Vörös és Zöld

Almásfüzitő

Várakozunk. Már csak néhányat kell aludni, és…

Vajon mi írnivalója van a várakozásról, adventről egy főként természettel, természetvédelemmel, környezetvédelmi témákkal foglalkozó blognak?

Az adventről a természet persze mit sem tud, ahogy a várakozásról sem, ám a természetet szemlélő ember mégis könnyen megérti az idő lényegét. Részben ezért szeretek kirándulni, mert olyankor átalakul az időérzékelésem, minden lelassul, más ritmust veszek fel, jutalma pedig, hogy a lelkem is felfrissül. A természetben élő állatok éhen halnának, ha nem tudnának várakozni. A legszebb természetfotókban ott a várakozás élménye. Vagy keserve, kínja – mondaná más, hiszen vannak, akik szerint a várakozás idegőrlő, lélekölő. Megint mások viszont úgy látják, a várakozás értékessé teszi a dolgokat.

Egy kedves pszichológus ismerősöm mesélt egyszer a várakozásról, ami sokszor eszembe jut azóta is. Mennyire igaza volt! A történet lényege: egy időben anonim online tanácsadást tartott. Nem az elmúlt hónapokban kényszer szülte Skype-os vagy Zoom-os, vagy bármi más applikáció segítségével lebonyolított élőképes, ám távolságtartó beszélgetést, hanem írásban lehetett feltenni a kérdést. A kérdező a választ is írásban kapta meg. Mindig alapos, megfontolt, szakmailag tisztességes választ, sok visszakérdezéssel, érzékenyen. Jó pár nappal később, mint ahogy a kérdés beérkezett. Nem azért, mert a pszichológus lusta lett volna vagy munkával túlterhelt. Nem, egészen egyszerűen, elvből. Mert fontos a várakozás. Segít abban, hogy felismerjük egy-egy dolog helyiértékét az életünkben. Pár nap elteltével egy hatalmasnak tűnő probléma egyszerűen léptéket vált, és rájövünk, apróság csak az életünkben. Vagy éppen fordítva.

A várakozásra szükségünk van. Mindenkinek, annak is, aki ezt még nem ismerte fel. Nem halogatásról beszélek vagy mulasztásról. Várakozásról, ami munkát, befektetett energiát igényel. A várakozás sosem passzív. Értelmezésemben biztosan nem. A várakozás tele van reménnyel és kíváncsisággal. Része a félelem, az aggódás, vajon bekövetkezik-e, megtörténik-e, amire várunk. Van, amikor tudjuk, biztosan meg fog történni, mégis jó rá várakozni. Ilyen például a karácsony előtti négy hét.

Az advent az év egyik legintenzívebb „várakozós” időszaka, legyünk bár vallásosak, vagy ateisták, netán a kettő között valamely átmenet. Aki vallásos, mélyen átéli az ünnep szentségét, várakozásának „jutalma” az eljövetel. Aki nem vallásos, annak a családdal töltött békés ünneplős együttlét, az ajándékok, a finom ételek, a meghitt fények az, ami beteljesül, amire annyit készült, várt. Mennyire nem mindegy azonban, hogyan várakozunk. Nem a hit vagy nem hit kérdése a döntő, hanem az, hogy benne vagyunk-e a várakozásban a lelkünkkel.

Sokaknak ez az időszak egy kipipálós, feladat-teljesítős roham. Eltervezzük, milyen legyen a lakás ünnepi díszítése, kitaláljuk, összeírjuk, mi legyen az ünnepi menü, kiket hívunk meg vendégségbe, kinek mi legyen az ajándék és így tovább. Csak ennyi és nem több. Ki-ki futja a családban a saját köreit, pedig lehetne ezeket a heteket arra is használni, hogy együttműködjünk jobban, mint valaha.

Mostanában egyre többet találkozom azzal a szemlélettel, hogy tekintsük a helyzeteket lehetőségnek. Talán a COVID-járvány segít abban, hogy újraértékeljük az ünnepet. Átgondoljuk, számunkra mi a fontos benne. Pici közvélemény-kutatást végeztem. Minden megkérdezett rokonom, ismerősöm azt mondta, hogy az ünnepekben számára a legfontosabb az együttlét a családdal. Nem az ajándékokat emlegették, nem az ünnepi menüt – na jó, bevallom, sokan ezt sem felejtették ki a felsorolásból –, hanem azt, hogy találkozhatnak azokkal a rokonokkal, akiket ritkábban látnak, a szorosabban vett családjukkal pedig békés, önfeledt órákat, napokat élhetnek át. Ilyenkor félretesznek minden mást, csak egymásra figyelnek.

Bejegyzésem helyett ide írhattam volna egyetlen Pilinszky idézetet, mert mondandóm lényegről szól:

„…a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. … Aki hazakészül, az készülődésében már otthon van. … Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Pilinszky János: Hitünk titkairól (Új Ember 1974. december 15.)

Békés, meghitt, egymásra figyelős ünnepeket kívánok!

Tovább a teljes bejegyzéshez
757 Hits
0 hozzászólás