznak, és akár egy évig is ott maradnak még a „mamahotelben”.

Érthető is, hogy óvják a fiókákat a tyúkok, a kicsiknek ugyanis csupán 30 százalékuk éri el az egyéves kort. Még drámaibb a helyzet, ha azt nézzük, hogy a tojók 8-10 évente átlagosan mindössze egy fiókát nevelnek fel sikeresen, röpképessége eléréséig.

Védelemre szorul

Hazánkban idestova 50 éve védett a túzok, természetvédelmi értéke egymillió forint, ami a legmagasabb kategória, kevés madarunk „ér ennyit”. Érthető a figyelem és a védelem, hiszen évszázadok óta fogyatkozó faj. Mivel az egyedszám igen lecsökkent, ma már nem lenne megmenthető a faj pusztán passzív eszközökkel, ezért, akár a rákosi viperának, a túzoknak is létrehoztak egy rezervátumot.

A LIFE Túzokvédelmi Program keretében megvásárolt területen túzokvédő szakemberek dolgoznak. Gyepesítenek, lucernát és a túzok kedvencét, repcét telepítenek. Mesterségesen nevelik a fiókákat. A természetes élőhelyükön meg nem védhető fészekaljakat megmentik, a csibéket felnevelik, és visszajuttatják a természetbe.

A Hortobágyi Nemzeti Parkban madarak, így a túzok védelme érdekében, 80 kilométer hosszan föld alatt vezetik az elektromos vezetékeket, más vezetékekre pedig Firefly-t, azaz „szentjánosbogár” nevű, fluoreszkáló eszközöket szereltek.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1488 Hits
0 hozzászólás

Mindannyian szeretjük a madárfotókat

Soha meg nem unható téma: egyszerűen szeretjük a madarakat. Ennek része a csodálat, ők ugyanis képesek valamire, amit mi csak technikai segítséggel tudhatunk: repülnek. Az emberiség örök vágya ez, szabadon szárnyalni, mint a madarak.

A láthatatlan jelentésen túl van kézzelfoghatóbb oka lankadatlan érdeklődésünknek, a madarak szépek és érdekesek. Még a veréb is. A kicsi és nagy szárnyasok legegyszerűbb tollazatán egyaránt izgalmas részleteket fedezhetünk fel. Egy-egy madár kinézetét leírni nem egyszerű feladat, annyi árnyalat, apró díszcsík vagy pötty gazdagíthatja akár a látszólag egyszínű tollakat.

Mókásak, félelmetesek, káprázatosak, magányosan vagy csapatban élnek, vonulnak, vagy nem költöznek, mi pedig gyönyörködünk bennük. Ezért van az, hogy a róluk készült fotókat is örömmel nézzük meg. Ez lehet a hátterében annak, hogy sokan képesek hosszú órákon át lesben állni, és várni a megfelelő pillanatra. Mert remélik, hogy elkapnak egy-egy soha vissza nem térő villanást, mozdulatot, életképet, amivel bemutathatják saját kitartásukat, leleményességüket, valamint egy-egy madár életét, szépségét. A les általában nem egy kényelmes kempingszék, hanem valamilyen bonyolult álca, ami alá be kell bújni, és mozdulatlanul kell várakozni még akkor is, ha például hangyák futkároznak rajtunk. Vagy a vízben kell álldogálni nyakig merülve, és hiába a neoprén öltözék látszólagos biztonsága, azért a víz hidege egy-két óra elteltével már mindenképpen érződik.

Senki nem szeretnék elriasztani a madárfotózástól, sőt, éppen egy madaras fotóversenyre szeretném felhívni olvasóim figyelmét.

Sok fotóverseny létezik, ismert, nemzetközi seregszemlék komoly díjakkal, ahol talán a legfontosabb, hogy aki azon akár csak említésre kerül, nevet szerez magának. Vannak kisebb, helyi vagy országos versenyek, újak és nagy hagyományúak.

Tavaly indult az a kezdeményezés, amelynek a madarak iránti hódolat kifejezésén túl vállalt szándéka, hogy a Tatai Vadlúd Sokadalomra is felhívja a figyelmet, hogy ne csak november végén essék szó erről a rendkívüli, rangos és immár 20 éves természetvédelmi rendezvényről. A fotópályázatot idén is kiírták, már lehet nevezni. A címe: Envirotis - Madarak fényben és árnyékban – 2020. Minden fontos információ megtalálható a pályázat honlapján. Most csak a legfontosabbakat emelem ki.

Nevezési időszak: 2020. július 20. és szeptember 20. között. Bárki nevezhet, profi és hobbifotós egyaránt.

Fődíj egy 10 alkalmas les-bérlet, amely úgy gondolom, jó kis nyeremény annak, aki lelkes madárfotós. Nem pusztán azért, mert egy-egy les bérlet nem olcsó, hanem különösen azért, mert a lesek többsége már 2021 nyaráig foglalt, lényegében nincs szabad hely.

Közönségdíjat is kiadnak a szervezők. Minden benevezett fotót feltöltenek egy Facebook alkalmazásba, és a fotókra 2020. szeptember 30. és október 31. között lehet szavazni.

Eredményhirdetés a Tatai Vadlúd Sokadalom napján lesz, november 28-án, szombaton, amire már csak azért is érdemes lesz elmenni, mert a legjobb 50 fotót megnézhetik egy kiállításon maguk a szerzők, valamint az érdeklődő közönség, bárki, aki arra jár.

Ne hagyják ki, pályázzanak!

Tovább a teljes bejegyzéshez
1195 Hits
0 hozzászólás

Neved legyen: ökörszem

 A madarak tulajdonságáról, kinézetéről, szokásairól igen sokat elmond nevük – akár a tudományos név, akár az általánosan használt magyar megnevezés és különösen a népi nevek. Nincs ez másképpen az ökörszemnél sem. A latin szaknyelvi Troglodytes troglodytes jelentése üreglakó, ami egyértelműen jelzi, ez a kis madár szívesen fészkel üregekben, sziklavájatokban, fák odvában.

 A magyar ökörszem valószínűleg tükörfordítással jött létre a német Ochsenäugleinből, több más nyelvben is ez az elnevezése. Egyértelmű, hogy a név a madár méretére utal. Erre az igen markáns jellemzőjére más elnevezései is alapoznak. Hívták diómadárnak, a kedvencem pedig a Turkesztánban használatos „egy falat” jelentésű neve.

Az örökszem feltűnő tulajdonsága a hihetetlen mozgékonysága is, nem véletlen, hogy Erdélyben a ficánkol igéből képzett szóval, ficánkának nevezik.

A világon sokfelé találkozhatunk ökörszemmel, így Európában mindenütt, Északnyugat-Afrikában, Észak-Amerikában valamint Ázsia nagy részén is. Leginkább a hegyvidéket, az erdőket és víz közeli területeket, a patakpartokat kedveli, így hazánkban főként északon és a nyugati országrészben él. Télen gyakrabban láthatjuk, mert lehúzódik a hegyekből, és még a településekre is ellátogat.

Hazánk, sőt Európa egyik legkisebb madara, nincs akkora, mint egy kicsi Túró Rudi. Mindössze 9 centis, tömege még ennyi sincs, általában 6-8 gramm mindössze. Kinézetre hasonlít a verébre. Barnás kis gömböcske, némi rozsdás árnyalattal. Apró, sűrű keresztcsíkok díszítik tollazatát. A farktollait szinte mindig felcsapja, így még kerekdedebbnek látszik. Csőröcskéje picit ívelt és tűhegyes.

Ki sem néznék termetéből erős hangocskáját. A hím olykor 90 decibellel zengeti énekét, ami akkora zajt jelent, mint egy gyerekekkel zsúfolásig telt játszóház hangkavalkádja. Ennek ellenére kellemes az éneke. Váltakozó, tisztán csengő szólamokból áll, a vége felé elhalkuló trillává alakul, amit mintegy refrénként megismétel. Hallgassák meg, kedves élmény! Mondják, hogy a kanári dalára emlékeztet.

Röpte egyenes vonalú, ám mivel szárnya kerek és rövid, nem nagyon indulhat hosszabb távolságokra, inkább ugrándozik, akárcsak a veréb. A szárnyait leginkább a bokrok közötti nagyobb távolság leküzdésére alkalmazza, hogy minél gyorsabban fedezékbe jusson. Mivel picike és szárnyfesztávolsága sem nagy, képes a legsűrűbb bokrok között is villámgyorsan repülni. Táplálékát is itt keresi, valamint az avarban. Bábokat, petéket, pókokat, kisebb rovarokat szedeget. Télen apróbb magvakat is fogyaszt.

Évente kétszer költ a tavasz és nyárvége közötti időszakban. Talán saját alkatából ihletett kerekded vagy ovális fészkét növényi részekből építi, és puhára béleli mohával, tollakkal. Bár maga az építmény zárt, ám a „kapuja” viszonylag nagy, különlegessége pedig, hogy a madárka épít elé egy lépcsőt, vagy inkább kapaszkodót, egy ágat vagy kicsi lécet, innen eteti aztán a fiókákat. A fészkét mindig védett, nehezen észrevehető helyre építi, partoldalba, sűrű bokrokba, folyondárok indái közé, csupa olyan terepre, ami a nála nagyobb ellenségeinek nehezen megközelíthető. A fészket a hím egyedül rakja, ám rögtön kettőt, hármat is, amelyek közül a tojó választ. A fészekalja általában 6-8 fehér, helyenként piros pöttyökkel szórt tojás. A kotlási idő rövid, 14-16 nap és az utódok ugyanennyi idő alatt nőnek fel és röpülnek ki. Mindkét szülő részt vesz az etetésükben.

Nemrég írtam a madárbarát kertről. Nos, az sem lehetetlen, hogy kertünket egy ökörszem látogassa, ám ehhez ökörszembarát etetőt kell építenünk. Hogy ez pontosan milyen, arról részletesen olvashatnak a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalán. Most csak annyit, hogy ehhez bokrok között kell a talajetetőt elhelyeznünk, hiszen ennek a madárkának ez a természetes közege.

Az ökörszem Magyarországon védett, eszmei értéke 25.000,- forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1921 Hits
0 hozzászólás

Minél természetesebb, annál jobb – a madárbarát kert legfőbb titka

 Ha megkérdezték volna tőlem pár éve, milyen egy madárbarát kert, azt mondtam volna, hogy olyan, ahol télen kitesznek egy etetőt, nyáron pedig a kút mellett hagynak egy vízzel teli vödröt. Valamint nem tartanak macskát!

 Ma már persze tudom, hogy ez igen felületes és naiv elképzelés volt. A változást két dolog indította el bennem. Részben megismertem a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület madárbarát kert programját, amelyik szerintem nagyon sokakat ösztönzött már arra, hogy átgondolják, mit tehetnek a környezetükben élő madarakért. Úgy is fogalmazhatok, hogy szerencsére divat lett a madármegfigyelés. Magánembereken kívül sok iskola, óvoda, intézmény, sőt önkormányzat alakítja ki, vagy formálja át udvarát, kertjét, parkját azért, hogy kicsit megkönnyítse madaraink életét. Igazi nyertes-nyertes helyzet! Kis törődéssel a madarak jól érzik magukat környezetünkben, jut számukra táplálék, biztonságos ivóhely. Mi pedig nem csak gyönyörködhetünk bennük, de kertünk is hasznát látja, mert tollas barátaink szorgosan karbantartják növényeinket azzal, hogy pusztítják a rovarokat.

 A másik inspiráció egy személyes élményem volt. Egykori gimnáziumi osztályomból sokan találkozunk egymással viszonylag rendszeresen, legalább évente egyszer. Egy kora nyári összejövetelre az egyik osztálytársam meghívott minket leányfalui kertjébe. Akkor tudtam csak meg róla, sok-sok év után, hogy szenvedélye a madarászat. Szép idő volt, így a teraszon ültünk le, egy hatalmas szelídgesztenyefa árnyékába. Már ezen is elcsodálkoztam, azt hittem, hogy a szelídgesztenye csak Sopron és Pécs környékén él meg hazánkban.

 A vizuális ingereket általában gyorsan feldolgozom, így meglepődtem magamon, hogy hosszabb időre teljesen belefeledkeztem a kert látványába. Rendezett volt, mégis olyan, mintha minden csak úgy magától nőtt volna. Mint kiderült, a kert igen komoly tudatosság és persze sok-sok év munkájának eredménye. Így lett ember-, madár- és természetbarát. Péter, az osztálytársam, örömmel vezetett körbe, és ez a kis séta egyben egy gyorstalpaló képzés lett.

 A teraszról el sem indultunk, máris megtudtam, hogy mi a legfontosabb: az itató. Sokféle kialakítása lehet, akár egy lapos, nem könnyen boruló tál megteszi, ha a vizét rendszeresen frissítjük, és az edényt időről időre megtisztítjuk. Egy ilyen tálkát jó, ha egy macskák és egyéb, kis ragadozók számára nem megközelíthető magas tárgyon (asztalon, kivágott fa otthagyott törzsén…) tesszük elérhetővé, és telepítsünk körbe növényeket, hogy alulról se tudjanak felkapaszkodni.

 Lehet a madáritató hely egy medence vagy tavacska, ezeknél is fontos, ha nincs átfolyásuk, cserélnünk kell bennük a vizet időről időre. Olyan részletekre is kitért Péter, hogy érdemes az ivóhely kialakításánál kicsit a madarak szemével látnunk. Mi mindenre kell gondolnunk? Legyen könnyen átlátható a terep, hogy idejében tudjanak menekülni, ha valamely veszély fenyeget. Legyen a közelben néhány magasabb bokor, ahol megpihenhetnek, megszárítkozhatnak, mert vizes tollazattal nem tudnak messzebbre repülni. Ha nagyobb vízfelületünk van, gondoskodjuk arról, hogy legyen sekélyebb része, és a mélyebb részeken is alakítsunk ki kiálló pihenőket – egy követ, faágat...

 Megtudtam azt is, hogy a vizet a madarak nem csak inni szeretik, de a tollazatuk tisztántartáshoz is szükségük van rá.

 Hol vannak a madáretetők? – kérdeztem. Egyetlen etetőt szoktam kitenni télen az emeleti ablakba, azt is csak azért, hogy közelről gyönyörködhessek az odalátogató rigókban, cinkékben – válaszolta az osztálytársam. Az egész kert maga az etető. – folytatta nevetve. Látod, nálam nincs olyan gyepszőnyeg, mint a futballpályákon, így persze a munka is kevesebb vele – de biztos, hogy sokaknak kevésbé tetszik. Nem nyírom kéthetente, és ha visszavágom, akkor sem túl rövidre. Szeretem nézni, hogy rigók és vörösbegyek kutatnak benne giliszták, csigák és egyéb finomságok után. A kert egyik sarkában és a bokrok alatt a lehulló lombot is meghagyom. Van néhány szép napraforgóm a kertben, sosem gyűjtöm be a termést, kint hagyom a tányért, onnan szépen kiszedegetik a madarak a szotyit. Sokféle bokrot ültettem az évek során, csupa ehető termésűt, kökényt, bodzát, somot, galagonyát, tűztövist. Ezek azért is hasznosak, mert sok madár fészkelőhelyet tud kialakítani bent, a sűrű ágak biztonságában. A madár könnyen bejut, de egy macskának küzdelmes lenne. Ehető a madaraknak a vadszőlő is, amit a garázs oldalára futattam fel. Szerencsére szép nagy a kert, így több gyümölcsfám is van, ha lepotyog a termés, sokat lent hagyok a földön.

Imádom a harkályokat, ezért hagytam meg az egyik kiszáradt fa törzsét több méter magasra.

Azért azt hozzáteszem, hogy eleinte az egyik szomszédom nem volt túl lelkes. Attól tartott, hogy elszaporodnak nálam a rovarok, és ebből az ő kertjének kára lesz, ha nem nyírom a füvet, akkor nála megjelennek a gyomnövények, és ezzel tönkrevágom a gyönyörű gyepét. Szerencsére rájött, hogy ez felesleges aggodalmaskodás volt a részéről. Eleinte nekem is szokatlan volt, hogy szinte állandó zsivaj van a kertben, de én imádom. Tele van élettel a környezetem! Mindig történik valami. Itt élünk a település közepén, és olyan, mintha az erdőben lenne az otthonunk.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1443 Hits
0 hozzászólás

Madarat nem csak tolláról, hangjáról is felismerni. Ki hallotta már a Serinus serinust csicseregni?

 A tavasz biztos jele a szikrázó fények, a harsány zöldek, a tarka színek, a bódító illatok mellett, hogy a madarak szédítő dalolásba, csicsergésbe, búgásba, trillázásba kezdenek. Hihetetlen lendülettel hívják fel magukra a figyelmet – gyakran épp párkeresőben. Bizonyos napszakokban olyan erővel csivitelnek, hogy az vetekszik a szomszéd fűnyírójával. Ilyenkor egyetlen lehetséges megoldás, hogy nem bosszankodunk, hanem kedves háttérzajként hallgatjuk a dal-zajt. Egy idő után természetessé válik, mint a déli tájakon a kabócák órákig szóló hegedülése.

 

A járványhelyzet miatt – igaz, egyre lazulnak a kijárási korlátozás szabályai – többen és több időt töltünk a számítógép, laptop, tablet előtt, vagy használjuk okostelefonunkat. Az Eurostat adatai szerint hazánkban elsősorban a közösségi média elérése érdekében fizetünk elő az internetre, az uniós átlagnál egyharmaddal többen használjuk ezeket a kapcsolatrendszereket. A felmérések sok érdekességet elárulnak, hol menyien vásárolnak a neten, intéznek-e hivatalos ügyeket. Olyan információra viszont még nem bukkantam, hányan keresnek rá madárhangokra. Így nem tudhatom, a lakosság hány százalékához tartozom azzal, hogy amikor egy madárról olvasok, vagy látom a fotóját, a hangját is meghallgatom. Akinek ez nem szokása, javaslom, próbálja ki! Ezzel gazdagodik a „természetismerete”, így amikor sétál a szabadban, erdőn, mezőn, netán a saját kertéjben pihen vagy dolgozik, felismeri, hogy épp melyik madár dalol. Sokan használják a dalfelismerő appokat, amely egy ismeretlen szám néhány üteméből megmondja, mit hallgatunk. Ilyen applikáció madárhangokra is van. Érdemes próbálkozni!

 Különösen annak, aki ismeri a csicsörke gyors csicsergését, egyértelmű, honnan kaphatta nevét. Vannak, akik szerint olyan a hangja, mintha kis üvegdarabkákat csörgetnének.

 Kicsoda-micsoda ez a csicsörke túl azon, hogy a pintyfélék családjába tartozik? Tudható róla például, hogy az egyik legkisebb az európai pintyek között. Ez a zöld tavaszi ágakon élénk színfoltként virító madárka kora tavasztól október végéig látható hazánkban, ritkán, néhány példány át is telel. A 19 század előtt nálunk még ismeretlen faj eredeti otthona Észak-Afrika, de ma szinte egész Európában megtaláljuk. A kontinenst dél felől hódította meg, egészen északra nem is vonul, legfeljebb Svédország déli területéig repül. A Brit-szigeteken sem találkoztak még vele. A bozótos, cserjés területeket kedveli, legyen ez ligetes erdők szélén, vagy akár egy városi parkban, fasorban, kertben, netán temetőkben. Szereti az örökzöldeket, amelyek nyilván természetes, déli otthonára emlékeztetik. Nálunk leginkább a Balaton-felvidéken él, az ottani mandulaligetek és levendulások miatt.

 A csicsörke kicsike, maximum 12 centis, sárgás tollazatú, sötéten sávozott madárka. A legfeltűnőbb egészen bizonyosan a hímek rikító citromsárga feje. A fiatal példányok és a nőstények nem ennyire színesek. A tojó sűrűbben sávozott, tollazata alul szürkés, felül barnás. Csőrük rövid, tompa és kúpos, kiválóan segíti őket a táplálkozásban, amely leginkább apró magvakból áll. Nem válogatós, legyen bár kerti vagy gyomnövény magja, szívesen elfogyasztja akár a földről. Hasznos madárka, sok gyom, köztük a parlagfű, magját elpusztítja, így gátolva ezek túlszaporodását.

 Aki kicsit is érdeklődik a madarak iránt, tudja, nászi időszakban sok faj különleges produkciókat mutat be. A csicsörke hímek például ilyenkor kitartóan énekelnek, csapkodnak a szárnyukkal, és hullámzó röptükkel hívják fel magukra a figyelmet. Nászrepüléskor merőlegesen magasra szállnak, majd körözve ereszkednek alá, denevérként kiterjesztett szárnyakkal. A hím párja mellett marad végig, a fészeképítésbe azonban nem avatkozik bele. Az apró, csészeszerű költőhelyet a tojó egy fa ágára, ágvillájába építi, legalább egy méter magasságban a földtől. A vázat gyökerekből, fűszálakból alkotja meg, és tollakkal vagy a sokunk által nem különösebben kedvelt nyárfapelyhekkel béleli ki. A 4-5 tojáson is csak a tojó kotlik, de a hím a táplálja, őrzi őt, és – nem fogják kitalálni – énekel. A fiókák közel két hét után kelnek ki és körülbelül ugyanennyi időt töltenek még a fészekben.

 Nézzenek körül alaposan, amikor sétálnak, talán megpillantanak egy példányt, hiszen ilyenkor, ha nem is sokan (összesen maximum 200 ezer egyed), de itt élnek a közvetlen környezetünkben.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1532 Hits
0 hozzászólás

Iszik, mint a gödény - Nem, nem az alkoholizmusról lesz szó!

A címben szereplő szólást mindenki ismeri, de azt vajon tudják-e, hogy a gödény és a pelikán egy és ugyanazon vízimadár két neve.

Mondd a neved, megmondom ki vagy!

Tulajdonnevekre talán igaz, de legalább érdekes játékra ad lehetőséget, hogy következtetni lehet a névből a személyiségre. Köznevekre persze ez egyáltalán nem érvényes. Hogy mennyire nem, azt érzékelteti, hogy blogom tárgyának két megnevezése alapján egészen más „személyiségre” következtethetünk. A gödényről ismeretlenül azt gondolhatnánk, hogy egy csúnya, bajkeverő. Talán a szólás miatt, egy iszákos madár, lássuk be, nem túlságosan vonzó. Vagy talán azért, mert nagyon hasonló hangzásában a görényhez, amelyik szintén nem a legkedveltebb kisállat. Pedig a név forrása ugyan az az ótörök „kutan”, mint az arisztokratikus hattyúnak.

A pelikánról viszont szerintem csak pozitív asszociáció jutnak eszünkbe. Pedig a név eredeti nem török, hanem görög, azaz ógörög, a hangutánzó szó, jelentése, a fejszével vág „pelekaó”, szintén nem túl elegáns. Sőt, inkább brutális. Mégis más a hangzása. Nem?

Bámulatos a nyelv – szerintem gödény-pelikánunk kettősségét szépen jelzi a két megnevezés – az egyik a hatalmas, nagytorkú, a másik a legendás önfeláldozó.

A legendák madara

Nekem nagyon tetszik a pelikán, nem csak különleges, kissé mókás megjelenése miatt, hanem szépek a hozzá kapcsolódó legendák, szimbólumok.

A pelikán az Ószövetségben elpusztult városok lakójaként magányos, ezzel a nép elhagyatottságát jelképezi. (Szof 2,14) – „És nyájak heverésznek bensejében, mindenféle állatok serege: pelikán és sündisznó hálnak párkányain, az ablakban azoknak szava hangzik, a küszöbön omladék lészen, mert lefosztatott a czédrus.”

A Zsoltárok könyvében a Bűnbánó imában olvashatjuk: „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz, olyanná lettem, mint bagoly a romokon” (Zsolt. 102:7).

A pelikán a fiókáit a visszaöklendezett, félig megemésztett táplálékkal eteti a csőre alatti bőrzsákból, így alakulhatott ki az a legenda, hogy a pelikán a saját vérével, húsával táplálja fiait.

Magányossága és ez a fiókái iránti, amúgy félreértett, különleges szeretete miatt, valamint mert jelképezte a szenvedést, a vér árán való megváltást, korán Krisztus-jelképpé lett. Aquinói Szent Tamásnak az oltáriszentséghez szóló énekében, az Adoro te devote himnuszban szerepel e sor: „Kegyes pelikánom, Uram Jézusom”.

A kereszten gyakran látható egy pelikán a fészkében, a református templomokban a pelikán ábrázolását általában a szószék fölött találjuk. Gyakran szerepel az egyházi heraldikában kelyheken, úrasztali kannákon, oltárokon, ikonokon is.

Profánabb ábrázolása sem ritka. Ma már ritkán írunk kézzel, de nem volt ez mindig így. Pár évtizede még sokaknak ismerős volt a Pelikán tinta. A márka névválasztása ugyancsak arra a legendára épített, hogy a pelikán vérével táplálja kicsinyeit.

Itthon ma már szinte csak állatkertben látható

Két pelikánfaj, a rózsás és a borzas pelikán hazánkban is élt és költött egykoron, még a 19. században is. Ma már csak ritka kóborlóként tűnik fel, ennek oka, hogy megszűnt minden olyan élőhelye, ahol jól érezte magát. Az elmúlt fél évszázadban összesen csak kb. húsz alkalommal figyelték meg, leggyakrabban a Velencei-tónál, a Kis-Balatonon és a Fertő tónál. Állítólag tíz évvel ezelőtt még a Duna budapesti szakaszán is láttak egy példányt – olvashatjuk a Magyar Madártani Intézet weboldalán.

A borzas gödény Délkelet-Európában és Ázsiában él, szereti a nagy kiterjedésű, vizes élőhelyeket. Tekintettel impozáns méreteire, ezen nagyon nem csodálkozunk. Nem beszélve arról, hogy akár például a kormorán, csoportosan fészkel, már emiatt is nagy területre van szükségük.

A rózsás gödény élőhelye Eurázsia és Afrika halban gazdag mocsarai és nagy folyók deltatorkolatai. Az európai populáció a telet Afrikában, többnyire a Nílus völgyében tölti.

Nem kicsi madár!

A borzas gödény a legnagyobb pelikánfaj, testhossza közel két méter, súlya több mint 10 kiló, a szárnyfesztávolsága pedig kifejezetten impozáns: csaknem 3,5 méter (egy kisebb autó hossza!). És még néhány érdekes szám: a pelikánok akár 5000 kilométeren keresztül tudnak repülni megállás nélkül, mintegy 60 kilométer/órás sebességgel.

Még ennél is lenyűgözőbb a 25-50 centiméteres, felső káváján kampós csőrük alatti, jellegzetes torokzacskójuk befogadóképessége. Ez ugyanis lehet akár 13 liter is! Hát ezért mondják, hogy iszik, mint a gödény! J

Csontjai levegővel teltek, bőre alatt légzsákok helyezkednek el, nem képes tehát a víz alá bukni, ezért van szüksége a bőrzsákra. Ez a torokzacskó a táplálékszerzésben segíti. A nagy „toka” egyben gondot is jelent a gödénynek. A halakkal együtt rengeteg vizet is összegyűjt, amitől meg kell szabadulnia a zsákmányszerzés után. Ilyenkor viszont az élelmes és falánk sirályok kíméletlenül lecsapnak, és igyekeznek elorozni a kiömlő vízzel néha kicsúszó halakat.

Úgy a rózsás, mint közeli rokona, a borzas gödény, ha csak teheti, szívesen halászik csoportban. Sorban úszva terelik ki a halakat a sekély parti víz felé, ott pedig könnyedén belapátolják őket torokzacskóikba. Ez igazi, alakzatban végrehajtott csapatmunka, még a merítést is egyszerre végzik. A zsákmányt a pelikán egyben nyeli le, általában 1, maximum 2 kilós halakat.

Gödénylakótelep

A pelikánok általában évente váltják párjaikat. A tojók kegyeiért a hímek évente megküzdenek. Egy-egy menyasszonyjelölt körül több hím tolong és párbajt vívnak egymással.

A pelikánok telepekben fészkelnek. Fészeképítésük nagyon eltérő, egyes fajnál csak egy mélyedésből áll, más fajoknál ágakból és levelekből áll. Fészekaljuk általában két tojásból áll, melyet egy hónap alatt kiköltenek. A fiókák lassan fejlődnek, csak egy hónaposan kezdenek tollasodni.

A gödények életmódja sokban hasonlít a kormoránokéra. A fiókák idővel elhagyják a fészket és kis csoportokban élnek. A szülők ide visszajárva etetik fiókáikat. A költés végére sajnos a sok ürülékükkel szinte a felismerhetetlenségig lepusztítják fészkeiket és azok közvetlen környezetét.

A halgazdaságok környékén sosem volt kedvelt a gödény, mert sok halk bánta. Manapság, amikor csak egy-egy példány bukkan fel, más a helyzet, nem jelent akkora veszélyt, így nem is üldözik, ezért védelmet sem igényel. Akinek abban a különös szerencsében lenne része, hogy itthon szabadon lát egy példányt, mindenképpen fotózza le, mert nem biztos, hogy lesz rá máskor is alkalma.

Normal 0 21 false false false EN-GB X-NONE X-NONE

A címben szereplő szólást mindenki ismeri, de azt vajon tudják-e, hogy a gödény és a pelikán egy és ugyanazon vízimadár két neve.

Mondd a neved, megmondom ki vagy!

Tulajdonnevekre talán igaz, de legalább érdekes játékra ad lehetőséget, hogy következtetni lehet a névből a személyiségre. Köznevekre persze ez egyáltalán nem érvényes. Hogy mennyire nem, azt érzékelteti, hogy blogom tárgyának két megnevezése alapján egészen más „személyiségre” következtethetünk. A gödényről ismeretlenül azt gondolhatnánk, hogy egy csúnya, bajkeverő. Talán a szólás miatt, egy iszákos madár, lássuk be, nem túlságosan vonzó. Vagy talán azért, mert nagyon hasonló hangzásában a görényhez, amelyik szintén nem a legkedveltebb kisállat. Pedig a név forrása ugyan az az ótörök „kutan”, mint az arisztokratikus hattyúnak.

A pelikánról viszont szerintem csak pozitív asszociáció jutnak eszünkbe. Pedig a név eredeti nem török, hanem görög, azaz ógörög, a hangutánzó szó, jelentése, a fejszével vág „pelekaó”, szintén nem túl elegáns. Sőt, inkább brutális. Mégis más a hangzása. Nem?

Bámulatos a nyelv – szerintem gödény-pelikánunk kettősségét szépen jelzi a két megnevezés – az egyik a hatalmas, nagytorkú, a másik a legendás önfeláldozó.

A legendák madara

Nekem nagyon tetszik a pelikán, nem csak különleges, kissé mókás megjelenése miatt, hanem szépek a hozzá kapcsolódó legendák, szimbólumok.

A pelikán az Ószövetségben elpusztult városok lakójaként magányos, ezzel a nép elhagyatottságát jelképezi. (Szof 2,14) – „És nyájak heverésznek bensejében, mindenféle állatok serege: pelikán és sündisznó hálnak párkányain, az ablakban azoknak szava hangzik, a küszöbön omladék lészen, mert lefosztatott a czédrus.”

A Zsoltárok könyvében a Bűnbánó imában olvashatjuk: „Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz, olyanná lettem, mint bagoly a romokon” (Zsolt. 102:7).

A pelikán a fiókáit a visszaöklendezett, félig megemésztett táplálékkal eteti a csőre alatti bőrzsákból, így alakulhatott ki az a legenda, hogy a pelikán a saját vérével, húsával táplálja fiait.

Magányossága és ez a fiókái iránti, amúgy félreértett, különleges szeretete miatt, valamint mert jelképezte a szenvedést, a vér árán való megváltást, korán Krisztus-jelképpé lett. Aquinói Szent Tamásnak az oltáriszentséghez szóló énekében, az Adoro te devote himnuszban szerepel e sor: „Kegyes pelikánom, Uram Jézusom”.

A kereszten gyakran látható egy pelikán a fészkében, a református templomokban a pelikán ábrázolását általában a szószék fölött találjuk. Gyakran szerepel az egyházi heraldikában kelyheken, úrasztali kannákon, oltárokon, ikonokon is.

Profánabb ábrázolása sem ritka. Ma már ritkán írunk kézzel, de nem volt ez mindig így. Pár évtizede még sokaknak ismerős volt a Pelikán tinta. A márka névválasztása ugyancsak arra a legendára épített, hogy a pelikán vérével táplálja kicsinyeit.

Itthon ma már szinte csak állatkertben látható

Két pelikánfaj, a rózsás és a borzas pelikán hazánkban is élt és költött egykoron, még a 19. században is. Ma már csak ritka kóborlóként tűnik fel, ennek oka, hogy megszűnt minden olyan élőhelye, ahol jól érezte magát. Az elmúlt fél évszázadban összesen csak kb. húsz alkalommal figyelték meg, leggyakrabban a Velencei-tónál, a Kis-Balatonon és a Fertő tónál. Állítólag tíz évvel ezelőtt még a Duna budapesti szakaszán is láttak egy példányt – olvashatjuk a Magyar Madártani Intézet weboldalán.

A borzas gödény Délkelet-Európában és Ázsiában él, szereti a nagy kiterjedésű, vizes élőhelyeket. Tekintettel impozáns méreteire, ezen nagyon nem csodálkozunk. Nem beszélve arról, hogy akár például a kormorán, csoportosan fészkel, már emiatt is nagy területre van szükségük.

A rózsás gödény élőhelye Eurázsia és Afrika halban gazdag mocsarai és nagy folyók deltatorkolatai. Az európai populáció a telet Afrikában, többnyire a Nílus völgyében tölti.

Nem kicsi madár!

A borzas gödény a legnagyobb pelikánfaj, testhossza közel két méter, súlya több mint 10 kiló, a szárnyfesztávolsága pedig kifejezetten impozáns: csaknem 3,5 méter (egy kisebb autó hossza!). És még néhány érdekes szám: a pelikánok akár 5000 kilométeren keresztül tudnak repülni megállás nélkül, mintegy 60 kilométer/órás sebességgel.

Még ennél is lenyűgözőbb a 25-50 centiméteres, felső káváján kampós csőrük alatti, jellegzetes torokzacskójuk befogadóképessége. Ez ugyanis lehet akár 13 liter is! Hát ezért mondják, hogy iszik, mint a gödény! J

Csontjai levegővel teltek, bőre alatt légzsákok helyezkednek el, nem képes tehát a víz alá bukni, ezért van szüksége a bőrzsákra. Ez a torokzacskó a táplálékszerzésben segíti. A nagy „toka” egyben gondot is jelent a gödénynek. A halakkal együtt rengeteg vizet is összegyűjt, amitől meg kell szabadulnia a zsákmányszerzés után. Ilyenkor viszont az élelmes és falánk sirályok kíméletlenül lecsapnak, és igyekeznek elorozni a kiömlő vízzel néha kicsúszó halakat.

Úgy a rózsás, mint közeli rokona, a borzas gödény, ha csak teheti, szívesen halászik csoportban. Sorban úszva terelik ki a halakat a sekély parti víz felé, ott pedig könnyedén belapátolják őket torokzacskóikba. Ez igazi, alakzatban végrehajtott csapatmunka, még a merítést is egyszerre végzik. A zsákmányt a pelikán egyben nyeli le, általában 1, maximum 2 kilós halakat.

Gödénylakótelep

A pelikánok általában évente váltják párjaikat. A tojók kegyeiért a hímek évente megküzdenek. Egy-egy menyasszonyjelölt körül több hím tolong és párbajt vívnak egymással.

A pelikánok telepekben fészkelnek. Fészeképítésük nagyon eltérő, egyes fajnál csak egy mélyedésből áll, más fajoknál ágakból és levelekből áll. Fészekaljuk általában két tojásból áll, melyet egy hónap alatt kiköltenek. A fiókák lassan fejlődnek, csak egy hónaposan kezdenek tollasodni.

A gödények életmódja sokban hasonlít a kormoránokéra. A fiókák idővel elhagyják a fészket és kis csoportokban élnek. A szülők ide visszajárva etetik fiókáikat. A költés végére sajnos a sok ürülékükkel szinte a felismerhetetlenségig lepusztítják fészkeiket és azok közvetlen környezetét.

A halgazdaságok környékén sosem volt kedvelt a gödény, mert sok halk bánta. Manapság, amikor csak egy-egy példány bukkan fel, más a helyzet, nem jelent akkora veszélyt, így nem is üldözik, ezért védelmet sem igényel. Akinek abban a különös szerencsében lenne része, hogy itthon szabadon lát egy példányt, mindenképpen fotózza le, mert nem biztos, hogy lesz rá máskor is alkalma.

Tovább a teljes bejegyzéshez
3080 Hits
0 hozzászólás

Talán már észre sem vesszük, milyen szép madarak, annyira részévé váltak életünknek

Igen sokféle sirály él szerte az egész világon leginkább vizek, vizes élőhelyek közelében. Bárhol is legyünk nyílt vízen, ha hajónk körül megjelennek a sirályok, már biztosak lehetünk abban, hogy közel a part. Természetesen nem pusztán a tengerpartok elmaradhatatlan madara, tavak és folyók mentén is sok helyütt találkozhatunk velük. Még ma is emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor először Londonban jártam, és a parkokban is ott tolongtak a sirályok. Addig úgy gondoltam, csakis közvetlenül a vízparton szeretnek időzni. Ez persze nem így van, viszont fontos, hogy legyen elérhető távolságban víz, mert táplálékának jelentős mértékben forrása, és fészkét is víz közelében szereti tudni.

Fotó Csonka Péter

Hazánkban a leggyakoribb a dankasirály, azaz a Larus ridibundus vagy egyesek szerint Chroicocephalus ridibundus, ugyanis besorolása vitatott. Engem ennél jobban érdeklő kérdés, hogy mit is jelent a neve. A sirály egyértelműen hangutánzó szó, a madár éles vijjogó hangjára emlékeztet. A danka előtag keresztapja Herman Ottó. Bár a szót nem ő találta ki, de ő honosította meg. Bessenyei György említette írásos formában először A természet világa című művében mint a Larus ridibundus népi magyar nevét. A danka jelentése vizes élőhely.

A dankasirály Európában igen gyakori, állítólag a világállománynak több mint a fele itt él. Nálunk részben fészkelő. Számos vonuló példány is megjelenik hazánkban, ezek északról jönnek hozzánk. A vonulók, ha hideg a tél, tovább repülnek a Földközi-tengerhez, általában a nagyobb hidegek beköszöntével, novemberben. Régen nagyon sok példány élt a Velencei-tónál, de a Balaton látképéhez is hozzátartoznak, a Dunán pedig az évnek már nincs is olyan hónapja, amikor ne találkozhatnánk velük.

Saját tapasztalatom szerint, és ez persze nem statisztikai tény, manapság több sirály él hazánkban, mint évtizedekkel ezelőtt. Lehet, hogy csak az egyre enyhébb időjárás miatt több példány marad itt egész télre, vagy egyre magabiztosabbá váltak az elmúlt évek során, hozzászoktak az emberhez, megtanulták megszerezni maguknak az élelmet a városi környezetben is, akár a verebek. Miközben számos állat az urbanizáció kárvallottja, a sirályok is a nyertesek közé tartoznak. Hogy ez mennyire így van, a tapasztalatunkon túl már kutatás is igazolja. Madeleine Goumas, Neeltje J. Boogert és Laura A. Kelley kutatásában ezüstsirályok viselkedését vizsgálta, de nem kétséges, hogy az eredmények a dankasirályokra is vélhetően igazak. Csak egyetlen érdekességet emelek ki: a sirályok szívesebben választják azt az élelmet, amelyiket előtte egy ember megfogott. (Forrás: a kutatásról szóló összefoglaló cikk: Royal Society Publishing)

Alapvetően halakkal, rovarokkal, gyümölcsökkel és igen, nincs rajta mit szépíteni, dögökkel táplálkozik. Igen alkalmazkodóképes, azaz eszi, amit talál. Aki járt már szeméttelep közelében, láthatta, hogy a sirályok az onnan szerzett élelmet sem vetik meg. Régen nagyon hasznos madárnak tartották, mert ahol a földet előkészítették vetésre, azonnal megjelentek, és felszedegettek minden rovart és egyéb kártevőt.

Fotó: Csonka Péter

A dankasirály monogám, ám társas lény, fajtársaikkal közösen, telepesen építkeznek, mint például a kormoránok. A fészkét vízzel vagy mocsárral körülvett területen (talajon, ha van nádcsomón, zsombékon) építi meg. A formája csészére emlékeztet, amelyet növényekkel bélel ki. Költési ideje március-július. Az átlagban három tojáson mindkét szülő kotlik, ahogy a fészeképítést is közösen végzik. A fiókák korán elkezdenek önállósodni, de repülni csak 5-6 hetes korukra tanulnak meg. A szülők vigyáznak a fiókákra. Ha ragadozó madár jelenik meg, csapatban támadnak rá, a telepen élő többi sirály is segít a szülőknek.

A fajtársak között a kisebb termetűek közé tartozik a dankasirály, akkora lehet, mint egy varjú. Hófehér a begye és a hasa, a háta pedig, mintha egy szép halványszürke kabátkát panyókára vetett volna. Hogy ne legyen unalmas, az egészet lezárja a farktollak és a szárnyvégek feketéje. A fiatalabb egyedek feje is inkább fehér, amelyet karakteressé tesz egy fekete fül-folt. Az idősebb, nászruhás példányok ezzel szemben mintha beledugták volna a fejüket egy vödör barna festékbe, csak a szemük környékét kihagyva. Csőrük és lábuk sötét-piros, a csőre, mint a sirályoknál általában, lekonyuló. Nagy csak remek úszó, de kiválóan is repül.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1218 Hits
0 hozzászólás