Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Sok előre elgondolt, megálmodott kép van a fejemben

Hogy készült az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton különdíjas fotója, a Hamm, bekaplak?

Általában kétévente szoktam indulni a Varázslatos Magyarország fotópályázaton, és tavaly nyertem egy négy alkalmas les bérletet Máté Bencénél. Ott készült a fotó. Rengeteg kormorán volt, ilyen helyzetben nagyon nehéz letisztult képet csinálni, össze-vissza röpködnek. Van, hogy lenne egy nagyon jó jelenet, de egy madár berepül a képbe, vagy a háttérben ücsörög egy másik, foltként. Sokszor már zavaróan közel jöttek. Ezért eldöntöttem, inkább portrékkal próbálkozom, igyekeztem egészen közeli képeket csinálni. Így sikerült ez a fotó. Nagyon szép időnk volt, gyönyörű délutáni naplemente előtti fények. Szinte vágatlan a kocka.

Sokan nem szeretik a kormoránokat, különösen a halastavaknál, mert sok halat megesznek, én sem rajongtam értük. Nem is láttam korábban ennyire közelről őket, mert félénkek. Jártunk többször a Tisza-tónál, ott sok kormorán van, de az ember közeledtére elrepülnek. Meglepődtünk, hogy a nászruhája ennyire pompás. A tollazata nagyon szép, gyönyörű zöld szeme van, mondhatom, hogy fotogének ebben az időszakban.

Miért kezdtél fotózni?

Igazából nem is hívhatjuk fotózásnak, ahogy kezdődött. Mindenki, aki megy kirándulni, nyaralni, közben fotózgat. Mi is vittük a kis Smena gépünket, vettünk 5-6 tekercs filmet, fotóztunk, előhívtuk, kinyomtattuk, albumba tettük, aztán a családot untattuk azzal, hogy megmutattuk, merre jártunk. Tíz éve megrendeltem a Digitális Fotó Magazint, és akkor a férjem azt kérdezte, hogy ha ennyire érdekel, nem akarom-e jobban megtanulni. Gondoltam, miért ne, hiszen addig mit csináltam? Automatára beállítottam a gépet, és nyomtam a gombot. Úgy tettem, mint a turista, aki felkel, megreggelizik, aztán elindul, és napközben fotózgat.

Beiratkoztam Imre Tamás és Imre Anikó fotóiskolájába, mert tetszett a tematika meg a sok gyakorlat. Volt város-, épület-, szocio-, modellfotózás, meg egy tájfotós gyakorlat. Amikor kimentünk a természetbe, akkor rájöttem, hogy nekem ez valahogy jobban tetszik, mint a városi közeg vagy akár az ember fotózása. Addig is sokat kirándultunk, meg túráztunk, sátoroztunk. Olyan azonban, hogy hajnalban felkeljünk fotózni, nem fordult elő. Elkezdtem a tájfotózást gyakorolni. Amikor kimentem először egy ködös hajnalban, az valami csodálatos élmény volt: rózsaszínben a köd előtted, szemben jön fel a nap, mintha egy mesefilmben lennél. Annyira megfogtak ezek a reggeli csodaszép élmények, hogy eldöntöttem, természetfotózással fogok foglalkozni, persze csak hobbi szinten. Beiratkoztam még egy természetfotó tanfolyamra ugyancsak a Tamásékhoz, ott már volt makro-, emlős- és madárfotózás. Nekem azóta is mindegy, hogy mi a téma, táj, növény vagy állat, az élmény a lényeg.

A fotózás folyamata végig alkotás, mert úgy megyünk ki fotózni, hogy van egy elképzelés, hogy mi a cél, mit szeretnénk megmutatni. Megtervezzük, hova, mikor, milyen időszakban érdemes menni. Ez sok utánajárást jelent. Aztán el kell döntenem, hogy milyen objektívet fogok használni, ki kell választanom, pontosan honnan a legjobb fotózni. Egy tájfotózásnál például felállítom az állványt, eldöntöm használjak-e félszűrőt, vagy vizes helyen, hogy használjak-e, és ha igen, milyen erősségű ND-szűrőt, majd, amikor előkészültem, már csak várni kell a csodaszép napkeltére. Ha szép reggel van, az minden munkát megér. Ha nem, az sem gond, majd legközelebb. Mindig gondolkodni kell, és újratervezni. Legyen az virág, állat, bármi, sok előre elgondolt megálmodott kép van a fejemben, de lehet, hogy nem jön össze. Az is lehet, hogy egy teljesen más kép születik, még jobb, mint amit elképzeltem. Ez az egész egy alkotó folyamat. Sok mindennek kell összeállnia, mégis elsősorban a fotóson múlik, mit tud kihozni az adott pillanatból. Az a szép a természetfotózásban, hogy soha nincs két egyforma pillanat, még ha ugyanazon a helyen vagyok is. A legfontosabb kint lenni és alkotni, a többi csak hab a tortán.

Mit tanultál a tanfolyamon? Technikát?

Igen. Addig automatára állítva használtam a gépet, ISO-t, záridőt, rekeszt mindent magától adott. Az első vizsgáknál, nekem kínai volt, hogy ha ilyen vagy olyan záridővel fotózom, éles lesz-e a kép? De pár év után ez annyira rögzül az ember fejében, hogy ha álmából ébresztik föl, akkor is tudja. Gyakorlaton is nagyon segítőkészek voltak a tanárok, sok mindent megmutattak. A suli elvégzése után párszor részt vettünk a Tamásék által szerveztt workshopokon. Ilyenkor 10-15 fotóssal elmegyünk olyan helyekre, ahol érdemes fotózni, például hegyeket vagy dombokat. A férjem is eljött velünk ezekre a túrákra. Már régóta férjnél vagyok, egyetem alatt kerültünk össze, van pár közös hobbink, összecsiszolódtunk, mindent együtt csinálunk és nem unjuk meg. A fotózást azonban ő kihagyta, én meg nem akartam azzal visszaélni, hogy elmegyek mondjuk este valahova, hogy hajnalra be tudjak ülni egy lesbe, ő meg egyedül marad. Így általában tájfotózásra korlátozódott a fotózásom. Amikor elmentünk kirándulni például a Balaton-felvidékre, akkor én hajnalban kimentem, reggeli előtt fotózgattam, majd reggeliztünk, és utána indult a nap. A túrákra eljött velem ő is, bár a hajnali fotózásokra nem jött ki, alapból nem vagyunk koránkelők, inkább éjszakai baglyok vagyunk mindketten. Napközben viszont már ott volt velünk, segített nekem, vitte a táskám, ami addigra 15 kilós lett, mert kellett mindig egy ilyen objektív meg egy olyan, nagylátószög, teleobjektív, makro. Aztán egyszer-kétszer eljött velem lesbe.

Amikor megvettem a következő gépet, ő megkapta az előzőt, és elkezdett kattintgatni. Egyszer sikerült kicsábítanom egy hajnalon a Bodrogzugban. Kifogtunk egy csodaszép hajnalt, és ott rájött, hogy ő is szeretne fotózni. Ez 3-4 éve történt, azóta kinyíltak a lehetőségek, mert együtt megyünk fotózni, nem gond, ha háromkor kell kelni, mert például nyáron már négykor, még sötétben, kint kell lenni egy madárlesben. Most már a férjemnek is jó gépe van, így sajnos már nem segít cipelni az enyémet. Viszont nagyon jó, mert azóta van, hogy kimegyünk egy lesbe és ott alszunk a padlón éjszaka, vagy kimegyünk két napra nomád körülmények közé és fotózunk. Nagyon szeretem például a békákat is fotózni, ugye ők vízben élnek, így le kell kucorogni, hogy szintre kerüljek velük. Lekönyökölsz, bele a sárba, aztán a nagy izgalomban, mert csak a békákra figyelsz, vizes lesz mindened. Már az objektív vége is bent van az iszapban, és a mellcsizmába több liter víz kerül. A fotós el tud vonatkoztatni mindentől, mindent kizár, csak a képre koncentrál.

Amikor egy szép fotó születik, az nagy élmény, és öröm megmutatni a közönségnek is, hogy rácsodálkozzanak, milyen szép körülöttünk minden. Nagyon fontos az is, hogy mit mikor látsz, más egy szép táj egy gyönyörű napkeltében, amikor párolog a föld, más, amikor a nap fent van delelőn, mi olyankor már nem is fotózunk.

Mennyit nyúlsz hozzá a fotóhoz? A tájképeid olyanok, mint egy festmény.

Nem nagyon, természetfotó pályázatokon nem is engedik meg. Még a Photoshopot is csak tanulom. Csak annyit nyúlok a képhez, amit megengednek. Kétlakiak vagyunk. Budapesten is élünk, ott dolgozunk. Könyvvizsgáló vagyok, a Közgazdasági Egyetemet Kolozsváron végeztem, majd Budapesten külkereskedelmi szakközgazdász diplomát szereztem. A férjem gépészmérnök, másoddiplomaként elvégezte a közgazdaságit, most adószakértő. Van egy könyvelőirodánk. A Covid miatt leköltöztünk vidékre, van egy házunk a Balatonhoz közel. Távmunkában innen is tudunk dolgozni.

Budapestről nagyon nehéz kikeveredni fotózni, mire kijutsz a városból, az már egy óra, és amíg találsz valami jó helyet, az plusz egy-másfél óra, oda vissza csak az utazás 4-5 óra. Most itt a Balatonnál elkezdtük a környéket fölfedezni. Körülöttünk nincsenek nagy erdők, a Bakony egy órányira van. Somogyfajszra szoktunk még járni, de az is körülbelül egy óra. Járjuk és feltérképezzük a környéket, kameracsapdákat helyezünk ki, hogy lássuk, milyen állatok mozognak arra. A házunktól nem messze van egy erdős rész, ott van etető őzeknek, majd ősszel, télen jó lesz oda kiülni egy lessátorral.

Van egy másik, sok időt igénylő szabadidős elfoglaltságunk, a vitorlázás. A vitorlásunkon tavasztól őszig próbálunk sok időt kint tölteni a vízen. A Balaton nem nagy tó, úgy 70 km hosszú, de nagyon jól el lehet rajta vitorlázgatni. Sokat túrázunk a hajóval, ahogy fúj a szél, arra megyünk, megállunk Füreden, Tihanyban, Badacsonyban, mikor hova érünk el az adott széllel. A hajón alszunk, néha nem is megyünk be kikötőbe, hanem horgonyon maradunk éjszakára is kint a vízen. Igy sokszor dönteni kell fotózás vagy hajózás, mert a vitorláson nem könnyű jó fotót csinálni, talán, ha jön egy vihar, zivatar akkor különleges képek születhetnek.

Hogyan készültök a fotózásra, utána is olvastok a témának?

A workshopok nagyon célirányosak. Elmentünk pár helyre például Svédországba, Izlandra. Leszáll a gép, beülünk az autóba és már jön a túra. Megvan, hogy hol szállunk meg, mit fotózunk, sokat nem kell foglalkozni a készülődéssel. Mióta Géza, a férjem is fotózik, már nem járunk workshopokra, hanem magunk szervezzük az utakat. Az már önmagában élmény eldönteni, mit szeretnél, hova, mikor menj, utánajárni a terveknek. Van olyan téma, aminek az előkészítése fél vagy egy év is lehet. Mindig úgy szervezük az útjainkat, hogy legyen idő közben megnézni a környéket, és ne az legyen, hogy kiszállok a repülőből, és irány az első helyszín, majd az utolsóról már megyek a reptére. Sokszor merítek ihletet természetfilmekből, vagy workshopprogramokból tájékozódom. Például egy természetfilmet látva merült fel bennünk, milyen jó lenne megnézni és lefotózni, amikor a gyilkos bálnák a fókabébiket elkapják. Ilyen csak Argentínában van. Fél éves kutatómunka volt, mire kiderítettük, pontosan melyik partszakaszon és hogy működik, és sikerült egy argentin kontaktot kapnom, akivel aztán levelezve meg tudtam szervezni, hogy kimehessünk az adott partszakaszra. Minisztériumi engedélyt kellett ehhez kapnunk. Összesen 6 fotós lehetett kint ezen a kb. 3-4 kilométeres partszakaszon, és végig velünk volt a természetőr. Turistaként is el lehet oda menni, de akkor csak az útról, több kilométerről lehet figyelni, ahogy – ha éppen úgy alakul – kijönnek az orkák. Amikor odaértünk, ahol várhatóak az orkák, 20 métert kúszva kellett megtenni hátizsákkal, hogy a parton levő fókákat nehogy megzavarjuk. Mi egy hétig voltunk ott, nekünk nem volt szerencsénk. Abban az időszakban nem jöttek arra vadászni, de nem is bántam, mert nagyon aranyosak voltak a kis fókák, nagyon sajnáltam volna őket. Másik kedvenc helyünk Namíbia, ahol már többször voltunk.

Tartják-e egymással a kapcsolatot a fotósok?

Igen, azokkal viszonylag rendszeresen, akikkel együtt voltam a képzésen. Sokszor össze is futunk egy-egy helyen. 3-4 éve tagja vagyok a Vadvilág Fotóklubnak. Országos szinten mindig bent vagyunk az első öt legjobb klubban. Nálunk csak természetfotósok vannak. Havonta találkozunk, most csak a Zoomon. Amikor bekerültem először a klubba, csak néztem, hogy milyen jó fotókat csinálnak a kollégák, milyen jó fotósok, próbáltam felnőni hozzájuk. Kicsit büszkélkedek: pár év alatt annyira felzárkóztam, hogy sikerült kétszer elnyerem a legjobb fotós díját a Vadvilág házi pályázatán, meg kétszer a klubban az Év fotója is az enyém volt.

Madarakat mióta fotózol?

Eleinte tehát volt a tájfotózás, de Magyarországon elég korlátozottak a lehetőségek, mindenhol vezetékek vannak, nincsenek nagy hegyeink, sokat kell utazni, hogy elérj egy érintetlenebb dombos tájra. Lehet persze repcét, pipacsokat, virágmezőt fotózni, de ez időben elég korlátozott. Erdőt is lehet fotózni, vagy csak a fákat, fatörzseket, ezt nagyon szeretem, főleg ősszel, amikor csodaszépek a színek.

Magyarországon nagyon sokféle madár van, mondhatni madárnagyhatalom vagyunk, így előbb utóbb kihagyhatatlan a madárfotózás. Nagyon szeretek madarakat fotózni, de nem mondanám magam madárfotósnak. A képeimnek csak 30-40 százaléka madárfotó. De szeretem megfigyelni őket, az életüket. A gólyatöcs például nagyon kedves kismadár, gyönyörű szép, kecses, ő az egyik kedvencem. A nagy kócsag is szép, főleg, amikor nászruhát ölt, vagy a fekete gólya. Van pár bakancslistás elképzelésem, amit még meg szeretnék fotózni, ilyen például a búbos vöcsök násztánca.

Most, hogy ideiglenesen elköltöztünk vidékre, próbálunk körbenézni, hogy mit és hogy lehetne a közelben fotózni, hogy ne kelljen több órát utazni ezért. Tiszaalpárra szoktunk például menni, az autóval két és fél óra csak oda. Azt azért szeretjük, mert változatos, vannak mozgó lesek. Ott készült a Sokadalom című képem, amelyik a MAFOSZ által szervezett, az Év Magyar Fotósa az Év Magyar Fotója pályázaton különdíjat kapott, és 2020-ban ki volt állítva a Golden Turtle-ön. Pont egy olyan semmilyen reggel volt, nem voltak jó fények, nem láttunk gázló madarakat, úgy gondoltuk, nem fogunk tudni jó fotót csinálni, viszont rengeteg sirály röpködött körülöttünk. Itt az előre elképzelt kép helyett újragondolással, az adott lehetőségeket kihasználva született meg a kép.

Persze sokkal jobb, amikor az ember saját maga épít lest, úgyhogy most ezen dolgozunk. Legutóbb bankának tettünk ki mezőre egy-két odút. Egy halastónál vagy más vizes élőhelyen saját lesből fotózni szinte lehetetlen. A halastó valakinek a tulajdona, vagy ha természetvédelmi területen, nemzeti parkban van, akkor meg azért nem szabad a bejárás. Több madárfotóssal beszéltem, akik nagyon jó fotósok, ők, hogy csinálják. Télen, amikor a halastavat leengedik, akkor lenne lehetőség például madarakat fotózni, ahogy a megmaradt kis vizes helyekre leszállnak élelmet keresni. A halastó tulajdonosától kellene engedélyt kérni. Ez csak akkor megy, ha ismeretséged van. A Rétszilasi tavak itt vannak tőlünk fél órára, ideális lenne, hogy oda kijárjunk, sok szürke gém, meg nagy kócsag volt ott a télen. Jó párszor arra jártunk, több napot rászántunk, nézelődtünk, próbáltuk felfedezni. Márciusban munkaidőben odamentem, kérdeztem, nem lehetne-e letenni egy lessátrat a partra, de mondták, hogy már járnak oda fotós ismerősök és az pont elég nekik.

Gyurgyalag projektben vagyunk most benne, remélem, amit kinéztünk területet, tőlünk nem messze, ott lesznek madarak, és lesátorból megtudjuk őket fotózni.

A fotózás hatására elkezdtünk a kertünkbe odúkat telepíteni, 5-6 éve kiraktunk néhányat, majd még párat, most van 8 kismadaras odúnk és kb. 100-120 kismadár kel ki és nő fel nálunk egy évben. Sok madár nem is odúban költ, hanem a bokrokban. Négy éve van balkáni gerlénk, köztudott, hogy megkapná a citrom díjat, ha fészeképítésről van szó, sajnos volt, hogy a tojását a teraszon találtuk meg összetörve. Aztán a férjem kicsit besegített pár ággal és a tavalyi fiókák itt teleltek, az idén már három pár fészkel. Az idén harmadik éve jött vissza egy örvösgalamb-pár, de van két fakopáncs is. Tengelic, zöldike, erdei pinty, cinkék, barázdabillegető, vörösbegy, a terasz alatt még rozsdafarkú is szokott tanyázni, és tavaly óta elég sok a veréb, pár éve nagyon megfogyatkoztak.

Télen etetjük őket, van egy kis kerti tavunk, ott nagyon szeretnek fürödni, kialakítottunk egy kis sekély részt, ahova nyugodtan bemehetnek. Most télen sajnos megjelent egy karvaly, párszor láttuk egy fán ücsörögni, még fürdött is a tóban. Nem örültünk neki, de ez az élet rendje, neki is túl kell élnie.

Igazából nem fotózás céljából próbáltunk madárbarát kertet létrehozni, mert arra a fákon lévő odúk vagy akár a tópart sem igazán megfelelő. Már gondolkodtunk azon, esetleg csinálunk egy itatót, ami mögé be lehet ülni, a szükséges anyagot a férjem már be is szerezte.

Mostanában elkezdtem a madarakat a tájban fotózni, ezt nagyon szeretem. Lehet cserkelni, vagy megbújni valahol, és úgy várni a megfelelő pillanatot, szeretek még a hosszú explózióval kísérletezni.

Van olyan pályázat, amin még nem indultál, de szeretnél?

Persze, biztosan. Amiket ismerek, azoknak a többségén már indultam. A spanyol Memorial María Luisa pályázaton már kétszer is jelent meg képem, mindkétszer ki tudtunk menni, az nagyon nagy élmény volt, hogy ott ismerkedhetsz fotósokkal. Az a fotósokról szóló kétnapos ünnep, annyira odafigyelnek rád. A Golden Turtle-ön is volt kétszer képem kiállítva, de oda nem jutottunk el, ott már a férjemnek is volt képe kiállítva, szóval nagyon jól halad ő is. Most a Memorial María Luisa pályázaton az előzetes hírek szerint mindkettőnek lesz képe, de sajnos a Covid miatt az idén is elmarad az ünnepség. A Milvuson szoktunk rendszeresen megjelenni, díjazott is voltam. Gézának már a MontPhoton is volt képe. Nemrég kaptam egy nagyon jó hírt, hogy a Siena Photo Awardson a természetfotó kategóriában lesz egy képem. Nagy vágyam a BBC, hogy egyszer legyen képünk kiállítva, nem vagyok egy feladós típus.

Nagyon sok jó fotó van, néha nem is értem, hogyan lehet pont azt a 100-at kiválasztani a több tízezerből. Az a nehéz, hogy mi ketten elfotózgatunk, meg feldolgozzuk a képeket, de nem igazán van olyan, aki megmondaná, hogy ez most jó vagy nem. Van, hogy egy képhez érzelmileg is kötődöm. Akkor azt hiszem, hogy hű de jó. Azért is nevezek pályázatokra, mert ha több helyre elküldöm és nincs eredmény, akkor kiderül, hogy mégiscsak az én értékítéletem téves, és nem olyan jó az a kép. A FIAP-on haladok előre. Már az ezüst fokozatnál tartok, ez a negyedik lépcső. Minden foknál több és több elfogadott, díjazott fotó kell ahhoz, hogy előrébb léphess. Kísérletezhetek, küldök fotókat, látom, hogy mi az, amit elfogadnak, mi az, amit esetleg díjaznak. A fotóklubunkban van néha értékelés, és itt ki is merül a visszajelzések lehetősége. A képek meg csak gyűlnek, gyűlnek, így küldeni is fogom őket pályázatokra. Ha kiállítják például egy Montieren, Aranyteknősön, ahol több ezer ember megnézi. Ha valaki csak egy pillanatra megáll és elfelejti a világot, csak a képet nézi, ami elvarázsolja és elgondolkodik, akkor az jó érzés, hogy sikerül egy kis szépet csempészni az életébe.

Mint természetfotós igen sokat vagyok kint a természetben. Csodás a mi kis bolygónk! Sajnos nagyon sok minden az emberi behatás következtében visszavonhatatlanul megváltozik. Félő, hogy azt a sok csodát, ami körülvesz minket, a későbbi generációk nem fogják látni. Azért is szeretek fotózni, hogy megpróbáljam bemutatni a természet szépséget, törékenységét. Az élővilág már most nagy bajban van, szennyeződés, felmelegedés, túlhalászás, sorolhatnám. Saját magam tapasztalom, ahogy egy-egy helyre visszatérek, hogy évről évre változik és sajnos nem a jó irányban. Ha mindenki összefog, elgondolkodunk a Föld jövőjén, talán még visszafordítható vagy megállítható egy-egy folyamat.

 

Tovább a teljes bejegyzéshez
412 Hits
0 hozzászólás

Látványos kétéltűnk: a foltos szalamandra

Az állatrendszertan szerint a szalamandrák a kétéltűek osztályába, a farkos kétéltűek rendjébe tartozó család. A foltos szalamandra (Salamandra salamandra) e rend 10-20 cm hosszúságú faja. A szalamandra a jelképtan szerint jegyzett állat, több jelentése van, a legtöbb a tűzzel függ össze. Már az ókorban azt tartották róla, hogy a lángok között nem érez fájdalmat, sőt hideg testével képes eloltani a tüzet. Emiatt úgy gondolom, sok szegény szalamandra végezhette életét tűzhalállal.

Az őselemek ábrázolásánál a szalamandra a tűz szimbóluma, s mint ilyen a középkorban jelképezte a hívő emberek üdvözülését a tisztítótűz által, ám egyben a szerelmi lángolást, sőt a bujaság emésztő tüzét is. Jelképe volt a szüzességnek, mivel nem nélkülinek tartották. Mivel úgy gondolták, hogy ellenáll a tűznek, így lett az állhatatosság jelképe, s mint ilyen több uralkodó választotta címerállatnak.

Bár nem nagy, kecsesnek mégsem mondanám. Feje viszonylag széles, orra inkább kerek, szeme kiugró, mögötte pedig hosszúkás, színes fültőmirigy-dudorai nőttek. Mellső lábai inkább vaskosak. Összesen tizennyolc ujja van, négy-négy a mellső lábán, a hátsókon pedig öt.

Nagyon egyedi látványt nyújt, összetéveszthetetlen. Nyirkosan fénylő, fekete testén minden egyes egyeden más és más mintázatú és számú színes foltok láthatóak, melyek színe az élénk citromsárgától a narancsvörösig terjedő árnyalatban pompázik. A Nyugat-európai populációkban ismertek hosszanti csíkos egyedek. Ez az élénk szín olyan, mint egy felkiáltójel: ne közelíts, ne támadj, mert rosszul jársz. Bőre ugyanis enyhén mérgező. A mirigyeiben termelődő váladék egyik összetevője a szalamandrin alkaloida, mely az emlősöknél izomrángást, magas vérnyomást és szapora légzést okoz.

Európában az északi részek kivételével mindenütt honos, ezen kívül Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában fordul elő. Magyarországon megtalálható a Kőszegi-hegységben, a Soproni-hegységben, az Északi-középhegységben és az Őrségben. Valószínűleg élnek példányai a Pilis-Visegrádi-hegység területén is.

200-300 méter alatt csak ritkán fordul elő, Közép-Európában körülbelül 1000 méterig megtalálható, de délebbre ennél magasabban is találkozhatunk vele.

Szereti a nyirkos lomberdőket, főleg bükkösöket és gyertyános tölgyeseket, és az erdőkben húzódó patakvölgyeket. Kedveli a sűrű növényzetű, mohával borított, bokrokkal, cserjékkel és kövekkel tarkított lejtőket, valamint az olyan helyeket, ahol sok a kidőlt fa és farönk, mert ezek számára remek búvóhelyet jelentenek. Szüksége is van ilyenre, hiszen nem túl gyors a mozgása. Éjszaka járnak zsákmány után, de ha csendes eső esik, napközben is vadásznak, hiszen ilyenkor sok számukra kedves csemegét találnak. A kifejlett foltos szalamandrák lassan mozgó gerincteleneket fogyasztanak. A lárvák vízi gerincteleneket zsákmányolnak.

A párzási időszakban a hímek aktívak és mozgékonyak, szükségük is van erre, mert távolról nem képesek megállapítani fajtársukról, hogy az hím vagy nőstény. Oda kell menniük és a szagok, valamint a másik reakciói alapján derül ki számukra, hogy melyik nemmel van éppen dolguk.

A párzás maga általában 15-30 percig tart. Elevenszülő faj. A hím az ivarsejteket úgynevezett ondótokban helyezi a nőstény kloakájához, amelyet a nőstény saját kloakájával felvesz. A megtermékenyített peték a nőstény petevezetékében fejlődnek lárvává a nyári és őszi hónapokban. A 40-60 lárvát a nőstény a következő tavaszon rakja le, sekély vizű, lassú folyású patakokba, mindig éjszaka. A lárvák meglehetősen fejletten bújnak elő, széles fejük két oldalán 3-3 kopoltyúbojttal. A lárvák 4-5 hónap alatt, augusztus-szeptemberre alakulnak át, és hagyják el a vizet, de még 4 év kell az ivarérettségükig. A foltos szalamandra a vadonban 14–20 évig él, fogságban, ahol nem kell megküzdenie a fennmaradásért, akár 30 évig, vagy még tovább.

Magyarországon védett faj, eszmei értéke 50.000 Ft. A foltos szalamandra az Aggteleki Nemzeti Park címerállata.

Tovább a teljes bejegyzéshez
481 Hits
0 hozzászólás

Ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép

Boromisza Zsombor, tájépítész, természetfotós fotózásról, a pályázatok fontosságáról

Fényterápia című fotójával az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban fotópályázaton harmadik díjat nyert? Hol és hogyan készült a kép? Mi a története?

Számomra ennek a képnek a jelentősége nyilván nem abban rejlik, hogy természetvédelmi szempontból értékes fajt vagy szituációt mutat be, vagy ilyen üzenete lenne. Egy tőkésréce szerepel rajta, hétköznapi faj, amely ráadásul kiválóan tűri az ember közelségét, tehát városi környezetben is nagyon jól érzi magát. Debrecenben készült a kép, ott nyaraltunk. Hajnalonként kisétáltam a Nagyerdőbe és ott fotóztam különféle helyzeteket. Ez az ottani tó partján készült, egy nyári, napfelkelte utáni maximum egy órában. A récék kijöttek a partra, és szembe fordultak a nappal. Az a tekintet, amivel a nap felé fordult ez a madár, nekem olyan volt, mintha ő is egy fotós lenne, mintha ő is ugyanúgy csodálná azokat a hajnali fényeket, mint ahogy én. Tudjuk persze, hogy ennek etológiai szempontból túl sok racionalitása nincs, mégis azt éreztem, ő is ugyan azt éli át, mint én. Nekem a kép szépsége pont ebben a hangulatban, ebben a magamra ismerésben volt. Ellenfényben fotóztam a tojót, míg a tó vizén játszott a felkelő nap fénye, az adta ezt a szép mintázatot, amely a kacsa feje fölött látható. A földön feküdtem a fűben, ahogy azt kell, mindent elfelejtve. Amikor flow van, akkor az ember nem tudja, hogy hol van, hogy ki van körülötte, hogy mekkora sár van alatta, hanem belefekszik, és ameddig tart a pillanat, addig kattog a gép.

Miért kezdett fotózni?

Ez előbb-utóbb várható, vagy magától értetődő volt, hogy fotózni fogok. A kötődésem a természethez végig ott volt és van az életemben. Már kiskoromban megjelent. Jellemző, hogy milyen meséket szeret egy gyerek, miről rajzol, nekem már akkor is az állatok, a madarak voltak a középpontban. Édesapám elvitt a Magyar Madártani Egyesületbe és a szervezett túráikra, meg ő maga is sokat vitt kirándulni. Aztán nagypapámmal jártam horgászni és mindkettő hasonlóról szólt. Mindkettőben egyfajta nyugalom, a természet csodálata, a városi környezetből, rohanásból kiszakadás és a csend, vagy csak a természet hangjai voltak jelen. Mindkét esetben nagyon sokat tanultam az élővilág működéséről. Megtanultam felismerni a madárhangokat. Később, ahogy az ember középiskolás lesz, már nem az a menő, hogy a „Mit csinálsz szabadidődben? kérdésre azt válaszolja, hogy „Madarászni járok”.

Az egyetem körül került elő a természet fontossága megint az életemben, mert tájépítész mérnöknek kezdtem el tanulni. Fölfedeztem, hogy a szakmám által olyan eszközöket kapok a kezembe, amelyekkel tudok tenni azokért az értékekért, amelyekre érzékeny vagyok, amelyeket fontosnak tartok. Egyre tudatosabban kezdtem olyan egyetemi feladatokat vállalni, olyan diplomatervet választottam, hogy minél inkább ebbe az irányba fordulhassak. Ez nem a fotózásról szólt, csak a természet megéléséről, és valami aktív cselekvésről a természetvédelem érdekében.

Komolyabban 8-10 éve kezdtem el fotózni, tehát viszonylag későn. Velem nem az a szituáció, ami az ifjú természetfotósoknál, akik már 14 évesen világversenyeken vesznek részt. Felnőtt fejjel, a gyermekeimet kezdtem az első komolyabb felszereléssel fotózni. Utána elég gyorsan bejött, hogy szeretném a természetet is megörökíteni. Jól kiegészítette a szakmámat, meg elkezdtem az egyetemen dolgozni a tájépítész munkám mellett, és ott is jól hasznosítottam, mert az előadásokat jól tudtam illusztrálni így. A természetfotózás úgy, hogy tudatosan tervezek projekteket, az nem régóta van. Azt meg, hogy pályázaton induljak, csak másfél éve kezdtem el.

Mit szeret fotózni, milyen témákat?

Főleg a madárvilágot és a tavaszi növényeket. Mindig más érzelmi hatása van, amikor végre vége a télnek, és megjelennek például az első kökörcsinek. Jópofa, amikor az egész képet kitölti szép élesen egy színes madár, de emellett egyre inkább érdekelnek azok a témák, amikor valami természetvédelemhez kapcsolódót tudok kifejezni, megmutatni, vagy valami rehabilitációhoz kapcsolódó témát fotózhatok. Szeretném bemutatni, elhozni az embereknek, hogy mit jelent az élőhelyek helyreállítása, milyen eredménye van. Ez akár egyes fajokat is jelenthet, meg az egész szellemiséget, folyamatot közérthetővé és szerethetővé kellene tenni.

Hogyan tud a fotózásra időt szakítani?

Sokszor jóval hátrébb szorul az életemben, mint amire igényem lenne. Azt azonban egyre tudatosabban igyekszem betenni a heti ritmusomba, hogy minden héten legyen egy kicsi, legalább ilyen „kifutok egy órára-két órára” fotózás. Sokszor a munka előtt még kicsi belefér, igaz, ehhez korán kell kelni, de a fények miatt amúgy is korán kéne kelni. Nagyon sok feladatom van, de általában kötetlen munkaidőben dolgozom, tehát meg tudom tenni, hogy néha hétköznap is felszabadítsak magamnak egy órát két órát. A munkám, főleg a privát tájvédelmi szakértői és tervezési munkáim miatt nagyon sokat utazom vidékre, különböző helyszínekre. Egyre tudatosabban próbálom ezeket összekapcsolni, ha már kimozdulok és új helyszínre jutok el, akkor rákalkulálok egy-két plusz órát a kiszállásra, és akkor tudok fotózni.

Mit szeretne a fotókkal megmutatni?

Nagyon izgat az a gondolat, hogy olyan dolgokat átadjak, amit alapból nem feltétlen a képi világhoz társítunk, hanem más érzékszervekhez. A hangot már sokan megmutatták, az, ahogy a hidegben éneklő madarak a párát kilehelik, igen látványos. Nyilván nem akarom az ezrediket legyártani abból, amit már valaki kitalált, de még mindig látok fantáziát abban, hogy más természethangokat hogyan lehetne illusztrálni. Vagy az illatokat hogyan lehetne képi formába önteni. Erről csak nagyon homályos elképzeléseim vannak, de kétségkívül mozgatja a fantáziámat.

A fotóiból derű és béke árad – milyen hangulatokat akar megmutatni?

Ha rehabilitációs fotós projektekkel foglalkoznék, az biztos, hogy teljesen más érzelmi színezettel bírna. Annak biztos, hogy nem egy ilyen „szép az élet” üzenete lenne, hanem az optimizmusnak egy más dimenzióját tudná tükrözni. Nem vetem el azokat a témákat sem, ami ennek az ellenkezője. Ma már Magyarországon is van néhány kiváló fotós, aki a „nem szép” környezeti problémákat örökíti meg. Ha nincs jól eltalálva, akkor nem is megy át az üzenet, mert az emberek úgy vannak vele, hogy nincs szükségük több stresszre, lelkiismeretfurdalásra, problémára.

Szokott-e lesből fotózni madarakat?

Kb. egy hónapja voltam először lesben fotózni. Most jutottam el oda, hogy már kíváncsi vagyok erre a dologra, mert olyan lehetőséget nyújt, amire csekély az esély, hogy véletlenül összejöjjön. Eddig két helyen voltam, az egyik a Jászságban, ott ragadozómadarakat lehet fotózni (Fatér Imre lese). Győr mellett is fotóztam egy lesben, ott főleg erdei énekesmadarak vannak (Mekli Zoltán lese). Mindkét helyen nagyon kedves, segítőkész vendéglátásban volt részem!

Amit eddig láttam, az tetszett, mert valóban olyan közelségbe lehet kerülni egy jó lesben az állatokhoz, amit csak úgy bujkálva a bokrokban, akár álcaruhában nem nagyon lehet elérni. Nem csak arról van szó, hogy akár két évig feküdhetnék, mire elém kerül pont úgy egy madár, hanem ezek a speciális üvegek, semmit nem látnak a fotósból a madarak, én viszont kifele mindent látok, teljesen más lehetőségeket nyitottak meg. Ez egy kényelmes műfaj, ezért is lehet szeretni. Az ember ül egy széken egy pici épületecskében, ha akar, ehet-ihat. Kicsit örömfotózás. Nem mondom, hogy kizárólag erre akarok váltani. Arra is szükségem van, hogy amikor fekszem a sárban, bújok a bokorban, egyszer csak olyan történik, amit soha nem lehet előre tudni. Annak a varázsát nem hiszem, hogy bármikor megunnám, hogy csak úgy spontán járjam a természetet, és mindenfajta kötöttség, egy épület, egy üvegfelület nélkül valamit meglássak és megörökítsek.

Tervez-e saját lest?

Fölmerült bennem, hogy szeretnék majd, de nem hiszem, hogy ez az idei év projektje lesz. Az első képeim egy részét egy családi ház kertjében csináltam, de az nem épített les volt, hanem egy lessátor, ami akkora volt, hogy gubbasztva belefértem. Az elsőt magam barkácsoltam egy festőfóliából, zörgött, mint a fene, ahogy fújta a szél, de a kertvárosban élő madarak egy része még ezt is elviselte. Télen ültem a kertben, biztos mindenki hülyének nézett, hogy egy ilyen tákolmányban, a mínusz öt fokban ülök kint, és az élvezem, hogy elém repül egy meggyvágó. Mégis, ott is születtek jó képek.

Miért kezdett pályázni a fotóival?

Egyrészt az emberben van egyfajta kíváncsiság, hogy hol tart ő ebben a fotózásban. A pályázatok, persze versenynek is hívhatjuk őket, nagyon jó lehetőséget adnak, hogy az ember visszajelzéseket kapjon. Lássa azt, hogy mások, akiket a szakma legnagyobbjai értékelnek, mit csinálnak, hogyan csinálnak, hogyan csinálnak jól. Kíváncsi voltam, hol tartok ehhez képest, mi az, amit jól, és mi az, amit nem jól csinálok. Az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban versenynek Potyó Imre volt a zsűrielnöke, ő két, számomra nagyon fontos dolgot is mondott egy interjúban. Szerinte, aki természetfotós, az pályázzon, mert így jut el az emberekhez. Teljesen más, ha én otthon fotózok, és megmutatom a gyerekeimnek, az is fontos, viszont társadalmi hatást akkor lehet elérni, akkor kaphat nagyobb nyilvánosságot a kép, ha az ember egy pályázatra beadja. Akkor fog az üzenet eljutni az emberekhez, mert felkerül egy platformra, eljut kiállításokra, könyvekbe, hírekbe. A szakmám minden területén igyekszem a kommunikációt tudatosan irányítani, mert pontosan értem, hogy akkor tudom a fontos értékeket jól képviselni, ha ebből a szempontból is odateszem magam. Csak félig van elvégezve a feladat, ha valami okosat leírtam, de az nem jut el az emberekhez. Akkor kevésbé volt értelme a munkámnak. A másik, amit Potyó Imre mondott, hogy a fotók bírálata nem annyira szubjektív, mit ahogy az emberek gondolják. Felsorolt kapásból 10-20 szempontot, hogy ő mi mindent néz egy fotón. Ha pedig ennyi szempont van, akkor már nem lehet azt mondani, hogy teljesen szubjektív. Élesség, háttér, természetvédelmi üzenet, színek, kompozíció stb. – ekkor tudatosult bennem, ezek mennyi mindent jelentenek.

Mit tud hasznosítani ebből az, aki jó fotót adott be, de voltak nála még jobbak?

A Madarak fényben és árnyékban pályázatra több mint 900 kép érkezett be. Amikor megjelent a kiíró online galériájában, meg a Vadlúd Sokadalom Facebook oldalán, megállapítottam, van legalább 50 kép, amelyik közül bármelyik nyerhetne. Nem gondoltam, hogy én itt ennyire elől végezhetek. Potyó Imrétől hallottam az is, hogy el kell indulni több pályázaton, és előbb-utóbb helyére kerül a fotó.

Magyarországon valószínűleg a legnagyobb, csak természetfotókat fogadó verseny az Év természetfotósa, ahova 3-4000 kép is beérkezik. Eddig ott minden évben előrébb jutottam. Először bekerültem az első ezerbe két képpel. Tavaly már a 400-ban volt képem, és csak egy ponton múlt, hogy pont ezzel a kacsás képpel „felkerüljek a falra”. Akkor eldöntöttem, hogy még ide beadom, és ha itt sem sorolódik előrébb, akkor több visszajelzést kaptam már, hogy ez nem kerül be a legjobbak körébe, és akkor félreteszem, vagy legalább pihentetem.

Nagyon nehéz helyzet, amikor másképpen jó két kép. Nem a szubjektumról beszélek, hanem más az értéke. Más szakmai szempontok miatt van előrébb. Ennek a kedves kacsának természetvédelmi üzenete kevesebb van. Bizonyos mérték szerint nem olyan izgalmas. Bárki fotózhatna ilyet, mert mindenhol van kacsa, és a nap is fölkel.

Boromisza Zsombor (Forrás: bzsombor.hu)

Tanulmányok

 Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, okleveles tájépítész mérnök (2000-2005)

Tájépítészet és Döntéstámogató Rendszerek Doktori Iskola (2008-2010), PhD fokozat (agrárműszaki, 2012), értekezés címe: Tópartok tájépítészeti szempontú elvei és módszerei a Velencei-tó példáján

Munkahely

Szent István Egyetem (korábban Budapesti Corvinus Egyetem), Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, egyetemi tanársegéd (2006-2012), egyetemi adjunktus (2012 -2017), egyetemi docens (2017 – )

Szent István Egyetem, Tájépítészeti és Településtervezési kar, oktatási és kutatási dékánhelyettes (2017 – 2021)

Szent István Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, mb. tanszékvezető (2019 – )

MATE Budai Campus, általános és stratégiai főigazgató-helyettes (2021 – )

 Egyéb képesítések, szakmai közéleti tevékenység

 

Magyar Madártani Egyesület tagja (1989 -)

Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium mentora (2009 -)

Magyar Hidrológiai Társaság tagja (2010 -)

Magyar Kertépítészek és Tájrendezők Szövetségének tagja (2011 -)

Tájvédelmi szakértő (2011 -) (SZTjV SZ-22/2011)

4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2014 – 2016)

MTA köztestületének tagja (2014)

Polish Journal of Natural Sciences folyóirat, szerkesztő bizottsági tag (2015 -)

Élővilágvédelmi szakértő (2016 - ) (SZTV SZ-019/2016)

The Problems of Landscape Ecology folyóirat, szerkesztőbizottsági tag (2016 -)

Európai Táj Egyezmény, Szakértői Testület tagja (2019 – )

 Szakmai elismerések

 

Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, év oktatója (2011)

Budapesti Corvinus Egyetem, Kutatási kiválósági díj (2012)

Budapesti Corvinus Egyetem, Érdemes dolgozó (2016)

Földművelésügyi Minisztérium – Magyar Turisztikai Ügynökség, “Év Ökoturisztikai létesítménye” pályázat, tanösvény kategória II. helyezés (Égerösvény – Termáltó és Ökopart tanösvény tervezője) (2016)

Hévíz III. – Tervpályázat a tófürdő továbbfejlesztésére, I. díj (tervezői csoport tagja, természetvédelmi bemutatás koncepciója) (2016)

FameLab, a British Council tudománykommunikációs versenyének országos döntőse (2018)

Szent István Egyetem, Pro Negotio Universitatis kitüntetés (2019)

Év Tájépítésze Díj (2019): közönségdíj; MÖFÖSZ különdíj

 Fotópályázat elismerések

 

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat 3. díj (2020)

Envirotis “Madarak fényben és árnyékban” fotópályázat, Száz Völgy Természetvédő Egyesület különdíja (2020)

Calendula Pharma “Egészség a természet erejével!” fotópályázat 1. díj (2020)

Tovább a teljes bejegyzéshez
379 Hits
0 hozzászólás

Nyitnak a méhecskehotelek – rájuk szerencsére nem vonatkoznak a COVID-korlátozások

Aki úgy döntött, hogy ebben az évben megtesz mindent, amit csak tud a szorgos és nélkülözhetetlen méhekért, még idejében van. Most még érdemes kitenni az új méhecske-szállodákat. Akik még nem készítettek méhecskehotelt, bátran nézzenek körül az interneten, mert rengeteg hasznos információt találnak arról, mi mindenből lehet készíteni, hogyan kell kihelyezni. Jó forrás a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület oldala, ahol Orbán Zoltán, az egyesület szóvivője részletesen beavatja az érdeklődőket, milyen egy jó darázsgarázs. Igen, a darázsgarázs is méhecskehotel, csak kicsit játékosabb, humorosabb kifejezés ugyanarra az intézményre.

A legfontosabb tudnivaló, hogy méhecskehotelt bárhol érdemes alapítani, ahol a környéken virágok nyílnak. Nem csak azok élhetnek ezzel a lehetőséggel, akiknek nagy kertje van. Akárhol kihelyezhetjük, nem igényel túl nagy helyet. Ha van egy kicsi erkélyünk, már belevághatunk ebbe a kalandba. Egy természetbarát munkahelyen, vagy iskolában, óvodában kezdeményezhetjük, hogy ne csak távolról szeressük a méheket, hanem aktívan segítsük őket. Érdemes, hiszen a méhek az emberiség élelmiszerellátásnak fontos szereplői. A növények 63 százalékának beporzásáért felelősek! Sokat olvashattunk korábban arról, hogy a méhek világszerte bajban vannak. Csökken az élőhelyük, pusztulnak, jelentős részben miattunk, mert túl sok vegyszert, túl sok mérget használunk a mezőgazdaságban is. Leginkább a nagyüzemi mezőgazdálkodás a felelős azért is, hogy egyre kevesebb a virágzó növények száma. Régebben sok volt a vadvirágos mező, ám a gyors népességnövekedés miatt egyre több területet vesznek agrártermelésbe. Ezzel azonban jelentősen megfogyatkozott a méhek táplálékforrása. Néhány éve nemzetközi mozgalom is indult azért, hogy ültessünk virágokat. Mindezzel párhuzamosan betegségek is sújtják a méheket.

A méhek nem csak nagy, sokszor 50-60 ezer egyedet számláló kolóniákban élnek. A közel 20.000 féle méhfaj között van sok magányosan fészkelő. Sokan félnek a méhektől, ám ezek az egyedül portyázó fajok teljesen ártalmatlanok az emberre. A házi méhek faodvakban vagy kaptárokban élnek, a magányos egyedek egy hosszú, ujjnyinál nem vastagabb üregbe, például földbe vájt lyukakba rakják le a petéiket. A magányosan élő méhek mindenhol ott vannak, ahol virágokat találnak.

Hogy néz ki és hogyan lehet megépíteni egy méhecskehotelt? Számos megoldást találunk erre az interneten. Vannak például, akik egészen bonyolult, többszintes, elegáns vagy éppen rusztikus méhecskehotelt barkácsolnak. Senki ne hagyja elbizonytalanítani magát ettől! Akinek van kézügyessége és megfelelő eszköze, természetesen belevághat egy bonyolultabb „házikó” megépítésbe, de a méheknek teljesen megfelel a legegyszerűbb verzió is.

A hozzáértők szerint nádból vagy bambusz készíthetünk könnyen méhecskehotelt. A kész hotelt érdemes általában valahova felfüggeszteni, ha van kertünk, villás ágakra helyezve egy virágágyás mellé is kihelyezhetjük. Hogyan készül? A nád vagy bambusz szálakat szorosan egymás mellé helyezve összekötjük, finom fogazatú fűrésszel levágunk egy 30-40 centis szakaszt, kialakítunk egy biztos felfüggesztési pontot, és készen is van. Nagyon fontos, hogy a szálak átjárhatóak legyenek, mert csak ekkor fognak beköltözni a méhek. Egy dróttal tisztogassuk ki a szálakat!

Akinek van fúrógépe, és persze bánni is tud vele, egy darab tűzifában is kialakíthat hotelt úgy, hogy különböző vastagságú, 2-10 milliméter átmérőjű lyukakat fúr olyan mélységben, amit a fúrószár enged. Egy termetesebb fahasábot érdemesebb a talaj közelébe helyezni valamilyen alátámasztási felületre, lábakra, hogy ne kezdjen korhadni a talaj nedvességétől.

Ha azt szeretnénk, hogy biztosan legyen lakója szállodánknak, telepítsük a méhecskehotelt virágos növények közelébe!

Tovább a teljes bejegyzéshez
515 Hits
0 hozzászólás

Megkértem a mandulafát: „Nővérem, beszélj nekem Istenről.” És a mandulafa virágba borult. (Níkosz Kazandzákisz: Zorbász, a görög)

Ez a költői idézet magában rejti mindazt, amit évezredek során a mandulával kapcsolatban érzett és gondolt az ember.

A virágzás és a tavasz

Sokféle tavaszhírnök bújik elő a földből már február végén, március elején: hóvirág, téltemető, krókusz, sorolhatnám tovább is. Ám az igazi, ragyogó tavasz akkor válik látványossá, amikor a bokrok és a fák virágba borulnak. Az egyik legkorábban virágzó gyümölcsfánk a mandulafa, így joggal tekinthetjük tavaszköszöntőnek.

A mandula kedvező körülmények között közepesen nagy fává fejlődik, 8 méter magasra nőhet, a koronájának átmérője elérheti a 4-8 métert. Sokszor göcsörtös, erős és vastag törzset nevel. Szívós faj, napégette, száraz, sziklás lejtőkön is megél, bár ott nem nő magas fává. Levelei engem emlékeztetnek a leanderére, mert keskenyek, lándzsásak. Hosszuk elérheti a 12 centit, szélességük általában 4 cm, szélük enyhén fogazott, színük pompás sötétzöld. A mandula rózsaszín, esetleg fehér virága már lombfakadás előtt megjelenik.

A mandula szó a 12. század óta jelen van nyelvünkben, a görög eredetű „amügdalon” szó hozzánk olasz közvetítéssel érkezett. Nem véletlen, hiszen a mandula délen érzi magát otthon, őshazája Észak-Afrika és Közép-Ázsia. Szereti a száraz hegyoldalakat, élőhelye sok szempontból egyezik a szőlőtermesztés földrajzi elterjedésével.

Az isteni kapcsolódás

Egy szép-szomorú mitológiai történet is kötődik a mandulafához: eszerint Phütillisz trák hercegnő hazavárta szerelmesét Akamaszt, aki a vártnál később ért haza, mert hajója léket kapott egy nagy viharban. Bánatában az epekedő asszony Athéné segítségével mandulafává változott. Másnapra megérkezett Akamasz, de már csak a fa törzsét ölelhette át. Válaszul a simogatásra a mandulafából levelek helyett virágok fakadtak.

A Bibliában is megjelenik több helyen, így Jeremiás könyvében például /1,11-12/ „Szóla továbbá nékem az Úr, mondván: Mit látsz te, Jeremiás? És mondék: Mandulavesszőt látok én. És monda nékem az Úr: Jól láttál, mert gondom van az én igémre, hogy beteljesítsem azt.”

A mandulafa termése az olajos magvak közül az egyik legrégebb óta ismert. Igen, természetesen a mandula, mandulaforma jelképként is él, a középkori keresztény misztika egyik fontos jele. Krisztus vagy Mária-jelkép, a csonthéj a Szűzanyát, a mag a Fiút, illetve szűzi fogantatását jelképezi.

A mandula Magyarországon

Hazánkban a török hódoltság idején kezdték először nagyobb területen termeszteni, de igazából gyümölcsként a 19. század végén vált jelentőssé, amikor a filoxéravész miatt elpusztult szőlők helyére mandulafákat is ültettek, olyan fajtákat, amelyek már beértek Magyarországon. Több mint 30 fajta mandula létezik, Európában a vastagabb héjúak jellemzőek. Az öreg kontinensen a világ teljes mandulatermésének igen kicsi hányada, mindössze 5%-a terem meg, a legtöbbet, több mint 80%-ot Kalifornia adja.

Íze alapján van édes és keserű mandula. Az édes az, amelyet rendszeresen használunk, a piacon kimérve, vagy máshol zacskóban megveszünk, és például a marcipán alapanyagát képezi. A mandula nagyon egészséges, köszönhetően azoknak az egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírsavaknak és ásványi sóknak (K, Ca, Mg, Fe, P), amelyeket tartalmaz. A belső, barna maghéj antioxidáns-tartalma védi meg a vajszínű bél olaját attól, hogy a levegővel érintkezve megavasodjon. a székrekedésre, légzési zavarokra, köhögésre,

A mandula, mondják, jótékony hatással van a szívbetegségekre, vérszegénységre, valamint a cukorbetegségre, védi a csontokat, erősíti az immunrendszert, sőt, vannak, akik szerint hatásos az impotencia ellen, valamint segítség a rákos megbetegedések kialakulásával szemben.

Ha mindennek csak a töredéke igaz, már az fantasztikus. Megjegyzem, ha csak a finom íze lenne a mandula előnye, az sem lenne kevés. Jó édességekhez, de húsételekhez adva is fogyasztható.

A keserű mandulából mandulaolajat készítenek. Más formában nem használjuk, mert nyersen rendkívül mérgező anyagokat tartalmaz, amelyeket az olajgyártásnál eltávolítanak. Az E-vitaminban gazdag mandulaolaj nagyon jóbőrápoló szer a bőr puha és bársonyos lesz tőle, sőt, használható az enyhén napégette bőr kezelésére is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
796 Hits
0 hozzászólás

Tavaszváró hangulatban a téltemetőről

Európában őshonos a téltemető, ezen belül leginkább a mediterrán területeken találkozhatunk vele. Hazánkba több mint négyszáz évvel ezelőtt hozták be, sőt, egyes feltételezések szerint még korábban, a középkor idején. Ma már vadon is elterjedt, az évszázadok során ugyanis lassan „kiszökött” a kertekből. Ahol nem háborgatják, gyönyörű sárga szőnyeget alkot, szinte világít a tavasz elején még uralkodó barnaságban. A téltemetőt az sem zavarja, ha még hótakaró fedi a talajt. Korai nyílását a gumójában lévő tartalék tápanyagok teszik lehetővé.

Február végétől bújik ki a földből, így még téli, télvégi virág, nevét is erről kapta. Nevezik még télihunyornak és kikeletnyitónak is. Ez utóbbi talán a legtalálóbb elnevezése, bár szó, mi szó, néhány téltemető még nem csinál tavaszt, ám reménnyel tölt el mindenkit, aki látja. Ezt a hangulatot, érzést idézi meg Gyárfás Endre Ébresztő című verse.

Ébresztőt fújnak
fürge rigók;
ledobja kertem a
hótakarót.
/…/
Salamonpecsétje,
téltemető,
sáfrány és kankalin,
bújj csak elő!
Bőrlevél, jácint,
ébredjetek!
Itt az év reggel:
a kikelet!

A téltemető leginkább gyertyános-tölgyesekben, ligeterdőkben nő, ahol a zárt lombozat miatt az aljnövényzet szerény, ám tél végén, tavasz elején még áthatol rajta a napfény. Magyarországon öt-hat helyen találunk olyan területeket, ahol látványosan sok téltemető él, az egyik közülük a Balaton-felvidéken van, Aszófő mellett.

A téltemető geofiton növény, amely gyöktörzsével, gumójával vagy a hagymájával az év java részében a földbe visszahúzódva várakozik. A geofitonokra jellemző, hogy hamar elvirágoznak, sőt a termésük is beérik, mielőtt az erdő lombkoronája elzárná előlük a napfényt. Tavasz végére a növény minden része visszahúzódik a föld alá.

A téltemető szárgumós, 8–18 centiméter magas hajtásain 3–4 centi átmérőjű csúcsálló virágot hoz, amely csak napsütésben nyílik ki. A virág sajátossága, hogy a hatlevelű virágtakarón belül még tölcsérszerű mézelő szirmai is vannak. Kiváló rovarcsalogató, tüszőtermésének apró magvai a hangyáknak köszönhetően jutnak el messzebbre. Szeldelt, rendszerint hétosztatú tőlevelei virágzás után jelennek meg.

Mérgező növény. Kivonatát már az ókorban hatásos méregként tartották számon. Hazánkban védett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
673 Hits
0 hozzászólás

Ott repül a kismadár! De vajon sármány, vagy csicsörke, netán csilpcsalpfüzike?

A minap az interneten barangolva egy rügyhatározóra bukkantam, le is töltöttem magamnak azonnal, és már használtam is. Végre azonosítani tudom azokat a fákat a környékünkön, amelyekről eddig csak gyanítottam, hogy mi a nevük.

Így van ez a madarakkal is. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy hetekig látogatta a kertjüket egy gyönyörű zöld madár, és fogalma sem volt senkinek a családban, hogy mi lehet. Próbált rákeresni a neten, így sikerült beazonosítania a zöld küllőt.

Kivel ne fordult volna már elő, hogy az erdőben sétálva egy olyan madarat pillantott meg, amelyet korábban még sosem. Persze le is fotózhatjuk az ismeretlen kis madarat, és otthon alaposabban utánanézhetünk, ám ennél sokkal egyszerűbb, ha a zsebünkben lévő okostelefonunkkal ott helyben azonnal kideríthetjük, milyen fajra bukkantunk.

Aki a hazai madarakról ismereteket akar szerezni, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalán, nagy eséllyel megtalálja. Nem csak az egyes fajok rövid leírását képpel, de azt is, hogyan védhetjük madarainkat, hogyan, mikor, mivel etessük őket, mit tehetünk, hogy a kertünk igazán madárbarát legyen. Ha viszont egy konkrét madárról nem tudjuk eldönteni, hogy melyik faj képviselője, erre is van segítség. Madárhatározó applikációból is több létezik a neten, van köztük fizetős és ingyenes, én az MME fejlesztése mellett döntöttem, és nem bántam meg.

Immár öt éve működik az MME és a Farkaskölykök Ifjúsági Egyesület mobiltelefonos applikációja, kezdő madárhatározóknak. Az alkalmazás működik Android és iOS rendszeren is. A madarak gyönyörű és részletes grafikái Kókay Szabolcs, neves madárillusztrátor keze munkáját dicsérik. Ma már 384 faj szerepel az ingyenesen letölthető verzióban. Ez a szám azt jelenti, hogy a hazánkban előforduló madárfajok közül szinte az összesre rákereshetünk az applikációban. A Magyarországon megfigyelhető madárfajok teljes száma úgy 400-410 körül van (Forrás: MME 2015), ez az európai kontinensen élő fajok közel fele.

Nem írnám le most részletesen, hogyan is működik a program, akit érdekel, az MME honlapján megtalálja. Az applikáció egyszerű, minden előzetes magyarázat nélkül is könnyű a használata. Van benne egy szuper kis lexikon, amely a madárfajokat tartalmazza abc sorrendben, rövid leírással, képpel, sőt, az egyes madarak hangját is meg lehet itt hallgatni.

A madárhatározó rész végtelenül egyszerű. Felkínált lehetőségek közül választhatjuk ki a madár formáját, a tollazatának színét, itt több színt is választhatunk egyszerre, hiszen számos madár nem pusztán fehér vagy fekete, netán barna, hanem akár csak Mehemed tehenei között, itt is szép számmal akadnak tarkák. Még egy választási lehetőségünk van, az élőhely megadása. Bejelölhetjük, hol (városban, réten, vízparton…) láttuk a madarat.

Próbára is tehetjük tudásunkat egy egyszerű kis játékkal, a megjelenő madárképekhez minden esetben három lehetőséget kínál fel a program, nekünk csak választanunk kell, melyik nevet gondoljuk igaznak.

A profibb madármegfigyelőknek is kínál érdekességet ez az applikáció. Aki regisztrál az applikációban, adatokat tölthet fel a Madáratlasz Programba (MAP), igaz, itt csak ún. „Alkalmi megfigyelés” megadására van lehetőség.

Hamarosan itt a tavasz, töltsünk minél több időt a szabadban, és állapítsuk meg minden egyes elénk kerülő madárkáról, hogy melyik faj egyede. Ezzel gazdagodnak ismereteink a minket körülvevő világról.

 

A fotó megfejtése: csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita)

Tovább a teljes bejegyzéshez
817 Hits
0 hozzászólás

Amikor először láttam, azt hittem, egy rajzfilmfigura

Mivel nem találkoztam a világ összes madarával, erős túlzás lenne kijelenteni, hogy a kéklábú szula a létező legmókásabb közülük, de gyanakszom, ha lenne ilyen verseny, mindenképpen az élmezőnyben végezne. Valószerűtlenül kék lába csak az egyik eleme különös megjelenésének, de mindenképpen meghatározó. A szín a madár táplálkozásával függ össze, az elfogyasztott friss halaknak köszönheti úszóhártyái ragyogó türkizkékjét. Minél többet eszik, annál erőteljesebb a szín, tehát egyben jelzi a külvilágnak: köszönöm, jól vagyok! Sőt, azt is üzeni, hogy felnőttem, ugyanis a kicsik lába szürke vagy zöldes árnyalatú.

Nem kicsi madár, testhossza 76-84 centiméter. Csőre erős és hegyes, szüksége is van rá, hogy a halakat „kihorgássza” a tengerből. A kék szula hasonlóan a pingvinekhez a szárazföldön kicsit esetlen, ám ellentétben velük, kiválóan röpül. Mit röpül?! Szárnyal! Remekül manőverezik a levegőben, és szinte tévedhetetlenül becélozza fentről a vízben úszó zsákmányt.

Tudják, hol él a kéklábú szula? Ha nem, akkor tippeljenek! Igen, aki a Galápagosz-szigetekre gondolt, eltalálta. Kéklábú madarunk a szigeteken kívül leginkább Közép- és Dél-Amerika tengerparti sávjára jellemző. A szula (Sula nebouxii) egyike a szigetek különleges élőlényeinek. Ez az egyedi élővilág azért alakulhatott ki (hasonlóan más, nagy kontinensektől távoli szigetekhez) mert elkerülték a jelentősebb hajózási útvonalak, így az egykori felfedezők ide nem jutottak el, és az élővilág sokáig megmaradhatott ősi formájában.

Úgy tartják, hogy az itt jellemző élővilág úgy alakulhatott ki, hogy a dél-amerikai kontinensről repülve, úszva vagy fatörzseken sodródva jutottak el a Galápagosz-szigetekre. Azzal, hogy ide érkeztek, egyben elszigetelték magukat a szárazföldtől. Itt éltek, fejlődtek, hatottak egymásra. Ezért gazdag itt az állatvilág madarakban, tengeri emlősökben és hüllőkben.

Szerencsére ma már ott tart a környezet- és természetvédelem, hogy a szigetek teljes területét védetté nyilvánították. Turisták ettől még eljuthatnak a Galápagoszra, de rendkívül korlátozott számban és kizárólag szervezett utazással.

Visszatérve a kéklábú szulához, érdemes tudni róla, hogy párjához mindvégig hűséges és lelkes társaslény. Nagy kolóniákban élnek a párok, sőt a családok, hiszen a kicsik hosszan, legalább egy negyedévig együtt maradnak szüleikkel.

A kék szula is azon madarak táborát erősíti, amelyek látványos és bonyolult násztáncot adnak elő. Ennek részeként olykor mindkét lábukat az égnek emelik, és a farkukra támaszkodnak eközben.

Kezdetleges fészküket a szárazföldön, sziklák közé építik, átlagosan egy-három tojást raknak, melyeken 41 napig kotlik a tojó.

És egy igazi jó hír a végére: a Természetvédelmi Világszövetség 2018-ban stabilnak nyilvánította az állományt, azaz a korábbi veszélyeztetett státuszból mára „LC” (Least Concern) lett.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1814 Hits
0 hozzászólás

A bükkfák szerelmese: a havasi cincér

A Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata a havasi cincér. Eleinte csodálkoztam, miért választottak egy bogarat a logójukba, hiszen annyi más szép és érdekes állat mellett dönthettek volna. Ám meg kell hagyni, a havasi cincér sem csúnya! Sőt! Sokak szerint Európa legszebb bogara. Szépségét alkatának és tarka mintázatának köszönheti. Talán nem mindenki tudja, hogy sűrű, igen rövid szőröcskék fedik a kültakaróját, amely fekete, akár a nagy hőscincéré. A különleges és jellegzetes, mégis példányonként más és más alakzatot a szürkéskék vagy kék – kis költői túlzással égkék – szőröcskék adják. A kék szőrtakaró a bogár háta közepén (szárnyfedőkön) egyenetlen szélű fekete sávot, a fej felé két nagyobb, a potroh felé pedig kisebb, szintén bársonyos fekete foltot hagy szabadon.

A cincér csápjai ezt a színösszeállítást megismétlik, mintha kék és fekete gyöngyszemeket fűzött volna fel valaki. Közelebbről megnézve látható, hogy a csápok ízeinek végén a fekete szőrszálak kis bojtocskákat képeznek.

Az egész, ahogy a természetben csaknem minden, arra megy ki, hogy kiválóan tudjon rejtőzködni a fák kérgén, főként a kedvencén, a bükkön. A havasi cincér nem csak különleges ruhát hord, de kecses is. Az összhatást fokozza, különösen a hím egyedeknél, hogy a csáp a testük hosszának akár a kétszerese is lehet, a nőstényeknél „csak” a test hosszával megegyező méretűek.

Aki arra tippel, hogy a bogár a cincér nevet a hangja alapján kapta, jól gondolja. Az imágó, azaz a kifejlett bogár, ha megfogják, a tor két egymást átfedő, recézett felületét összedörzsölve cincegő-ciripelő hangot ad. De miért havasi? És hogy kerül a havasi cincér a Duna-Ipoly térségbe, vetődhet fel a kérdés. Ha jobban utánanézünk, egyértelmű, hogy a cincér nem a havasokból költözött alacsonyabb régiókba, hanem a névadás nem volt teljesen precíz. Carl von Linnétől származik a faj első tudományos leírása még Cerambyx alpinus néven 1758-ból. Itt szerepel, hogy Habitat in Helvetia, azaz Svájcban honos. A leírás alapjául egy több mint 50 évvel korábban fogott bogár szolgált, melyet a svájci Alpokban találtak.

A havasi cincér nevének dacára inkább a dombságok és középhegységek lakója, lomberdőkben, Közép-Európában leginkább bükkösökben él, fejlődhet emellett gyertyánban, hársban és juharban is. A sűrű erdőket nem kedveli, mert szaporodásához szüksége van napsütötte, elhalt fákra, ugyanis szaproxilofág, azaz holtfával táplálkozó faj. Ha a lárvák számára alkalmas fa teljes árnyékban van, a lárvák a gombák elszaporodása miatt nem fejlődnek megfelelően, sőt, el is pusztulhatnak.

A hím havasi cincérek védik a kiválasztott területüket. Általában mozdulatlanul ülnek, a csápjukkal figyelve a terepet. Veszély esetén azonnal menekülőre fogják. A konkurens hímeket igyekeznek elüldözni. Ha viszont nőstény egyedet érzékelnek, követik, és párosodni próbálnak vele. Ha a nőstény fogékony a közeledésre, akkor egy óráig is eltart a párzás, majd a hím egy ideig még követi, felügyeli a megtermékenyített nőstényt, nehogy valamely vetélytárs is párosodhasson vele.

A nőstény cincér ezután kiválasztja a peterakásra alkalmas helyet, majd lerakja a petéket egyesével az elhalt fák törzsébe és ágaiba, általában 1–1,5 centiméterre. A lárvák a kikelésük után mélyebbre húzódnak, és ott 3–4 évig fejlődnek. Az utolsó fázisban visszatérnek a felszín közelébe, kimeneti csatornát rágnak, majd visszatömítik, előkészítve a kifejlett bogár útját, és a korábban készített bábbölcsőben bebábozódnak. Júliusban először a kifejlett hím bogarak, majd a nőstények, a kialakított röplyukakon át távoznak a fából. Az impozáns havasi cincérek élete maximum három hét, de van, hogy két hét sincs.

Ha figyelembe vesszük, hogy a havasi cincér elhalt fákba rakja petéit, a kikelő lárváknak pedig még 3-4 évet kell a bábban eltölteniük, könnyű megérteni, mennyire sérülékennyé vált a faj azzal, hogy erdeinkben kevés a nem karbantartott terület. Ha az erdőgazdálkodók nem hagyják érintetlenül a korhadó bükkfatörzseket, a havasi cincéreknek nem lesz hova a petéket elhelyezniük. Ha pedig egy erdőt, erdőrészletet egy időben telepítenek, akkor ott nem lesz olyan idős, természetes módon kidőlt, korhadó fa, ami a cincéreknek kellene a szaporodáshoz. Kockázatos számukra az is, ha a kitermelendő fákat nem télen vágják ki, sőt, ha nem szállítják el a területről még a cincérek rajzása előtt, azaz áprilisban, de legkésőbb májusban. Ez ugyanis csapdahelyzet a bogarak számára, hiszen azt hiszik, megfelelő helyre rakják a petéket, de azokat később, a nyár során elszállítják az élőhelyről, és a peték, lárvák megsemmisülnek a fa feldolgozása során.

A havasi cincér védelmét elsősorban az élőhelyének védelme, a sérült fák, kidőlt törzsek megőrzése jelenti. A faj szaporodását mesterséges tenyészhelyek kialakulásával is lehet segíteni.

A havasi cincér Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
817 Hits
0 hozzászólás

Az idei év madara a cigánycsuk

Többször írtam arról, miért hasznosak a világnapok: felhívják a figyelmet egy sokakat érintő ügyre, egy problémára, amelyet meg kellene oldani, vagy legalább kísérletet tenni rá. Az év fája, virága, madara… kezdeményezések szerepe éppen ilyen. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) több mint negyven éve indított „Év madara” akciója szeretné sokak figyelmét felhívni arra, mennyire sérülékeny a minket körülvevő, ám már messze nem érintetlen természet. A mezőgazdaság, az intenzív termelés, a klímaváltozás, mind hatással van vadvilágunk életére, így a madarakra is.

Az év madara program menete minden évben a következő: a nyár derekáig lehet szavazni a következő év madarára. 2020-ban három énekesmadarat ajánlott a figyelmünkbe az MME: a sordélyt, erről a különös hangú kis madárról korábban írtam már, a hazánkban csak rövid időt töltő kis őrgébicset, valamint a cigánycsukot. Az ajánlásba kerülő madarakat nem hasra ütéssel és nem random választják ki, a legfőbb szempont mindig az aktualitás, az, hogy mely madarak, milyen természetvédelmi probléma igényel leginkább figyelmet. A tavalyi ajánlás hátterében az áll, hogy mindhárom madárfajra kockázatos a sok vegyszert, növényvédőszert használó nagyüzemi gazdálkodás. A cél, hogy az „Év madara” idén felhívja a figyelmet arra, léteznek olyan természetkímélő megoldások az agráriumban is, amelyeket időszerű lenne mind több helyen alkalmazni. A szavazást a cigánycsuk nyerte el, de szereplése mindegyik, agár élőhelyhez kötődő énekesmadár számára, és lássuk be, minden embernek is hasznos lesz reményeink szerint.

A kezdeményezés kétségtelenül nagyon sikeres, ezt bizonyítja az is, hogy nagyon sok, fontos online portál hírt adott a szavazás eredményéről.

A cigánycsuk nevében a „csuk” hangutázó szó, a madárka cserregő, csettegő hangjára utal. A cigány előtagot a hímek fekete feje és torka alapján kapta a faj. Népies nevei még: csaláncsuk, cigánystiglic, cigánygébics.

Költöző madár, de enyhébb időjárásban áttelel. Rövid távú vonuló, leginkább a mediterrán térségben tölti a hűvösebb téli hónapokat. Korán visszatér, sokszor már február végén megjelennek példányai, és egészen októberig itt maradnak. Bokros domboldalak, árokpartok, rétek és legelők, mezőgazdasági területek a kedves lakóhelyei, szereti a nyíltabb élőhelyeket.

Méretre kicsi madár, tömege pedig még a két dekát sem éri el. A hím sokkal színesebb, mint a tojó, ami az utódvédelmet szolgálja, a fakóbb költő madár jobban beleolvad a környezetbe.

A hím feje, torka és háta, ahogy már írtam is, fekete, begye és melle rozsdavörös, nyakán, szárnyán és farkán fehér tollak világítanak.

Vártamadár. Többnyire egyenesen ül egy ágon, egy kiemelkedő ponton, onnan vizsgálja környezetét, hogy lecsaphasson zsákmányára, azaz rovarokra, pókokra, kisebb csigákra. Az étlap bővülhet télen bogyókkal, magvakkal, amikor fehérjedúsabb táplálék nem adódik.

Évente kétszer költ hazánkban, de vannak olyan területek, ahol három fészekaljat is rak. Száraz növényi szálakból álló fészkét a tojó a talajra, fűcsomó tövébe építi növényi szálakat, gyökérdarabokat és mohát használ, a fészek belsejébe szőröket és tollakat helyez. A fészekalja általában 4-7 tojásból áll. A tojások halványkékek, rozsdabarna foltokkal. A tojó kotlik, de a fiókákat már mindkét szülő eteti. A fiókák hamar kirepülnek, ami érthető is, hiszen a fészek nem a legbiztonságosabb menedék számukra.

A magyar állomány az MME információja szerint az elmúlt húsz évben közel 54 százalékkal csökkent. Az egyesület meglátása szerint a nagyüzemi táblák melletti szegélyélőhelyek meghagyásával, kezeletlenül hagyásával, valamint a gazos területek égetésének további tiltásával sokat lehetne javítani a cigánycsukok életlehetőségein.

Tovább a teljes bejegyzéshez
744 Hits
0 hozzászólás

A zöld küllő nem biciklitartozék!

A nevét igen, valóban a küllőkről kapta. A Brehmben szereplő elnevezése tükörfordításban „ordító harkály”, ami lássuk be, nem túl hízelgő. Ehhez képest, hogy a magyar névadók szerint a hangja leginkább a küllők nyikorgására, finomabban szólva sajátos hangzására emlékeztet, igazán visszafogott. Leírásokban manapság inkább éles kacagáshoz hasonlítják a hangját, szerintem ez a hasonlat pontosabb. Nevezik még zöld harkálynak, tollazatának meghatározó, karakteres, sárgászöld színéről. Egyéb népi nevei például a külü a küllőből, vagy a zsolna, ez utóbbi szláv átvételként.

Mondják róla, hogy nem szívesen megy emberek közelébe, mégis láttam élőben zöld küllőt, méghozzá városi környezetben. Nem akartam hinni a szememnek. Először azt gondoltam, hogy egy kalitkában tartott papagáj szökött el, de a telefonos madárhatározó applikációmmal beazonosítottam: ez bizony egy zöld küllő. Az azonosításban segítségemre volt a piros kis sapka is a madárka fején, ami oly jellemző a harkályokra.

Magyarországon gyakori, rendszeres fészkelő, legfeljebb nagyon zord teleken vonuló. Mondják is, hogy a héja mellett a hideg tél a legfőbb ellensége. Az északi területek kivételével szinte egész Európában megtalálható, valamint előfordul Perzsiában és Kis-Ázsiában.

Kedveli a sík területeket és a hegyeket egyaránt. Ezen belül ligetes erdőkben, de városi parkokban is találkozhatunk vele, bár, ahogy írtam, inkább kerüli az emberek társaságát, ha megérzi, hogy figyelik, elbújik. Jól kúszik és a földön is ügyesen jár.

Nem kicsi madár, hossza úgy 30 centi, szárnyfesztávolsága ennél is nagyobb kb. 40 centi, tömege pedig 20 dekányi. A csőre sem rövid, de nyelvének impozáns 10 centis hosszától aztán igazán retteghetnek a hangyák, ezek jelentik ugyanis legfőbb táplálékát. Még télen is fölkutatja a hangyabolyokat. A telelő hangyákhoz olykor igen mély, a saját testhosszával vetekedő lyukat váj, hogy elérje a kiszemelt táplálékot. Vizsgálatok kimutatták, hogy néha 400–600 hangyát is elfogyaszt egyetlen alkalommal. Ebben jelentős segítség, hogy a nyelve végén található szarutüske alatti rész ragadós, így, mint egy légyfogóra, rátapadnak a hangyák. Emellett nem veti meg a rovarokat sem, igazi fakopáncshoz méltón a fák kérge alól „kopogtatja ki” őket. Télen, amikor nehezebb fehérjedús élelemhez jutnia, nem veti meg a magvakat és gyümölcsöket.

Odúban élnek, amelyet magasra építenek, vagy inkább alakítanak ki, és általában több éven át használnak. Évente egyszer, április és augusztus között, 6-8 porcelánfehér tojást rak, a szülők közösen gondoskodnak az utódokról. A fiókák általában közel egy hónaposan repülnek ki. A zöld küllő úgy 7 évig él, de találtak már 15 éves példányt is.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1086 Hits
0 hozzászólás

Vigye el a kánya!

Vajon ki ismeri ma ezt a kifejezést? Használja-e még bárki? Töpreng-e manapság azon valaki, hogy honnan ered a szólás? Miért épp a kánya vigye el? Ha belegondolunk, hogy a kánya helyén állhatna még az ördög, vagy a manó, akkor csak egyet tippelhetünk: a kánya nem egy népszerű madár. Nem is csoda, hogy kicsit tartanak tőle, mert eléggé rámenős, dögevő madár. Él olyan faja, amelyet még a keselyűk sem kedvelnek.

Honnan ered maga az elnevezés, és jelent-e bármit is túl azon, hogy a kánya madarat jelöli. A kánya szláv jövevényszó nyelvünkben, több szláv nyelvben is ismert: például a szlovák kaňa, vagy a szlovén kánja. Valószínűleg hangutánzó eredetű, emlékeztet ugyanis a madár vijjogására.

A kányák legszembetűnőbb ismertetőjegye villás farkuk. Természetesen kánya is többféle létezik, hazánkban a leginkább ismert a barna kánya. Nemcsak egész Európában elterjedt, de ismert Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, sőt még Ausztráliában is.

Csőre görbe, karmai kicsik, ám rendkívül élesek. Több szólásunk is megemlékezik arról, hogy ezekkel jobb nem találkozni: Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél; Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk.

Első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik a külseje: tulajdonképpen a barna különböző árnyalatai, ám ha közelebbről megfigyeljük, bámulatosan szép mintázatot mutatnak a tollazat világosabb csíkjai és ívei. Mintha egy vihar hosszúkás esőcseppjei lemosták volna róla a sötétebb barna festéket, majd a szárnytollak végén összegyűlve, csendben lecseppentek volna. Ennél persze sokkal precízebb, leírások olvashatók arról, milyen is a kánya tollazata. Egy divatbemutató moderátora nem tudna olyan részletességgel beszélni egy modell viseletéről, mint az ornitológusok a madarak tollazatáról.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a barna kánya a legkárosabb ragadozóink egyike, nyilván azért, mert nem válogat, bármilyen kisebb emlőst elkap, amelyet alacsonyan repülve meglát, de elragadja a madárfiókákat is. Mégis inkább hulladékot és dögöket keresgél, elgázolt állatokra csap le. Általános nézet, hogy a hazai állomány drasztikus csökkenését a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben éppen a döglött állatok, halak szervezetében felgyülemlett vegyszerek okozták.

Nálunk főleg az ártéri erdők fészkelője. Vonuló, tavasszal, március táján tér vissza Magyarországra telelőhelyéről és októberig marad. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. Fészke jól felismerhető, mert rongyokat és más hulladékot, például műanyag zacskódarabokat, is felhasznál az építéséhez. A fészekalja 2-4 tojásból áll, a fiókák általában egy hónap alatt kelnek ki, és ennél tovább, csaknem két hónapig otthon maradnak.

Hazai állománya 1960-1980 között erősen lecsökkent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) weboldaláról tudható, hogy az elmúlt években közel 123-163 pár élt nálunk.

A vörös kánya, népi nevén villás vagy villás farkú, fecskefarkú kánya nevét onnan kapta, hogy tollazata egy része jellegzetesen vörös, népi nevét pedig hosszú és mélyen villázott farkáról, mely segíti siklás és vitorlázás közben az egyensúlyozásban és a kormányzásban. Főleg repülés közben látványosak a vörös kánya jellegzetes, ujjszerűen elálló evezőtollai.

Táplálkozási szokásaiban, valamint élőhelyválasztásban sokban hasonlít a barna kányára. Különbség köztük, hogy a vörös kánya tartós párkapcsolatban él.

Itthoni állománya az 1970-es évek elejére lényegében összeomlott, 2014-ben az MME információja szerint 9-10 pár fészkelt hazánkban.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1297 Hits
0 hozzászólás

Már megint a madarak?

Igen, szerencsére évről évre egyre több szó esik a madarakról, remélem, sokak örömére és a kis tollasok javára. Jeles napok közelegnek a hétvégén, amikor még a szokásosnál is többször emlegethetjük, sőt figyelhetjük őket. Minden év októberének első hétvégéje ugyanis – ezt már most évekre előre be is írhatják a naptárukba! – az európai madár megfigyelési hétvége. Nem nagyon törődtem korábban azzal, hogy élnek körülöttünk madarak. Persze, rám is megnyugtatóan hatott, amikor egy parkban egy padon üldögélve, esetleg egy étterem teraszán ejtőzve hallgathattam, ahogy csiviteltek körülöttem. Sokszor egy erdőben sétálva engem is kíváncsivá tett a kakukk dala, de sosem számoltam meg, hányszor szólt. Az egyik babona szerint az eladósorban lévő lány így megtudhatja, mikor fog férjhez menni. Amikor még aktuális lett volna, nem ismertem ezt a hiedelmet, később pedig már semmi szükségem nem volt a számolásra.

Ám a kakukk mégis különös jelentőséggel bír számomra. Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor valamiről újra és újra eszünkbe jut egy régi emlék. Így vagyok a kakukkal. Ahogy távolodtunk időben a II. világháborútól, egyre kevesebb új könyv vagy film jelent meg, ami azt a korszakot dolgozta fel. A fiatalabb nemzedékek talán csak akkor látnak háborús filmet, ha kifejezetten foglalkoztatja őket valamiért a téma. A mi szüleink, nagyszüleink viszont gyakran láthattak a mozi kínálatában világháborús filmeket. Néhányat magam is láttam, az egyiket sosem fogom elfelejteni. A Borisz Vasziljev „A hajnalok itt csendesek” című kisregényéből készült film az orosz fronton játszódik, 1942-ben. A történet szerint egy idős őrmester vezetésével egy szakasz katonalány harcol egy szakasz jól felfegyverzett német katonával. A lányok belekényszerülnek a helyzetbe, ám hősiesen helytállnak. Mindegyikük meghal, ki így ki úgy. Egy szép, emberi pillanatban, az egyik lány hallva a kakukkot számlálni kezdi, hányszor szól, hogy megtudja, hány évet él még. A kakukkról nekem mindig ez a történet jut eszembe.

Az Európai Madármegfigyelő Napok lassan 30 éves rendezvény. A BirdLife International, a madártani szervezetek világszövetsége indította el 1993-ban. A rendezvény célja kicsit emlékeztet arra, amikor sok számítógép kapacitását felhasználják egy tudományos munkához, azaz a sok „kicsi”, erőforrást ajánl fel egy nagyobb cél érdekében. Itt az egyes országok madarászai és lelkes hobbistái adják a közösbe az idejüket, szaktudásukat. Szerintem a legszebb az egészben, hogy bárki részt vehet a közös munkában, az is, aki a galambon és a fecskén kívül egyetlen madarat sem ismer fel.

Egyszerűen csak el kell indulniuk egy sétára, és amikor madarat látnak, fel kell jegyezni a pontos helyszínt, a látott madarak számát, valamint azt, hogy hányan vettek részt az akcióban. Aki ennél járatosabb a madarak világában, az megnevezheti a három leggyakrabban látott madár nevét, és azt, hogy hány példányt látott.

Ez a hétvége túl az adatgyűjtésen, arra is kiváló, hogy bővítsük madártani ismereteinket.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, mint a BirdsLife hazai képviselője országos programokat szervez a hétvégén, amelyeken bárki részt vehet. Lesz madármegfigyelés, madárgyűrűzés, szervezett túra. Túl a kiváló szabadtéri élményen, túl a számos érdekes, sokak számára új ismereten, még az is ösztönözhet sokakat a részvételre, hogy minden madármegfigyelő ország egy verseny részese is. Nem csak a madarak számát összesíti a nemzetközi szervezet, hanem azt is közzéteszi, hogy az egyes országokban hányan vettek részt a számlálásban. Mi eddig jól szerepeltünk, szinte minden évben ott voltunk a dobogós helyek egyikén.

Akit érdekel a program, minden információt megtalál az MME honlapján.

Tovább a teljes bejegyzéshez
891 Hits
0 hozzászólás

Most akkor rágják a kecskék vagy nem? – A kecskerágó-rejtély nyomában

 Kolléganőm mesélte egyszer, hogy gyerekkorában sokat járt kirándulni édesapjával. Minden évszaknak megvolt a maga jellegzetessége, valami kis extra, amit lehetett várni, ami kis plusz élményt adott közös sétájuknak. Tél végén a hóvirág, majd az ibolya megjelenése mindenképpen ilyen esemény volt, áprilisban pitypangkoszorút fontak, május táján tobzódtak az út mentén virágzó orgonabokrok tömény illatában. Gyűjtöttek medvehagymát, felkutatták a legédesebb szederbokrokat. Még sok növényt felsorolt, és megtudtam, hogy számára az ősz nagy kedvence a kecskerágóbokor volt, sosem tudott betelni a látványával. Nem volt kertjük és városi parkokban sem nagyon találkozott vele. Pompás látványt nyújtottak rózsaszínes termésükkel. Mindig gyűjtöttek néhány ággal, sokáig szép volt otthon a vázában. Talán a neve is hozzájárult ahhoz, hogy az egyik kedvence lett.

Gondolhatnánk, hogy ezt a nevet nagyon nem kell magyarázni, hiszen egyszerű: a kecske szereti ezt a bokrot rágni, ebből lett nyilván a kecskerágó-bokor, majd egyszerűsödött a kifejezés (szakszerűen: tapadással keletkezett), így lett kecskerágó. Nos, kicsit utána olvasva kiderül, hogy azért ez nem ennyire magától értetődő, és egyáltalán nem biztos, hogy ezzel a bokorral, vagy termésével kellene etetnünk kecskénket, már ha lenne nekünk ilyenünk.

Theophrasztosz, akit a botanika atyjaként emlegetnek Euonymus néven egy fát említ, „amely olyan mérges, hogy a marhát, kivált a kecskét, már akkor is megöli, ha gyümölcsét vagy levelét ezek az állatok megízlelik”. Igen, éppen itt a bökkenő. Természetes nyelvérzékünk ugyanis azt mondatja velünk, hogy inkább kecskegyilkosnak, vagy kecskeűzőnek kellene ennek alapján a bokrot nevezni. Hacsak nem úgy gondolkodunk, hogy a kecskerágót rágott kecskét „titkos féreg foga rágja”, azaz tulajdonképpen kecskerágó rágja a kecskét. Tréfának tűnhet, de ezen a kérdésen több évszázadon át töprengtek tudós férfiak, megfejtés még nincs a talányra, miért hívunk egy ártalmas növényt úgy, mintha az, akire ártalmas, kedvelné.

Van más népi neve is, például a barátcserje és a pilátusfa. A csíkos kecskerágó kedves népi neve a papsapka, amely metaforikus elnevezés a termése alapján. Az ugyanis emlékeztet a katolikus papok barettjére.

A közönséges, avagy csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) egész Európában megél, hazánkban is honos. Terméseik 4-5 részből álló, rózsaszín, sárga vagy vörös színű húsos termések. Magjukat húsos, élénk színű magköpeny borítja. A terméssel és magokkal a gyümölcsevő madarak táplálkoznak, a magok sértetlenül áthaladnak a madarak emésztőrendszerén, majd az ürülékkel távoznak. A magok így sokfelé eljutnak, közülük nem kevés meg is ered, így tovább éltetve a fajt.

Kertben vagy parkokban akkor is megélnek, ha a talaj nem a legjobb minőségű, jól tűrik városi környezetet is. A tűző napot viszont nem kedvelik.

A kecskerágót használják a gyógyászatban ma is. Régen titokzatosság lengte körül, mert kérge drog, hatóanyaga az evonymin növeli a szív összehúzódási erejét. Terméséből egykor rüh elleni gyógyszer készült. A kéreg porával az ótvart gyógyították, valamint olajat is préseltek belőle.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1240 Hits
0 hozzászólás

Nem, ez nem pingvin!

Egy kisebb társasággal szójátékokat játszottunk nemrég. Az egyik feladat az volt, hogy mindenkinek egy fekete-fehér állatot kellett megneveznie, olyat, amit a körben korábban még nem említett senki. Már túl voltunk a pingvinen, a zebrán, a dalmatán, a szarkán, a borzon, sőt a gyilkos bálnán is, amikor a barátnőm kisfia bedobta az alkát. Mondanom sem kell, volt közöttünk olyan, aki azt sem tudta, hogy madár-e vagy hüllő, vagy miféle lény, ám utánanéztünk, és én meg is kedveltem. Nekem olyan, mintha egy papagájt és egy pingvint kereszteztek volna. El is döntöttem, hogy írok róla, hátha olvasóim közül másnak is újdonság lesz.

Sajnos hazánkban nemhogy nem honos, de még csak látogatóba sem jön ide, mert a tengerek szerelmese, a szárazföld belseje nem érdekli. Ha rákeresnek az interneten, biztosan megtalálják azt az információt, hogy egy példány ennek ellenére eljutott Magyarországra, 1935-ben feljegyezték, hogy látták. Szegény! Novellát lehetne írni arról, vagy még inkább verset, hogyan kerülhetett hozzánk. Ám a történet, bárhogyan is indult, szomorú véget ért, a Magyarországon turistáskodó alka Hajdúböszörményben nekiröpült egy templomtoronynak és elpusztult. Talán egy hajóskapitány hozta magával hosszú tengeri útjáról hazatérve. Lehet, hogy megkedvelte, és nem tudott megválni kis barátjától, kalitkába tette és hazahozta.

Az alka nem is olyan apró, testhossza 40 centi körül van, kicsi, kardszerűen hajlott szárnyát több mint másfélszer ekkorára tudja kiterjeszteni. Olyan, mintha nem is lenne szeme, mert a fején a fekete tollakba beleolvad fekete gombszeme. A torka ragyogó sárga, szinte világít, amikor kitátja csőrét.

Mivel kizárólag tengerparton él, ebből egyértelműen következik, hogy a tenger gyümölcseivel táplálkozik. Leginkább halakat fogyaszt, valamint angolnát, férgeket, csigákat. Az alka kiváló úszó, háromujjú úszólábai segíti ebben.

Telepesen költ, akár például a kormoránok. A párok évente visszatérnek ugyanahhoz a fészkekhez. Leginkább a sziklás partokat kedveli, fészkét sziklafalak üregeibe rakja, bár nem ez a pontos megfogalmazás, mert semmit nem tesz a fészekbe, nem béleli ki, nem rejti el a bejáratát. Egyszerűen a sziklára teszi a tojást, amin több mint egy hónapig kotlik. A hosszú időt egy madár nem bírná, ezért a szülők felváltva melengetik, őrzik a tojást. Az alka évente egyetlen tojást rak. Az alkatojások szépek és többfélék. Az alapszíne lehet bézs, barna, de türkiz is, amelyet sötét foltok tarkítanak művészi elrendezésben.

A kikelt fiókák azonnal teszik a dolgukat, és alig két héttel a születésük után bár bele is vetik magukat a tengerbe, bár a szülői gondoskodást még sokáig nem kell nélkülözniük.

Mondanom sem kell, hogy az alka populációra sincs jó hatással a környezetszennyezés, valamint a halászat. Ez utóbbi részben a halállomány, tehát a táplálék csökkenését eredményezte, de az sem ritka, hogy a halászhálóba gabalyodva pusztul el egy-egy alka.

Tovább a teljes bejegyzéshez
917 Hits
0 hozzászólás

A címertan kedvelt virága: a liliom

 Amikor virágüzletbe megyek, sokszor játszom azzal, vajon ismerem-e mindegyik növény nevét. Az eladók, amikor egy kevésbé ismert fajtát nevén nevezve kérek, nem csak rámutatok, néha nevetve megjegyzik, ezt nem sokan tudják a vásárlók közül. Nos, olyan ember viszont, aki a liliomot ne ismerné fel, szerintem nincs. Nem pusztán azért, mert csak elvétve akad olyan virágos, ahol nem árulják. Nem is csak azért, mert kertekben gyakran látni, legyen az egy falusi előkert, vagy egy üdülőhelyi díszkert, valamint parkokba is előszeretettel ültetik, különösen a tűzliliomot. Hanem mert ott él a költészetünkben, a nyelvünkben. A magyar virágkultuszban a rózsa mellett a liliom neve szerepel leggyakrabban. Jelen van népköltészetünkben, költőink verseiben, és becéző szavainkban is gyakran élünk vele.

 A magyar nyelvben már 13. században megjelent. A liliom nevünk a latinból származik, akár a franciában vagy a németben. Hozzánk a liliom a középkori kolostorkertekből került, ám előtte már nagy utat tett meg. Története messze időszámításunk előtt indult.

 Egykori domborművek tanúsága szerint az asszírok is ismerték, sőt a királyság szimbóluma, hatalmi jelkép volt.

 A bibliai Énekek énekében több helyen előfordul, mindenütt erotikus szimbólumként. Ezt indokolja a karcsú száron csüngő buja, nehéz virág kitárulkozó kelyhe és tömény, édes illata. „Mint a bogáncs között a liliom, olyan a mátkám a lányok között.” (2,1). A görög és a római mondakörben is a nőiesség, az igaz szerelem, valamint a termékenység szimbóluma. Termékenység szimbólumként későbbi korokban gyakran ajándékoztak nőknek születésnapra vagy házasságkötésük alkalmából, hogy fiúgyermeket szüljenek.

 A bibliai Zsuzsanna (a héber eredetű Sosanna név jelentése fehér liliom) történetében a liliom már egyértelműen a tisztaság, az ártatlanság jelképe. Ebben szerepet játszott a virág fehér színe. Sok szent attribútuma: Szent Anna, Páduai Szent Antal, Szent Imre, Szent József, Aquinói Szent Tamás, Sienai Szent Katalin ábrázolásain gyakori motívum, tiszta életük jelképe. Szűz Mária virága is a liliom. Az Angyali üdvözlet-ábrázolásokon vagy az arkangyal kezében látjuk a liliomot virágként esetleg liliomos jogar formájában, vagy Mária mellett egy vázába állítva. A tisztaság kifejezésére számos festő – Fra Angelico, Tiziano, Murillo, Botticelli – fehér liliommal ábrázolta a kis Jézust tartó Máriát.

 Krisztushoz, mint a világ világosságához társítják, szintén a virág fehér színe miatt. Ezért szokás ma is liliommal díszíteni a húsvéti oltárt. A liliom jelképként alkalmazása annyira gyakorivá vált, hogy a 17. század elejétől pápai rendelet szabályozta a virág alkalmazási módját a művészetekben.

 A címertan talán legkedveltebb virága. A középkorban a fejedelmi jelképek részévé vált (pl. Anjouk, Firenze), a francia Bourbonok jól ismert címervirága. Igaz, az egykori eredet a nőszirom lehetett. Nem csak a rózsa volt történelmi jelkép egymással viaskodó családok között, a liliom is hasonló szerepet játszott, csak nem családok, hanem felekezetek között. Az ír katolikusok mindig fehér liliomot ültettek a kertjükbe, a skót protestánsok narancssárgát.

 A liliom változatos virág, legalább 90 faja ismert, a hibridek száma pedig ennél jóval több. Főként az északi félteként elterjedt, Európában az első termesztett virág. A fehér liliom a legrégibb kerti növények közé tartozik, igaz, egykor ízletes hagymája miatt termesztették, amelyet Ázsiában még ma is szívesen fogyasztanak. Kínában a hagymát meghámozzák, cukros vízben megfőzik, és csemegeként fogyasztják.

 Perzsiában kenőcsöt készítettek belőle. Gyógynövény volt az ókori Rómában, és a középkori kolostorkertekbe is így kerülhetett. Fájdalomcsillapítónak tartották, sebgyógyításra alkalmazták és a liliomolajjal kezelték a napozás miatt leégett bőrt.

 Nyárvégi aktualitása, hogy hagymáit ilyenkor érdemes elültetni. Érdemes, mert mutatós. Amikor gyönyörködnek benne, eszükbe juthat, hogy több ezer éven át hány és hány ember csodálta meg a liliomok szépségét.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1620 Hits
0 hozzászólás

Gyönyörű, különleges, hatalmasra nőhet, mégis áramvonalas – ez a viza

A kisgyerek állandóan kérdez, ezt miért így mondják, azt miért úgy. Egy idő után leszokik erről, néhányunkban viszont – szerencsére – tovább él a kíváncsiság, hogy megfejtsük egy-egy szavunk vagy kifejezésünk értelmét. Miért éppen úgy szól, mit jelent valójában. Így voltam egykor a Vizafogóval, először nem értettem, majd utána olvastam. Budapest 13. kerületének a Dráva és a Meder utca között fekvő területe, amelyet szinte szimmetrikusan szel két részre az Árpád-híd, egykor jó vizafogó hely volt, innen ered a név. Az elnevezés megmaradt, nyílt vizeinkben azonban a viza már csak emlék. Egészen a 19. század végéig és még a 20. elején sem volt ritka a viza a Dunán, vagy a Tiszán, olykor egészen hatalmas példányok is hálóba kerültek. Ma már csak a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrumban csodálhatjuk meg élőben ezt a szép halat, köszönhetően annak, hogy néhány éve megvalósult a település régi álma: felépült és megnyitotta kapuit az intézmény, benne a tiszai halakat bemutató óriásakváriummal. Aki még nem járt arra, tegye meg, mert érdemes!

A viza (Huso huso) nevének eredete nem tisztázott, ahogy jelentése sem. Nincs mit tenni, nyugodjunk bele, és elégedjünk meg azzal, hogy a népnyelvi, víziborjú szó jól magyarázható, részben a mérete miatt nevezték így, részben, mert a kihalászott példányok partra kerüléskor elbődültek, mint egy borjú. A latin neve sem túlságosan hízelgő. Nem teljesen egyértelmű, de szinte biztos, hogy a latin ’hus’, azaz disznó szóból eredeztethető. Borjú, disznó, mindkét név azt sugallja, hogy viselője nem kicsi. A viza Európa, sőt a világ legnagyobb édesvízi hala, élőhelye a Fekete- és a Kaszpi-tenger medencéje, kisebb számban az Adriai-tenger vízrendszerében is találhatók példányok. Hogyan lehetséges, hogy inkább a tenger az otthona, mégis édesvízi halnak mondjuk? A viza ún. anadrom hal, tehát a tengerből felúszik az édesvizű folyókba az ívás idejére. Ilyen például a jól ismert lazac. Bizonyára sokan láttak olyan felvételeket, akár videót, akár fotót, ahol a medvék állnak egy folyó sekély vizében egy kisebb zúgó fölött, és szinte meg sem kell mozdulniuk, hogy a szintkülönbséget leküzdő, felfelé ugró lazacokat elkapják, és ott helyben felfalják. Éppen így úszott fel a Dunán, a Tiszán és mellékfolyóin egykor a viza az elmúlt századokban a Fekete-tengerből. Bizonyíték erre egy-egy kifogott, rendkívüli példány dokumentálása, de az is, hogy régen Bécsben működtek ún. viza mészárszékek, ahol a lehalászott példányokat feldolgozták.

A 20. században a viza Magyarországról és Ausztriából teljesen eltűnt, részben a korábbi túlzott halászat miatt, részben a vizek egyre jelentősebbé vált szennyezettsége miatt. A döntő tényező viszont az volt, hogy a Vaskapu-szorosban megépült az erőmű 1964 és 1972 között, amely lényegében elvágta a Fekete-tenger felől az utat a vizák elől. 1987 óta egyetlen viza sem járt vizeinkben.

Nem csak húsa miatt halászták, illetve tenyésztik, hanem a híres és értékes beluga avagy fekete kaviárért is. Létezik olyan példány, amelyben az ikrák súlya elérheti a több száz kilót. Egy nem egészen 6 dekás beluga kaviárt ma közel 80.000 forintért már meg is vehetünk, ha éppen kedvünk tartja és pénztárcánk engedi.

A viza csontos hal, a tokfélék családjába tartozik. Hatalmasra nőhet, erre persze van ideje, mert egyes példányok életkora a 100 évet is elérheti. Az interneten sok információ található a korábban kihalászott méretes példányokról. A viza a tokhalak óriása, hossza elérheti a 9 métert, tömege pedig a 1000 kilót. Tehát a harcsánál jóval nagyobbra nő. A viza akár a harcsa, bajszos hal, négy szalagszerű szál lóg alá a szája előtt. Szája nagy, alulról eléri a fej két szélét. Hátvértjei elöl és hátul alacsonyak, középen magasak, oldalvértjei aprók és különállók.

A vizák évente két hullámban úsznak fel a tengerről, egy részük ősszel, és a víz fenekén egy-egy mélyedésben vagy gödörben áttelelnek, kipihenik a megerőltető út fáradalmait. A többiek csak tavasszal kelnek útra, közvetlenül az ívás előtt. A vizák ikrájukat tavasz végén, nyár elején a folyó sóderes, köves aljzata fölött préselik ki magukból. Egy-egy nőstény több százezer, olykor néhány millió ikrát rak le. Ezután nem időznek tovább, azonnal visszaindulnak a tengerbe. A kicsik a folyó deltavidékén töltenek pár évet, és csak nagyobb korukban vándorolnak ki a nyílt tengerre. A fiatal viza lárvákon, kagylókon, csigákon él, az idősebbek már megeszik a kis halakat is. 12-18 éves korukban válnak ivaréretté.

A faj veszélyeztetettsége miatt a halászata ma már nem lehetséges, horgászni is csak tengerparti országokban szabad. Az 1973-ban elfogadott és 1975-ben hatályba lépett Washingtoni Egyezmény (annak érdekében hozták, hogy a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelme ne veszélyeztethesse a fennmaradásukat) döntése értelmében csak a tenyésztett vizák ikráját lehet forgalomba hozni.

Tovább a teljes bejegyzéshez
2040 Hits
0 hozzászólás

Ők csak tudják, hogy mi a dürgés! Legdrágább madaraink egyike: a túzok

A túzok (Otis tarda) nem kicsi madár, nagyobb a pulykánál. Szárnyfesztávolsága elérheti a 2,5 métert. Tehát ha a túzok szembe áll az IKEA egyik legnagyobb, három személyes Grönlid kanapéjával, és szétterjeszti szárnyait, bőven eléri a bútor két végét, még túl is nyúlik rajta. Jó, jó, ez kicsit abszurd, ám engem mindig foglalkoztat, hogy felfogjuk-e igazán a mértékeket. Talán egy egyszerű hasonlat segítségével könnyebb elképzelni, mennyi az annyi. Ha már méreteknél tartunk: a nősténynél jóval nagyobb a túzokkakas. Magassága közel egy méter, tömege többnyire 15 kiló körül lehet, a túzoklányok ennek kb. a harmadára nőnek.

 Vonul is meg nem is

A pulykahasonlatból kiindulva, arra gondolhatnánk, hogy a túzok inkább a földön szeret helyet változtatni. Nem is tévedünk nagyot. Erős futólába van, és ezt ki is használja. Viszont képes, ha nem is villámgyorsan, de kb. 60 km/órával, kitartóan repülni. A túzok Európa legnagyobb repülni tudó madara. Szüksége is van erre a képességére, mert jellemzően vonuló madár. Igaz, az európai állomány (ami leginkább Közép és Dél-Európát jelenti, Oroszország déli területeit, Portugáliát, Spanyolországot, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát) lényegében állandó, nem költözködik. Csak abban az esetben vonulnak délebbre, például a Balkánra, ha igen kemény tél köszönt rájuk, azaz hosszan hó fedi a táplálékot adó területet. A vonulás inkább az Közép- és Kelet-Ázsiában élő populációra jellemző.

A keleti, ázsiai kapcsolat emléke talán az is, hogy a túzok madárnevünk ótörök jövevényszó. Vannak népnyelvi nevei is: vadpulyka, póka (a pulyka régies alakváltozata), vadpóka, az irodalmi nyelvben még a strucchoz is hasonlították, magyar strucc néven.

Hol és hogyan élnek?

A túzokállomány, egykori vadászhatóságuk miatt és az élőhelyek változásával, valamint, hogy a mezőgazdasági művelés egyre intenzívebbé vált, erősen lecsökkent.

A Keleti-tenger déli partján, Közép- és Kelet-Ázsiában találhatóak még szép számmal, Európában pedig a legtöbb Spanyolországban. A világállomány kétharmada az Ibériai félszigeten él. Magyarország specialitása, hogy nálunk van az európai populáció legnagyobb egybefüggő fészkelőhelye. A Körös–Maros Nemzeti Park területén létrehozott dévaványai túzokrezervátumban, valamint a Hortobágyon található jelentős populáció, és élnek még túzokcsapatok a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten. A múlt század végén az itthon még tömeges túzokállomány mára nagyon lecsökkent, tíz évvel ezelőtt alig másfél ezer példány élt hazánkban.

Nem csak országok vagy földrészek között vonul a túzok, az otthonát, „cserkészbirodalmát” az év során is változtatja. A dürgési időszakban a legkisebb az a terület, amit bejár, mindössze néhány hektár. A szaporodási időszak elmúltával a kakasok csapatokban jelentős távolságokat kóborolnak be, akár több ezer hektárt. Ugyan ezt teszik a fiatal, ivaréretlen példányok és az utódot nem nevelő tyúkok. Ősszel és télen akár 50 kilométeres körzetből mind összegyűlnek egy-egy jó táplálékot nyújtó területre.

Mini struccok?

Nem véletlen, hogy strucchoz is hasonlították és nem pusztán azért, mert jó futó. Kicsit emlékeztetnek egymásra. A túzok nyaka is megnyúlt a testéhez képest és a feje mókásan aránytalan az egész alakhoz viszonyítva.

Engem a vörösesbarna alapszíne a tyúkokra emlékeztet. A hasonlóság ebben persze ki is merül, a túzok tollazata bonyolultabb, fekete és világosabb haránt irányú sávok díszítik. A hasa fehér, a melle világosbarna. Három ujjú lábát hatszögletű pikkelyek borítják. Az igazi különlegessége a kakasok bajsza, ami lényegében fehér dísztollszálakból áll, ami az életkoruk előrehaladtával egyre dúsabbá és hosszabbá válik.

Amit talál, azt eszi, és legszívesebben ott él, ahol többféle eledelt is kínál a természet

Füves pusztákon, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területeken, nagy repce-, gabona- és kukoricatáblákban él. Fészkét ezek közé a termesztett növények közé is rakhatja, dürgőhelynek inkább a réteket, alacsony füves területeket választja. Szereti a változatosságot.

A túzok mindenevő, ám nem eszik meg mindig mindent. Mással táplálkozik a fiatal és az öreg egyed, és mást esznek attól függően, hogy egy-egy évszak mit kínál. Maximálisan alkalmazkodnak a körülményekhez. A kicsik főként ízeltlábúakat esznek, mert kell a növekedéshez az energia, csak később térnek át a növényi táplálékra. A túzok tavasszal vegyesen táplálkozik, nyár elején, amikor gazdag a vegetáció, inkább növényeket eszik, nyár végén megnő étrendjében a rovarok aránya. Állati eredetű táplálékra ekkor azért is van igénye, mert nyáron a teljes tollazatát levedli, és az új létrehozásához sok fehérjére van szüksége. Ősz vége felé, amikor kevesebb a rovar, a növényi táplálék ismét meghatározóvá válik.

A túzok, amikor vonulásra készül, főként rovarokon, bogarakon él, és néhány kisebb emlős is bekerül a menübe. Ismét csak azért, hogy legyen elegendő energiája, ez úttal a repülőúthoz. Ehhez komoly mennyiségű zsírt kell felhalmoznia. A túzok képes arra is, hogy a minőségi táplálékot mennyiségivel váltsa ki, növényekből tehát sokkal nagyobb adagot fogyaszt.

Tudták, hogy a túzok és a repce elválaszthatatlanok? Pontosabban repce nélkül képtelenek lennének áttelelni.

Veszélyes és látványos: a dürgés

A túzok poligám, ám a szaporodás érdekében meg kell küzdenie a többi hímmel. Különböző hangokkal, önmutogató, fenyegető magatartással próbálják megfélemlíteni riválisaikat. A tojóknak tánccal udvarolnak: fejüket hátrahajtják, farktollaikat felmerevítik, szárnyaikat kifordítják, torokzacskójukat felfújják. Ez maga a dürgés.

A tél végi-kora tavaszi, sokszor fizikai sérülésekkel is járó vetélkedést követően a domináns, győztes kakasok április elejétől a nyílt, zavartalan dürgőhelyeken fogadják a tyúkokat. A párzás után a tyúkok egyedül választják ki a fészkek helyét. A fészekalj átlagosan két tojásból áll.

A fiókák 28 nap kotlás után kelnek ki, és bár mintegy 6 hét múlva röpképessé válnak, még hetekig a fészek közelében táplálkoznak, és akár egy évig is ott maradnak még a „mamahotelben”.

Érthető is, hogy óvják a fiókákat a tyúkok, a kicsiknek ugyanis csupán 30 százalékuk éri el az egyéves kort. Még drámaibb a helyzet, ha azt nézzük, hogy a tojók 8-10 évente átlagosan mindössze egy fiókát nevelnek fel sikeresen, röpképessége eléréséig.

Védelemre szorul

Hazánkban idestova 50 éve védett a túzok, természetvédelmi értéke egymillió forint, ami a legmagasabb kategória, kevés madarunk „ér ennyit”. Érthető a figyelem és a védelem, hiszen évszázadok óta fogyatkozó faj. Mivel az egyedszám igen lecsökkent, ma már nem lenne megmenthető a faj pusztán passzív eszközökkel, ezért, akár a rákosi viperának, a túzoknak is létrehoztak egy rezervátumot.

A LIFE Túzokvédelmi Program keretében megvásárolt területen túzokvédő szakemberek dolgoznak. Gyepesítenek, lucernát és a túzok kedvencét, repcét telepítenek. Mesterségesen nevelik a fiókákat. A természetes élőhelyükön meg nem védhető fészekaljakat megmentik, a csibéket felnevelik, és visszajuttatják a természetbe.

A Hortobágyi Nemzeti Parkban madarak, így a túzok védelme érdekében, 80 kilométer hosszan föld alatt vezetik az elektromos vezetékeket, más vezetékekre pedig Firefly-t, azaz „szentjánosbogár” nevű, fluoreszkáló eszközöket szereltek.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1488 Hits
0 hozzászólás

Mindannyian szeretjük a madárfotókat

Soha meg nem unható téma: egyszerűen szeretjük a madarakat. Ennek része a csodálat, ők ugyanis képesek valamire, amit mi csak technikai segítséggel tudhatunk: repülnek. Az emberiség örök vágya ez, szabadon szárnyalni, mint a madarak.

A láthatatlan jelentésen túl van kézzelfoghatóbb oka lankadatlan érdeklődésünknek, a madarak szépek és érdekesek. Még a veréb is. A kicsi és nagy szárnyasok legegyszerűbb tollazatán egyaránt izgalmas részleteket fedezhetünk fel. Egy-egy madár kinézetét leírni nem egyszerű feladat, annyi árnyalat, apró díszcsík vagy pötty gazdagíthatja akár a látszólag egyszínű tollakat.

Mókásak, félelmetesek, káprázatosak, magányosan vagy csapatban élnek, vonulnak, vagy nem költöznek, mi pedig gyönyörködünk bennük. Ezért van az, hogy a róluk készült fotókat is örömmel nézzük meg. Ez lehet a hátterében annak, hogy sokan képesek hosszú órákon át lesben állni, és várni a megfelelő pillanatra. Mert remélik, hogy elkapnak egy-egy soha vissza nem térő villanást, mozdulatot, életképet, amivel bemutathatják saját kitartásukat, leleményességüket, valamint egy-egy madár életét, szépségét. A les általában nem egy kényelmes kempingszék, hanem valamilyen bonyolult álca, ami alá be kell bújni, és mozdulatlanul kell várakozni még akkor is, ha például hangyák futkároznak rajtunk. Vagy a vízben kell álldogálni nyakig merülve, és hiába a neoprén öltözék látszólagos biztonsága, azért a víz hidege egy-két óra elteltével már mindenképpen érződik.

Senki nem szeretnék elriasztani a madárfotózástól, sőt, éppen egy madaras fotóversenyre szeretném felhívni olvasóim figyelmét.

Sok fotóverseny létezik, ismert, nemzetközi seregszemlék komoly díjakkal, ahol talán a legfontosabb, hogy aki azon akár csak említésre kerül, nevet szerez magának. Vannak kisebb, helyi vagy országos versenyek, újak és nagy hagyományúak.

Tavaly indult az a kezdeményezés, amelynek a madarak iránti hódolat kifejezésén túl vállalt szándéka, hogy a Tatai Vadlúd Sokadalomra is felhívja a figyelmet, hogy ne csak november végén essék szó erről a rendkívüli, rangos és immár 20 éves természetvédelmi rendezvényről. A fotópályázatot idén is kiírták, már lehet nevezni. A címe: Envirotis - Madarak fényben és árnyékban – 2020. Minden fontos információ megtalálható a pályázat honlapján. Most csak a legfontosabbakat emelem ki.

Nevezési időszak: 2020. július 20. és szeptember 20. között. Bárki nevezhet, profi és hobbifotós egyaránt.

Fődíj egy 10 alkalmas les-bérlet, amely úgy gondolom, jó kis nyeremény annak, aki lelkes madárfotós. Nem pusztán azért, mert egy-egy les bérlet nem olcsó, hanem különösen azért, mert a lesek többsége már 2021 nyaráig foglalt, lényegében nincs szabad hely.

Közönségdíjat is kiadnak a szervezők. Minden benevezett fotót feltöltenek egy Facebook alkalmazásba, és a fotókra 2020. szeptember 30. és október 31. között lehet szavazni.

Eredményhirdetés a Tatai Vadlúd Sokadalom napján lesz, november 28-án, szombaton, amire már csak azért is érdemes lesz elmenni, mert a legjobb 50 fotót megnézhetik egy kiállításon maguk a szerzők, valamint az érdeklődő közönség, bárki, aki arra jár.

Ne hagyják ki, pályázzanak!

Tovább a teljes bejegyzéshez
1195 Hits
0 hozzászólás

Neved legyen: ökörszem

 A madarak tulajdonságáról, kinézetéről, szokásairól igen sokat elmond nevük – akár a tudományos név, akár az általánosan használt magyar megnevezés és különösen a népi nevek. Nincs ez másképpen az ökörszemnél sem. A latin szaknyelvi Troglodytes troglodytes jelentése üreglakó, ami egyértelműen jelzi, ez a kis madár szívesen fészkel üregekben, sziklavájatokban, fák odvában.

 A magyar ökörszem valószínűleg tükörfordítással jött létre a német Ochsenäugleinből, több más nyelvben is ez az elnevezése. Egyértelmű, hogy a név a madár méretére utal. Erre az igen markáns jellemzőjére más elnevezései is alapoznak. Hívták diómadárnak, a kedvencem pedig a Turkesztánban használatos „egy falat” jelentésű neve.

Az örökszem feltűnő tulajdonsága a hihetetlen mozgékonysága is, nem véletlen, hogy Erdélyben a ficánkol igéből képzett szóval, ficánkának nevezik.

A világon sokfelé találkozhatunk ökörszemmel, így Európában mindenütt, Északnyugat-Afrikában, Észak-Amerikában valamint Ázsia nagy részén is. Leginkább a hegyvidéket, az erdőket és víz közeli területeket, a patakpartokat kedveli, így hazánkban főként északon és a nyugati országrészben él. Télen gyakrabban láthatjuk, mert lehúzódik a hegyekből, és még a településekre is ellátogat.

Hazánk, sőt Európa egyik legkisebb madara, nincs akkora, mint egy kicsi Túró Rudi. Mindössze 9 centis, tömege még ennyi sincs, általában 6-8 gramm mindössze. Kinézetre hasonlít a verébre. Barnás kis gömböcske, némi rozsdás árnyalattal. Apró, sűrű keresztcsíkok díszítik tollazatát. A farktollait szinte mindig felcsapja, így még kerekdedebbnek látszik. Csőröcskéje picit ívelt és tűhegyes.

Ki sem néznék termetéből erős hangocskáját. A hím olykor 90 decibellel zengeti énekét, ami akkora zajt jelent, mint egy gyerekekkel zsúfolásig telt játszóház hangkavalkádja. Ennek ellenére kellemes az éneke. Váltakozó, tisztán csengő szólamokból áll, a vége felé elhalkuló trillává alakul, amit mintegy refrénként megismétel. Hallgassák meg, kedves élmény! Mondják, hogy a kanári dalára emlékeztet.

Röpte egyenes vonalú, ám mivel szárnya kerek és rövid, nem nagyon indulhat hosszabb távolságokra, inkább ugrándozik, akárcsak a veréb. A szárnyait leginkább a bokrok közötti nagyobb távolság leküzdésére alkalmazza, hogy minél gyorsabban fedezékbe jusson. Mivel picike és szárnyfesztávolsága sem nagy, képes a legsűrűbb bokrok között is villámgyorsan repülni. Táplálékát is itt keresi, valamint az avarban. Bábokat, petéket, pókokat, kisebb rovarokat szedeget. Télen apróbb magvakat is fogyaszt.

Évente kétszer költ a tavasz és nyárvége közötti időszakban. Talán saját alkatából ihletett kerekded vagy ovális fészkét növényi részekből építi, és puhára béleli mohával, tollakkal. Bár maga az építmény zárt, ám a „kapuja” viszonylag nagy, különlegessége pedig, hogy a madárka épít elé egy lépcsőt, vagy inkább kapaszkodót, egy ágat vagy kicsi lécet, innen eteti aztán a fiókákat. A fészkét mindig védett, nehezen észrevehető helyre építi, partoldalba, sűrű bokrokba, folyondárok indái közé, csupa olyan terepre, ami a nála nagyobb ellenségeinek nehezen megközelíthető. A fészket a hím egyedül rakja, ám rögtön kettőt, hármat is, amelyek közül a tojó választ. A fészekalja általában 6-8 fehér, helyenként piros pöttyökkel szórt tojás. A kotlási idő rövid, 14-16 nap és az utódok ugyanennyi idő alatt nőnek fel és röpülnek ki. Mindkét szülő részt vesz az etetésükben.

Nemrég írtam a madárbarát kertről. Nos, az sem lehetetlen, hogy kertünket egy ökörszem látogassa, ám ehhez ökörszembarát etetőt kell építenünk. Hogy ez pontosan milyen, arról részletesen olvashatnak a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldalán. Most csak annyit, hogy ehhez bokrok között kell a talajetetőt elhelyeznünk, hiszen ennek a madárkának ez a természetes közege.

Az ökörszem Magyarországon védett, eszmei értéke 25.000,- forint.

Tovább a teljes bejegyzéshez
1921 Hits
0 hozzászólás